Kosztolányi Dezső fajvédő írásainak margójára: mennyiben volt antiszemita a jezsuita Bangha Béla?

·2019.04.14

Április végén jelenik meg a Kosztolányi Dezső eddig széles körben nem ismert fajvédő írásaiból szerkesztett kötet. Az előzetes hírek szerint a könyv arról tanúskodik, hogy az író a Tanácsköztársaság után nem csupán magáévá tette, hanem alakította is a zsidóellenes közhangulatot. Tette mindezt a jezsuita Bangha Béla Új Nemzedék című lapjában. De van-e különbség a nácik rasszizmusa, illetve a kereszténység és magyarság kettejük által képviselt – a mai fülnek különösen bántó hangvételű – védelme között? A jelek szerint van. Szőnyi Szilárd írása a Válasz Online-nak.

„Megjelenés előtt olvashattuk az irodalmi szenzációnak nevezhető kötetet, amely először adja közre összegyűjtve Kosztolányi Dezső 1919 és 1921 között keletkezett politikai publicisztikáit” – kezdődött április 4-én a Válasz Online cikke. Az írás szerint a kutatók a Pardon rovat szerzőmegjelölés nélkül közölt glosszái közül több tucatról bizonyították be, hogy a költőhöz köthetők. „Bolsevikok, szabadkőművesek, zsidók kerültek a Kosztolányi-írások célkeresztjébe éppen száz évvel ezelőtt – egy fajvédő lap hasábjain” – olvassuk a feszengésre késztető megállapítást.

A cikk a lapot kiadó Bangha Bélának is szentel néhány szót, de a jezsuita szerzetes tevékenysége alaposabb vizsgálódást is megér. Annál is inkább, mivel a pátert anno nem kisebb személyiség, mint Szekfű Gyula történész nevezte „a Trianon utáni keresztény Budapest gondolkodásának legenergikusabb kialakítójának”. És ami Kosztolányi „írói munkásságának része” volt, az Bangha számára életre szóló programként jelent meg, szónoklatokban és nagy hatású lapok hasábjain.

Feltárul Kosztolányi Dezső fajvédő múltja – Válasz Online

A körülmények megértéséhez ismerni kell a történelmi hátteret. Az első világháborúban vesztes, a Tanácsköztársaság által megtépázott országban vagyunk, melyben a vörös diktatúra – a kormány tagjai között számos zsidó származású népbiztossal – fenekestül felforgatta a társadalmat. Az egyházak, azokon belül is a jezsuiták különösen megsínylették Kun Béláék országlását: a felekezetek vagyonát államosították, a rendszerellenesnek nevezett papokra, köztük Bangha Bélára üldözés várt. Utóbbi még éppen külföldre tudott menekülni, az általa alapított Központi Sajtóvállalat pénzét viszont lefoglalták, s irodáját felszámolták.

A Tanácsköztársaság bukása után válaszul a fehérterrorként emlegetett leszámolás veszi kezdetét, a szellem emberei pedig megpróbálják megérteni a nemzet hanyatlásához, majd a trianoni tragédiához vezető okokat. E folyamatban hamar előkerül a bolsevikok, szabadkőművesek és zsidók háromsága, és máris konyhakész a megállapítás: a keresztény Magyarország feltámasztásának feltétele az ő visszaszorításuk.

Mivel Bangha Béla látja, hogy a nyilvánosság ereje milyen hatékony fegyver, melyet ellenfelei különösen ügyesen forgatnak, a szerinte nemzetvesztő eszmék ellen a keresztény újságok megerősítésével kíván harcba szállni. A Központi Sajtóvállalat mellett az ő nevéhez fűződik a Katolikus Sajtóegyesület, valamint a Magyar Kultúra, illetve a Pardon rovatnak is otthont adó Új Nemzedék című lapok megszervezése, felvirágoztatása – nemhiába nevezték már életében Magyarország sajtóapostolának.

Az Új Nemzedék című lap 1919-ben

E minőségében pedig, mint több nyilatkozatából is kitűnik, példát venne a tömegek befolyásolását tökélyre fejlesztő fasiszta vagy épp náci propagandistáktól. Még mielőtt túlságosan megbotránkoznánk, ne feledjük: a húszas években járunk, jóval ezen eszmék népirtásba torkolló végkifejlete előtt. És mint a vele nem rokonszenvezők is hangsúlyozzák, a szerzetes amúgy sem a totális diktatúrák politikájáért lelkesedett, csak az eszköztárukat akarta felhasználni, és nézeteik terjesztésének hatékonyságát dicsérte.

A Kosztolányi-kötetet bevezető tanulmány is rögzíti: a költőre jellemző „antiszemitizmust minden hasonlóság ellenére el kell határolni a náci ideológia zsidóellenességétől”. Ennek megfelelően az Új Nemzedék írásaiban föl sem vetődött az általános kitelepítés, ne adj’ Isten, a megsemmisítés gondolata. Bangha Béla leghívebben talán A zsidókérdés címmel 1920-ban született írásában foglalja össze, szerinte mi is a tennivaló az ügyben:

„Nézetünk szerint a zsidókérdés megoldásának radikálisnak kell lenni, de ez a radikalizmus nem jelenthet szélsőséget egyik irányban sem. Nem írhatjuk alá a liberalizmusnak és a zsidóemancipáció rövidlátó politikusainak azt a nézetét, hogy a zsidóságot csak fel kell szabadítani, minden további feltétel nélkül mindenben és teljesen egyenrangú honfiakul befogadni s akkor a zsidóság magától fog beolvadni a keresztény társadalomba. Ennek a naiv hitnek s könnyelmű felületességnek köszönhetjük azt a mérhetetlen társadalmi és nemzeti katasztrófát, amelybe a faji önérzettel telített, a magyarsággal és kereszténységgel semmiféle érdek- vagy érzelmi közösségben nem élő zsidóság szörnyű elhatalmasodása folytán jutottunk; s ugyanennek köszönheti a zsidóság is azt a mérhetetlen elkeseredést, gyűlöletet és megvetést, amelynek a nem-zsidó társadalom részéről ki van téve s amelyet a zsidóság tisztességesebb és erkölcsi alapot kereső része oly fájdalmasan érez. (…)

Másfelől bármily szükséges a zsidókérdés radikális megoldása, ez a megoldás az antiszemitizmus irányában sem lehet szélsőséges. Nem akarjuk vitatni, hogy a zsidóság erőszakos félretolásával a nemzet egész kulturális és gazdasági életéből nemzeti életünk helyrepótolhatatlan hiányokat szenvedne s katasztrofális zökkenéseknek nézne elébe. Még azt sem szükséges hangoztatnunk, hogy a zsidóságnak értékes, erkölcsi alapon álló részét, hazafiasan érző elemeit magunktól eltaszítani sem keresztény erkölcsi, sem nemzeti szempontból nem indokolt. Elég, ha arra utalunk, hogy egy milliónál több zsidót az országból kitoloncolni mindenesetre fizikai lehetetlenség.”

hirdetés

A dolgozat egyes megállapításai a zsidó psziché „bomlasztó hatásáról” vagy az izraelita vegyeskereskedőktől „megtisztítandó” falvakról persze ma már egyetlen mérvadó szalonban sem hangozhatnának el. Ám ahogy a Heti Válasz korábbi összeállítása is megmutatta, akkoriban ez a hangvétel nem volt különösebben kirívó; olyannyira nem, hogy hosszú listát lehet készíteni a hasonló szellemben nyilatkozó Liszt Ferenctől, Móricz Zsigmondtól és Bibó Istvántól Winston Churchillig, T. S. Eliotig és G. B. Shawig. Vagy a másik oldalon azokról a kirohanásokról, amelyeket például a Budapesten 1908 és 1919 között működő ateista-szabadgondolkodó Galilei Kör tagjai intéztek a katolikus papok ellen, „mételynek”, „piócának” és még sok minden másnak elhordva őket.

Hasonlóképen vélekedett Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész is, amikor a költő 1919–1920-as írásainak és a jezsuita szerzetes megítélésével kapcsolatban óvatosságra intett. Egyúttal számos példával hangsúlyozta az ideológiailag zűrzavaros esztendők hatását a később igen különböző szellemi pályát bejárt értelmiségiek akkori állásfoglalásaira és későbbi útkeresésére. „Ezek a példák igen látványosan figyelmeztetnek arra, hogy mennyire veszélyes a kor szereplőit az 1945 vagy 1989 utáni tudásunk magaslatáról utólagos kategóriákba gyömöszölni és vélt erkölcsi magaslatról elítélni vagy éppen felmagasztalni” – olvassuk Molnár Antal történész tanulmányában a Bangha Béla SJ emlékezete című, Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel közösen írt kötetből.

És amiként Kosztolányi verseinek megítélését sem befolyásolja szerzőjük publicisztikai munkássága, úgy hiba volna Bangha Bélát is kizárólag az antiszemitizmus optikáján keresztül láttatni. Ezt a címkét, főleg annak faji értelmében, különben sem vállalta volna.

Amint Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című kötetében hangsúlyozza, helyesebb őt a nem etnikai, hanem teológiai alapon álló antijudaizmus képviselőjének mondani. A szerzetes felfogását „időnként aszemitizmusnak nevezi, amely az ő értelmezésében nem más, mint a gazdaság és a közélet elzsidósodási folyamatának a megállítása, mégpedig a keresztény kultúra elterjesztése által. A fogalmon tehát ő alapvetően mást ért, mint a negyvenes években Szálasi Ferenc.”

Bangha páter 1912-ben (fotó: Jezsuita Levéltár/Fortepan)

Egyes náci magyarok fel is róják neki, hogy nem képviseli a faji megkülönböztetés gondolatát, sőt nem átall harcot hirdetni „újpogány” világnézetük ellen. Példa erre az a nekrológ, amelyet Veszprémy Bernát László történész idézett Bangháról szóló írásában. „Hogy most Bangha páter meghalt, a magyarországi zsidótörvény és fajelmélet egyik legkíméletlenebb ostorozója szállt sírba. Nem, ez nem sajtóhiba. Valóban: a fajelmélet legkíméletlenebb ostorozója szállt sírba vele” – vetette papírra Jámbor Ferenc az Új Kelet című kolozsvári cionista zsidó újságban. Emellett – olvassuk Veszprémy cikkében – Bangha, ha szükségét érezte, a magyarságot is ostorozta, kritizálva „a magyar tunyaságot, úrhatnámságot, hetykeséget, elbizakodottságot, széthúzást és fegyelmezetlenséget, az érzéki szenvedélyek dédelgetését és a gyakori vallástalanságot”.

Jól jellemzi a szerzetest Molnár Antal tanulmánya, mely szerint „konzervatív katolikusok a protestánsokkal kötött paktum miatt nem fogadják el, az antiszemiták zsidóbérencnek tartják, a kormány és a képviselők nagyobb része pedig legitimizmusa miatt támadja.” Rend- és kortársa, Varga László pedig utóbb így írt róla: „Az akkori hitvédelem egész fegyverzete birtokában volt és mesterien tudott vele bánni. Jól kijárta Pázmány iskoláját, és valójában inkább támadott, mint védekezett. Alaposan ismerte az ellenfél minden gyöngeségét és kíméletlenül állította pellengérre. Neki elsősorban nem az volt a célja, hogy megértse a hitetlent, hanem arra törekedett, hogy a katolikus népbe verjen öntudatot.” Szerinte a magyar közönség „valósággal bomlott a Páter után”, de „néhányan azért csóválták a fejüket, amikor bajvívó kedve túlzásba ragadta”.

Harciassága miatt rendjének vezetésével is meggyűlt a baja. Elöljárói többször figyelmeztették, például a Magyar Kultúra című lap kemény hangneme miatt, és mivel a helyzet nem változott, 1923-ban Rómába küldték – hívei szerint „száműzték” –; miután három esztendő után hazatért, arra kérték, foglalkozzon kevesebbet politikával, és többet a lelkiekkel. Noha lapjainak irányultsága az évek során többször módosult, Bangha 1940-es haláláig a közélet meghatározó alakja maradt. Nemzetvédő tevékenysége mellett azonban – a II. vatikáni zsinat kvázi előfutáraként – nagy szerepe volt a katolikus világot megújító eszmék elterjedésében; szorgalmazta például, hogy a világiak kapjanak nagyobb szerepet az egyházban, és nagyobb hangsúly kerüljön a papok lelkipásztori képzésére. Míg tehát nézeteinek egy része, de leginkább a hangvétele fölött finoman szólva is eljárt az idő, életművének számos olyan eleme van, amely miatt ma is tiszteletet érdemelhet.

A szerző volt Heti Válasz-os kollégánk, a jezsuiták kommunikációs vezetője

Nyitókép: Bangha páter 1929-ben (forrás: Jezsuita Levéltár/Fortepan)

Ha tetszett az írás, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Címkék: Válasz