Aki hangosabban sír, most azt jutalmazzuk – változás kell a szimfonikus zenekaroknál! – Válasz Online
 

Aki hangosabban sír, most azt jutalmazzuk – változás kell a szimfonikus zenekaroknál!

Marschall Miklós
Marschall Miklós
| 2026.11.20. | Vita

Igenis mérhető a teljesítmény a kultúra világában, s a közpénzeket annak függvényében kellene a szervezetek mellé rendelni Marschall Miklós szerint. Vendégszerzőnk 18 évet dolgozott Berlinben, mint a Transparency International (TI) egyik vezetője, eredeti szakterülete viszont a kultúrafinanszírozás volt, amit a gyakorlatban is kipróbálhatott 1991 és 1994 között Budapesti főpolgármester-helyetteseként – akkor lett például a Fesztiválzenekar Budapest zenekara a máig korszerűnek számító fenntartási és finanszírozási konstrukcióban. Marschall Miklós a lapunkban Hámori Máté cikkével indult vitához szól hozzá, írását vitazáróként közöljük.

hirdetes

A lemez ugyanaz évtizedek óta: egyik oldalon az alulfinanszírozott kulturális intézmények, a „pénzkérők”, a másik oldalon pedig az állami „pénzosztók”. A kultúrában még mindig a Kornai János által diagnosztizált „szocialista” hiánygazdálkodás uralkodik: az intézmények támogatásigénye – kereslete – gyakorlatilag korlátlan, szemben a források természetes végességével. Ahogy egykor a „szocialista nagyvállalatok” esetében, itt sincsenek természetes – racionális, szakmai – korlátai a finanszírozási igényeknek.

Ebben a rendszerben tulajdonképpen minden igény indokolt. Az Operaház kérhetne akár tízszerannyi támogatást, mint amennyit jelenleg kap, vagy akármelyik szimfonikus zenekarunk megérdemelne ötször annyi támogatást, mint a jelenlegi. Ezek szélsőséges példák, csak azt akarom illusztrálni velük, hogy a jelenlegi rendszerben

nincsenek tisztességes fogódzók, szakmai kritériumok a támogatások elosztásában.

Ebben a helyzetben újrateremtődnek a klasszikus hiánygazdaság jól ismert tünetei: a sorbanállás, a protekciózás, a „halasztás-tűzoltás-halasztás” gyakorlata. Aki hangosabban tud sírni, azt jutalmazza ez a rendszer. Teljesítmény, minőség, kreativitás – ezek többé-kevésbé csak lózungok. Kornai óta tudjuk, hogy ezekkel a fogalmakkal a hiánygazdaság – és a kultúra-finanszírozás jelenlegi rendszere – nem tud mit kezdeni. Jobb híján marad a sokszor szidott, de minden változást túlélő „bázis-szemlélet”, az egyszer már kiharcolt hitbizományokhoz való ragaszkodás.

Többszöri bíztató nekibuzdulás ellenére, mai napig sem sikerült kellő normativitást, átláthatóságot és elszámoltathatóságot bevinni a rendszerbe.

Talán most van megint történelmi esélyünk, hogy ezt meglépjük. Minden jó állami kultúrafinanszírozási rendszernek elsősorban három dolgot kell szem előtt tartania:

  1. Bánjon átláthatóan és takarékosan az adófizető pénzével.
  2. A kreativitást, a lehető legjobb minőséget támogassa.
  3. Biztosítsa a tisztességes versenyt a támogatások elosztásában.

Természetesen az állami kulturális politikának számtalan egyéb célja is van, de ha bármelyik fenti elem hiányzik, akkor valószínűsíthető, hogy a sok egyéb nemes cél sem teljesül.

Hogyan lehet normatívabbá tenni a kultúra állami támogatását, jelen esetben a szimfonikus zenekarok finanszírozását? Ez nem egyszerű feladat és sok gondolkodást, konzultációt, kísérletezést igényel. Milyen kritériumokat, elveket, szabályokat lehet alkalmazni abból a célból, hogy igazságosabb, kiszámíthatóbb és ösztönzőbb legyen adóforintjaink felhasználása? Íme, néhány javasolható alapelv, amelyek elemeivel találkozhattunk már korábban is (kategóriák, TAO), de sosem valósították meg ezeket teljességgel és következetesen.

Akkreditáció

Hitbizományok helyett négy, vagy öt évre szóló szerződésekre kell alapozni az állami támogatást. Ezekben számon kérhető formában meg kell határozni az intézményre rótt feladatokat és a hozzá rendelt közpénzt. A teljesítést folyamatosan értékelni kell, de a szerződés lejárta előtti évben komoly költség-haszon elemzésnek kell alávetni az intézmény működését – megvizsgálandó, hogy jól hasznosultak-e az adóforintjaink. Az elemzés fényében dönteni lehet arról, hogy az intézmény benne maradjon-e a támogatandók körében és ha igen, akkor növelt, vagy csökkentett támogatással.

Azért hívom ezt akkreditációnak, mert ebbe

a szerződéses rendszerbe be kell kerülni, magyarán ki kell érdemelni ezt a státuszt, de ki is lehet esni belőle.

Az akkreditáció biztosítja a stabilitást és a kiszámíthatóságot, de ugyanakkor egészséges versengést is teremt azáltal, hogy kizárja az „örökös tagságot”. Senkinek sem árt, sőt úgy gondolom, hogy kifejezetten hasznos és inspiráló lehet, ha négy-, vagy ötévenként újra meg kell majd fogalmazni a művészi misszió lényegét és válaszolni kell azokra az alapkérdésekre, hogy kinek szól a művészi produkció és miért kell hozzá közpénz és miért annyi amennyi.

A Szegedi Szimfonikus Zenekar ajándékkoncertje Gyüdi Sándor Liszt Ferenc-díjas karmester vezényletével a Szegedi Szabadtéri Játékok jubileumi, 75. évadának megnyitóján Szegeden 2026. június 27-én este (fotó: MTI/Rosta Tibor)

Önrész a finanszírozásban

A szimfonikus zenekarok – de a legtöbb művészeti intézmény – sikerességéről, teljesítményéről nincs objektívebb mérce, mint a közönség ítélete. A közönség „lábbal szavaz”, tehát jegyet, vagy bérletet vásárol az adott zenekar koncertjeire. A közönség lehet belföldi és külföldi. A szakmai presztízs biztos mércéje, hogy hova hívják játszani a zenekart és milyen honoráriumért. Rövidre fogva: fontos mércéje minden kulturális műhely teljesítményének és sikerességének, „rangjának”, hogy mennyi saját bevételt tud felmutatni.

A zenekarok esetében ez az eladott jegyek mennyiségétől, árától, a turnébevételektől, a szponzorok és esetleges magántámogatók érdeklődésétől függ. Minél rangosabb egy zenekar, annál erősebb a közönség visszaigazolása, ami jegy- és lemezvásárlásban és egyéb támogatásban nyilvánul meg.

Értelmes dolog tehát a közfinanszírozást a saját bevétel (earned income) valamilyen arányához kötni.

Az állam kimondhatja, hogy a zenekar működési költségeinek csak a kétharmadát / felét / negyedét állja közpénzből, a többit „keresse meg” a zenekar közvetlenül a potenciális közönségétől. Ezzel a megoldással nemcsak normatívvá (szabálykövetővé) és átláthatóvá válik a finanszírozás, de megvalósul az az elv is, hogy a közönséget és ne az intézményt szubvencionáljuk, hiszen a közönség „szavazatától” függ az állami támogatás.

Az alkalmazott formula – mondjuk a saját bevétel 100, 150, vagy 200 százalékát kapja meg a zenekar az államtól – megállapodás kérdése. A lényeg az, hogy mindenkire érvényes szabályok és ne egyedi döntések szabják meg, ki mennyi támogatást kap. A kultúrpolitika feladata a szabályok megalkotása, elfogadtatása és betartatása lenne – ezt nevezem én stratégiának – és nem az  egyedi intézmény-finanszírozási döntések évenkénti meghozatala, ami inkább a „gondnoki” szerepkörhöz hasonlítható.

Társfinanszirozás

Az is hasznos elv, hogy az állam (a kulturális minisztérium) – ahol teheti – ne egyedül finanszírozzon. A társfinanszírozók megléte azt jelzi, hogy az adott kulturális műhely vonzó más támogatók számára is, ami jó visszajelzés az államnak az intézmény általános elfogadottságáról, relevanciájáról. Társfinanszírozók lehetnek önkormányzatok, egyéb állami szervezetek (más minisztériumok például), alapítványok és vállalatok. Nemcsak a terhek megosztásáról van itt szó,

a „több lábon állás” növeli a zenekar viszonylagos függetlenségét is.

Az állam számára talán a harmadik elem a legfontosabb: okos konstrukciókkal, amilyen például a „matching fund”, amelyben a „társfinanszírozás” feltétele az állami támogatásnak, az állam másokat is arra ösztönözhet, hogy támogassák a kultúrát, esetünkben egy szimfonikus zenekart.

Költség-haszon elemzések

A kultúrára szánt közpénzek hasznosulását nem könnyű mérni, de nem is lehetetlen.  A művészi teljesítmény megítélése mindig tartalmaz szubjektív elemeket, de azért minden műfajban, így a szimfonikus zenekarok világában is vannak többé-kevésbé objektív fogódzók a teljesítmény megítélésére. (Általában minden szakma tudja magáról, hogy kik a jók és kik a rosszak.)

Mit lehet és kell mérlegelni egy lehetséges költség-haszon elemzésben? Mik lehetnek egy szimfonikus zenekar teljesítményének mutatói? Mivel lehetne „mérni” egy zenekar „hasznát”?  Fogadjuk el, hogy a szimfonikus zenekar legfontosabb társadalmi haszna a magas művészi teljesítménnyel

minél több embernek-közösségnek nyújtott élmény és öröm, amely a szórakozástól a katarzisig terjedhet. Ebben a kulcselem a minőség.

El kell fogadnunk, hogy a minőség megítéléséhez csak valamilyen soktényezős értékeléssel lehet nekifogni. Olyan ez, mint a valutakosár, sok mindennek az ára kerül bele, eltérő súlyozással – de aggregátumként kijön a valuta árfolyama. Mit lehet beletenni egy ilyen „kosárba”?

Nyilvánvalóan a teljesség igénye nélkül: a koncert-repertoár (mennyire hagyományos vagy újító), a koncertek száma és látogatottsága, lemez- és rádió- és TV felvételek, külföldi meghívások, díjak, elismerések, kritikai visszhang belföldön és külföldön, lemezeladások, TV-, rádió- és egyéb médiaszereplés otthon és külföldön, a zenekar felvételeinek jelenléte a rádiókban, streaming szolgáltatóknál otthon és külföldön, ország- és város-marketing stb. Egyik „mutató” sem abszolút érvényességű, de együtt, összeségükben – megfelelően súlyozva – már kirajzolnak egy megközelítően objektív képet a zenekar teljesítményéről.


Nyitókép: a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának koncertje az intézmény alapításának 150. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen 2025. november 14-én (fotó: Kocsis Zoltán / MTI/MTVA)

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>

#kultúrafinanszírozás#kultúrpolitika#szimfonikus zenekarok

Induló

Vita