Feltárul Kosztolányi Dezső fajvédő múltja
Megjelenés előtt olvashattuk az irodalmi szenzációnak nevezhető kötetet, amely először adja közre összegyűjtve Kosztolányi Dezső 1919 és 1921 között keletkezett politikai publicisztikáit. Az eredetileg szerzőmegjelölés nélkül közölt „Pardon” glosszák közül több tucatról bizonyítják be tematikai és stilisztikai jegyek vagy életrajzi vonatkozások alapján, hogy az íróhoz köthető. Bolsevikok, szabadkőművesek, zsidók kerültek a Kosztolányi-írások célkeresztjébe éppen száz évvel ezelőtt – egy fajvédő lap hasábjain.
Valamikor 1920 végén kellemetlen pletyka járta a pesti utcákat. A fáma szerint Kosztolányi Dezső egyik este holtsápadtan érkezett haza feleségéhez. Amikor Harmos Ilona a levertség okát tudakolta, az író kifakadt: a villamoson utazva egy ismeretlen úr – véletlenül vagy szándékosan – jól a lábára taposott, majd annyit mondott, „Pardon, Kosztolányi!” Esti Kornélunk pedig szólni sem bírt, úgy lefagyott.
Ez nem a kötelező illem hangja volt ugyanis, hanem valódi, vérbő duplafenekű mondat. A szélesebb közönség előtt csak az írótárs Szabó Dezső egyik, 1920 novemberében tett nyilatkozatából vált világossá, hogy Kosztolányi Dezső a híres-hírhedt Pardon rovat szerkesztője a fajvédő „sajtóapostol”, Bangha Béla lapjában, az Új Nemzedékben. A Pardon-glosszák ugyanis szigorúan név nélkül láttak napvilágot. Köztudott volt, hogy Kosztolányi tagja a szerkesztőségnek, de az olykor brutális retorikájú – a fehérterrort relativizáló, a numerus clausust üdvözlő, a Népszavával és szerzőivel vég nélküli, személyeskedő szóháborút vívó – rovatot közvetlenül nem kötötték a nevéhez. Ezért üthetett nagyot a fenti pletykában szereplő sommás odaszólás.
×××
Kosztolányi Dezső Új Nemzedék-beli szerepe hosszú időre a feledés homályába veszett. A ’20-as évek politikai konszolidációja közepette maga az író próbálta eltolni magától ezt az időszakot (1929-ben konkrétan azt nyilatkozta a Népszavának: „nem igaz, hogy az Új Nemzedék Pardon rovata az én rovatom volt”), 1945 után pedig központilag tették indexre a fajvédő folyóirat archívumát; még a könyvtárakban is zárolták példányait, legföljebb antikváriumokban lehetett hozzájutni, „tiltott gyümölcsként”. A radikális jobboldali kaland furcsa módon még a kilencvenes években sem került a Kosztolányi-kutatások célkeresztjébe, a Pardon-glosszákat csak a kétezres évektől kezdték filológiai, irodalomtörténeti vizsgálatok alá vetni; Szegedy-Maszák Mihály, Lengyel András és Bíró-Balogh Tamás is foglalkozott velük.
A sokat vitatott írások azonban – pontosan száz évvel a rovat indulása után – most először jelennek meg kötetben. De az igazi irodalomi szenzáció nem ez, hanem a szerkesztő és elismert Kosztolányi-kutató „hozzáadott értéke”: Arany Zsuzsanna száznál is több, eddig csak jelöletlenül, vagyis szerző és szignó nélkül olvasható glosszát azonosított kisebb vagy nagyobb valószínűséggel Kosztolányi Dezső-írásként. A napokban megjelenő Pardon… könyv egyenként jelzi az összes publicisztikánál, hogy valószínűsíthető-e az író közreműködése.
Hogy hogyan sikerült „leleplezni” Kosztolányit? Végtelennek tűnő szóbogarászással. A szerzőségre tematikai és stilisztikai jegyek, irodalmi utalások, szójátékok, időnként életrajzi vonatkozások, illetve a glosszából kirajzolódó értékrend alapján is lehetett következtetni. „Kisebb-nagyobb műhelymunkák keretében voltak már erre kísérletek, de tömeges azonosításra eddig nem volt példa” – mondja Arany Zsuzsanna a munkáról a Válasz Online-nak. „Ahol a lektorommal, Bónus Tiborral jeleztük Kosztolányi szerzőségét, az mind elég bizonyosnak mondható. A tippeket, bizonyíthatatlan megérzéseket viszont nem jeleztük.”
Az eredmény így is több tucat „új” Kosztolányi Dezső-írás.
Mert az író hiába próbált hárítani, hiába lett az életmű ezen része tabusítva 1945 után, az alapos kutatásoknak köszönhetően most már bizonyosan kijelenthető: Kosztolányinak nem kis szerepe volt a Tanácsköztársaság bukása után kibontakozó, radikálisan „ellenforradalmi”, militáns, fajvédő sajtónyelvezet formálásában. (Arról, hogy mit jelent a fajvédelem, Gyurgyák János történész ebben az interjúban beszélt még 2011-ben a Heti Válasznak: „Amikor szélsőjobboldalról beszélünk, rendszeresen összemossuk a nyilas-hungarista eszméket a fajvédelemmel. Ez azonban így nem tartható. Van átjárás a kettő között, de talán azt mondhatjuk képletesen szólva, hogy a két mozgalom ugyanannak a fának két különálló ága.”) Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona egyik nyilatkozata – melyet Arany Zsuzsanna idéz – szerint a Pardon alapötlete is a férjétől származott: „az Új Nemzedékben a Pardon rovatot ő teremtette meg, mert ő egy művész és ennek a harcos, polemikus iránynak is művészi formát talált”.
Az író 1919 és 1921 között szerkesztette a Pardon rovatot. Bangha Béla jezsuita páter, a Központi Sajtóvállalat megszervezője igen magas fizetésért hívta az Új Nemzedékhez. Persze nem csak a pénz számított: ahogy Arany Zsuzsanna megjegyzi, Kosztolányi politikai fölfogása a Tanácsköztársaság végére jelentősen jobbra tolódott. Ráadásul míg Babits Mihály, Szabó Dezső vagy Móricz Zsigmond kezdetben hangos és lelkes híve volt Kun Béláék rendszerének, a Nietzsche-faló Kosztolányi csak „keserűen nevetett” és „nevetve kesergett” a vörös propagandán. Egyik vitájukban – sok-sok kanyar után – Szabó Dezső ezekkel a szavakkal igazolta írótársát: „ő a kommunizmusban csak a remegésével vett részt”. Kosztolányi a nemzeti radikalizmus kulturális programjában is szerepet akart vállalni: nemcsak publicisztikákat írt, hanem részt vett a Magyar Írók Szövetsége megszervezésében is. A ’19 augusztusában életre hívott szervezet fő célja a keresztény (ami esetükben főként azt jelentette: nem zsidó) tollforgatók egységbe tömörítése volt.
Az Új Nemzedék 1913-ban Milotay Istvánnal az élen, Jellinek Henrik anyagi támogatásával indult, munkatársai között volt mások mellett Krúdy Gyula, Kéri Pál és Fényes László, és kezdetben Károlyi Mihály politikáját támogatták. Milotay azonban 1918-ra szakított ezzel az irányvonallal, a proletárdiktatúra után újjászerveződő lap pedig még inkább jobbra tolódott. Visszatérő szerzője lett többek között Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Tormay Cécile.
1919 és 1921 között az Új Nemzedék nem zugfirkászok marginális nosztalgiakiadványa volt, hanem valódi kurzustermék, az öt legfontosabb lap egyike, közel százezres példányszámmal. A folyóirat „ökle” a Pardon rovat volt. A glosszák revolvergyorsasággal reagáltak a közélet rezdüléseire, „ideológiában” pedig mindenestül a berendezkedő új rendszert képviselték: elítélték a forradalmakat, egy kalap alá szorítva szocdemeket, polgári radikálisokat és kommunistákat, a hazai zsidóságot és a szabadkőművességet pedig – sajtófórumaikkal egyetemben – a vörösterror és más katasztrófák legfőbb felelőseinek kiáltották ki, miközben tagadták a fehérterrort. (Egyik 1919. októberi írásuk konkrétan rögzíti: „terror ma nincs”.)
Az 1920. március 21-én megjelent Az ígéret földje című glossza – mely Arany Zsuzsanna értékelése szerint „nyelvi megalkotottságánál” fogva valószínűbb, hogy Kosztolányi Dezső műve, de „Lendvai István szerzősége sem zárható ki teljesen” – például így szól: „A próféták, a rabbik és talmudisták Hóreb hegyéről egyenesen errefelé böködtek már az ókorban, és a nyáj errefelé nyüzsgött rettentő irammal. Ma már – pardon – nem az ígéret, hanem a valóság földje, övék minden, ami értéket izzad. Övék a gazdagság, a fény, a jólét, a gondtalanság, a kényelem, övék a hatalom, övék szőröstől-bőröstől egész Magyarország.”
Jellemző a megint csak Kosztolányinak tulajdonított Sándor Pál a lanttal című írás is, szintén 1920-ból. Sándor Pál országgyűlési képviselő, a Budapesti Közúti Villamosvasút Rt. vezérigazgatója volt, a glossza őt (pontosabban: egyik kijelentését) tűzi tollhegyre: „Sándor Pál, a villamos tantiémek és osztalékok gyöngéd lírájú költője tegnap leverte egyik villamos tetejéről a lantot és a Lipótvárosban a következőket dalolta, miközben kopasz fején tengervészes éj sötétlett, s a honfibútól megrepedt a pénzestárcája: – Ha a zsidóságot másodrendű polgárokká süllyesztik alá, és kivándorlásra kényszerítik, akkor öngyilkosságba rohan ez az ország. […] Sándor Pál tehát attól félti az országot, hogy a villamos alá fekszik, ha itt rendet és szociális igazságot teremt. Pardon, de ez az egyetlen öngyilkosság, amelytől nem féltjük Magyarországot.”
A Pardon a numerus clausus-vitát is lekövette, 1920 szeptemberében például így: „A demokraták Ugron Gábort küldték harcba, hogy próbálja leszerelni Prohászka Ottokár verhetetlen érveit, amelyekkel a főiskolai numerus clausus kérdését eldöntötte. Azt fejtegette, hogy Brutus tőrével a plutokraták döfték le a római demokráciát, amelyet Julius Caesar jelentett. Fehérvár püspöke tehát, Brutus-idézetével a plutokrácia mellett nyilatkozott. Pardon, kedves Pesti Művelt Ugron, de Prohászka Ottokár, az ő Shakespeare-idézetével nem a plutokrácia és a demokrácia kérdésében foglalt állást, hanem egy fenséges drámai tiráda szavaival festette alá azt a fölfogását, hogy a fajért szembeszáll még olyan jeles és hatalmas egyénekkel is, ha azok a faj életét veszélyeztetik. S minket – pardon – nem a római plutokrácia és demokrácia érdekel, hanem a magyarországi pénzfejedelmek, hadimilliomosok és árdrágítók sokasága, amelynek védelmében – ó nevetségek nevetsége! – a Pesti Művelt Ugron könnyeket hullat a demokrata Caesar holtteste fölött, mint sajátságos új Brutus, aki a demokrácia nevében akarja markolatig döfni a rituális kést, éppen a keresztény-magyar demokrácia testébe.” Retorikai elemzések nyomán itt is erősen valószínűsíthető Kosztolányi Dezső szerzősége.
A Vicces paraszt című, 1920-as glosszában a szerzőként azonosított író a parasztozást tűzi tollhegyre: „A gúny, a vicc, a humor csak a magyar parasztnak jár ki, melynek verítéke átalakult rotációsgéppé, újsággá, sajtópalotává. Vajon akkor, ha a hasábjai mögött megbúvó kapitalista érdek mellett verselt volna, rányilazott volna-e ez a félelmetes tudósító? Pardon, volt-e egyetlenegy vicce a lapnak Weiss Manfrédra, Wolfner Tivadarra? A faji érdek alátámasztóit még soha nem próbálta nevetségessé tenni.”
Az 1921 tavaszi Mi, tudatlanok című glosszában Kosztolányi (pontosabban: a névtelen glosszátor, aki minden bizonnyal az író) így fogalmaz: „De pardon, még egyet tudunk, amit ön, t. Lloyd (utalás a Pester Lloyd című lapra – a szerk.) úgy látszik, nem tud. Azt, hogy a mai francia politikáért mégiscsak nem a Léon Daudet-k a felelősek s akik felelősek, elsősorban a véritable Clémenceau, csakugyan zsidóbarátok és szabadkőművesek.”
A kemény idézetek sorát estig lehetne folytatni. Az olvasó valószínűleg már feltenné a kérdést: átírja-e ez az új szövegkiadás a Kosztolányi-képünket? És egyáltalán: szemforgató zugantiszemita lesz-e az Esti Kornél szerzőjéből? A történet nem ilyen egyszerű. Bizonyos, hogy a háború és a forradalmak előtt Kosztolányi nem volt zsidóellenes. Ahogy Arany Zsuzsanna rögzíti az életrajzi kötetben, az 1910-es években az író még azok közé tartozott, akik őszintén pártolták a zsidóság térnyerését a kulturális életben. A hazai neológok hetilapjában, az Egyenlőségben portrékat, tárcákat, műfordításokat egyaránt közölt. A Pardon-korszak után pedig, 1929-es önvallomásában – mely töredékben maradt csak fent, és az író nem is a nyilvánosságnak szánta – így fogalmazott: „Antiszemita is voltam. Hogy nem leszek ismét, arra nem tehetek ünnepélyes fogadalmat.” Az egyik bécsi emigráns lap 1920-ban úgy fogalmazott, Kosztolányi a „legóvatosabb antiszemita”. Felesége 1921-ben így kommentálta a témát: „Dezső nem antiszemita, ő csak azt tartja, hogy a zsidók túlságosan nagy hatalmat gyakoroltak Magyarországon.”
Arany Zsuzsanna konklúziója szerint a nemzeti radikális napilap és Pardon rovata antiszemitizmusát „általánosságban véve a fajvédő mozgalmak által hirdetett elvekkel rokoníthatjuk”. Igaz, Kosztolányi munkásságában a fajvédelmi gondolat nem vert mély gyökeret; korábbi és a későbbi írásaiból is világos, hogy összetartozási alapnak mindenekelőtt a nyelvet tartotta.
A Pardon-glosszákat felvezető tanulmány rögzíti azt is, hogy „ezt a fajta antiszemitizmust minden hasonlóság ellenére el kell határolni a náci ideológia zsidóellenességétől”. Az Új Nemzedék írásaiban föl sem vetődött az általános kitelepítés vagy a megsemmisítés gondolata. További adalék, hogy a Kosztolányit az Új Nemzedékhez hívó Bangha páter zsidóellenes, fajvédő nézetei ellenére a harmincas években szembeszállt a nyilas mozgalommal, és „a szellem bolsevizálódásának” tartotta a hungarista eszmék terjedését.
×××
„Az első halálos csapás most érte. Napokig nem mozdul ki a házból, égő arccal mered maga elé. Nem akarja hinni, nem akar belenyugodni. Kétségbeesve lázadozik. Fuldoklik a fájdalomtól. Ezekben a napokban új háborúról beszél és azt mondja, abban ő is részt vesz.”
A fenti a sorokat Kosztolányi Dezsőné fogalmazta meg férjéről, az 1918-as szerb megszállás idején. Az írót szülővárosa, Szabadka miatt nagyon közelről érintette a háborús vereség, a Monarchia széthullása, majd a szerb bevonulás és a Délvidék elcsatolása. Hatos Pál történész a forradalmakról szóló friss könyvében úgy fogalmaz, ezeknek a hónapoknak a forgatókönyvét sokszor a „történelem szédülete” diktálta. Ez juthat eszünkbe a 100 évvel ezelőtti Pardon-glosszákat olvasva is, hiszen a szédület kitartott egészen 1920-ig. Az érzelmi telítettség, a militarizmus, egyszóval: a történelmi hangulat Kosztolányi Dezsőt is magával ragadta. Mindennek tudatában érdemes kézbe vennünk ezt a most megjelenő, olykor brutális, de rendkívül értékes kordokumentum-gyűjteményt.
A nyitóképen Borbás Tibor Kosztolányi Dezső című szobra látható (fotó: Borbás Barna)