A magyar újra-nem-polgárosodás igaz története – Lányi András válasza Gyurgyák Jánosnak

·2019.05.25

Konzervatív gondolkodótól többet várok, mint a kifosztott magyar reménytelen reményének emlegetését – üzeni Gyurgyák Jánosnak Lányi András. Szerinte nem volt itt semmilyen félresiklás, mivel Orbán Viktornak és a Fidesznek sosem volt igazi programja a polgárosodás. Válaszpublicisztika a héten lapunkban megjelent nagy hatású esszére.

Régen nem olvastam ekkora tetszéssel kártékony írást, mint Gyurgyák Jánosét a Válasz Online-on. A szerző a legrokonszenvesebb kortárs hazai gondolkodók közé tartozik, a cikk lendületes, meggyőző – és alapjában elhibázott. Ha visszájáról is, de az Orbán-rendszernek ugyanazt az olajnyomatú képét tárja elénk, hasonlíthatatlanul színvonalasabb kivitelben, amelyet a lakájmédia fáradságos bérmunkában állít elő.

Gyurgyák a cikk vége felé jelzi ugyan, hogy az igazi problémát nem Orbán jelenti, hanem a magyar társadalom állapota, mégsem próbálja tisztázni a kettő közötti összefüggést, e helyett mindent az Első Ember „kivételes politikai tehetségével, érzékével, ambíciójával” magyaráz. Következésképpen téves diagnózist állít fel, és magát az Orbán-szindrómát is félreérti, mert nem ismeri fel, hogy az csupán az alapbetegségtől legyengült szervezeten eluralkodó szövődmény, és az alapbetegség kezelésén múlik, hogy a beteg meg tud-e szabadulni tőle. Ezért nem tesz jó szolgálatot, aki a tünetekre, egy szövődmény látványos tüneteire koncentrál.

A le- és bejáratott narratíva szerint Orbán eredeti szándéka a rendszerváltás alatt, helyett és után elbliccelt polgárosodás megvalósítása volt, és a torzulások csak később következtek be. Gyurgyák is úgy emlékszik, hogy a kormányra kerülő Fidesz a polgári közép megerősítésére, a nemzeti érdekek védelmére törekedett. 2010 utánra ebből nem sok maradt, ha valaha volt belőle egyáltalán – de erről később.

Gyurgyák János: A magyar elit elcecíliásodása és más rendszertünetek | Válasz Online

Előbb az olyan-amilyen magyar újrapolgárosodásról. Az bizony a késő-kádári korban indult be, az állami gazdaság repedéseiben megtelepedő magán- és fél-magánvállalkozások erősödésével, egyidejűleg az értelmiség felértékelődésével. Ezt a folyamatot a kilencvenes években derékba törte a nómenklatúra masszív ellentámadása: az állami gazdaságban és különféle apparátusokban betöltött pozícióikat sikeresen konvertálták magántulajdonná, illetve vezető menedzseri szerepekre az új világban. Az eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon, mint azt sokan és sokszor megírtuk, továbbra is a miniszteri előszobákban zajlott, csak a miniszterek cserélődtek, miközben a pártállam átalakult többpártállammá. A történet fő vesztesei a független kezdeményezések, kisebb vállalkozások lettek, amelyek nem versenyezhettek sem a bankhitelből kistafírozott nagyvállalati elittel, sem a hazai gazdaság jövedelmező részét kivásárló külföldi befektetőkkel. A rendszerváltás körül szerencsétlenkedő értelmiség is kettészakadt, néhány elitszakmát és a pártokhoz vagy a multikhoz szorosabban kötődő elit-pozíciót leszámítva a többség létbiztonsága, jövedelme és presztízse egyaránt romlott. Független, önálló középrétegek így nem erősödhettek meg.

2010 után ez a folyamat kiteljesedett: végképp felszámolták a polgárosodás elemi feltételét, a középrétegek – a vállalkozók, a tisztviselők, a gazdálkodók és az értelmiség – anyagi és erkölcsi függetlenségét. Az állami újraelosztás jelentős forrásokat vont el a magángazdaságtól – az uniós fejlesztési forrásokat például szinte teljes egészében –, és ezeket egy példátlanul szűk, a politikai vezérkartól szorosan függő körnek juttatta. Csak az őrizhette meg pozícióját, aki beállt a klientúra-rendszerbe, amelyet fokozatosan terjesztenek ki a kultúra területére is. A párthűbériség kiépítésének azonban a polgárosodáshoz soha, egy percig sem volt köze.

Ami pedig a szegény és alulképzett többséget illeti, azokat, akiknek a szabadsággal együtt hullott ölükbe a felmondólevél meg egy rakás részletfizetési meghagyás – ők nem polgárosodni akartak, hanem erőskezű vezetőt kívántak. És még valamit: ellenséget, akit kudarcaikért okolhatnak és gyűlölhetnek. Mindkettőt megkapták. És ezzel meg is érkeztünk Orbán külpolitikájához, ahhoz a bizonyos nemzeti érdekhez, amelyet ő védelmez Gyurgyák szerint. Nem tudom, ki mit ért nemzeti érdeken, szerintem az Európai Unió elleni honvédő szájháború például semmiféle nemzeti érdeket nem szolgált, ellenben okkal keltett bizalmatlanságot az orosz, kínai és török diktatúrák trójai falovaként viselkedő magyar külpolitika iránt. Ennek árát többek között a határon túli magyarság fizeti meg, melynek érdekeire Európa még annyira sem lesz tekintettel ezentúl, mint eddig. A keleti nyitás egyelőre gazdasági értelemben sem hozott a konyhára. Paks 2 vagy a Budapest – Belgrád gyorsvasút nem nemzeti érdek. A migráns-áradat célpontja nem Magyarország volt, s bár a kormány határozott fellépése így is indokoltnak mondható, a magyarok makacs obstrukciója ma már inkább akadályozza az egységes európai védelmi politika kialakítását. Az európai szélsőjobboldalon megcélzott vezérszerep se nemzeti érdekünk, inkább kényszerpálya, amelyre Orbánt egykori szövetségeseitől való elszigetelődése terelte. De egyetlen szót sem hallottunk arról, hogy az új szabadkereskedelmi tárgyalások során a magyar kormány védeni kívánná, mondjuk, a magyar mezőgazdaságot, a hazai fogyasztók egészségét az agyonvegyszerezett, genetikailag módosított amerikai agrártermék versenyétől. Enyhén szólva nem erről tárgyalt miniszterelnökünk a Fehér Házban, amikor végre bejutott. Vagy mennyiben szolgálnak nemzeti érdeket a német autóipar kedvéért alacsonyan tartott hazai bérek, a munkavállalókat sújtó különféle intézkedések?

Oda akarok kilyukadni, hogy Orbán Viktor kül- és társadalompolitikája semmiféle államférfiúi nagyságról nem tanúskodik, őt egy sorban emlegetni a haza bölcsével, Deák Ferenccel, vagy a maga módján zseniális Bethlen Istvánnal szerintem durván kegyeletsértő. Nem voltak, mint Gyurgyák állítja, „eredendően helyes céljai”. Egyetlen célja volt s maradt: a hatalom megszerzése, megtartása és minden mértéken túli központosítása.

A Válasz Online-on megjelent cikkében Gyurgyák azzal hidalja át az ellentmondást Orbán zsenije és rendszerének alávalósága közt, hogy tragikai magasságokba emeli hősét: vétsége szerinte az arisztotelészi hübrisz. Az ugyebár nem egyéb, mint túlzásba vitt erény. Tehát nem lenne vele semmi baj, ha erényeit nem mértéktelenül gyakorolná? Ha nem nagyon, csak egy kicsit tiporná lábbal az igazságszolgáltatás, az oktatás, a tudományos kutatás vagy a sajtó szabadságát, ha az uniós fejlesztési forrásokat nem ilyen arcátlanul csorgatná kliensei zsebébe, ha kevesebbet szórna el felesleges építkezésekre, futball-mániájára, hazug óriásplakátokra, ha a lerohadó vasúthálózattal törődne tizedannyit, mint a felcsúti kisvasúttal, és a nemzeti vagyon valamivel kisebb hányadát mészároslőrincesítette volna, mint ahogyan teszi – akkor számot tarthatna a szerző maradéktalan csodálatára? Amit így mérsékelnek a jó ügy szolgálatában elkövetett túlzásai?

A Gyurgyák Jánost foglalkoztató lélektani rejtélyt én tehát sehol sem látom. Orbán soha, ’98 előtt sem volt sem Petőfi, sem Angyal István, sem semmi hasonló. Szép munka volt, ahogyan maga alá szervezte-tiporta pártját, azután kihasználta a jobboldalon keletkezett piaci rést, elfogadta két pénzügyi mágus – Simicska és Matolcsy – tanácsait, és elhatározta, mint III. Richárd, hogy gazember lesz. Azaz: Kádár János lesz. De mit kell ezen ájultan csodálni? – kérdem tisztelettel.

Orbán végzete is az lesz, ami a hatalom hozzá hasonló megszállottjaié lenni szokott. Hogy ez a végzet mikor éri utol, nem az ő kivételes tehetségén múlik, hanem ellenfelei kivételes tehetségtelenségén, a választható politikai alternatíva tökéletes hiányán, ami több szavazatot hoz neki, mint a kormányzati agymosodára költött milliárdok.

Megértem Orbán kiábrándult tisztelőinek keserűségét, konzervatív gondolkodótól azonban többet várok, mint a kifosztott magyar reménytelen reményének emlegetését. Mindenekelőtt azt, hogy tegyen világos különbséget a konzervatív politika mai értelme és az orbáni jobboldali radikalizmus értelmetlensége között. Kormányozni-tudás és uralkodni-tudás között. Nagyság és nagyravágyás között. Gyurgyák Jánosról okkal hiszem, hogy tisztában van e különbségekkel. Ezek felismerése segíthet rátalálni a politikai kibontakozás útjára is.

 

Borítókép: Fortepan/Visnyovszky Éva

Kategória: vélemény