Minden időben Tisza Cipőben? Az állambiztonság hálózata egy alföldi mezővárosban
Eddig csak kutatók, illetve érdeklődő állampolgárok a levéltárban ismerhették meg, november negyedikétől azonban egy online felületen bárki böngészheti az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött hálózati nyilvántartásokat, adatokat. Papp István, a levéltár tudományos főosztályvezetője szerint e dokumentumok megismerése jelentősen átalakítja az államszocialista diktatúráról velünk élő képet. Több tízezer emberről derül ki, ha más nem is, de az mindenképpen, hogy kapcsolatba került a politikai rendőrség tisztjeivel. A szakember a november negyedikéig még nem publikus, de már működő, az ÁBTL munkatársai számára hozzáférhető keresőfelületből kiindulva egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei kisváros, Tiszaföldvár példáján keresztül mutatja be az állambiztonság működését, az ügynökök beszervezésének logikáját. Papp István arra is javaslatokat tesz, hogyan dolgozzuk majd fel a ránk zúduló adatokat. Mélyfúrás a kádári mindennapokba.
„Jelentem, hogy a Tisza Cipőgyár I. II. portájánál már részben a rendőrség által meglett szüntetve hogy bazárosok és egyéb árusitok nem árulhatnak. Ennek ellenére a Járási Tanács mégis adott engedélyt Salyben Márton tiszaföldvári lakosnak arra hogy a Tisza Cipőgyárnál fizetési napok alkalmával különböző árusításokkal foglalkozzon. Salyben Márton tiszaföldvári lakos 1956-ban ellenforradalmár volt. Ő volt az aki a tiszaföldvári tüntetőket saját motorkerékpárán az üzembe, majd a járás egész területén vezete, romboltatott uszított. Az üzemben is többen felvannak háborodva hogy a Járási Tanács pontosan ilyen embernek ad lehetőséget arra hogy a dolgozokat kizsákmányolja. Az elmult hónapok folyamán legalább 10 mázsa almát is eladott a dolgozóknak 10 ft-os kgr-onkénti áron. Salyben jelenleg a tiszaföldvári katholikus templom mellett építeti át házát újonnan, 40.00 téglát vásárolt, uj garázst is építet mert kijelentése szerint annyi a pénze hogy nem tud vele mit csinálni, ezt a nálla építő köműves mesternek jelentette ki névszerint Szelindi Mihálynak. Most akar uj személy gépkocsit vásárolni.”
Szinte archetipikus módon szemlélteti az előbbi idézet az ügynök fogalmához társított elképzeléseinket. A „Puskás” fedőnevet viselő rezidens helyesírási hibákkal, központozási bakikkal tarkított, kisstílű rosszindulattól áthatott szövege a hétköznapi árulkodás mintapéldánya. Politikai rendszerektől független örök emberi viselkedés olvasható ki a fenti sorokból, melyek egy 1960. április 26-án, Martfűn kelt jelentésből származnak. Mégis ki kell ábrándítanom az olvasót: nem ilyen jellegű források lesznek széles körben elérhetők, hiszen ez egy munka (M) dossziéból származó dokumentum. Az ügynökök érdemi tevékenységéről árulkodó források továbbra is csak alapos, értő, körültekintő kutatás révén válnak megismerhetővé, tehát a szakmai hozzáértés nem lesz kiváltható. Mielőtt azonban túlságosan teret engednénk a csalódás érzésének, azt javaslom, nézzük meg, mi mindent tudhatunk meg egy látszólag egyszerű keresés révén.
Már ez az opció is, amely bárki számára rendelkezésre áll majd, igen sokat elárul egy kis közösség és az állambiztonság kapcsolatáról.
Egy ismeretterjesztő előadás során látogattam el Tiszaföldvárra, s úgy gondoltam, hogy az elhangzottakat érdemes – módszertani hasznuk okán is – a széles közvélemény elé tárni. A Tisza és a Körös folyók által bezárt Tiszazug északi kapujának tekinthető, jóval több, mint 250 éves mezőváros állambiztonsági története nem érthető meg a helyi viszonyok ismerete nélkül. Ez minden kutatás javallott első lépése: legyünk tisztában az adott falu, város, munkahely, gyülekezet, baráti társaság átfogó történetével, mert csak így kapjuk meg a politikai rendőrség helyi működésének megértéséhez kellő fogódzókat. Nincs tértől és időtől független állambiztonsági história, mindig konkrét tájak és közösségek mindennapjait kell szem előtt tartanunk. Tiszaföldvár esetében 1950 a töréspont. Ekkor hozták létre a tőle északra található szocialista iparfalut, Martfűt, amelynek 1940-ben alapított, kezdetben hadiüzemként szolgáló cipőgyárához más üzemek, így a növényolaj-, majd a sörgyár társultak. Kimondva-kimondatlanul múltba forduló, reakciós településként kezelték Tiszaföldvárt, ahová nagy számban telepítettek ki fővárosi otthonaikból eltávolított embereket, míg Martfű kifejezetten kedvezményezettje lett az új időknek.
A járási székhelyet Kunszentmártonba helyezték át, s közben a megye központjában, Szolnokon is beindult az iparfejlesztés. Vagyis Tiszaföldvár komolyabb ipari üzem nélküli agrárjellegű település maradt. Egyetlen igazán fontos intézményének az 1947-ben alapított, hamarosan széles körben ismertté vált középiskolája, a Hajnóczy József Gimnázium tekinthető. A földváriak közül igen sokan Martfűre, illetve a szolnoki gyárakba ingáztak, a környékbeli apróbb falvak termelőszövetkezeteit a járási székhelyből pásztázták, ugyanakkor a helyi humán értelmiség vonzáspontjának a hajdani jozefinista magyar jakobinus nevét viselő gimnázium számított. Az állambiztonság ügynökhálózata ehhez az alapképlethez igazodott.
Ha a keresőrendszerben a születési hely rubrikához beírjuk a Tiszaföldvár szót, 27 hálózati személy nevét listázza ki a rendszer. Abban az esetben, ha második körben tudományos kutatóként folytatjuk a munkát, ez a névsor további 12 találattal bővíthető. Tehát jelen tudásunk szerint 39, az állambiztonsággal kapcsolatba került személyt tudunk Tiszaföldvárhoz kötni. Hogy ez mennyire tekinthető soknak vagy kevésnek, azt nem könnyű megítélni. Annyit érdemes viszonyításként elmondani, hogy 1950 és 1990 között nagyjából állandó, 11-12 ezer fő maradt az akkor még nagyközségnek számító hajdani mezőváros lakossága. A könnyebb áttekinthetőség érdekében a 27, illetve 39 azonosítható nevet hat kategóriába soroltam. Ez az eljárás bizonyos népességszám alatt elvileg mindegyik település esetén követhető. Az 50 ezer főnél kisebb városok és falvak esetén mindenképpen hasznos kiindulási szempont.
Az első kategória talán a legfontosabb: a helyben született és helyben is dolgozó hálózati személyek csoportja. Ide 12 ember sorolhatunk be, mindegyiküknek van ún. hálózati nyilvántartó kartonja (a köznyelvben sokat emlegetett 6-os karton, amelyeket november negyedikén mind publikálnak), két fő esetén pedig a beszervezési dosszié is rendelkezésünkre áll. A kartonokról leolvasható, hogy milyen céllal, milyen körben vártak az adott személytől jelentéseket, s mely időszakban foglalkoztatták őt. Négyen a Tisza Cipőgyárban koptatták az ipart, akadt két ügynök a mezőgazdasági szabotázs-elhárítás vonaláról (nem véletlen, hiszen a kollektivizálási hullámok korában járunk), de a homoki gyógypedagógiai intézet vagy a megyei vízügy éppen úgy a megfigyelendő területek közé tartozott. Az egyik karton egy találkozási lakásgazda beszervezéséről árulkodik. Vagyis kiderül, hogy a politikai rendőrség Tiszaföldváron is kibérelt egy szobát, a művelődési ház – korabeli szóval élve – a kultúrotthon közvetlen szomszédságában. A ház mai is áll, tetszetős száz évnél is idősebb, tornácos épület, széles portával, góréval és tehénistállóval. Éppen megfelelt belügyi célokra, hiszen a kultúrház igazgatója bármikor odaadhatta a kulcsot. De a biztonság kedvéért beszerveztek egy ugyanitt műhelyt bérlő fogtechnikust is (ő nincs benne a 27 hálózati személy között, mert Aradon született), így két segítő révén is bejuthatott a házba a belügy. Minderre az 1950-as évek végén és az 1960-as évek elején tartottak igényt, éppen akkor, amikor a környékbeli parasztgazdákat a téeszekbe terelték.
A 12 tiszaföldvári születésű ügynök közül kettőnek ismerjük a beszervezési körülményeit is. Az egyikük a helyi tanácsnál adminisztrált, 1953-tól 1960-ig tanyázott az állambiztonsági hálózatban. Már 1955-től tagjelöltje, majd 1957-től hivatalosan is tagja volt a kommunisták pártjának, ám kizárására csak három évvel később került sor. A jelek szerint a párttagság hol zavaró, hol pedig elfogadható tényezőnek tűnt az operatív tisztek szemében. A másik informátort, egy 23 éves esztergályost a szovjet szervek kérésére hálózták be, mivel a szolnoki orosz laktanyában dolgozott, ahogy a köznyelv hívta az intézményt. Neki a magyar polgári alkalmazottakról kellett volna jelentenie, ezt a teendőt objektumvédelemnek keresztelték el. Ám hamar kizárták, valahogy nem találta fel magát a laktanya rideg falai között, meg is betegedett, így másik informátor után kellett nézni.
A 12 helyi hálózati személy közül négy esetben megmaradt az érdemi munkáról tanúskodó M dosszié is. Ám ezek az internetes keresés révén nem, hanem csak akkor lesznek megismerhetők, ha valaki kutatóként keresi majd fel az állambiztonsági levéltárat. Ez tehát a következő szint, amelynek megtételéhez nagyobb elszántság szükségeltetik. A múlt megismerése mindenképpen megér ennyit. A munka dossziékból jellegzetes ügynöktípusok rajzolódnak ki. Egyikük részletekbe menő, szakszerű tudósításokat adott a különböző bőripari fröccsöntő gépekről, és gondosan beszámolt a német és osztrák üzleti partnerekkel folytatott tárgyalásokról. Egy másik ügynök a főnökét igyekezett áztatni az állambiztonság előtt, oly sikeresen, hogy az operatív tiszt azt javasolta: tájékoztassák a Tisza Cipőgyár pártbizottságának titkárát a művezetővel kapcsolatban felmerült problémákról. Mindez apró adalék a párt és az állambiztonság szoros kapcsolatrendszeréhez.
Akadt ún. utazó ügynök is, aki a járási tanács agronómusaként hivatalból járta a környékbeli falvakat, és szorgosan jelentett a téeszekben tapasztalt lopásokról, lazaságról, bor és gabona elcsenéséről. A korai Kádár-korszak agráriumának átlagos mindennapjairól gyarapodik tudásunk, némi helyi ízzel, az ószőlői borospincékben megkóstolt nedűkkel fűszerezve. A negyedik munka dosszié 1980 tájára röpít minket, s érzékelteti, hogy ekkor már a megelőzés és a bomlasztás vált a fő állambiztonsági doktrínává. Egy néhány fős baráti társaság, amely Újuló Magyarok Közössége – UMK néven határozta meg magát, felkeltette a szervek figyelmét, és két személyt is beszerveztek a tagok közül. Ők leginkább egymást ellenőrizték, s a hevenyészett jelentésekből még az is nehezen kihámozható, hogy valamiféle vallási szekta, baráti borozgatás, kalákában történő közös munkavégzés vagy népi politizálás kerete lett volna az UMK. Mindenesetre az akció sikerrel járt, az állambiztonságtól kapott instrukciók révén az ügynökök valóban bomlasztottak, s az Újuló Magyarok Közössége hamvába holt.
A második nagy kategóriába az a tíz személy tartozik, aki Tiszaföldváron született, de amikor szervek nyilvántartásába került, már messze jutott onnét. Szobtól Békéscsabáig sokfelé éltek, a legtöbben Budapesten vagy a környékén telepedtek le, s a jelek szerint nem ápoltak semmilyen kapcsolatot Tiszaföldvárral. A nevüket ki fogja dobni a keresőrendszer, de a helyi történeteknek ők nem részesei. Hasonlót mondhatunk el a harmadik kategóriába sorolhatóknál. Az ide tartozó három fiatal egyaránt Tiszaföldváron született, és valamelyik főiskolán vagy egyetemen tanult tovább, albérletben vagy kollégiumban lakott és mindegyiküket az „ifjúságvédelem” területén szervezték be.
Az ő történetük három nyitott mondat, hiszen a regisztrációs kartonon kívül egyéb, rájuk vonatkozó forrásunk nincsen.
Mivel az 1980-as években vették nyilvántartásba őket, az esetleges jelentéseik sora bizonytalan. Lehet, hogy érdemben nem is dolgoztak, lehet, hogy főiskolás/egyetemista társaikról gyűjtöttek információkat, lehet, hogy hazalátogatva tiszaföldvári ismeretségeik is képbe kerültek. Csupa-csupa feltételezés, amelyekre megbízható válasz nem adható.
A negyedik kosár ugyancsak átmeneti életutakról tanúskodik, viszont összességében elég sok hasonló ügynöki sorssal lesz dolgunk. Két olyan fiatal férfi is akadt, aki Tiszaföldvárról a nyugati határszélre kerülve teljesítette sorkatonai szolgálatát, és ekkor vetett rájuk szemet az elhárítás. Ám nem csupán a velük együtt masírozókat és a határövezeti falvak népét figyelték meg, hanem hazajövetelüket követően tovább foglalkoztatták őket. Egyikük a szolnoki papírgyárban, míg másikuk a martfűi Tisza Cipőgyárban (hol másutt!, kiálthatnánk fel) látta el a népgazdaság védelmét. Az egyik hálózati személy dossziéja meg is maradt, és valódi dráma bontakozik ki belőle. Olyan szinten ellenkezett az állambiztonsági munkával, hogy három jelentés leadását követően súlyosan megbetegedett és erre hivatkozva megszakította az operatív tiszttel fennálló kapcsolatát. Gyomorfekélyt kapott, s kijelentette, hogy „az ő idegrendszere nem bírja” ezt a helyzetet.
Ezen ponton véget, vagy majdnem véget ér a megismerés első fázisa. Mint jeleztem, olyan hálózati személyeket lehetett megtalálni, akik Tiszaföldváron születtek. A következő csoportot azok alkotják, akik szintén helyben éltek, itt is dolgoztak, de mivel másutt látták meg a napvilágot, így ezzel a keresési módszerrel nem jönnek elő a rájuk vonatkozó források. Közülük ketten ugyancsak a Tisza Cipőgyárhoz kapcsolódtak, de akad Szolnokra ingázó gyári munkás, a helyi téeszben dolgozó pénzügyi osztályvezető vagy gimnáziumi tanár is. Szerencsére abból a hat emberből, akik közéjük tartoznak, kettőnek az állambiztonsági életútjáról is tanúskodnak a fennmaradt beszervezési dossziék. Egyikük Cibakházán született és az 5. számú Mélyépítő Vállalat munkatársaként építkezésről építkezésre vándorolt az országban. Végül szállításvezetőként a Tisza Cipőgyár egyik telephelyén kötött ki, és lehetősége nyílt az alapanyagok rugalmas kezeléséről dönteni. Éppen ennek révén csípte meg őt az állambiztonság: egy tényleges korrupciós ügy vádlottjaként írt alá, hogy szemmel kísérjen más vesztegetési ügyeket. Példája a tankönyvi beszervezésé, még állambiztonsági oktatófilm is készült hasonló történet nyomán. A „Tari Dénes” fedőnéven szereplő ügynök esete azért is izgalmas, mert dossziéjába három másik társa, „Székely”, „Galambos” és „Turi Péter” jelentéseit is belefűzték, tehát további nevekre bukkanunk, sajnos az azonosítás reménye nélkül.
Egyik másik ügynök Jászladányból került Tiszaföldvárra, az akkor már jó nevet szerzett gimnáziumba, s tanártársaira kívánták ráállítani. A húszas évei végén járó fiatalember lényegében ellenállt a rá nehezedő nyomásnak, s három év alatt mindössze öt írásos jelentést adott. Bár alig egy év után áthelyezték Karcagra, hivatalosan még két évig a hálózat tagja maradt, mire megszületett a kizárásáról szóló döntés.
A hatodik ügynöktípus tagjai voltak a legelkötelezettebb és legszorgosabb ügynökök.
Mindegyikük munkadossziéja olvasható a kutatók számára, s elmondható róluk, nem fukarkodtak a jelentések gyártásával. Hárman is a Hajnóczy József Gimnázium tanári karát, különösen egy igen agilis fiatal magyartanárát vettek nagyító alá. A Budapestről érkezett, a jelek szerint ifjúi hévvel és őszinte hittel dolgozó tanerő irodalmi színpadot szervezett, hamar a helyi értelmiség egyik központi figurájává nőtte ki magát, széles baráti kört mondhatott magáénak. Róla és tanárkollégiáról igen sokat megtudhatunk, csupán egyet nem. Kik is voltak azok, akik ezeket a jelentéseket – adott esetben szinte gyöngyírással – papírra vetették vagy írógépen lepötyögték? S ugyancsak a múlt homályában marad a bevezetőben idézett, számos korabeli pletykát, vádat, kétes híresztelést megőrző, minden jel szerint kortársait szívesen dehonesztáló „Puskás” fedőnevű rezidens is, aki ugyan nem Földvárott lakott, nem is ott született, ám martfűi révén mégis nagyon sok szomszéd településbeli bukkan fel a jelentéseiben.
Összességében igen paradox kép rajzolódik ki. A Tiszaföldvárhoz valamilyen módon (szülőhely, lakóhely, munkahely) kötődő 39 hálózati személy közül 34 esetben ismerjük a hálózati nyilvántartó (azaz a hatos) kartont. Viszont a fennmaradó öt ügynök működése révén született a településre vonatkozó operatív, tehát titkos adatgyűjtés révén keletkezett anyag zöme. Mintha éppen azoknak a hálózati nyilvántartó kartonja hiányozna, akik igazán aktívak voltak, és számos olyan személy bukkan fel a nyilvántartásban, akikről a regisztráció tényén túl mást nem igen mondhatunk. Nem tűnik ez túlságosan nagy torzításnak? Ehhez még azt is érdemes hozzátenni, hogy a 39 személynél csupán hat ízben áll rendelkezésünkre a beszervezési dosszié, vagyis az esetek 85 százalékánál nem ismerhető meg a hálózatba kerülés története, alapja, jellemzői. Ráadásul a konkrét ügynöki/informátori aktivitás is igen korlátozott formában írható le, hiszen a 39-ből 17 személynél dokumentálható, hogy az irattárba került munka dosszié megsemmisült az idők folyamán. Ezen túl 10 hálózati személy 11 munka dossziét örökített ránk.
Mire elég mindez? A hajdani hálózatok nyoma elég jól kirajzolódik: hét hálózati személy működött Martfűn, a Tisza Cipőgyárban, ők mind Tiszaföldváron laktak s onnét ingáztak, vagy földváriakról jelentettek. Öt ügynök pedig a Hajnóczy József Gimnázium falai között végezte tevékenységét. Emellett négyen az 1959 és 1961 közötti kollektivizálási hullám idején tündököltek: vagy információkat szállítottak, vagy lakásukat bocsátották az állambiztonság rendelkezésére, hogy a tartótisztek ügynökeiket fogadni tudják. Ez a kép töredékes, darabos, ám mégis sokatmondó. Egyrészt újfent érdemes hangsúlyozni, hogy körültekintéssel, figyelemmel, számos egyéb köz- és magánirat, családi emlékek, személyes élettörténetek segítségével ismerhető meg igazán a diktatúra időszaka. Másrészt mégiscsak egy eddig nem ismert kép közepesen erős kontúrjai rajzolódnak ki. Bár minden jel szerint logikusnak és valószínűnek látszott, amint azt Tiszaföldvár példája is bizonyítja, az állambiztonság tisztjeivel, ügynökeivel, lakásaival és akcióival mélyebben és kiterjedtebben volt jelen a nép körében, a mindennapokban, mint eddig szokás volt elbeszélni.
Önmagában ezért is érdemes a múlt firtatása, hogy megértsük az egyén cselekvési lehetőségeit, felelősségét, bátorságát és megalkuvásait a diktatúra évei idején.
Nyitókép: szakemberek az elkészült modelleket minősítik a Martfűi Tisza Cipőgyárban 1977. január 27-én (fotó: MTI/Kozák Albert)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
