Szörnyet nevelt Amerika – az „anticionista” baloldal rossz minta az egész világnak
A Balpárt minapi győzelme a berlini tartományi választáson megmutatja, hogy noha itthon ez nem feltétlenül látszik, a baloldalról beszélni kell. Főleg, hogy az Egyesült Államok éppen olyan szörnyet nevel fel, amellyel kapcsolatban a mindennapokban nem vagyunk elég tudatosak. Megszoktuk, hogy a demokráciára való egyetlen igazi fenyegetés „jobbról jön”, a populista nacionalisták köréből. A liberális közép újbóli megerősödését pedig többek között az tenné lehetővé, ha végre feladnánk ezt a divatos mítoszt – írja Béndek Ábris a Válasznak küldött vendégcikkében, amelyben az amerikai demokratikus szocialisták hódításának hátterét és annak veszélyeit mutatja be.
A jelen nem a baloldalé. A magyar Országgyűlésben jelenleg nincs baloldali párt, de Jámbor András „Irány” névre keresztelt kezdeményesén túl még az Országgyűlésen kívül sem körvonalazódik semmilyen szellemi, mozgalmi vagy személyi infrastruktúra, amely a jövő baloldalának gerincét alkothatná. Ez persze nem jelenti, hogy egyes baloldalinak tekinthető ügyek ne kapnának képviseletet: napirenden van például az 1 százalékos vagyonadó kivetése. A baloldali ügyeket és szempontokat viszont nem baloldali pártok képviselik Magyarországon. Az a jobboldal integrálta őket, amely elsősorban a nemzeti szimbólumok köré fonja saját identitását, önképét.
A baloldal máshol sincs sokkal jobb állapotban. Az Európai Unió területén mindössze öt országban van szociáldemokrata kormányzás: Spanyolországban, Litvániában, Máltán, Nagy-Britanniában és az egyébként rendkívül bevándorlásszkeptikus Dániában. A minap megesett svéd választásokon a baloldali blokk pártjai egyetlen lehelettel vertek rá a Moderáltak, a Liberálisok és a Kereszténydemokraták alkotta kormánykoalícióra, miközben utóbbiak mindegyike növelte támogatottságát – a legnagyobb szociáldemokrata párt viszont történelme legrosszabb eredményét érte el az északi jóléti államban. Az olyan jelentősebb államokban, mint Németország vagy Franciaország, a jobboldal demagóg fele áttörésben van. Nemrégiben hengerelte le Európa közvéleményét, ahogy az AfD letarolta Szász-Anhaltot. 2027-ben pedig már valóban esélyes egy Marine Le Pen-féle győzelem, akkor meg kifejezetten, ha a Nemzeti Tömörülés elnökaspiránsa mellé Jean-Luc Mélenchon szélsőbaloldali jelölt jut a második fordulóba.
Ebben az esetben a híres-neves „köztársasági front” ugyanúgy működni fog, mint egykor, csak éppen Mélenchon ellenében: a NATO-t „természetesen” elhagyni tervező elnökjelölt (Le Pen immár csupán a NATO integrált vezetési rendszerét hagyná ott) 90 százalékos vagyonadót vetne ki a szupergazdagokra, sokak szerint pedig köztársaságellenes, szektariánus politikát folytat, amelynek lényege a városi, fiatal értelmiség és a muszlim szavazóblokk egységesítése a kapitalizmus, Izrael, Amerika és általában az elnyomó nyugati civilizáció ellen. Mélenchon különösen 2025-ben fordította élesen maga ellen a közvéleményt, amikor a Nahel M. erőszakos halála által kiváltott zavargások közepette csaknem egy egész hétig nem intett senkit nyugalomra.
Jelenleg Mélenchon a francia Gyurcsány, akivel szemben bármelyik jelölt nyerhet és nyerni fog.
Aki szerint a francia „kétfordulós rendszer” feltétlenül elszigeteli a szélsőjobboldali pártokat a győzelemtől, vessen egy pillantást a francia pártstruktúra radikális átalakulására, a centrum kiürülésére, a Nemzeti Tömörülés ciklusonként folytatódó megerősödésére, illetve a paletta túloldalára: az, hogy mi a szélsőség, összehasonlításban bontakozik ki igazán.
Érdemes megjegyezni, hogy Mélenchon nemcsak a francia baloldal vezére, hanem a globális baloldal újrakonfigurációjának egyik vezéralakja. Ugyanabban a panteonban foglal helyet, mint a brit Jeremy Corbyn, az ő mérhetetlen támogatottságú Your Party-ja vagy a Zöldek, a berlini választásokat éppen megnyerő német Balpárt, valamint az Egyesült Államokban éppen eufórikus kampányt vívó demokratikus szocialisták, különösen ezek fiatalabb generációja: Alexandria Occasio-Cortez New York-i képviselő, Mamdani New York-i polgármester, vagy Abdul El-Sayed michigani szenátorjelölt. Itt érdemes is megállni némi reflexióra. Hiszen úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok az az ország, az a laboratórium, ahol a globális baloldal új arculata nemcsak körvonalazódik, hanem versenyképes a szó politikai értelmében: esélyes az országos hatalomra.
Demokratikus-szocialista áttörés az Egyesült Államokban
Napjainkban zajlik az a pártfoglalás, amellyel az amerikai demokratikus szocialisták fiatal és ambiciózus jelöltjei újraszabhatják a Demokrata Párt jövőjét. Ezzel az amerikai politika teljes spektruma megváltozhat. Amikor 2025 novemberében Zohran Mamdani megnyerte a New York-i polgármester-választást, a legtöbben azt hangsúlyozták, hogy a MAGA által letarolt Republikánus Párt valójában mennyire örülhet az eredményeknek: egy Zohran Mamdani-féle jelölt ellen bármely billegő állam medián választópolgára leszavaz Donald Trump bármely utódjára. Ezek az elemzések persze figyelmen kívül hagyták, hogy a politika dinamikus: egyetlen nagy győzelmet egy teljes pártinfrastruktúra támogatása követheti, éppen úgy, ahogy Donald Trump annak idején meghódította a Republikánus Pártot – senki sem gondolta volna 2016-ban, hogy a Reagan és Bush-féle klasszikus és neokonzervatív republikánusok hagyatékát egy piros sapkás showman a maga képére szabhatja. A hatalmi játszma nem dőlt el csak azért, mert a status quo egy bizonyos választási kimenetelt valószínűsít. Napjainkban a politika éppen annyira szól identitásteremtésről, mint a higgadt választói preferenciákról:
ahol az energia, a dráma, ott a jövő.
Ezt a dinamikát erősíti fel a kétpártrendszer és a politikai polarizáció közti szoros összefüggés: ahhoz, hogy hatalmat szerezz, nem kell népszerűnek lenned – elég népszerűbbnek lenni, mint az ellenfél, miközben a társadalom nagy részét ugyanúgy elidegeníted magadtól. Egyes felmérések szerint márpedig az országosan még mindig rendkívül elutasított DSA vezéralakjai – Bernie Sanders vermonti szenátor, vagy az imént említett Occasio-Cortez és Mamdani – mára népszerűbb politikusok, mint a MAGA elnökjelölt-várományosai, JD Vance és Marco Rubio.
Ráadásul a Demokrata Párt hagyományos elitje nem tűnik túl ellenállónak. A minap Gavin Newsom kaliforniai kormányzó, akit sokan a 2028-as választások egyik fő szereplőjének tekintenek, üdvözölte a demokratikus szocialistákat a Demokrata Párt „nagy sátrában”: szerinte a párt belső konszenzusai már egyébként is eléggé demokratikus-szocialisták, ideértve többek között az egyetemes egészségügyi ellátáshoz fűződő követeléseket. Noha a kijelentés értelmezhető Newsom saját kampánytaktikájaként, beszédes, hogy a Demokrata Párt közel legbefolyásosabb személyisége inkább integrálná azt a fiatal mozgalmat, melynek legaggasztóbb vetülete nem a szociális követelések tárháza. Ezek nagy részét Európában evidenciának tekintjük, még ha Amerikában komoly strukturális akadályok elé néznek is, illetve bevezetésük éppen abból a katonai és innovációs szektorból vonna el pénzt, melynek Európa jóléti államai annyit köszönhetnek. Európai szemmel tehát nem ez aggasztó a demokratikus szocialisták gondolkodásában. Hanem a külpolitikai álláspontjuk.
Manifesztójuk szerint mind egyetértenek a nézetben, amelynek sokkal enyhébb verziója miatt az európai és a magyar értelmiség elhűlve nézett Donald Trumpra, de amelyről szinte egyetlen szót sem hallunk a demokratikus szocialisták felemelkedő sztárjai kapcsán. A transzatlanti katonai együttműködés leépítéséről és a NATO elhagyásáról van szó. Szerintük ugyanis „a NATO Európa kedvéért idegen háborúkba vezeti Amerikát”. Természetesen a legnagyobb ellenség Izrael, akinek vezetőit – az amerikai vezetőkkel együtt – a demokratikus szocialisták elszámoltatnák népirtásért. A DSA (Democratic Socialists of America) támogatja a palesztinok fegyveres ellenállását, ezenfelül az önrendelkezéshez való jog szellemében szabad Palesztinát hoznának létre Jeruzsálem fővárossal, amely terv mögött felsejlik Izrael tulajdonképpeni megszüntetésének perspektívája. A nyugati civilizáció külpolitikai programjainak tengelyéből kimozdulva a DSA lényegében nem kétállami, hanem egyállami megoldást követel, szíve szerint kámforba röppentve a Közel-Kelet egyetlen működő demokráciáját.
A DSA felemelkedésének számos oka van. Ezek közül kimagaslik az a szociális biztonsághiány, amit a közgondolkodás – joggal – Amerikával társít, illetve a gázai háború, mellyel párhuzamosan Izrael nemzetközi és amerikai támogatottsága mélyrepülésnek indult. Utóbbi folyamat ráadásul átjárási lehetőségeket biztosít a baloldal és az egykori MAGA-féle jobboldal között: az olyan régi Trump-párti megmondóemberek, mint az Orbán Viktort, Szergej Lavrovot és Vlagyimir Putyint is rendre meginterjúztató Tucker Carlson már Abdul El-Sayed megválasztására buzdítanak, felvázolva egy olyan jövőt, ahol a MAGA fősodráról leváló konteós világ szívesebben asszociálja magát a DSA-vel, mint saját egykori hősével, Donald Trumppal és az ő utódaival.
A mai fordulat harmadik alappillére az amerikai Demokraták – és különösen a demokraták által is felkarolt baloldali identitáspolitika – múltja. Az utóbbi évtizedben ciklusról ciklusra bebizonyosodott, hogy azok az identitáspolitikai sémák, melyekkel a Demokrata politikai és szellemi elit beszélni kívánt a fiatalabb generációkhoz és a kisebbségekhez, országos szinten nem hatásosak: csak megfosztják a pártot annak politikai versenyképességétől. Ezzel szemben a baloldali identitáspolitika új, „anticionista” korszaka valóban versenyképes lehet – miközben ideológiai szinten feladja azt a kerettörténetet, ami a baloldal ügyeit összekötötte az amerikai történettel magával.
DSA-ideológia: versenyképes regresszió?
Amikor 2008-ban (majd 2012-ben) Barack Obama, a fiatal és energikus illinois-i szenátor megnyerte az elnökválasztást, olyan politikai és retorikai platformra alapozott, amely az amerikai patriotizmus és a kisebbségi ügyek szintézisére épült. Elég megnézni Obama 2008-as győzelmi beszédét, amely mindenekelőtt patrióta beszéd volt, és az „alapító atyák a mi időnkben tovább élő álmait” hangsúlyozta. Az Alapítás tehát megmaradt annak a szakrális, már-már üdvtörténeti jellegű eseménynek, amely évszázadokon keresztül az amerikai önkép egyik fő referenciája volt mindkét nagy pártnál. Obama azzal nyert választásokat, hogy miközben egy egyenlőbb és igazságosabb jövőt festett fel, ezt az amerikai sztorin belül értelmezte, olyan érzelmi energiákat mozgósítva szintézisével, amely meghaladta a Republikánus Párt saját, merevebb Alapítás-ethoszát.
Obama Demokrata Pártja egyszerre volt progresszív és kötődött mélyen az amerikai hőseposzhoz.
Az általa felkarolt identitáspolitikai sémák – elsősorban a nemi- és szexuális kisebbségek ügye – elidegenítő hatása alatt persze hamarosan roskadozni kezdett a Demokrata Párt támogatottsága a rozsdaövezetek lakossága, a fehér munkásosztály körében. Donald Trump 2016-os győzelmét részben a baloldali identitáspolitika első fázisa teremtette meg.
A második fázis Trump győzelme után állt be. Az identitáspolitikai témák enyhítése helyett a Demokrata Párt körüli szellemi világ – részben azért, hogy Trump saját, deklarált vagy rejtett identitáspolitikai sémát ellensúlyozhassa – eszkalálni kezdett. A Pride-zászlókra és a Facebook-profilokra a szivárvány színei mellé felkerült a fekete és a barna. Az identitáspolitika témája immár nem csupán a kisebbségek felszabadítása és egyenlősége volt, hanem az amerikai történelem elnyomó hagyatékának gondos feltérképezése, az elnyomás sűrű és komplex mátrixának a bizonygatása, a rabszolgaságért való igazságtétel és reparációk.
Az identitáspolitika homlokterében már nem a jövő és az egyenlőség, hanem a múlt és az elnyomás állt tehát. Az egyenlőség, mint vízió ebben az értelemben ellentétesnek mutatkozott Amerikával magával. A rabszolgaság „eredendő bűnné” vált, amelynek terhét az amerikai társadalom és az amerikai feketék nyögték: a New York Times 2019-ben meghirdette azt az 1619 Project-et, amelynek célja nem kevesebb, mint az „ország történelmének újrakeretezése”; annak nyílt deklarálása, hogy Amerika lényege, origója nem 1776, a Függetlenségi Nyilatkozat majd az Alapítás volt, hanem az első rabszolgahajó érkezése. Pusztán történeti szempontból mindebben volt valami: ki merné azt állítani, hogy két és fél évszázad rabszolgaságának vagy a Rekonstrukció után megszilárduló rasszista elnyomásnak ne lenne következménye a jelenre? A hangsúly azonban az ország önképén és önértelmezésén van: azon, hogy az amerikaiak, és különösen az amerikai baloldal beolvasztja-e a saját önképét a múlt és a bűnök mátrixába, vagy folytatják azt a hagyományt, amellyel önmagukat „egy tökéletesebb unió” folytatólagos megváltásprojektjeként fogják fel.
A fordulattal persze nem aratták le a remélt politikai babérokat: Joe Biden megnyerte 2020-at, de 2024-ben Trump hallatlan erőfölénnyel tért vissza, ráadásul a kisebbségek, különösen a latinók nagyobb arányban szavaztak a republikánus jelöltre, mint bármikor. A George Floyd még a választások előtti, 2020-as meggyilkolásakor elharapózó zavargások és követelések a rendőrség felszámolására – ekkor többek között maga El-Sayed is a rendőrség finanszírozásának felfüggesztésére hívott fel – szintén nem győzték meg a fehér munkásosztálybeli szavazópolgárt arról, hogy az ő voksának baloldalt van a helye. A második fázis meglovagolásával a Demokrata Párt ismét a saját csapdájába esett.
2019 ugyanakkor elvetette 2026 magjait: a New York Times által intézményesített regresszív önkép tér vissza Hasan Piker demokratikus szocialista influenszer kinyilatkoztatásában, hogy Amerika nemes egyszerűséggel „megérdemelte 9/11-et” (ezért Abdul El-Sayednek is el kellett magát határolnia az őt támogató influenszertől), vagy a Demokrata Pártot elfoglalni látszó felfogásban, hogy Amerika egy elnyomó birodalom, amelynek nemzetközi ténykedése – nem számít a Kína vagy Oroszország jelentette nagyhatalmi konkurrencia – csak káros hatásokkal van a glóbuszra és az embermilliárdok életére.
Azzal ugyanakkor, hogy a demokratikus szocialisták megtalálták a maguk külső ellenségét Izraelben, olyan integráló erőt fejthetnek ki a baloldali – és a MAGA-ról leváló – szavazóblokkra, melyet a Demokrata Párt korábbi generációja nem tudott: amíg az elnyomás belső viszonyainak méregetése csak dezintegrál és szétcincál, addig a külső ellenség egységesít. Még akkor is, ha ez az ellenségeskedés diktatúrákkal és a terrorral való látens vagy manifeszt szimpátiával jár együtt, ahogy Piker esetében. Az amerikai baloldal – ahogy ezt Richard Wolin már 2004-es eszmetörténeti tanulmányával előre feltérképezte – a politikai síkon is egyre feladja a maga progresszív, moralizáló, civilizáló identitását: kiolvad belőle a világos állásfoglalás, hogy a demokráciák nemcsak jobb, hanem erényesebb helyek, mint a diktatúrák, és hogy kivétel nélkül minden államnak vannak kötelességei a saját polgárai iránt, melyeket a társadalmi szerződés értelmében be kell tartania.
A demokratikus létnek ugyanis van egy geopolitikai és civilizációs, politikaelméleti kontextusa: lehetetlen úgy demokratának lenni, hogy Amerika gonoszságát vehemensebben hangsúlyozzuk, mint Iránét vagy Oroszországét, vagy úgy, hogy egy államot a maga megszületésének történelmi kontextusra révén nemcselekvésre, a saját polgárai iránti kötelességeinek felmondására intünk. Az Egyesült Államok mindezzel olyan szörnyet nevel fel, amellyel kapcsolatban a mindennapokban nem vagyunk elég tudatosak. Megszoktuk, hogy a demokráciára való egyetlen igazi fenyegetés „jobbról jön”, a populista nacionalisták köréből. A liberális közép újbóli megerősödését többek között az tenné lehetővé, ha végre feladnánk ezt a divatos mítoszt.
Nyitókép: Donald Trump amerikai elnök (j) és Zohran Mamdani megválasztott New York-i polgármester a washingtoni Fehér Ház Ovális irodájában tartott találkozójukon 2025. november 21-én (fotó: MTI/EPA/Abacapress pool/Yuri Gripas)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
