Hol lesz a következő? Az úzvölgyi temetői „csata” teljes háttere

·2019.06.11

Sok a kérdőjel a székelyföldi első világháborús katonatemetőben múlt csütörtökön történt román-magyar konfliktus körül, de egy biztos: a sírkertbe betörő „román hazafiak” akcióját hivatalos támogatás nélkül nem lehetett volna megszervezni. Megáll-e a párhuzam az 1990-es marosvásárhelyi pogrommal? Mi köze az ügynek az európai parlamenti választásokhoz? Miért érzi a magyar közösség ostromlott várnak magát? Kérdések és válaszok az ügyről, amely bármikor megismétlődhet máshol is – elmondjuk, miért.

Ambruzs Ferenc szakaszvezető nem pihenhet békében. A miskolci magyar királyi 10. honvéd gyalogezred katonája 1917. augusztus 8-án esett el a Keleti-Kárpátokban, azóta nyugszik az úzvölgyi katonatemetőben. A sírkert csendjét azonban nemrég durva üvöltözés, káromkodás és dobálózás zavarta meg.

A közeli, már a moldvai Bákó megyében található Dormánfalva (Dărmănești) ugyanis – a helyi hatóságok által is elismerten – illegálisan egy román parcellát alakított ki, és emlékművet emeltetett a székely Csíkszentmárton önkormányzata által kezelt temetőben. Tette ezt annak ellenére, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint ott biztosan nem nyugszanak román katonák. Múlt csütörtökön több ezer román „megemlékező” érkezett a helyszínre, akik a gyenge csendőrkordont és az imádkozó helyi magyarok láncát áttörve berontottak a sírkertbe. „Győzelmüket” az emlékmű felavatásával, illetve a magyar katonakeresztek kidobálásával „ünnepelték”. (A temetővel kapcsolatos feszültséget korábban az is fokozta, hogy május végén a már felállított, de még fel nem avatott betonkereszteket és emlékművet magyar aktivisták fekete nejlonnal takarták le. Az esetet felkapta a román média, a keresztekre húzott kukászacskók látványa az ortodoxok szemében a sírhelyek megszentségtelenítéseként hatott. Még akkor is, ha – mint említettük – a betonkeresztek alatt nincsenek elesett katonák földi maradványai. )

Az úzvölgyi temetőfoglalás mozgóképes krónikája

A múlt csütörtöki eseményekről készült képek bejárták a két ország sajtóját, a diplomáciai feszültség pedig tovább éleződött, amikor Teodor Meleșcanu arra kérte a magyar kormányt, hogy „csillapítsa le” az erdélyi magyarokat. A konzultációra a budapesti Külügyminisztériumba berendelt román nagykövet a diplomáciában igen szokatlan módon nem jelent meg, s ezt a magyar kormányzat nehezményezte. A szópárbaj hétfőn csillapodni látszott. Szijjártó Péter külügyminiszter ugyanis bejelentette, a magyar kormány tudomásul veszi, hogy a román védelmi tárca felügyelete alá helyezik a temetőt (azaz kiemelik az önkormányzati kezelésből), és a hadisírgondozó szakemberek egyeztetnek majd magyar kollégáikkal. Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetője ugyanakkor ellenezte az államosítást, mondván, az állami szervek képtelenek voltak megakadályozni a múlt csütörtöki konfliktust.

Noha a legutolsó hírek a konfliktus megoldása felé mutatnak, a Válasz Online az eset hátterének nyomozása során arra jutott: ilyen és ehhez hasonló, látszólag a semmiből támadó konfliktusok a jövőben bármikor megismétlődhetnek Erdélyben. Az úzvölgyi botrányt előidéző politikai és szimbolikus okok ugyanis még jó ideig velünk lesznek.

Az egyik ok maga a képlékeny román belpolitika, amelyben néha még a pártokat is megosztó ideológiai, gazdasági, területi és egyéb lobbik harcolnak egymással a hatalomért. Az állandóan átrendeződő kaleidoszkópban a másutt megszokottnál jóval nagyobb befolyása van a titkosszolgálatoknak, illetve a politikusi elitet rendszeresen lefejező igazságszolgáltatásnak, különösen a korrupcióellenes ügyészségnek. Az RMDSZ ebben a környezetben manőverezik, köt kompromisszumokat, s igyekszik engedményeket kicsikarni a magyar közösségnek, vagy éppen a magyarlakta területek beruházásaihoz támogatást szerezni – az ilyen „kijáró” politikával együtt járó korrupciós kockázatokkal.

hirdetés

A román pártok viszont – különösen kiélezett politikai helyzetben – igyekeznek megnyerni, vagy különböző fenyegetésekkel rávenni az RMDSZ-t az éppen aktuális riválissal folytatott együttműködés felmondására. Ehhez pedig kiváló eszköz a nacionalizmus felpiszkálása. Jóllehet, Romániában a szélsőségesen nacionalista Nagy-Románia Párt 2008 óta nem jut be a parlamentbe, ettől még a retorikát szükség esetén akár „jobbközép”, akár „balközép” pártok minden gátlás nélkül alkalmazzák. Ilyen környezetben persze választói mozgósítása érdekében az RMDSZ is gyakran nyúl a nemzeti önvédelmi retorikához, viszont az úzvölgyi eset kapcsán a „mindkét oldal szélsőségeseit” hibáztató vélemények méltánytalanok. Bármennyire is jogosak lehetnek az RMDSZ-szel kapcsolatos bírálatok, a helyzet alapvetően mégiscsak aszimmetrikus.

Egy száz évvel ezelőtt kisebbségi sorba került közösség próbál ugyanis védekezni a minden erőforrás és eszköz felett rendelkező állami politikával szemben, amelyet árnyalatnyi különbségekkel ugyan, de a teljes román elit magáénak vall.

Ennek lényege, hogy Románia oszthatatlan nemzetállam, a mégoly csekély szimbolikus törekvések (egy zászló kitűzése, egy utca elnevezése, egy iskola visszaigénylése) végső soron a „magyar szeparatizmust” szolgálják, s ennek megfelelően kell reagálni rájuk.

A romániai paradoxon lényege, hogy ez a kormányokon átívelő stratégia egyszerre jelentkezik bizonyos jogkiterjesztéssel is. Össze sem lehet ugyanis hasonlítani a mai helyzetet például a rendszerváltás előttivel. A magyar közösség intézményekkel rendelkezik, önkormányzati pozíciói vannak, törvények születtek anyanyelve és szimbólumai használatáról is. Csakhogy a vívmányokat garantáló jogot gyakran felülírja a nyers erő, amint azt láthattuk az úzvölgyi katonatemető esetében is. Hiába szabályozzák nemzetközi egyezmények az egykor ellenséges katonák sírkertjeinek fenntartását, a paragrafusok és az államhatalom sem állta útját Dormánfalva önkormányzatának, illetve a temető székelykapuját ordítva betörő figuráknak.

Az úzvölgyi esetet első lépcsőben érdemes a már említett képlékeny román belpolitikai dimenzióban vizsgálni. A posztkommunista PSD és a liberális ALDE alkotta kormánykoalíció ugyanis súlyos vereséget szenvedett a május 26-i európai parlament választáson. Az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt, a PNL lett az első 27 százalékkal, második a PSD 22,5 százalékkal, míg a harmadik helyre az USR (a „román Momentum”) és Dacian Cioloș volt miniszterelnök formációja alkotta szövetség futott be 22,3 százalékkal. (Az ALDE mindössze 4 százalékot szerezve nem ugrotta meg a küszöböt.) A választás másnapján a PSD erős emberét, Liviu Dragneát elvitték, hogy megkezdje egy korábbi korrupciós ügy miatt kapott hároméves börtönbüntetése letöltését. Az ellenzék és a PNL soraiból elnöknek választott, a kormányzattal állóháborút vívó Klaus Iohannis államfő triumfált. Még az is felvetődött, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtanak be a kormányzat ellen.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) érezte a szél fordulását: a választás előtti csütörtökön bejelentette, hogy megvonja bizalmát az általa addig kívülről támogatott PSD-ALDE kormánytól. Az ok éppen az úzvölgyi temető már régóta húzódó ügye volt, de legalább ennyit nyomhatott a latban, hogy a korruptnak látott PSD-kormányzás az erdélyi magyarokat is taszította. Bonyolítja a helyzetet, hogy az RMDSZ pálfordulásával sincs parlamenti többsége a kormány bukását kívánó erőknek. (A törvényhozás két házában a két kormánypárt 240 törvényhozóval rendelkezik, miközben az ellenzéknek az RMDSZ-szel együtt is csak 196 van, s a nemzeti kisebbségek 17 fős csoportja, illetve a 28 független támogatása esetén is kellene még 9 átálló új kormánytöbbséghez.)

Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke

A magyar párt irányváltását a PSD nyilvánvalóan zokon vette, különösen azért, mert erős jelek mutatnak arra, hogy az RMDSZ európai parlamentbe jutását részben a kormánypártnak köszönheti; olyan, Erdélyen kívüli településeken is kapott szavazatokat, ahol magyarok soha nem éltek. A Magyar Hang derítette ki, hogy például Teleorman megyében, ahol a népszámlálás szerint összesen 18 magyar él, harminchétszer ennyi, 669 szavazat jutott az RMDSZ-nek. A szavazókörök adatait átnézve kiderült, a magyar párt helyi biztosai a PSD román nemzetiségű emberei voltak, s az egy-egy helyen leadott egy-öt szavazatra nagy szükség volt a végső összesítésnél. Az RMDSZ 23 ezerrel kapott több szavazatot az európai parlamenti küszöbnél, miközben a Kárpátokon túli román területekről 35 ezer voks érkezett a tulipános pártra. (A Szövetség tagadja, hogy bármilyen politikai összejátszás volt a magyar szavazók számával nem indokolható növekedés mögött.)

Akárhogyis volt, a PSD bizonyosan bosszút állt az RMDSZ pálfordulása miatt. Az európai parlamenti választások után beterjesztett új román közigazgatási törvénykönyv tervezetéből eltűntek a kisebbségek anyanyelvhasználatát bővítő rendelkezések – az első változat kidolgozásában még szerepeltek az RMDSZ által javasolt módosítások.

Az egyik értelmezés szerint az úzvölgyi konfliktus eszkalálódása mögött is a PSD áll, érdeke ugyanis új ellenségképet mutatni az európai parlamenti választási fiaskó után elbizonytalanodott híveinek. A másik értelmezés viszont arról szól: inkább az ellenzékhez köthető titkosszolgálati struktúrák érdeke volt végképp elmérgesíteni a viszonyt a két párt között, illetve a „korrupt” PSD mellé a „magyar nacionalista” RMDSZ-t is ellenségnek állítani a román közvélemény számára.

Az igazságot újságírói eszközökkel Budapestről kideríteni aligha lehetséges, de a spontán összeverődés teóriáját kizárhatjuk. A többezer román tüntetőt buszokkal hozták a temetőhöz, az Udvarhelyi Híradó helyszíni felvételek alapján a Belügyminisztériumhoz hagyományosan kötődő Dinamo Bukarest futballcsapat ultráit is azonosította.

Ők nyilván nem maguktól ébredtek rá az eldugott hegyi völgyben románságukat fenyegető veszélyre. Központi ukáz nélkül az emlékművet felszentelő ortodox pópák sem mozdultak volna. A leggyanúsabb azonban Sebastian Gheorghe Cucoș jelenléte: ő a csendőrség vezérkari főnöke, egyben Carmen Dan belügyminiszter bizalmasa. Cucoș ellen eljárás folyik, amiért tavaly nyáron a csendőrség brutálisan lépett fel bukaresti ellenzéki demonstrálók ellen. Ennek ellenére mégis szabadon rendezkedhetett múlt csütörtökön az úzvölgyi temetőnél civil ruhában, a tüntetők között.

Sebastian Gheorghe Cucoș, a csendőrség vezérkari főnöke (forrás: stirileprotv.ro)

E gyanús jelek miatt az elmúlt napokban az erdélyi magyarok beszélgetéseiben és a lapok véleménycikkeiben gyakran megjelent az 1990-es marosvásárhelyi pogrom rémületes emléke. Akkor a nagyvárosba máshonnan buszoztatott, felhergelt román tüntetők a helyzetet uralni nem tudó (vagy nem akaró) hadsereg szeme láttára vadásztak magyarokra. A bíróság később azonban csak magyarokat és magyar anyanyelvű romákat ítélt el. A diktatúrából éppen szabadult országban a többséget sokkolta, hogy a magyar kisebbség anyanyelvhasználati igényekkel lépett fel és azonnal megszervezte magát: március 15-én már magyar jelképekkel emlékezett az 1848-as szabadságharcra. A végletekig hiszterizált közhangulatban sok marosvásárhelyi és környékbeli román elhitte, hogy küszöbön Erdély elszakítása – miközben az 1989. decemberi forradalom után dezorganizált Securitatenak jól jött, hogy a szeparatista veszélyre hivatkozva újjászervezhette önmagát.

Habár a látványosan készületlen hatóságtól a buszoztatott „hazafiakig” több párhuzam is adódik Marosvásárhellyel, a helyzet szerencsére messze nem volt ilyen súlyos az úzvölgyi temetőnél. Személyi sérülés például egyáltalán nem történt. További különbség az általános politikai környezet is. A marosvásárhelyi volt az első etnikai összecsapás a kommunizmus romjai alól éppen kikecmergő közép-kelet-európai térségben. Nem lehetett tudni, hogy vajon nem születik-e meg Erdélyben egy olyan tűzfészek, mint ami később a Balkánon lángra is lobbant. Ma mindkét ország a NATO és az Európai Unió tagja, s a közel harminc évvel ezelőtti helyzettel ellentétben a feszültségek kormányközi kezelésének is kialakult már egy rendje.

E tények ellenére azonban nincs akadálya annak, hogy bármikor kialakuljon az úzvölgyihez hasonló feszültség – s ez már a mostani konfliktus jelképes dimenziója. „Az erdélyi magyar közösségnek a temető ügye a szimbolikus térfoglalásról is szól: arról, hogy a román állam a saját dominanciáját mindenütt, még egy sírkertben is érvényesíti, és szisztematikusan korlátozza a magyarság nyilvános jelképhasználatát” – magyarázza a Válasz Online-nak Zahorán Csaba, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. Az ezt a témát is érintő könyvön dolgozó kutató szerint az egész ügy kiindulópontjaként szolgáló konfliktus a székelyföldi Csíkszentmárton és a Bákó megyei Dormánfalva önkormányzata között tökéletesen megtestesíti a folyamatot.

Úzvölgye 1942-ben, a II. világháború idején (fotó: Fortepan)

Ehhez az is hozzátartozik, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia határai a jelenlegi székelyföldi megyehatároknál keletebbre estek, azonban a moldvai megyék határai az ötvenes évekbeli területrendezés során nyugatabbra „csúsztak”. Ez párhuzamosan érvényesül azzal a régóta tartó, de Trianon, majd a második világháború után egyre jobban felgyorsuló folyamattal, amely során Erdélyben szinte megállíthatatlanul fogyatkoznak és zsugorodnak a magyar többségű régiók. Így napjainkra, néhány inkább kisebb, mint nagyobb zárványon kívül a Székelyföld maradt az utolsó, döntően magyar jellegű térség.

De mivel a román politika számára Székelyföld amúgy sem létezik, logikus az újabb és újabb „területszerzési” akció – ami viszont a székely megyék magyar lakóiban az „ostromlott vár” érzését erősíti. Csakúgy, mint az évtizedek óta magyarlakta területeken is zajló ortodoxtemplom-építési program, Csáky Zoltán dokumentumfilmjének címével élve: a „hagymakupolás honfoglalás”.

A területfoglalási szkander még olyan hétköznapi helyzetekben is megnyilvánul, minthogy a Békás-szorosnál a magyarlakta Hargita és a románok lakta Piatra Neamt rendszeresen áthelyezgeti a megyehatárt jelző táblát. „A román szimbolikus dominancia egy-két magyar többségű terület kivételével ma már egész Erdély területén teljes. Székelyföld éppen azért konfliktusforrás, mert itt ez a folyamat még nem teljesedett ki – a római származást demonstrálni hivatott köztéri capitoliumi farkassal magyar emlékművek, a december elsejei, Székelyföldön gyakran katonai parádéval megtartott felvonulások a magyar nemzeti ünnepekkel »versenyeznek« – nem kérdés, hogy az állam melyiket preferálja. A mára a közterekről jogi eszközökkel teljesen kiszorított székely zászló jó példa erre, állandó jelleggel csak magánházakon és templomkertekben tűrik meg a hatóságok. Hivatalos épületeken akkor sem, ha a székely falusi önkormányzatban amúgy mindenki magyar” – teszi hozzá Zahorán, aki szerint a regionális zászlók használatával kapcsolatos szabályozás például Bukovinában vagy Moldvában messze nem ennyire merev.

Azt azonban önkritikusan hozzá kell tenni, mondja a kutató, hogy hasonló törekvések 1918 előtt is voltak, csak akkor éppen ellenkező előjellel. Így magyarosítottak utcaneveket a már akkor is román többségű településeken vagy erőltettek a helyiek tiltakozása ellenére az akkor még erősen német karakterű Brassóra magyar honfoglalási emlékművet a millennium idején. Más kérdés, hogy a száz évvel ezelőtti esetek felmentést adnak-e a mostani restriktív döntésekre.

A rendszerben tehát kódolva vannak az úzvölgyihez hasonló szimbolikus térfoglalási csaták, és reménykedni csak abban lehet, hogy a hergelésre mind kisebb lesz az igény. Biztató jelek is akadnak. A román média egy része például kifejezetten mértéktartóan számolt be az eseményekről. A legnagyobb példányszámú napilap, az Adevărul például arra hívta fel a figyelmet, hogy a temetőt száz évig a magyar közösség ápolta, már ezért is párbeszéd kellett volna a sírkert ügyében. Ráadásul – tette fel a kérdést a lap –, ha Dormánfalva a saját területén lévő román katonatemetőt elhanyagolja, hogyan jön ahhoz, hogy „a szomszéd temetőjét megpiszkálja?” További biztató fejlemény, hogy Kolozsváron közös román-magyar tüntetést tartottak a nacionalista uszítás ellen. Az már optimizmus kérdése, hogy a háromszáz résztvevőt soknak vagy kevésnek tartjuk-e.

 

Nyitókép: temetőostrom 2019. június 6-án (Egyed Zoltán / AFP)

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: Nagytotál