Van-e bátorságunk meghallani a kritikát? Ezt üzeni II. János Pál pápa életműve
Kereken harminc évvel II. János Pál pannonhalmi látogatása után nemcsak azt érdemes megkérdeznünk, mit mondott nekünk a pápa, hanem azt is, mit valósítottunk meg tanításából. A magyar egyház visszanyerte szabadságát, újjáépítette intézményeit – de vajon megtanult-e önmagára is kritikusan tekinteni? Képesek vagyunk-e meghallani a kellemetlen kérdéseket, szembenézni saját mulasztásainkkal és úgy képviselni az igazságot, hogy közben ne veszítsük el a másik embert? Ezeket a kérdéseket teszi fel a Válasz Online-nak küldött írásában Hortobágyi T. Cirill bencés szerzetes, pannonhalmi főapát.
Az igazság szeretet nélkül fegyverré válhat;
a szeretet igazság nélkül üres jóindulattá
Ezerkilencszázkilencvenhat szeptember 6-án Szent II. János Pál pápa meglátogatta a Pannonhalmi Főapátságot. A monostor alapításának ezredik évfordulóján együtt imádkozta a vesperást a bencés közösséggel, majd tanításával a bencés közösséghez, a magyar egyházhoz és – bátran mondhatjuk – az egész magyar társadalomhoz, az utánunk következő nemzedékekhez is szólt.
Sokan személyesen őrizzük annak a napnak az emlékét: a várakozást, az örömöt,
az ünnepélyességet, a Szentatya alakját és hangját. Mások fényképekről, filmfelvételekről vagy az idősebbek elbeszéléseiből ismerik a látogatást. Harminc év múltán azonban nem csupán egy jelentős történelmi eseményre akarunk emlékezni, nem egyszerűen azt kérdezzük: mi történt Pannonhalmán? Sokkal inkább ezt: mi lett abból az igéből, amelyet akkor ránk bíztak? Csupán őrizzük Szent II. János Pál látogatásának emlékét, vagy megértettük azt a küldetést is, amelyet számunkra kijelölt?
Harminc év távlatából ugyanis nemcsak azt érdemes megkérdeznünk, mit mondott nekünk az akkori pápa, hanem azt is, mit valósítottunk meg mindebből az életünkben. Könnyű a változást másoktól várni. Sokkal nehezebb feltenni a kérdést: mi magunk mit tettünk érte?
A visszanyert szabadságból több felelősség született? Megtanultunk-e úgy vitatkozni, hogy közben ne veszítsük el egymást? Van-e bátorságunk szembenézni saját mulasztásainkkal is?
Ezek a kérdések nemcsak Pannonhalmáról, nemcsak az egyházról szólnak. Nekünk, keresztényeknek azonban különösen is választ kell adnunk rájuk.
A szabadság
Amikor a pápa 1996 őszén Pannonhalmára érkezett, Magyarország alig pár éve nyerte vissza politikai és vallási szabadságát. Az egyház visszakapta intézményei egy részét, újraindíthatta iskoláit és közösségeit. Úgy tűnhetett, hogy a szabadság megszerzésével a legnehezebb feladatot elvégeztük. A pápa azonban tudta: a külső keretek helyreállítása önmagában még nem jelenti az ember és az egyház belső megújulását. Ezért idézte Pannonhalmán Szent Pál szavait: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata.”
A szabadság nem csupán azt jelenti, hogy működtethetjük intézményeinket, fenntarthatjuk templomainkat és nyilvánosan megvallhatjuk hitünket. A keresztény szabadság arra való, hogy szabadon szeressünk, szolgáljunk, keressük az igazságot, és mindeközben engedjük, hogy Isten átalakítsa gondolkodásunkat és szívünket.
A szabadság nem tárgy, amelyet egyszer megszereztünk, aztán örök időkig birtoklunk, hanem mindennap újra vállalandó hivatás.
A szabadság mindig felelősség is. Kimondhatjuk, amit gondolunk, de számolnunk kell a szavaink, tetteink következményeivel. A keresztény szabadság egy felelős viszony, amelyben a saját szabadságunkat nem élhetjük meg a másik ember szabadságának és méltóságának rovására.Talán éppen ez az egyik legnehezebb része a szabadság megélésének. Az, amikor az igazunk fontosabbá válik számunkra, mint a másik ember.
Nem legyőzni, hanem megnyerni
Jézus utat mutat egyéni, emberi kapcsolataink megóvásához. Megtanítja, hogyan forduljunk ahhoz a testvérhez, aki vétkezik ellenünk. Először négyszemközt. Nem a háta mögött, és nem a nyilvánosság ítélőszéke előtt. „Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.”
Jézus számára a cél nem az ellenfél legyőzése, hanem a testvér megnyerése. Nem az a kérdés, ki bizonyult erősebbnek a vitában, hanem hogy megmaradhat-e az emberi kapcsolat. Az evangéliumi testvéri figyelmeztetés olyan igazmondás, amelyet átjár a másik ember iránti felelősség.
Mert az igazság szeretet nélkül fegyverré válhat; a szeretet igazság nélkül üres jóindulattá.
A szeretet nem jelenti azt, hogy mindenre igent mondunk. A szeretet nem hallgatja el az igazságot, és nem közömbös a hibákkal szemben. A békességszerző ember nem tagadja a konfliktusokat, a nevükön nevezi a problémákat, de azon dolgozik, hogy a feszültség ne váljon gyűlöletté. Mert megtanult igazat mondani úgy, hogy szava ne alázza meg a másikat.
Közösségeink akkor válnak a szeretetparancs hiteles képviselőivé, azaz békességszerzőkké, ha a nézeteltérés nem vezet ellenségeskedéshez; ha képesek vagyunk egymással beszélni; ha a sértettség helyett a kiengesztelődés útját keressük; és ha az elesett emberben nem a megbélyegzendő vétkest, hanem a visszavárható és megnyerhető testvért látjuk.
A párbeszéd, a béke és a kiengesztelődés szolgálata
Szent II. János Pál a kiengesztelődés útját így jelölte ki számunkra: „A mindennapi szolgálat során mozdítsátok elő a keresztények egységét, párbeszédre lépve mindenkivel.”
Szerzetesközösségünk a dialógus útjára lépett és igyekezett követni a pápai tanítást. Hálával mondhatjuk, hogy a buzdítás látható gyümölcsöket termett. Pannonhalmán meghonosodtak a nemzetközi ökumenikus konferenciák, hagyománnyá vált az ökumenikus hamvazószerda. Arra emlékeztetnek minket ezek a jó gyakorlatok, hogy az ökumené nem csupán teológiai párbeszéd, hanem közös odafordulás Krisztushoz. Keressük a kapcsolatot a más felekezetű keresztényekkel, imádkozzunk együtt az egységért és a békéért, és működjünk együtt a rászorulók szolgálatában!
A pápa ezt is kérte tőlünk: „Legyen a ti apátságotok mindig nyitott otthon a testvérek gondjai előtt.” Főapátságunk nem csupán a pannonhalmi monostort jelenti. Egyetlen nagy lelki közösséghez tartoznak plébániáink, lelkipásztoraink, híveink, országszerte 12 iskolánk tanulói, tanárai, szülői közösségei. Arra kaptunk meghívást, hogy közösségeink nyitott otthonok legyenek a testvérek örömei, kérdései és gondjai előtt.
Az őrálló felelőssége
„Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet.” (Ezekiel 33,7-10) Az őr nem a város ura, feladata nem az, hogy uralkodjék a többieken. Nem azért áll a falon, hogy önmagát mutassa, hanem azért, hogy éberen figyeljen, időben észrevegye a veszélyt és felelősséggel szóljon. Az őrálló nem hatalmi pozíció, hanem felelősség a többiekért.
Az Egyház számára ez az egész társadalomért viselt felelősséget is jelenti. Közösségeink küldetése – őrnek lenni – ma is ugyanaz: éberen figyelni Istenre, és figyelmesen hallgatni az emberre. Észrevenni, mi veszélyezteti az ember méltóságát. Meghallani a szegények, a kiszolgáltatottak, az áldozatok, a magányos idősek, a nehéz helyzetbe került családok és a reményüket vesztett fiatalok hangját. Felismerni a társadalmat romboló gyűlöletet, a bizalomvesztést és a félelemkeltést. Feladatunk nem merülhet ki abban, hogy észleljük és szólunk.
Részt kell vennünk a társadalmi bizalomnak, közös intézményeink hitelének és az igaz szó becsületének újjáépítésében.
És észrevennünk azt is, amikor az egyházunk válik önelégültté. Akkor, amikor intézményeinek biztonságát fontosabbnak tartja az evangélium szabadságánál; vagy amikor könnyebben beszél mások bűneiről, mint a saját mulasztásairól. A prófétai küldetés nem a hallgatás kényelmét, de nem is a folytonos ítélkezés jogát jelenti. A próféta Isten szavára figyel, és csak azután szól. Nem saját sértettségét, félelmét vagy érdekeit emeli isteni rangra. Akkor figyelmeztet, amikor az ember élete és üdvössége forog kockán.
Hallgasd meg
Szent Benedek Regulájának első felszólítása: hallgasd meg! Minden valódi megújulás ezzel kezdődik. Hallgatni az Igét. Meghallgatni egymást. Meghallani azt is, ami kellemetlen, ami megkérdőjelez bennünket, ami megtérésre hív.
Harminc évvel ezelőtt II. János Pál pápa ezt mondta: „Ha szorgalmas tanulóként Isten szavára hallgattok, szívetek készségessé válik mindarra, amit az Úr mond nektek válaszként a történelem minden egyes korszakának elvárásaira.”
Figyelemre méltó, hogy nem azt mondta: legyetek minden kérdésben tanítómesterek.
Ezt mondta: váljatok tanítvánnyá az Úr szolgálatának iskolájában. Ez nemcsak egy szerzetesközösségnek szóló felhívás. Minden keresztény ember és minden közösség az Úr szolgálatának iskolája. Egy keresztény közösség attól lesz élő, hogy újra és újra képes figyelni Isten szavára, felismerni a Szentlélek indításait, és meghallani a körülötte élő emberek örömeit, kérdéseit és szenvedéseit.
Erre a figyelmes hallgatásra van szükségünk minden szolgálatunkban.
„Ne féljetek!”
Szent II. János Pál pápa ismerte a történelem sötét oldalát. Megtapasztalta a náci megszállást és a kommunista diktatúrát; látta, mire képes az ember, amikor Istentől elszakadva önmagát teszi meg a jó és a rossz végső mércéjévé. Tudta, mit jelent, amikor egy hatalom birtokolni akarja az ember lelkiismeretét, ahogy azt is, milyen törékeny a szabadság, ha nem társul hozzá felelősség. Mégsem a félelem embere volt. Pápai szolgálatának alaphangját már beiktatásakor megadta: „Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt!”
Harminc év után ez az egyszerű felszólítás lelkiismeret-vizsgálatra hív. Mert a kapuk kitárásához nemcsak hit, hanem bátorság is kell. Bátorság ahhoz, hogy közel engedjük magunkhoz a másikat.
Elég bátrak voltunk-e ahhoz, hogy közösségeinket tényleg kinyissuk? Nemcsak azok számára, akik rendszeresen részt vesznek közösségeink életében, akik értik nyelvünket és otthonosan mozognak egyházi világunkban, hanem a keresők, a kételkedők, a sebzettek és a távol lévők számára is?
Észrevesszük-e azt, aki hosszabb ideje nem jön közénk? Megszólítjuk-e a gyászolót,
a magányost, a beteget, a nehézségekkel küzdő családot? Van-e helye közösségeinkben a fiatalok kérdéseinek?
Elég bátrak vagyunk-e meghallgatni azokat is, akik másként gondolkodnak, vagy akiknek az egyházzal kapcsolatban fájdalmas tapasztalataik vannak?
Az imádságunkból születik-e együttérzés? A visszanyert szabadságból valóban szolgálat, a visszakapott intézményekből valóban élő közösség lett? Abban a korban, amelyben egyre könnyebben tekintünk ellenfélként arra, aki másként gondolkodik, fontos megkérdeznünk: közösségeinkből befogadás, társadalmi jelenlétünkből párbeszéd és kiengesztelődés fakad-e?
Képesek vagyunk-e úgy őrizni keresztény örökségünket, hogy az ne fal, hanem híd legyen?
Nem azért tesszük fel ezeket a kérdéseket, mert megtagadnánk mindazt a jót, amely az elmúlt harminc évben történt. Sok mindenért hálát adhatunk: lelkipásztoraink és világi munkatársaink hűséges szolgálatáért, templomainkért és közösségeinkért, a gyermekek és fiatalok hitoktatásáért, iskoláinkért, a családokért, a karitatív kezdeményezésekért, az idősek és betegek gondozásáért, az ökumenikus kapcsolatokért és minden csendben végzett szolgálatért.
De a hála nem zárja ki az önvizsgálatot. Éppen az Isten hűségéért érzett hála tesz szabaddá arra, hogy őszintén szembenézzünk mulasztásainkkal is. Van-e bátorságunk meghallani a kritikát? Hitelességünk egyik mércéje éppen a kritikához való viszonyunk. Az önvizsgálat különösen fontos azoknál, akik felelősséget viselnek és hatalmat gyakorolnak. Minél többet bíztak ránk mások életéből és jövőjéből, annál nagyobb szükségünk van arra, hogy képesek legyünk önmagunkat kritikusan látni. Ez a felelősség jóval szélesebb körű a politikánál. Vonatkozik a szülőre, a tanárra, a cégvezetőre, az orvosra, az újságíróra, a lelkipásztorra: mindenkire, akire mások életéből és jövőjéből rábíztak valamennyit.
A hegyre épült város küldetése
A szent pápa azt kérte, hogy Pannonhalma maradjon „mint hegyre épült város, fényforrás e vidék és az egész nemzet számára”. A küldetés nem kizárólag a monostor falai között élő szerzetesközösségre vonatkozik. Mindannyian részesedünk benne: a Főapátsághoz tartozó plébániák lelkipásztorai, iskoláink oktatói, tanulói, munkatársak, családok, idősek és fiatalok. Közösen alkotjuk azt az egyházi közösséget, amelynek Krisztus világosságát kell továbbadnia.
A hegyre épült város nem önmagát világítja meg. A fény, amelyet továbbad, nem a saját dicsősége, hanem Krisztus világossága. Nem önmagunkat, intézményeinket vagy eredményeinket kell hirdetnünk, hanem Krisztust, aki reményt ad, gyógyít, kiengesztel és közösséget teremt.
Az évforduló legmélyebb értelme ezért nem az, hogy harminc év távlatából visszanézzünk Szent II. János Pál pápa alakjára. Sokkal inkább az, hogy az ő tanúságtételén keresztül újra Krisztusra nézzünk. Arra a Krisztusra, aki ma is azt mondja: ne féljetek! Arra, aki a közösség helyreállítására, a testvér megnyerésére és az egymásért viselt felelősségre hív bennünket.
„Ott vagyok közöttük”
Jézus ezt ígéri nekünk: „… ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Harminc évvel ezelőtt Péter utóda és a pannonhalmi szerzetesközösség együtt imádkozott Krisztus nevében. A szent pápa már nem látható módon van velünk, de hisszük, hogy részese a szentek közösségének. Krisztus pedig ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Jelen van minden közösségben, amely az ő nevében gyűlik össze, és ma is megszólít bennünket.
Kérjük Szent II. János Pál közbenjárását, hogy ne csupán tisztelői, hanem örökségének folytatói legyünk! Legyünk tanítványok az Úr szolgálatának iskolájában; éber őrállók, akik először Isten szavára figyelnek; az igazság bátor és alázatos szolgái; a testvéri párbeszéd, a társadalmi béke és bizalom munkásai. Főapáti szolgálatomban magam is azért dolgozom, hogy egész közösségünkkel valóra váltsuk azt a küldetést, amelyet Szent II. János Pál pápa harminc évvel ezelőtt ezzel az áldással bízott ránk:
„Ragyogjon fel szolgálatotok által a béke és a kiengesztelődés szivárványa a Kárpát-medence fölött!”
Nyitókép: II. János Pál pápa Magyarországon (forrás: MIKE PERSSON / AFP)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
