A szürke orrszarvú nem mindenkit tapos el egyformán – ezen múlik a klímaalkalmazkodás minősége
A rekordokat döntő, pusztítóan aszályos és forró nyár után nemcsak fel kell gyorsítani az alkalmazkodást a rohamosan változó klímához, hanem azonosítani kell a leginkább sérülékeny társadalmi csoportokat is. Ha ugyanis kihagyjuk az érintetteket a tervezési és megvalósítási folyamatokból, akkor az egész beavatkozás akár kontraproduktívvá is válhat – írja a Válasz Online-nak küldött cikkében Buzási Attila, a BME GTK Környezetgazdaságtan és Fenntartható Fejlődés Tanszékének vezetője. A városi fenntarthatósággal és az éghajlati sérülékenységgel foglalkozó kutató az egyik saját publikációjuk nyomán arra figyelmeztet, hogy 167 európai város mindössze egy százaléka vonta be megfelelően a sérülékeny csoportokat a tervezési folyamatba. Reflexió A szürke orrszarvú bedurvul című múlt heti írásunkra.
Sok katasztrófa nem azért ér bennünket felkészületlenül, mert megjósolhatatlan, hanem azért, mert alábecsültük, és mert halogattuk a cselekvést. A felmelegedés és a vízhiány pont ilyen. Évek óta látjuk a figyelmeztető jeleket, a „szürke orrszarvú eseményeket”, melyek egyre fenyegetőbben dübörögnek. Asztalfiókok mélyén végig ott pihentek még a rendkívül alacsony dunai vízhozamról szóló modellek is – mégsem gyorsítottuk az alkalmazkodást. Ennek okairól, a politikai gondatlanság természetéről és az élhető jövő feltételeiről szólt múlt heti írásunk, melyhez Buzási Attila alábbi szövege reflexióként kapcsolódik.
×××
Borbás Barna cikke a klímaalkalmazkodás különböző lépéseinek szükségességéről, illetve a fennálló kockázatok alábecsüléséről rámutatott, melyek a legfontosabb területek, ahol égetően fontos és sürgető lenne a tudatos és jól összpontosított cselekvés. A mögöttünk hagyott nyár után talán a leginkább szkeptikusak is belátják: a tartós hőhullámok, a vízhiány vagy épp az energiaellátó rendszereink sérülékenysége nem a távoli – vagy legalábbis távolinak remélt – jövő pesszimista forgatókönyvei, hanem mindennapos tapasztalataink.
A szürke orrszarvúra hiába figyelmeztettek a hazai tudományos élet szereplői számtalanszor, eddig nem akartunk tudomást venni róla, most azonban végérvényesen a hátsó kertünk lakójává vált. A mögöttünk hagyott nyár szinte minden rekordot megdöntött: az országos középhőmérséklet 2,6 Celsius-fokkal haladta meg az 1991–2020-as átlagot, miközben mindössze 74 milliméter csapadék hullott.
A drámai számok azonban még nem mondanak nekünk semmit a hatásokról, illetve azok egyenlőtlenségéről. Ugyanaz a hőhullám mást jelent egy jól szigetelt, árnyékolható és klimatizált lakásban, mint egy rossz állapotú, legfelső emeleti bérlakásban. Mást jelent annak, aki otthonról dolgozhat és annak, aki építkezésen, mezőgazdaságban vagy felmelegedő üzemi környezetben tölti a napját. A vízhiány következményei sem azonosak egy tőkeerős agrárvállalkozás és egy kisebb gazdaság számára. Éppen ez a sokszínűség a klímaadaptációs halogatás egyik kulcstényezője.
Ugyanezt a változékonyságot és bonyolult kapcsolatrendszert találjuk egy Budapest hőhullám-sérülékenységét vizsgáló korábbi kutatásban is: még egy városon belül is jelentős különbségek alakulnak ki az épített környezet, a társadalmi helyzet, az egészségi állapot és az alkalmazkodási képesség eltérései miatt. A hőmérséklet tehát önmagában nem mondja meg, hol a legnagyobb a veszély;
a sikeres alkalmazkodáshoz azt is tudnunk kell, hogy kik élnek az adott területen, milyen körülmények között, milyen egészségi állapotban és milyen erőforrásokkal képesek gazdálkodni.
A klímaadaptációs beavatkozásokon keresztül célunk a reziliencia, vagyis a rugalmas alkalmazkodóképesség növelése. Ehhez legtöbbször az infrastruktúra-elemek működésének fenntarthatósága felől közelítünk, holott akár egy város úgy is lehet reziliens, hogy a szolgáltatásai összességében működőképesek maradnak, miközben egyes sűrűn lakott városrészekben rendszeressé válnak az egészséget veszélyeztető trópusi éjszakák az úgynevezett városi hőszigethatás következményeként.
Az energiarendszerünk is átvészelheti a hőhullámot úgy, hogy közben az alacsonyabb jövedelmű háztartások nem engedhetik meg maguknak a lakásuk megfelelő hűtését. Vagy ha kicsit nagyobb perspektívára váltunk, egy vízmegtartási program országos szinten eredményes lehet, miközben bizonyos gazdálkodói csoportokra aránytalan költségeket hárít. Az adaptációs tervezésben ezért három kérdést kell feltenni:
- Felismertük-e a leginkább sérülékeny társadalmi csoportokat?
- Ezen csoportok részt vehetnek-e az őket érintő döntések előkészítésénél, illetve végrehajtásánál?
- Igazságosan oszlanak-e meg a beavatkozások előnyei, költségei és fennmaradó kockázatai a társadalmon belül?
El is érkeztünk tehát az igazságos reziliencia témaköréhez, mely nem csupán az alkalmazkodás után következő társadalompolitikai lépés; ezen múlik az alkalmazkodás minősége. Azt gondolhatnánk, hogy ezek a kérdések alapvetésnek számítanak az Európai Unióban, a városi döntéshozók és tervezők ugyanis felismerik a legsérülékenyebb társadalmi csoportokat, majd célzott intézkedéseket dolgoznak ki alkalmazkodóképességük növelésére. Hiszen éppen ez volna a klímaadaptáció egyik alapvető célja.
A valóság éppen ennek az ellenkezője: a klímaalkalmazkodás egyik legnagyobb hiányossága ma már nem feltétlenül az, hogy nem ismerjük fel a veszélyeket. A városok egyre részletesebben mérik fel a hőhullámokat, az aszályt, a vízhiányt és az árvizeket. Az már bizonytalanabb, hogy azt is tudják-e, kiket érintenek ezek a veszélyek a legsúlyosabban – és az így azonosított csoportok valóban részesülnek-e célzott védelemben.
Hogy ez mennyire így van, érdemes szemügyre venni az európai városok elérhető klímastratégiáit. Épp a minap jelent meg az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja (Joint Research Centre, JRC) jelentése, amelyben a Polgármesterek Szövetségéhez benyújtott 2444 európai kockázat- és sérülékenységértékelést dolgoztak fel, és mutattak rá néhány kirívó aránytalanságra az igazságos reziliencia területén.
Miközben a klímastratégiák 91 százaléka megnevezte a sérülékeny gazdasági és infrastrukturális ágazatokat, mindössze 45 százalékuk azonosított sérülékeny társadalmi csoportokat.
Az európai városok tehát sokkal hatékonyabban látják és azonosítják a veszélyeztetett víziközműveket, a mezőgazdaságot, a közlekedést vagy az épületállományt, mint a veszélyeztetett embereket.
A különbség az elemzett intézkedéseknél még döbbenetesebb. A jelentésben vizsgált 24 641 alkalmazkodási intézkedésnek mindössze 26 százaléka nevezett meg egyáltalán valamilyen sérülékeny célcsoportot. A kockázat- és sérülékenységértékelésekben több mint kilencezer alkalommal jelöltek meg sérülékeny társadalmi csoportot, ezeknek az előfordulásoknak azonban mindössze kilenc százalékához lehetett olyan alkalmazkodási intézkedést rendelni, amely az adott csoportot célcsoportként is megnevezte. Ezzel szemben az azonosított magas kockázatú éghajlati veszélyek 65, a sérülékeny ágazatok 59 százalékát lefedte valamilyen tervezett beavatkozás. Az adaptációs intézkedések megfelelő célzása tehát még az európai városokban sem automatizmus.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a sérülékeny társadalmi csoportok semmilyen intézkedésből nem profitálhatnak. Egy városi faültetési program, víziközmű-fejlesztés vagy épületfelújítás szélesebb társadalmi kör számára is előnyös lehet, ugyanakkor célzott kapcsolatok hiányában nem tudhatjuk, hogy az intézkedés valóban eléri-e azokat, akik a leginkább ki vannak téve a hőségnek, a vízhiánynak vagy az energiaárak növekedésének.
A tervezési hiányosságok ráadásul nem érnek véget az intézkedések kijelölésénél – és itt érünk el a valóban kritikus ponthoz, amikor az előbb említett szürke orrszarvú által okozott károk egyenlőtlen eloszlásáról beszélhetünk. Egy 167 európai város terveit vizsgáló kutatásunkban azt találtuk, hogy mindössze a dokumentumok egy százaléka vonta be megfelelően a sérülékeny csoportokat a tervezési folyamatba. A veszélyeztetett csoportok tehát sokszor nemhogy célzott intézkedést nem kapnak, hanem arról sem kérdezik meg őket, hogy milyen védelemre lenne szükségük.
Az elméleti tudományoskodás mellett ennek gyakorlati következményei is vannak. Ha az érintetteket kihagyjuk, olyan hűtőpontokat hozhatunk létre, amelyek nehezen megközelíthetők; olyan zöldterületeket fejleszthetünk, amelyek nem a leginkább túlmelegedő városrészekben találhatók; vagy olyan energetikai felújításokat támogathatunk, amelyek növelik az ingatlanok értékét és lakhatási költségeit, végül pedig kiszorítják az eredeti lakókat. A műszakilag sikeres beavatkozás így társadalmi szempontból – ugyan nem szándékolt módon, de – kontraproduktívvá válhat.
A felálló és formálódó környezetvédelmi kormányzat számára tehát itt az esély, hogy az igazságos reziliencia előtérbe helyezésével európai szinten is példát mutasson, ráadásul a spanyol viasz feltalálása nélkül. Az igazságos reziliencia nem merülhet ki egy kipipálandó adminisztrációs feladatban, vagyis abban, hogy egy terv felsorolja az időseket, a gyermekeket, a krónikus betegeket vagy az alacsony jövedelmű háztartásokat. Az azonosítást célzott intézkedésnek, költségvetésnek, felelősnek és mérhető eredménynek kell követnie, az érintetteket pedig nem a politika passzív kedvezményezettjeiként, hanem a tervezés legitim szereplőiként kell kezelni. A méltányosság szempontjainak beemelése nem újabb ürügy a cselekvés elhalasztására és újabb szürke orrszarvúk generálására. Épp ellenkezőleg: az igazságosság teszi az intézkedéseket elfogadhatóvá, tartóssá és végrehajthatóvá. Azok a közösségek ugyanis, amelyek csak a költségeket érzékelik, miközben nincs beleszólásuk a döntésekbe és nem részesülnek a védelem előnyeiből, aligha fognak hosszú távon támogatni egy alkalmazkodási programot.
A szürke orrszarvút tehát már több oldalról látjuk. A következő kérdés nem az, hogy végre kitérünk-e előle. Hanem az, hogy közben kit hagyunk az útjában.
Nyitókép: MARCO BERTORELLO / AFP
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
