Schöpflin György: Létezik-e még egyáltalán a polgárság? Hozzászólás a Gyurgyák–Lányi-vitához

·2019.05.30

Sokak által olvasott esszét írt nekünk Gyurgyák János eszmetörténész az „Orbán-rendszerről”, amely szöveget Lányi András író, filozófus élesen bírált. A Válasz Online-nak küldött írásában Schöpflin György történész, leköszönő fideszes európai parlamenti képviselő azt állítja, a vitában többször előkerült polgárosodás már nem létezik, ábránd csupán.

A hagyományosnak nevezhető polgárság egy, az államtól anyagilag nagyrészt független, saját érdek- és értékrenddel rendelkező, szociológiailag kijelölhető réteget jelentett, elsősorban Franciaországban, Angliában, Skóciában, Németalföldön, a Rajna-vidéken. Múltidőben, mert időközben – 1945 után, mondjuk – a nyugati társadalmak átalakultak – elsősorban a jóléti államnak köszönhetően –, mivel az állam szerepe csak növekedett és átformálta az újonnan feltörekvő középrétegeket. Másrészt a magánszektor is áttételes állami gyámság alá került, legyen szó az adott állam vagy az Európai Unió szabályozásáról. Nagy befektetéseket csak állami támogatással, megrendeléssel lehetett lebonyolítani, lásd a Manche-csatorna alatti alagutat. Gyakorlatilag ez egy, a korporatizmusra hasonló rendszert jelentett, de ebben a munkásosztály is kapott képviseletet a szakszervezetek révén. A németek ordoliberalizmusa is ide sorolható.

Ez a berendezkedés az 1980-as években kezdett megváltozni, amikor a tőke egyre inkább felszabadult az állami kontroll alól, és bekövetkezett a globalizáció. Növekedett a multik és a kötvénypiac szerepe, a magántőke felhalmozódása – ezt a folyamatot meggyőzően írja meg Quinn Slobodian.

Ebben a rendszerben a hagyományosan megfogalmazott polgárságnak nem nagyon maradt szerepe. Ehelyett kialakult egy globális, a globalizáció nyerteseiből álló, mobilis, tudással és hálózati tökével rendelkező réteg,

amelyet David Goodhart „Anywheres-eknek”, „bárholosoknak” nevezett. Hasonló a helyzet a Chrisophe Guilluy geográfus által leírt Franciaországban. Nagy-Britanniában a lakosság negyedét teszi ki ez a „bárholos” réteg. Fontos megjegyezni, hogy a réteg tagjai nemcsak szívósan ragaszkodnak kiváltságos státusukhoz, de egymás között házasodnak, ami egy öröklődési kaszt létrejöttért vetíti elő. Aki ebből kimarad, az kimarad. Hasonló folyamat figyelhető meg Franciaországban, ezért beszél Guilluy belső perifériákról, lásd a sárga mellényesek mozgalmát.

Ráadásul ez az új polgárság – ha egyáltalán lehet ennek nevezni – már egy új típusú értékhierarchia, nevezetesen a diverzitás fontossága és elfogadása mentén szerveződött. Ezzel viszont felbomlasztotta hagyományos polgári értékrend puha összekötő szöveteit, mint például Max Weber-i értelemben vett keresztény/protestáns etikát. Ebben a diverzitásban viszont nehezebb megtalálni a közösséget összekapcsoló kompromisszumos minimumot, így lehetséges, hogy – Guilluy gondolatait is továbbvíve – a „folyékony társadalmak” korának vége, stabilizálódó zárványok jönnek létre, ahogy ezt Goodhart is megerősíti.

A kommunizmus összeomlása után Közép-Európában leginkább egy komprador réteg alakult, alakulhatott ki, mivel a térség tőkeszegénysége – ez nem szűnt meg – megakadályozza az érintett országok gazdasági függetlenedést. Ez a térség képezi ma az Európai Unió perifériáját.

Ha megnézzük Thomas Piketty francia sztárközgazdász számításait, a visegrádiak GDP-jük 4-6 százalékát exportálják. A 2004 után csatlakozó országok nemcsak anyagi tőkét, hanem humán tőkét is küldenek Nyugatra: eddig körülbelül 20 millióan költöztek oda. Ez igen jó a célországoknak, ám a 2004 után csatlakozott tizenhárom országnak kevésbé, hiszen sem az exportált tőke, sem az exportált humán tőke nem tér vissza a térségbe.

Ezeket a folyamatokat tovább erősíti az EU versenypolitikája is, mert ez, ha nem is tiltja teljesen az állami támogatást, nagyon szűk keretekbe helyezi – azaz egy EU-s tagállam nem követheti a tajvani vagy dél-koreai etatista fejlesztési modellt.

Természetesen más kérdés, ha a polgárságot nemcsak gazdasági kritériumok alapján szeretnénk vizsgálni, hanem műveltségi, viselkedési és morális kritériumok alapján. Ebben az esetben is felvetődik, hogy létezik-e még a klasszikus műveltség.

Vajon a mai oktatási rendszerek milyen tudást kérnek számon, milyen követelményeket támasztanak a felnövekvő új generációtól? Mennyiben jutalmazza a mai gazdasági környezet a klasszikus általános műveltséget, vagy épp ellenkezőleg, iparágak, rendszerek inkább a szaktudásokat és a részleges tudásokat részesítik előnyben?

Ha ebben a kontextusban vizsgáljuk a fenti kérdést, akkor kiderül, hogy a polgárosodás ma már nem létező kategória, egy üres jelölőszó. Másrészt az is világossá válik, hogy az itt ecsetelt gazdaságpolitikai adottságok miatt a közepes fejlettségi országok csapdájában találjuk magunkat.

Van-e kiút? Nem lenne könnyű, de érdemes közelebbről megnézni az írek, finnek sikerét.

És felejtsük el a polgárosodást. Sok más ábránddal együtt.

 

Borítókép: Fortepan/Kövendy Katalin

A Válasz Online jövője olvasóinkon múlik! Két hónap alatt 1500 támogatót gyűjtünk. Csatlakozzon hozzánk most!

Kategória: vélemény