Valóban eljött az illiberális rezsimek alkonya?

·2019.04.08

Március 31-én megtörtént az illiberális képtelenség: Erdoğan török elnök pártja, az AKP elvesztette a választást Ankarában és Isztambulban is. Mindeközben Oroszországban Putyin támogatottsága öt éve nem látott mélypontra került. A két ország közelmúltbeli eseményeit a nemzetközi hírmagyarázatok hajlamosak már-már a vég kezdeteként értelmezni, de a dolgok mélyére nézve világos: ezek inkább leegyszerűsített vágyak, semmint reális értékelések. Elemzésünkben az adatok és a társadalmi folyamatok mélyére nézve bizonyítjuk, hogy Orbán Viktor illiberális barátai jó darabig elketyegnek még a mostani rendszerükben. Azt viszont nem árt tudni: Erdoğan és Putyin már rég nem csak a következő választási sikerért harcol.

Mindenekelőtt egy fogalmi magyarázat. „Ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.” Orbán Viktor híres 2014-es tusványosi beszédének kulcsmondata, amely elhangzása után futótűzként terjedt a nemzetközi diskurzusban, s amely azóta is hivatkozási alap, amikor a nyugati sajtóban, think tankek elemzésében a sajátos politikai fejlődésű közép- és kelet-európai országokat egy kalap alá veszik – Orbán, Kaczyński, Vučić, Erdoğan, Putyin: az illiberálisok.

Holott a kifejezést 1997-es Foreign Affairs-cikkében meghonosító Fareed Zakaria leírása alapján illiberális demokrácia az, ahol

bár állnak azok a díszletek, amelyek a demokrácia ismérvei – szabad (bár nem szükségszerűen fair) választások, szétválasztott hatalmi ágak, elvileg garantált állampolgári jogok – ám ezeket olyannyira kiüresítették, hogy képtelenek hatásos ellensúlyai lenni a jellemzően autoriter hajlamú vezető törekvéseinek.

„Perutól a Palesztin Hatóságig, Sierra Leonétól Szlovákiáig, Pakisztántól a Fülöp-szigetekig” – sorolta a példákat 22 évvel ezelőtt Zakaria, s valóban: még ha 1997-ben nem is tudtuk, minek nevezzük, magyarként azért érzékeltük, hogy – bár országaik egyenlő esélyekkel indultak – Vladimír Mečiar és Václav Havel két külön kategória.

Zakaria definíciója alapján a ma Lengyelországát például nem sorolnánk az illiberálisok közé: Jarosław Kaczyński akárhogy igyekszik barátját, Orbán Viktort másolni – alkotmánybíróság és közmédia megszállása, NGO-k vegzálása –, a lengyel társadalom egyszerűen ellenállóbb az efféle törekvéseknek. Ha nem így lenne, nem fordulhatott volna elő, hogy a tavaly őszi önkormányzati választáson a kormánypárt az összes nagyvárost elbukja, nem menetelnének nők százezrei egy abortusztörvény-szigorítás miatt, és nem állna fej-fej mellett kormány és egyesült ellenzéke a májusi EP-választások előtt.

Nők az abortusztörvény-szigorítás ellen Varsóban, 2018 márciusában. Fotó: NurPhoto/Jaap Arriens

Hogy Orbán Viktor politikája mennyire magyarspecifikus, azt jól mutatják a hazai illiberalizmus sikertelen exportkísérletei: Janez Janša volt kormányfő Szlovén Demokrata Pártjának hiába vásároltak magyar pénzből komplett médiabirodalmat, 2018 nyarán – a parlamenti választás után – nem tudott kormányt alakítani, hasonlóan a később Magyarországra menekült Nikola Gruevszki 2016-ban leszavazott pártszövetségéhez, amelyik mellett a fél magyar kormány kampányolt.

Az egyszerűség kedvéért most két, Orbán Viktor által is illiberális demokráciának nevezett rendszert vizsgálunk, részben azért, mert jóval előrehaladottabb fázisban vannak, mint Magyarország, ám a közelmúlt fejleményei mégis azt mutatják, hogy amíg szabad választások lehetségesek, addig a vezetőik semmilyen túlbiztosítással nem mehetnek biztosra.

×××

Március 31-én önkormányzati választások voltak Törökországban. A fél világ erre figyelt, ez volt ugyanis az első tesztje a török elnöki rendszernek, amit Recep Tayyip Erdoğan a tavaly júniusi elnök- és parlamenti választás után bevezetett. Nota bene: az államfő pártjának tavalyi győzelme sem volt már annyira egyértelmű, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) ugyanis kisebbségből kormányoz, a nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjának külső támogatásával – együtt 341 mandátumuk van a 600 fős Nagy Nemzetgyűlésben.

Március 31-én aztán megtörtént, amit Erdoğan nagyon elkerült volna: az AKP elvesztette a választást Ankarában és Isztambulban; mindkét helyen a kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) verte meg. Isztambulban ugyan az AKP kérésére tart még az újraszámolás, hiszen a 10,5 millió választóval rendelkező városban a CHP jelöltje, Ekrem İmamoğlu mindössze 25 ezer szavazattal kapott többet, mint AKP-s ellenfele, Binali Yıldırım volt miniszterelnök, aki a biztonság kedvéért már új plakátokon köszönte meg a győzelmet. Ankara ugyanakkor elveszni látszik, a CHP pedig behúzta a fejlettebb égei- és földközi-tengeri turistaövezeteket is.

hirdetés

Leszámítva a kurdbarát Népek Demokratikus Pártja (HDP) papírformának számító győzelmeit a kurd többségű keleti tartományokban, ha ránézünk a választási térképre, teljesen világos a város–vidék megosztottság: az AKP bázisa továbbra is Törökország középső része, Anatólia, az ottani konzervatív, vallásos alsó- és középréteg. De mit jelent ez a rendszer egészére nézve, azon kívül, hogy az államfő – úgy is, mint volt (1994–98) isztambuli főpolgármester – presztízsveszteséget szenvedett? Mindehhez nem árt némi történelmi kitekintés.

Isztambul elszállt Erdoğannak. Fotó: Vörös Szabolcs

Az AKP-t 2002-es hatalomra kerülését követően iszlamista gyökerei miatt általános gyanakvás övezte, a kemalista elit kétszer is majdnem betiltotta, hasonlóan az elődpártokhoz. Erre válaszul – a politikai túlélésért – kezdték meg 2008-tól a leszámolást a kemalista elittel és az ellenzéki médiával. A párt népszerűségének kezdettől fogva fontos eleme, hogy rajtuk keresztül a török társadalom azon, egyébként többségben lévő része (a már említett anatóliaiak) tudta hosszú idő után először hallatni a hangját, amelyet a kemalista érában lényegében elnyomtak – Atatürk reformjai ugyanis a társadalom többségénél nem voltak népszerűek. Vagyis

Törökország elmúlt másfél évtizede afféle természetes társadalmi visszarendeződésként is értelmezhető.

Ebben a folyamatban 2015 nyarán jött az első törés Erdoğan számára. Addig az AKP az összes választást abszolút többséggel nyerte, ekkor viszont nem lett meg az 50 százalék. Előrehozott választást írtak ki novemberre, a rendszer pedig ezekben a hónapokban kezdett igazán keményedni, az AKP mitológiája pedig leegyszerűsödött: vagyunk mi, és vannak a terroristák (meg az ő támogatóik). Ekkor újult ki a fegyveres harc a Kurdisztáni Munkáspárttal is, ami plusz nacionalista szavazókat hozott, ez a módszer pedig működni látszott. Nagyon sarkosan: a török emberek a stabilitást választották demokrácia helyett.

A március 31-i választások eredményei Törökországban

Azóta lényegében ez a retorika működik, a 2016. nyári puccskísérlet pedig csak rásegített erre. Erdoğan már leplezetlenül Nyugat-ellenes érvelése szerint aki őt – mint legitim módon választott vezetőt – támadja, az a török embereket támadja, ezért nincs is szükség fékekre és ellensúlyokra sem, hiszen az embereknek – az elnök döntéseiben kifejeződő akaratát – nem lehet korlátozni. E logika alapján lettek a puccskísérlet után letartóztatott tízezrek mind „terroristák”. A mostani önkormányzati választási kampányban ugyanezek a motívumok köszöntek vissza, és – Isztambul ide, Ankara oda – úgy tűnik, ez még épp elég az államfő számára kritikus 51 százalék egyben tartásához (az AKP és az MHP összesen éppen ennyit szerzett), olyan szimbolikus ígéretekkel, mint hogy újra mecsetté nyilvánítják az Atatürk által múzeummá tett isztambuli Hagia Sofiát.

Egyelőre megmenekült az Hagia Sofia. Fotó: Vörös Szabolcs

A nyolc napja történteket persze fel lehet úgy fogni, hogy a török demokrácia még mindig ellenálló – hiszen nagyon egyenlőtlen feltételek mellett is sikeres volt az ellenzéki összefogás (Isztambulban például a kurd HDP nem állított jelöltet, a kurdok AKP-ellenes szavazatai pedig épp a mérleg nyelvét jelentették) –, Erdoğan pedig elveszítheti a támogatóit, hiszen két hű emberét sem tudta most pozícióba juttatni, ami hosszú távon kikezdheti a klientúrát.

A borúlátóbb értékelés szerint viszont ha a kormánypárt el is vesztett néhány nagyvárost, ez az országos politikán nem sokat változtat majd. Főleg úgy, hogy Isztambul és Ankara is úszik az adósságban (1100 milliárd, illetve 230 milliárd forintnak megfelelő lírára rúg), vagyis az új főpolgármesterek nehéz helyzetben lesznek, és ha nem elég leleményesek, Erdoğanék már készíthetik is az új kommunikációs panelt: lám, demokrácia van, megnyerték a választásokat, de nem tudtak élni a lehetőséggel, nem lett jobb az emberek helyzete, úgyhogy mégiscsak az AKP-nak kellene inkább kormányozni.

A most történteket a nemzetközi sajtó hajlamos a török elnök bukásának valamiféle előszeleként bemutatni, pedig a választási térkép érdemben nem változott,

a két fontos ellenzéki győzelemnek pedig inkább a szimbolikája a jelentős: megmutatta, hogy az AKP nem legyőzhetetlen,

ehhez viszont – a török gazdaság komoly problémái mellett – elengedhetetlen egy széles körű ellenzéki összefogás. Nagyon suta hasonlattal élve: a török ellenzékiek megtapasztalták magyar kollégáik „Hódmezővásárhely-élményét”, de az egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon képesek lesznek élni vele.

Szórólapokkal az óriásplakátok ellen Isztambulban. És sikerült. Fotó: Vörös Szabolcs

×××

Az illiberális mintademokrácia Oroszországban már egy szimbolikus ellenzéki győzelembe sem lehet kapaszkodni: itt már az is jelentős fejleménynek számít, ha Vlagyimir Putyinnak nem 80 százalék körüli az elfogadottsága – hanem csak 64, mint most.

Ami ugyanakkor ezt az adatot kivételessé teszi, az az, hogy egyrészt öt éve nem látott mélypont ez, másrészt pedig Putyin elfogadottsága 2018 augusztusa óta esik. Pedig a felméréseket végző Levada Központ nem az itthon megszokott ezer fős telefonos mintavétellel dolgozik: Oroszország 50 régiójának 137 településén 1600 fős reprezentatív mintát használ, a válaszadókat ráadásul személyesen keresik fel a szociológusok. A módszertan Putyin 19 évvel ezelőtti hatalomba kerülése óta változatlan, így elég hitelesen tudják összehasonlítani az eredményeket.

Putyin népszerűségvesztésének fő oka, a tavalyi focivébé alatt bejelentett nyugdíjreform – ami például a férfiak esetében a várható élettartam fölé helyezi a nyugdíjkorhatárt – után a Levada azt is megmérte, az oroszok egy része eleinte képtelenségnek tartotta, hogy az elnöknek ehhez köze van. „Nem tudott róla”; „Majd úgyis mond valamit”; „Majd megoldja” – hangzottak a jellemző válaszok.

Putyin-pólóárus Szentpéterváron. Medvegyev hiányzik. Fotó: Vörös Szabolcs

Putyin viszont augusztusban mondott egy televíziós beszédet, amiből egyértelművé vált, elkötelezett a nyugdíjreform mellett, a támogatottsága pedig ez után esett a történelmi 70 százalék alá. Apropó támogatottság:

Putyin támogatójának az számít, aki a Levadának arra a kérdésére, hogy „Általában elfogadja vagy elutasítja Vlagyimir Putyin tevékenységét Oroszország (miniszter)elnökeként?”, azt válaszolja, hogy „elfogadom”.

A kutatásokból az is kiderül, hogy a lakosság szemében a reformokért inkább Dmitrij Medvegyev miniszterelnök és a kormány felelős, hiszen már-már kiábrándító az elfogadottságuk: a legfrissebb – március végi – adatok szerint a kormányfő esetében mindössze 34 százalék válaszol pozitívan a fenti kérdésre, míg a kabinetet 40 százalék, az Állami Duma tevékenységét pedig 36 százalék támogatja.

De mit számít mindez, amikor a kormányzó Egységes Oroszország párt a 2016-os parlamenti választáson a mandátumok több mint 75 százalékát szerezte meg (2021-ig), Putyint pedig tavaly márciusban csaknem 77 százalékkal választották újra (2024-ig)? Olyan messzire nem merészkednénk, mint Vlagyiszlav Szurkov, Putyin tanácsadó-ideológusa, aki szerint Oroszország „az évszázad végéig a putyinizmus útján fog fejlődni”, de az világos, hogy

egy olyan adat, mint az öt éve nem látott népszerűtlenség, önmagában semmit nem jelent. Pillanatfelvétel, ráadásul abból is a leegyszerűsítőbb fajta.

Pont mint a török ellenzék isztambuli győzelme: megadhatja az ellenzéknek azt az érzetet, hogy talán mégsem egészen reménytelen a létük, de alternatívaállításhoz ez kevés.

×××

Törökország és Oroszország persze két külön eset, de egyvalamire mindkettő vezetője képes: a Magyarországról is ismerős „elmúltnyolcévezésre”. Putyin az oroszok többségének szemében még mindig a legjobb választás a zavaros Jelcin-korszakkal összehasonlítva, Erdoğan pedig a választói többséget továbbra is kitevő táborának tetszeleghet az atatürki szekuláris berendezkedés fellazítására törekvő apostolként.

Rendszereik sajátossága ugyanakkor, hogy bár tolerálják a szabad választásokat, ők maguk már nem a következő választási győzelemért, hanem a saját túlélésükért küzdenek, épp elég közelmúltbeli példa – Mubarak, Kadhafi – lebeg ugyanis a szemük előtt ahhoz, hogy tudják: saját bukásukkal maga a rezsim szűnne meg, életük hátralevő részét pedig jó eséllyel egy bírósági tárgyalóterem és a börtönzárka közötti ingázással töltenék – jó esetben. Ha ehhez tovább kell nyesegetni a demokráciáik díszleteit, habozás nélkül meg fogják tenni.

Cikkünk elkészültéhez köszönjük Pénzváltó Nikolett (Stratégiai Védelmi Kutatóközpont) és Gyenisz Volkov (Levada Központ) segítségét!

 

Borítókép: járókelők az AKP isztambuli kampányirodája előtt. Fotó: Vörös Szabolcs

Ha tetszett a cikk, kérjük, támogassa a Válasz Online munkáját, és kövessen minket Facebookon!

Kategória: Világmagyarázat