Gyurgyák János: Ne adják el a Librit! – javaslat a magyar könyvkiadás jövőjéért
Az MCC-t fenntartó vagyonkezelő alapítvány megszüntetésével állami tulajdonosi ellenőrzés alá került Librit a teljes privatizáció helyett nonprofit kft.-vé kellene szervezni, és néhány százalékos tulajdoni hányaddal a kisebb magyar kiadókat is be kellene vonni az állam mellé. Így lehetne orvosolni a könyvkiadás és a nagykereskedelem összebútorozásával kialakult, végletekig eltorzult rendszert – javasolja a lapunknak küldött írásában Gyurgyák János. Az Osiris Kiadó vezetője szerint a magyar tudományos könyvkiadás lényegében haláltusáját vívja az oligopolisztikus piac, a jogszerűtlen sokszorosítások, a mesterséges intelligencia és az állami támogatási rendszerek anomáliái miatt. Gyurgyák szerint a Libri okos kezelésével és néhány százmillió forint forrás megfelelő és hatékonyan ellenőrzött elosztásával sokat lehetne tenni az értékteremtő kiadók fennmaradásáért.
Két – egymással szorosan összefüggő – ügyről szeretnék röviden írni, egyben javaslattal előállni. Talán érdemes éppen most átgondolni a „dolgok állását” ebben a magyar kultúra szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható, azaz határozottan nem huszadrangú kérdésben. A rendszerváltás után ugyanis a könyvkiadás és -kereskedelem, amely egy ország számára nem csupán gazdasági és financiális kérdés, hanem elsőrendű kulturális, sőt stratégiai ügy, reménytelenül félresiklott.
Az 1990-es években privatizálták az addig monopolhelyzetben lévő állami könyvkereskedelmet, ennek következtében oligopolisztikus piac alakult ki: a Libri, a Líra és az Alexandra hármasa, majd az utóbbi „kiesésével” lényegében kétszereplőssé vált a történet. Ez a nem kellőképpen átgondolt struktúra hosszú távon súlyos következményekkel járt a magyar könyvkultúrára, különösen, ami a minőségi szépirodalmat, de leginkább a tudományos és minőségi ismeretterjesztő művek kiadóit illeti. Az általuk kiadott könyvek lassacskán egyre hátrébb kerültek a boltok polcain, majd – nem lévén képesek kifizetni a kirakatba, illetve előnyös helyre kerülés árát, nem is beszélve az egyre növekvő általános marketingköltségekről – forgalmazásuk elindult a lejtőn.
A magyar tudományos és szakkönyvkiadással foglalkozó kiadók ma már jórészt irodák, állandó munkatársak nélkül próbálnak fennmaradni,
jobb esetben egy-egy belsős vagy külsős munkatársat, műszaki szerkesztőt, korrektort alkalmazva. Vezetőik irigykedve tekintenek a lengyel vagy a cseh helyzetre, ahol sikerült megőrizni az intellektuális könyvkiadás presztízsét és helyét, megfelelő, nem piactorzító, de stabilitást biztosító támogatások révén. Ott kevésbé látszik az az intellektuális lejtmenet, ami a magyar helyzetet jellemzi.
A másik súlyos következménye az lett az ügynek, hogy a kereskedők elkezdték felvásárolni ezeket a szellemi értéket képviselő, de nehéz anyagi helyzetbe került kiadókat. És kevesen tudtak ellenállni a „kísértésnek”. Pedig az egészséges piac, valamint az olvasók egyenlő kiszolgálása éppen az ellenkezőjét kívánta volna meg. Nevezetesen: a nagykereskedelem és a kiadás határozott szétválasztását. Mára e folyamat nyomán eltorzult, a nagy cégek logikáját követő, az értékeket majdnem teljes mértékben háttérbe szorító rendszer alakult ki, amelynek végén még a politika is „beszállt” az ügyletbe, egyrészt a támogatások manipulálásával, másrészt a Libri felvásárlásával.
A történet kifutását – az egész rendszer bukása miatt – már csak elképzelni tudjuk, amihez nem szükséges túlságosan nagy képzelőerő. Jól láthattuk az elmúlt három évtizedben, hogy ha egy átalakulás határozott koncepció nélkül indul, vagy időközben félresiklik, akkor olyan mozdíthatatlannak tűnő struktúrák alakulnak ki, amelyek kontraproduktívak, nem szolgálják az eredeti célokat, és végül, amelyek fenntartása senkinek sem az érdeke. Az olvasóké a legkevésbé.
Eljött tehát az a pillanat, amikor
a könyvnagykereskedelem és a könyvkiadás ügyét élesen szét kell választani,
nehogy a farok csóválja a kutyát (ahogy ez nálunk történt), azaz a kereskedelmi érdekek határozzák meg a könyvkiadás ügyét. A félreértések elkerülése végett: a könyvkereskedelem fontos, de nem határozhatja meg a magyar könyvkiadás egészét, valamint annak távlatos stratégiai céljait. Az olvasók és a magyar kultúra fennmaradása érdekében a minőségi könyvkiadást előtérbe kellene helyezni (de legalábbis nem háttérbe szorítani), a könyvnagykereskedelmet pedig semlegessé tenni, azaz mindenki számára azonos lehetőségeket biztosítani.
A megvalósítás lehetőségének jelenleg – a kereskedők és néhány kiadó magánérdekekén túl – egyetlen komoly akadálya van: a költségvetés helyzete. Vajon ebben a szituációban, közel 8 százalékos költségvetési hiány mellett képes-e a magyar állam lemondani a Libri eladásából származó bevételről (15 milliárdról hallani)?
Pedig a kiutat az jelentené, ha a megőrzött többségi (vagy még korlátozóbb módon, 25 százalékos) állami tulajdon mellett bevonnák a kiadókat – egyenként legfeljebb 1-2 százalékos tulajdoni hányaddal – egy nonprofit kft.-be, vagy valami ehhez hasonló gazdasági-jogi szervezetbe (ennek eldöntése részletkérdés).
A kiadók bevonása nem financiális okok miatt szükséges (nonprofit szervezetről lévén szó), hanem a semlegesség fenntartása és a rendszer ellenőrzése végett. Egy ilyen szervezetben
differenciálni lehetne a terjesztési jutalékot, különbséget téve egy kereskedelmi és egy tudományos vagy ismeretterjesztő műveket megjelentető kiadó művei között.
Kevesen vannak ma tisztában az úgynevezett kereskedelmi árrés mértékével, ami egységesen 55 százalék körül mozog, azaz a kiadóknak a fennmaradó 45 százalékból kel(lene) kigazdálkodni minden egyéb költséget (honorárium, a kiadó fenntartása, műszaki szerkesztés, nyomdai költségek, adók stb.). Ez szinte lehetetlen küldetés. Ezért is szűnt meg több tucat, értéket előállító könyvkiadó. Ezzel vagy valami hasonló megoldással azonban csak egy múlt századi hibás döntést korrigálnánk, miközben szembe kell nézni egy új kihívással is. S ez talán még súlyosabb és riasztóbb kihívás.
Természetesen a mesterséges intelligenciáról van szó, amely nem a közeljövő kérdése, hanem a jelené. Az AI ugyanis már nem a „spájzban várakozik”, hanem a nappalinkban foglal helyet. Egy-két évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy a papír- és nyomdai árak viharos emelkedése, a példányszámok drasztikus csökkenése, a tudományos kutatók és egyetemi oktatók (azaz olvasóink) anyagi helyzetének megrendülése és ennek következtében ilyen jellegű könyvekre költött pénzek radikális csökkenése, valamint a támogatási rendszerek anomáliái jelentik a legfőbb gondot, illetve ezek megoldása a legszükségesebb feladata a magyar tudomány- és kultúrpolitikának. Hol van már a fénymásolás, majd az általánossá váló – egyébként jogszerűtlen – digitalizáció elterjedése miatti aggodalom… A mesterséges intelligencia megjelenése alapvetően átírta az eredeti képletet.
Ez ugyanis a kiadott anyagainkat – mindenfajta jogdíjfizetés és gyakran forrásmegjelölés nélkül – folyamatosan felhasználja, mintha azok a szabad javak kategóriájába tartoznának, és úgy teremnének, mint gyomok a kertben. Sőt meg sem kell jelentetni a könyvet, a mesterséges intelligencia a belső levelezésünkön is hozzáférhet. De a fő kérdés még csak nem is anyagi természetű. Csak nagyon szerényen szeretném megkérdezni:
mit fog a mesterséges intelligencia felhasználni, ha az ilyen jellegű kiadók az új tudományos tartalmakat – forrás híján – már nem állítják elő?
Ugyanezt kérdezhetjük az egyetemek oktatási anyagaiért felelős vezetőitől, valamint az illetékes minisztériumok irányítóitól, de mindenekelőtt a most helyzetbe került új döntéshozóktól is. Ha az úgynevezett általános vagy a szuperintelligencia térnyerése a jelenlegi ütemben gyorsul, nos, az valóban új helyzetet teremt. De még nem tartunk ott.
A szerző és a kiadó munkáját valakinek meg kell fizetnie, ellenkező esetben senkinek sem lesz érdeke ilyen anyagokat előállítani, és erre – nem kevés – időt és energiát fordítani. S ez már nem a holnap kérdése. Az ezredforduló környékén ugyanis még több tucat ilyen jellegű kiadó működött, mai számuk nem éri el a tízet sem. Fő kérdésünk, hogy
miért kell a még – ha romokban is, de még álló – struktúrákat teljesen veszni hagyni?
Az újjáépítés – megjósolhatom – néhány év múlva több milliárdos költséget fog jelenteni, és hiába a pénz, ha közben elfogynak, elvándorolnak a ma még dolgozó szakemberek, akik nevelhetnék az utódokat.
Azok a könyvprogramok, amelyek az elmúlt egy-két évtizedben kifejezetten az intellektuális könyvkiadási támogatásokra szakosodtak (a Magyar Bálint által létrehozott Felsőoktatási Pályázatok Irodája, egy könyvvásárlási program kifejezetten tanárok számára, amelyet – nem mellesleg – Pokorni Zoltán, majd Hiller István minisztersége alatt vertek szét; az MTA könyvkiadási programja; NKA könyvtámogatási program; Márai-program stb.) vagy megszűntek, vagy a megszavazott támogatások a szükséges költség töredékét sem érik el. Ismerve a környező országok gyakorlatát, ez a metódus bevonulhat a „magyar abszurd” leghíresebb esetei közé. Szintén a félreértések elkerülése végett: itt most nem milliárdokról van szó: néhány százmillió forint (megfelelő, hatékonyan működő és ellenőrizhető rendszer mellett!) több száz mű megjelenését tenné lehetővé.
Még egy kellemetlennek tűnő kérdést kell feltenni: miért mindig a magyar államhoz fordulunk? Erre a kérdésre ‒ bár négy évtizede próbálom megfejteni (sikertelenül) ezt a rejtélyt ‒ nem tudom a választ. Sok országban ugyanis ezt a problémát a kiépült és jól működő magán mecenatúra gond nélkül megoldja, de nem nálunk!
Ezzel a rövid írással arra akartam rámutatni, milyen következményei lehetnek egy átgondolatlan döntésnek a Libri jövője kapcsán. Ha most ismét rossz úton indulunk el, akkor annak megváltoztatása újra egy egész generációnyi időbe telik. A fenti képletek nem jelentenek megoldhatatlan feladatot, bár kétségkívül nem könnyűek, és közel sincs konszenzus körülöttük. Az időből azonban kezdünk kifutni…
Nyitókép: illusztráció (forrás: Sem van der Wal / MTI / MTVA)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
