Az olló, amit törésig nyitottak – a szimfonikus zenekari világ láthatatlan valósága

Hámori Máté

| 2026.10.16. | Kult

„Hogyan visszük át a szerelmet a túlsó partra, ha épp mi magunk is megfulladunk?” Mekkorák az aránytalanságok a szimfonikus zenekaroknál, mit kellene az új politikának mielőbb helyrehoznia? Hámori Máté, a Danubia Zenekar művészeti vezetője tényalapú, de személyes hangú vendégcikkében nem csupán ezekre ad választ: hosszú folyamatot vázol, amely azok számára is érdekes lehet, akik nem a komolyzene-finanszírozás ügyes-bajos dolgaival kelnek és fekszenek.

Az évad első zeneakadémiai koncertjének szünetében visszatértem a művészszobába. A falra pillantva köszöntöttem a nagy elődöket, köztük Dohnányi Ernőt, akinek művét pár perccel korábban játszottuk a Nagyteremben, és aki száz éve a magyar zenekari kultúra kialakulásának központi figurája volt. A műsoron, mellyel az évadot kezdtük, még Bartók és Kodály művek szerepeltek, az ő portréik is figyelnek minket a jól ismert falak közt.  

Ilyenkor húsz perc magány vár a karmesterre, és ez a húsz perc alkalmat adott, hogy elgondoljam, mit köszönhetünk a fekete-fehér portrékról is sugárzó tekintetű elődöknek.  

1926 

Száz éve Magyarországon nem létezett a mai értelemben vett hivatásos szimfonikus zenekar. A Filharmóniai Társaság autonóm szervezete volt a legrégebbi zenekari egyesület, de ők – ahogy ma is – mind az Operaház muzsikusaiként keresték a havi betevőt. A Székesfővárosi Zenekar immár 3 éve működött az erős szociális érzékenységű és félelmetes munkabírású Bor Dezső vezetésével, évi több mint száz koncertet adva, de a maihoz fogható, rendszeres állami támogatással ők sem rendelkeztek. Számos vidéki városban működött amatőr, vagy félamatőr zenekar, akik nagy lelkesedéssel végezték szolgálatukat, ám rendszeres jövedelemre nem számíthattak ebből. Dohnányi ennek a kornak az állócsillagaként dolgozott fáradhatatlanul az egész ország zenekari kultúrájáért: rendszeresen járt a vidéki együttesekhez, a Székesfővárosi Zenekart (mai nevén Nemzeti Filharmonikusok) az ő vendégszereplései segítették az egyre profibb és igényesebb működés irányába mozdulni, a Filharmónia Társaságot elnök-karnagyként pedig nemzetközi turnékra vitte a húszas években, kimozdítva az ország zenei életét a Trianon utáni elszigeteltségből. Legtöbb energiáját abba a misszióba fektette, melynek eredményeként – az 1926-ban mindössze egyéves múltra visszatekintő – Magyar Rádió önálló zenei osztályt, majd saját szimfonikus zenekart alapított, melynek bemutatkozó koncertjét maga a mester dirigálta 1943-ban. 

Száz év rock’n roll 

Az elmúlt száz év zenei szempontból egyértelműen a nagy triász ősrobbanás-szerű energiájából és mai napig ható örökségéből táplálkozott. Ennek az ősrobbanásnak az aszteroidái a világ legtávolabbi pontjaiba is elértek, és ott maguk is vezérlő csillagokká váltak: elég Keleten a Kodály-módszer elképesztő sikerére, Nyugaton az amerikai zenekari kultúrát új szintre emelő magyar Bartók és Kodály tanítványokra, a nagy magyar karmester-generációra gondolnunk. Idehaza pedig – elsősorban Kodály sok évtizedes jelenlétének köszönhetően – a világon egyedülálló zeneoktatási rendszer alakult ki, amely minden magyar gyereknek elérhetővé tette a zenei írás-olvasás elsajátítását és az aktív zenélés élményét. A kórusmozgalom és az országos zeneiskolai rendszer eredménye nem csak a század kiemelkedő, világhódító muzsikusainak teljesítményén volt mérhető, de a mai napig érezteti hatását. Ennek köszönhető, hogy

még mindig a világ élvonalában helyezkedünk el népességarányosan a kiváló hivatásos muzsikusok számában. Az elmúlt száz év eredménye az is, hogy Magyarország zenei nagyhatalommá vált.

Jelenleg 17 hivatásos szimfonikus zenekar mellett jó pár regionális együttes is működik az országban. A népességre fele akkora Finnország 30 hivatásos együtteséhez, vagy az évszázados zenekari kultúrával büszkélkedő Németország 130 zenekarához mérten ez elenyésző, de a teljes spektrumban hazánk még mindig az első harmad elején szerepel. A külföldi nagyzenekarok legtöbbjében hallhatunk magyar szót, a nagy koncerttermek marketingesei pedig továbbra sem esnek kétségbe, ha ékezetes, magyar neveket kell a plakátra írni, hisz ez is mindennapos. Még. 

A zene mindenkié (?) 

A kulturális ősrobbanás – bármilyen erős is –, az idő ködének nem tud ellenállni, óhatatlanul veszít fényéből, melegéből. Akármennyire nagy hatást gyakorolt ez a néhány – és még az a rengeteg, most nem említett – zenei nagyság az elmúlt száz évben, nekünk most kell tennünk azért, hogy hazánk legfontosabb kulturális exportcikke, illetve nemzeti kulturális identitásunk egyik oszlopa élő valóság maradjon, nevezetesen, hogy a magyar: zenélő nemzet. Rengeteg, és sürgős tennivalónk van azzal, hogy a zene hogyan válhat az óvodától az érettségiig nevelésünk valódi alapelemévé, hogy a gyerekek hogyan szeressék meg az aktív zenélést, hogyan tudja korszerűen betölteni a feladatát az énekóra, hogyan biztosítsuk zenei emlékezetünk továbbélését, hogy száz év múlva ne egy új Bartók kelljen majd a feledésbe – helyesebben könyvtárak homályába süppedt magyar népdalkincs újrafelfedezéséhez… Ezek sok embert, energiát, gondolatot, erős, közös akaratot és időt, türelmet kívánó feladatok. Van azonban olyan ügy, amely az oktatásnál gyorsabban, és hatékonyabban orvosolható. 

Zenekar mint powerhouse 

Az elmúlt század Dohnányi és a sok szorgalmas magyar muzsikus és karmester munkája nyomán valódi zenekari aranykort hozott ennek az országnak, és ez az aranykor még ma is tart. Amikor szinte minden hagyományos kulturális területen csökken az emberek érdeklődése, és a klasszikus művészeti formák fenntarthatósága egyre több kérdést vet fel, a zenekari koncertek legtöbbször telt házzal mennek. Ha valaki elmegy egy zenekari koncertre, az ideális társadalmi együttműködés modelljét láthatja: nyolcvan magasan képzett ember, tökéletes összhangban, egymással játszva, mégis hierarchiában dolgozva szövetkezik egy közös, nemes célra: a zenemű lehető leggyönyörűbb megszólaltatására.

A zenekari koncertek sikerének ez az egyik titka: reményt ad nekünk, hogy a társadalom, az emberiség mégsem olyan sárkányfog-vetemény, mint ahogy naponta tapasztalhatjuk a hírekből.

A sok együttes persze versenyez a nézők figyelméért és pénztárcájáért, és az élénk verseny nyomán a zenekarok műsorpolitikája egyre dinamikusabbá válik: aki sikeres akar lenni, sokféle zenét játszik, ami jó a zenésznek és a közönségnek egyaránt. Minden együttes aktívan foglalkozik az utánpótlás neveléssel, igyekszik új közönséget megszólítani, bemenni iskolákba, állami intézményekbe, közterekre, gangokra – egyszóval ott lenni a társadalom mindennapjaiban. Ez feladata, de érdeke is: sok együttes intenzív saját bevétel nélkül nem tudna talpon maradni, bevételt pedig csak a társadalom érdeklődésének felkeltésével lehet termelni, így a végső célt, hogy megmaradjon ez a különleges zenekari aranykor, a bevételkényszer még erősíteni is tudja. Persze különbséget kell tenni a vízi-balettos különleges koreográfiája és a fuldokló kétségbeesett kapálózásai között – ez pedig már az ágazatot alapvetően fenntartó magyar állam feladata.  

Napalm a zenészekre 

Az elmúlt évek zenekari kultúrpolitikája érdekes kettősséget hozott magával: a TAO-rendszer – amely a jegybevételekhez kötötte a cégek által befizetett társasági adó egy részének becsatornázását az előadóművészet finanszírozásába – felvillantotta egy, a valódi teljesítményhez köthető támogatási rendszer lehetőségét, ám a visszaéléseket – melyek egy ilyen rendszer gyerekbetegségeiként valószínűleg elkerülhetetlenek az első években – nem a bűnösök szankcionálásával, hanem a teljes óvodai csoport fürdővizestül, kiskádastul való szárazra dobásával orvosolták. A TAO helyett aztán jött az úgynevezett kiegészítő támogatás, amely nélkül a mai napig életképtelen lenne még a legügyesebb kötéltáncos is a csapatban, és amelynek a szétosztása tág teret hagyott az egyéni érdekérvényesítő képességeknek.

Mindenkire vonatkozó szempontrendszer nem érvényesült – legalábbis az érintettek számára megismerhető módon

– a források szétosztásánál, és a zenekarok által szolgáltatott adatok is meglehetősen hektikusan elérhetőek, így a transzparencia hiánya miatt nehéz a teljesítmények összevetése. (Az adatszolgáltatás során például még a koncert sem egyértelmű kategória – ugyan külön elszámolás alá esik egy esemény elvben attól függően, hogy néhány fős kamarakoncertről, vagy akár száz embert igénylő nagy produkcióról van szó, de hogy ezt ellenőrzi, figyeli-e valaki kormányzati oldalról – azt nem tudhattuk.)

Így alakulhatott ki az a visszás helyzet, hogy míg a zenekarokra szánt állami forrás a 2020-as évekre nagyban megemelkedett, a zenekarok helyzetét súlyosan bonyolították a megmagyarázhatatlan és egyre csak növekvő különbségek. Csak néhány szám ezek érzékeltetésére: a három leginkább támogatott együttes 2025-ben egy fizető néző után 57 000 forint közpénzt kapott (egyikük esetében ez a szám a 106 000 forintot is meghaladta), míg a lista alján szereplő három együttes egyetlen fizető nézője átlagosan 12 000 forintot ért az államnak. A négy legjobban támogatott együttes pedig annyi közpénzt kap, mint a többi 13 – összesen. (Lásd a táblázatot a cikk végén.)

A különbség kiolvasható az Állami Számvevőszék a szektorról készült friss jelentéséből is: a szegény zenekarok bevételkényszerben vannak, hiszen nem tudnak elfogadható fizetéseket adni az állami támogatásból, így kényszerű buzgalmukkal motorjai a teljes magyar zenekari életnek, míg a szerencsésebb együttesek akár kényelmesebb tempóval képesek olyan béreket fizetni, melyekkel senki nem versenyezhet, bármilyen ügyesen szerez új közönséget, és emeli a saját bevételeit – áttételesen tehermentesítve az adófizetőket. Persze az a teher, amit a nagy saját bevételű, szerényebb állami támogatású zenekarok levesznek az állam válláról, akadálytalanul ömlik a legnagyobbak kasszájába, így spórolásról végül nincs szó.

Ezek a különbségek mára veszélyeztetik a rendszer működését.

Egy közepes vagy akár magas presztizsű, magas nézőszámú, népszerű együttes, mely sok és sokféle koncertet ad, több munkáért lényegesen kevesebb bért tud fizetni a muzsikusának, mint egy lényegesen kevesebbet dolgozó, állami tulajdonú, kiemelt helyzetű zenekar, így az amúgy is túlhajszolt zenészek mind kénytelenek másodállást vállalni, és az első adandó alkalommal munkahelyet váltanak – csupán anyagi kényszerűségből.

Az amúgy is parázsló bérfeszültségre napalmesőként hatnak az olyan helyzetek, mint amikor az ország legelismertebb, de legjobb fizetéseket is nyújtó zenekara 2 milliós egyszeri bónuszt oszt a zenészeinek – akik kétségtelenül minden elismerést megérdemelnek –, de ez a többi, nem kevesebbet és nem feltétlenül alacsonyabb színvonalon dolgozó muzsikust értetlenséggel tölti el, hiszen ezen összeg forrása éppúgy az az adófizetői pénz, mint az ő néhány százezer forintos havi bérének.  

Nem elvtársak, de bástyák 

A legnehezebb helyzetben továbbra is a minőségi zenekultúra fennmaradásának bástyái, a vidéki zenekarok vannak. Többségüknél szinte megoldhatatlan feladat az utánpótlás, mert – bár továbbra is sok muzsikus végez a vidéki egyetemek zeneművészeti karjain és a Zeneakadémián – a fiatalok számára az ezen zenekarok által biztosított bérezés nem alternatíva, így számukra a külföldi munkavállalás lesz a prioritás – a legjobbak pedig könnyűszerrel jutnak be a többszörös fizetést nyújtó európai és ázsiai nagyzenekarokba.

Felmerül a kérdés: ha a magyar állam fizet a zenészek képzéséért alap és felső fokon is, fizet – ha rettenetes aránytalanságokkal is – a zenekarok fennmaradásáért, akkor jól hasznosul-e ez a befektetés, ha a legtöbb zenészt foglalkoztató, alulfinanszírozott zenekarok nem tudják munkába állítani ezeket a fiatalokat? És még egy kérdés: ha a zenekarok nem tudják ellátni azt a társadalmi szerepet, amely miatt a társadalom fenntartja őket, nem tudnak ráfizetéses iskolai koncerteket, az amatőröket bevonó, aktív zenélést propagáló különleges produkciókat, és a társadalmilag sérülékeny rétegek zenei bevonását célzó missziókat végezni a krónikusan alacsony bérek és az állandó, és fokozódó bevételkényszer miatt, akkor vajon meddig maradhat velünk ez az aranykor, amelyet Dohnányi, Bartók és Kodály hagyott nekünk örökség gyanánt? Akkor milyen örökösök vagyunk mi? Hogyan visszük át a szerelmet a túlsó partra, ha épp mi magunk is megfulladunk? 

Jó, de nem jó 

Az előadóművészet finanszírozása politikailag mindig érzékeny téma volt, így a legtöbb kormányzat inkább hagyta sodródni a teljes ágazatot a szabályozatlanság, következménynélküliség és átláthatatlanság mocsarában. A teljes szektorra költött állami pénz ugyan jelentősen megemelkedett, de ezzel együtt a hatalmas különbségek tovább nőttek, az a bizonyos olló a töréspontig nyílt. Ma könnyen előfordulhat, hogy egy „szegénylegény” zenekar muzsikusa hiába játszik közel kétszer annyi koncertet kétszer annyi embernek, mint egy „kiválasztott” zenekar munkavállalója, így is csak másodállás(ok) vállalásával, a teljes kiégés határán táncolva képes a megélhetését előteremteni. Így az első alkalommal, amint lehetősége nyílik bekerülni a kiválasztottak közé, azonnal fogja a sátorfáját – teljesen érthető okokból –, és a kevesebb munkával több pénzt keresőkhöz csatlakozik majd. Ki ne tenne így? Ugyanakkor van-e baj azzal, hogy eltérőek a fizetések? Nincs, ez természetes a világon mindenhol. Ám az arányok itthon egy beteg és a széthullás felé vágtató rendszer képét rajzolják ki. 

Új remény 

A Dohnányi-korszak sikerének a kulcsa a lelkes amatőrök nagy száma és a zenei piac igény oldalról fűtött felvirágzása volt. Abban az időben fizetés nélkül vagy csak alkalmanként fizetett produkciókban muzsikáló zenészek ezrei játszottak becslések szerint 50-60 szimfonikus zenekarban országszerte, míg a legjobbak félhivatásos együttesekbe szerveződtek a nagyok, köztük Dohnányi vezetésével. Ma a fejlődés egy másik pontján állunk: a zenei ősrobbanás hatására létrejött intézmények, hivatásos együttesek kínálata, innovációja és egészséges versenye fűti a klasszikus zenei ipart, és igyekszik növekvő, vagy legalább nem csökkenő keresletet generálni az újabb generációk körében arra a kincsre, amivel ha jól gazdálkodunk, az egész magyar gazdasági és kulturális jövő egyik meghatározó eleme lehet – elég, ha az oktatás versenyképességében vizsgáljuk az aktív zenélés szerepét, melyet rengeteg tanulmány kimutatott már világszerte.

Nekünk nincs kőolajunk, iparunk, sőt, most már a mezőgazdaságunk is alig: nekünk zenénk van, és zenészeink vannak. Mi ebben vagyunk jók.

Ismerjük a népdalainkat, a gyerekeink zeneiskolába járnak, még léteznek amatőr kórusaink, fúvós együtteseink és citerazenekaraink országszerte. Ennek az örökségnek az őrzője és megújítója kell, hogy legyen a szimfonikus zenekarok országos hálózata, tevékenységével lefedve a legtöbb települést. Ehhez azonban nem csak pénz, és annak igazságosabb elosztása kell, hanem szemléletbeli megújulás is.  

Művészek és menedzserek 

1926-ban még elég volt a lelkes, amatőr vagy félprofi zenészek csillogó tekintete a virágzás kezdetén, ma azonban csak gazdaságilag is versenyképes, átlátható, és fenntartható gazdálkodású szervezeteknek van esélye túlélni az állandóvá vált gazdasági és politikai klímaváltozások hatásait. Nem lehet csupán a lelkes, és mindig jóra törő zenész vezetők kezébe helyezni ezeknek az üzleti értelemben középméretű vállalatoknak az irányítását: itt – mint ahogy talán a többi művészeti intézményben is – szét kell választani a művészeti tartalmat és a gazdálkodási feladatokat.

Ez utóbbit a nyugati nagyzenekarok esetében már évtizedek óta nem zenészek végzik, hanem gazdasági szakemberek, menedzserek, üzletemberek, akik ütésálló és fillérre pontosan gazdálkodó szervezeteket képesek felépíteni.

Egy jó gazdasági vezetőnek nem kell feltétlenül kottát olvasnia, mint ahogy a húsipari cég főnöke sem feltétlenül a mészárszékről kerül a CEO irodájába.

A mai körülmények közt, ha a szervezetek nem újítják meg a működési rendjüket, nem válnak összemérhetővé gazdálkodásukat, kiadásaikat tekintve, úgy az állami pénzek társadalmi hasznosulása továbbra is csak ízlés és vélemény alapon lesz megítélhető, ami jelen helyzetben kevés. A megfelelő, gazdaságilag kompetens és transzparens vezetés legfőbb feladata pedig minden együttesnél az kell, hogy legyen, hogy a muzsikusoknak, akik naponta éltetik egy kis ország óriási klasszikus zenei örökségét, kiszámítható életpályája és méltó bérezése lehessen, méltó ehhez a szép, de nagyon megterhelő és felelősségteljes hivatáshoz. 

Légtornászok 

A kultúrpolitika legfontosabb vállalása és feladata ezen a téren talán az kell, hogy legyen, hogy megőrizze a magyar zenekari kultúra aranykorát, melynek kulcsa a sokféleségben rejlő gazdagság és az intézményi struktúra szervezeti megújítása, átláthatóvá és összemérhetővé tétele. A verseny kitermeli a jobbnál jobb produkciókat, új közönséget toboroz a műfajnak, és hosszú távon hozzásegít a klasszikus zenei hagyomány életben tartásához és megújításához. Ez viszont csak akkor igaz, ha a pálya nem 90 fokban lejt. Azon a legügyesebb légtornász sem tud sokáig talpon maradni. Aki pedig szegényebb lesz az elhulló légtornászokat figyelve, az nem a légtornász társadalom. Hanem a zene létező, és potenciális közönsége. Minden magyar ember.

*

Hivatásos komolyzenei zenekarok kimutatása (2025-ös adatok) 

A ° jellel megjelölt szervezeteknél a támogatás és a hangversenyszám az énekkart is tartalmazza: a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár, valamint a Magyar Rádió Művészeti Együttesei egyetlen szervezetként jelentenek, támogatásuk zenekarra és énekkarra nem bontható. A 185 hangversenyből 13 énekkari és 6 oratórium, az 52-ből 11 énekkari és 12 oratórium. 

A Szegedi Szimfonikus Zenekar 2024. évi adattal szerepel, mert a 2025. évi költségvetési beszámolója nem nyilvános. A Duna Szimfonikus Zenekar adata a Magyar Élőzene Művészeti Nonprofit Kft. 2025. évi kiegészítő mellékletéből származik: ZENEMŰV 42 615, KBFT-E 22 385 

A további adatok a nyilvánosan elérhető KultStat adatbázisból származnak, és a saját szervezésű koncertekre vonatkoznak. 

(A táblázat Google Gemini segítségével készült)

Nyitókép: Hámori Máté vezényel az Óbudai Danubia Zenekar Kurtág/Haydn/Dvořák című koncertjén a Zeneakadémia Nagytermében 2020. március 13-án (fotó: MTI/Mohai Balázs)

Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>