Számok a láncban – válasz Melléthei-Barna Mártonnak
„A közpénzek elvonása nem csupán néhány döntéshozó magánügye, hanem összetett munkamegosztás eredménye” – állapítja meg lapunknak küldött írásában az Integritás Hatóság elnöke. Az egykor könyvvizsgáló Biró Ferenc Pál Melléthei-Barna Márton tiszás politikus minapi vitaindítójára válaszolva új közvagyon-gazdálkodási kultúrát sürget, mert szerinte „a bátorságot sem lehet intézményi garanciák helyett előírni. Olyan rendszer kell, amelyben a szakmailag indokolt »nemet« nem követi automatikusan egzisztenciális veszteség, és amelyben a hallgatás nem kínál biztosabb pályát, mint a tisztességes munka.” A vita folytatódik.
Amikor elolvastam Melléthei-Barna Márton írását, egyszerre örültem és lettem szomorú. Örültem, mert végre valaki kimondta, amiről a közbeszéd évek óta hallgat, vagyis, hogy a közpénz elvonása – vagy ellopása? – nem néhány politikus magánügye volt, hanem munkamegosztás eredménye. Szomorú pedig azért lettem, mert a lánc, amelyről jogosan ír, nem csak ügyvédekből állt. Könyvvizsgálókból, értékbecslőkből és pénzügyi tanácsadókból is, vagyis abból a szakmából is, ahonnan én jövök.
A fontos és időszerű vitaindítóra nem szakmai műkedvelőként, hanem az Integritás Hatóság elnökeként és több évtizedes visszaélés-feltárási tapasztalattal rendelkező szakemberként válaszolok. Konkrét javaslatokat szeretnék tenni, ugyanis meggyőződésem, hogy az Integritás Hatóság tapasztalataira építve, a szakmával partnerségben és integritásunk megőrzésével sokkal hatékonyabban védhetjük meg a közvagyont, és megteremthetünk egy merőben új „közvagyon-gazdálkodási kultúrát”, amire az elmúlt három évtized után óriási szükség van. Ez az írás elsősorban a szakmának – jogászoknak, könyvvizsgálóknak, pénzügyi tanácsadóknak és felügyelőbizottsági tagoknak – szól, ugyanakkor olyan kérdéseket feszeget, amely minden állampolgárt érint.
*
Melléthei-Barna Márton pontosan mutatott rá arra, hogy a közpénzek elvonása nem csupán néhány döntéshozó magánügye, hanem összetett munkamegosztás eredménye. A szervezett visszaéléshez szükség van a rendszer „iparszerű” működtetésére is. Ebben a láncban a döntéseket előkészítő, beárazó és hitelesítő szakemberek – értékbecslők, pénzügyi tanácsadók és könyvvizsgálók – szerepe meghatározó. Egy szakember már azzal hozzájárulhat a közvagyon károsításához, ha szaktudását arra használja, hogy a megalapozatlan döntést megalapozottnak tüntesse fel.
Amikor a szakmai tudás nem a valós kockázatok feltárását, hanem a megalapozatlan döntések utólagos legitimálását szolgálja, a közvagyon-gazdálkodás lényege vész el.
Pályámat 1998-ban könyvvizsgálóként kezdtem egy nemzetközi könyvvizsgáló cégnél, előbb Budapesten, majd Frankfurtban. Voltam multinacionális vállalatok belső ellenőre és megfelelési vezetője, aztán több mint egy évtizedig nagy nemzetközi tanácsadó cégek partnereként vezettem visszaélés-feltáró csapatokat Közép- és Kelet-Európában. Belülről ismerem azt a pillanatot, amikor egy fontos ügyfél előtt alá kell írni, vagy éppen meg kell hozni azt a döntést, hogy nem írom alá a dokumentumot. A visszaélések feltárójaként azt a világot is ismerem, ahol a pénz útjától a döntésen át kell eljut azokig, akik az ügyletet előkészítették, beárazták és hitelesítették. Ki állította össze a feltételezéseket? Ki ellenőrizte őket? Mire figyelmeztetett, és miről hallgatott?
A közbeszéd rendre néhány politikus és néhány kedvezményezett nevére szűkít egy korrupciós ügyet, vagy a közvagyon elvesztésének hosszas és szerteágazó folyamatát. Mélyen egyetértek azzal, hogy az „iparszerű” visszaéléshez szervezett közreműködés is kell. Ez nem feltétlenül titkos összejátszás és az esetek nagy részében nem lesznek igazolhatóak az ilyen teóriák. Elég a megrendelő igényeihez igazított szakvélemény, a kényelmetlen szakmai kérdés fölötti elnézés vagy épp az ellenőrzés kiüresítése. Egy szakembernek nem kell pénzt eltulajdonítania ahhoz, hogy a közvagyont megkárosítsa.
Az ötödik pecsét illúziója
A Magyarországon a jelenlegi működés alaplogikája a felelősség szétporlasztása. Az ügyvéd a könyvvizsgálóra mutat, a könyvvizsgáló a vezetésre hivatkozik, az értékbecslő szerint a feltételezéseket a megbízó adta, a felügyelőbizottság pedig arra támaszkodik, hogy a könyvvizsgáló jelez-e problémát. Mindenki a másikra mutat, de a kör végül felelősök nélkül, üresen zárul. Utólag akár négy pecsét is rákerülhet egy vitatott tranzakcióra – vezetés, felügyelőbizottság, számvevőszék, kormányzati ellenőrzés –, a közvagyon mégis eltűnik, miközben a valós következmény és a felelősségvállalás elmarad.
Mielőtt azonban továbbmennék, szeretnék pontosan fogalmazni; ezzel a saját szakmámnak is tartozom. Az értékbecslő nem könyvvizsgáló, a könyvvizsgáló nem tulajdonos, a felügyelőbizottság nem ügyvezetés. A könyvvizsgálói vélemény nem igazolja, hogy egy szervezet minden döntése törvényes és célszerű volt, és nem teszi utólag helyessé a vezetés üzleti döntéseit.
Nem minden tévedés visszaélés, és nem minden veszteség bizonyít mulasztást.
Éppen ezért félrevezető a könyvvizsgálói jelentést úgy felmutatni, mintha minden kérdést lezárna és mentesítené a vezetést a felelősség alól. A szakvélemény nem egy „szabadulj a börtönből” kártya.
A szakmai szerepek világos elhatárolása azonban nem jelenthet kibúvót a felelősség alól. A vizsgálat korlátai nem jogosítanak fel senkit arra, hogy szemet hunyjon a nyilvánvaló ellentmondások fölött. A megbízótól kapott feltételezés nem lesz megalapozott attól, hogy bekerül egy táblázatba. A bizonytalan adat sem lesz megbízhatóbb attól, hogy tekintélyes cég fejléce kerül fölé. Ha mindenki a következő aláírásra hivatkozik, a munkamegosztásból felelősség(el)hárítás lesz.
A gazda, aki nem gazda?
Az állami vagyon két közvetlen őre a felügyelőbizottság és a tulajdonosi joggyakorló. Az ellenőrzés azonban nem lehet puszta jelenlét. Kérdezést, szakmai mérlegelést és szükség esetén konfliktusvállalást jelent. Ha a mulasztásnak nincs következménye, a felügyelőbizottsági tisztség könnyen a fizetett csend intézményévé válik.
Különbséget kell tenni a hallgató ellenőr és a figyelmen kívül hagyott figyelmeztetés között. A jegybanki alapítványok ügyében a felügyelőbizottság már 2014-ben jelzett, érdemi következmény mégsem követte. Nem elég tehát, hogy az őr megszólal, a jelzés címzettjének intézkednie is kell.
A tulajdonosi joggyakorló és a vállalatvezetés felelőssége itt válik meghatározóvá. Ha nem várnak érdemi ellenőrzést, és nem védik meg a szakmailag indokolt ellenvéleményt, a szervezet megtanulja, hogy az egyetértés biztonságosabb. A kinevezés azonban nem hűségeskü a kinevezőnek, hanem megbízás a vagyon védelmére. A jó gazda nemcsak azt kérdezi, mi az utasítás, hanem azt is, hogyan szolgálja az a közvagyon érdekét?
Az új közvagyon-gazdálkodási kultúra alapja ezért a világos tulajdonosi cél, a szakmai önállóság és a számonkérhetőség. A kormány nyilvánosan határozza meg a célokat; a vagyonkezelő és a vállalatvezetés ezek keretében, dokumentált szakmai mérlegelés alapján döntsön.
A közvagyonnak nem kezelőre van szüksége. Gazdára.
Mit tehetünk?
Az új közvagyon-gazdálkodási kultúra lényege, hogy a formális megfelelés helyett a valós tartalmi felelősség és a szakmai integritás váljon normává. Ehhez nem újabb adminisztrációra, hanem valódi intézményi garanciákra és elszámoltathatóságra van szükség.
Ez három kulcsfontosságú területen igényel azonnali és határozott lépéseket.
1. Valódi védelem a jelzőknek
Ha egy felügyelőbizottság vagy könyvvizsgáló vagy bármely más, klasszikus „whistleblower” súlyos szabálytalanságot lát, a jelzése ne akadjon el a tulajdonos falain belül, hanem jusson el akár az ügyészséghez, az Integritás Hatósághoz vagy az NVVH-hoz is. Aki jóhiszeműen jelez, annak védelem jár, nem elszigetelés.
A felügyeleti mechanizmusoknak mentesnek kell lenniük a politikai és végrehajtói érdekektől. A szabálytalanságot jelző szakemberek védelme nélkül nem létezhet hiteles belső kontroll.
Ezen a ponton szeretném felhívni a figyelmet a bejelentővédelem gyakorlati hiányosságaira, illetve teljes hiányára.
2. Egyértelmű szakmai iránymutatás
A szakmai önszabályozásnak egyértelmű, a gyakorlatban azonnal alkalmazható iránymutatást kell adnia a szakemberek számára, akiknek azt követniük kell ezt. A helyes szakmai eljárás nem függhet az egyén bizonytalanságától vagy személyes mérlegelésétől. Tiszta szabályokra van szükség arra az esetre, ha a szakember kockázatot észlel – különösen szükség van erre az iránymutatásra akkor, amikor több évtized után a társadalom valódi változást vár el a közjavakkal való gazdálkodás terén.
3. Nyilvánosság és elkerülhetetlen felelősségre vonás
A szakmai felügyeletek fegyelmi döntései legyenek nyilvánosak, az uniós korrupcióellenes irányelv 2028-ig esedékes átültetésekor pedig érjük el, hogy a közpénzes megbízásokból való kizárás és a szakmai eltiltás a közreműködőkkel szemben is alkalmazható legyen. Egyetlen jól megalapozott per többet tenne, mint tíz új szabályzat. Ugyanis
a visszatartó erő nem a büntetés súlyából fakad, hanem abból, hogy a büntetés biztosan és belátható időn belül bekövetkezik.
A látszólagos felelősséget csak a transzparens eljárások és a tényleges következmények válthatják fel. A közpénzek védelme nem csupán jogszabályi kötelesség, hanem a szakmai méltóság és hitelesség alapja.
Ennek az írásnak ugyanakkor nem célja kész szabályozási csomagot kínálni, és nem is egyetlen szakmáról szól. A közvagyon védelme a döntéshozók, a tulajdonosi joggyakorlók, az ellenőrző testületek és a szakmai közreműködők közös ügye, ezért a megoldásokat is velük együtt érdemes kidolgozni. Az Integritás Hatóság kész arra, hogy az érintett szakmai szervezetekkel és a tulajdonosi joggyakorlókkal közösen keresse azokat a gyakorlati válaszokat, amelyek segítik a szakembereket abban, hogy a közpénzes megbízásokban is saját szakmai mércéjük szerint dolgozhassanak, és amelyek biztosítják, hogy a megalapozott jelzésnek következménye legyen.
Ius, fas, mos
A vitaindító cikk helyesen hangsúlyozza, hogy a jog önmagában nem elég, szakmai és erkölcsi tartás nélkül a szabályok sem védenek. Mindig lesz olyan helyzet, amelyben az egyén döntése számít, miszerint felteszi-e a kérdést, rögzíti-e a fenntartását, megtagadja-e a kifogásolható közreműködést.
Nem fogadom el egyetlen szakma vagy szakember önigazolását sem, amely szerint: „ha ő(k) nem, akkor megcsinálja más”. Ez nem szakmai érv, hanem annak beismerése, hogy a megbízás fontosabb volt a saját mércénél. De a bátorságot sem lehet intézményi garanciák helyett előírni. Olyan rendszer kell, amelyben a szakmailag indokolt „nemet” nem követi automatikusan egzisztenciális veszteség, és amelyben a hallgatás nem kínál biztosabb pályát, mint a tisztességes munka.
Melléthei-Barna Márton szerint az első és legegyszerűbb válasz az, hogy nemet kell mondani. Igaza van, ez egyszerű. Csak bátorság kell hozzá – és egy olyan rendszer, amely a bátrakat védi. Nem azt, aki hallgat.
Nyitókép: MTVA/Róka László
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
