Erdélyi kopó – visszahoznák a köztudatba az őshonos magyar kutyafajtát
„Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata” – írta Csoóri Sándor az erdélyi kopóról, amelyet a közösségi képzelet fenyvesekben zajló medvadászatokhoz, rusztikus transzilván úrilakokhoz kötött. A második világháború után Magyarországról szinte eltűnt ez a rendkívül intelligens vadászkutya, két példányt romantikus körülmények között csempésztek át Romániából a 60-as években. Bödők Gergely és felesége, Zsuzsanna több mint nyolc évvel ezelőtt kapta első erdélyi kopóját, akkor esküdtek fel a fajta népszerűsítésére. Nemcsak ismeretet terjesztenek, de vadászatokra is viszik kutyáikat, adódik tehát a kérdés: az erdélyi kopó népszerűsítése vajon nem csak fedősztori gazdag puskás emberek hobbijának kiszolgálásához? Riport a felvidéki Gellérből, ahol a Válasz Online négy gyerek és három kutya között faggatta szenvedélyéről a Bödők-házaspárt.
„Olyan, mintha Erdélyben lennénk” – mondja Bödők Gergely történész, miközben a Komárom és Dunaszerdahely között található szlovákiai magyar falu, Gellér református templomában állunk. És valóban: ahogy Horváth Rita tiszteletes asszony bemutatja a puritán istenházát, a fehér falak és a kék padok összképe láttán nem nehéz székelyföldi falusi templomokra gondolni. Kifelé ballagunk a klasszicista épület hűvöséből a Csallóközben is tikkasztó nyárba, közben Bödők Gergely arról mesél, életében milyen meghatározó szerepet játszottak az erdélyi utak, a táncház és a népzene szeretete. „Már vagy tucatszor jártam Erdélyben, mire eljutottam Kassára” – mosolyog. A félmondat mögött a felvidéki magyarság egyik ritkán megfogalmazott tapasztalata húzódik meg: az 1920-ban Csehszlovákiához került magyar közösségek korántsem alkotnak egynemű közösséget, és máig viszonylag kevés a közös élményanyaguk. A csallóköziek régen és most is Pozsonnyal, Győrrel és Béccsel lélegeznek együtt, míg a Kassától keletre élő magyarok kapcsolatai Zemplén, Tokaj-hegyalja vagy Kárpátalja felé ágaznak.
Mindez nem azt jelenti, hogy a doktori disszertációját a magyarországi fehér- és vörösterrorból író Bödők Gergely valamiféle gyökértelenséget kompenzálna székelyharisnyás romantikával. Ellenkezőleg. Dédapja több mint fél évszázadon át volt Gellér református lelkésze, s beszélgetni is közvetlenül a templom mellett található ház kertjében, a nagyszülők egykori otthonában huppanunk le – négy gyerek és három erdélyi kopó társaságában. „Budapesten élünk, de Gelléren vagyok otthon” – fogalmaz Bödők. „Dédapám kezében megfért egymással a Biblia és a puska. A Felvidéken sok családban, így nálunk is apáról fiúra szállt a vadászat szeretete. Dédnagyapám és keresztapám is tartott vadászkutyákat, német vizslákat. Egyszer, amikor hazatértek egy félnapos vadászatról, gyerekként csak azt kérdeztem, mit lőttek. Dédapám elmosolyodott: »Elő sem vettük a puskát.« Akkor csalódott voltam. Sokkal később értettem meg, hogy ez volt az első vadászati leckém: a puska eszköz, nem a történet főszereplője. Ikertestvéremmel gyerekként sokszor velük mentünk nyúlfogásra, vadkacsára, fácánra. Egy életre megtanultam, hogy az embernek tisztelettel kell közelíteni a természethez és az elejtett vadhoz. Ezek az élmények máig meghatározóak” – meséli.
Fiatalon elhunyt édesapja, Bödők Zsigmond csillagász, asztrofizikus ugyan nem vadászott, de fiát táborokba, kulturális eseményekre vitte, könyveket adott a kezébe és olvasásra ösztönözte. Ebben anyai nagyapjának is meghatározó szerepe volt: a komáromi magyar középiskola – a mai Selye János Gimnázium – legendás ábrázológeometria-tanáraként ugyancsak sok könyvvel látta el unokáját, és rendszeresen buzdította az olvasásra. Bödők Gergely első és meghatározó olvasmánya a híres vadászíró, Fekete István történelmi regénye, A koppányi aga testamentuma volt; ez alapozta meg egy életre a múlt iránti érdeklődését. No meg az, hogy hatévesen izgult édesapjáért, aki az 1989-es romániai forradalom idején barátaival segélyszállítmányt vitt Erdélybe. A családi emlékezet még azt is megőrizte, hogy szekuritátés orvlövészek golyói elől a felvidéki magyar segélyszállítók egy útmenti gyár emeletén kerestek menedéket.
Erdély, kisebbségi sors, történelmi érdeklődés, vadászat: eleve elrendelt volt az erdélyi kopók iránti szerelem?
Bödők Gergely felesége, a battonyai szerb családból származó Roczkó Zsuzsanna lát valami sorsszerűséget a történetben. „2017-ben székelyudvarhelyi szobrászművész barátunknál, Zavaczki Walternél találkoztunk az erdélyi kopójával. Egyszerűen beleszerettünk méltóságteljes tartásába, a szeméből áradó mélabú és intelligencia keverékébe. Nem sokkal később Gergely vetette fel, mi lenne, ha magunkhoz vennénk egy erdélyi kopót? Rendszert hozna az életünkbe” – meséli Roczkó Zsuzsanna jogász. A fiatal értelmiségi házaspár ekkor még nem sejtette, mennyire átalakul az életük. Első kopójuk váratlan elvesztése után érkezett Dongó, aki családtag lett, s akivel Bödőkék új élethivatást találtak. Mindketten vadásztanfolyamot végeztek, versenyekre, majd vadászatokra kezdtek járni. Ezeken Dongó, illetve a később hozzá csatlakozó Cohárd és Zete fajtájuk eredeti rendeltetésének megfelelően hajtókutyaként vettek részt.
Bödők Gergely le sem tagadhatná történészi vénáját: beleásta magát a fajta, később pedig a magyar vadászat történetébe. A Kárpát-medencét nemcsak vadászatok, hanem fellépések révén is keresztül-kasul bejárta. Máramarosszigettől Csesznekig számtalan táborban, fesztiválon és honismereti klubban tartott már ismeretterjesztő előadást az erdélyi kopóról. Munkájuk közös műhelye a Zsuzsannával létrehozott Kopóvilág. Az oldal egyszerre személyes krónika és folyamatosan bővülő ismeretterjesztő tudástár: történeti forrásokat kutatnak fel és közölnek, a fajta természetéről, tartásáról, képzéséről és vadászati alkalmazásáról írnak. Hazai és külföldi vadászati lapokban is igyekeznek láthatóvá tenni az erdélyi kopót. „Nem egyszerűen népszerűsíteni akarjuk a fajtát, hanem megérteni és megértetni. A mítoszait éppúgy, mint a valóságát, a szépségét éppúgy, mint a tartásával járó nehézségeket” – mondja Bödők. Dongó nyolc és fél évesen, július elején váratlanul meghalt. A veszteség még egészen friss; a különleges kutyát a gelléri kertben temették el, fölébe egy ezüstfenyőt ültettek. Betyár nem a helyére érkezett: három héttel korábban Csíkpálfalváról költözött a családhoz. A még kölyök Betyár most bátran provokálja a nála jóval nagyobb két kutyát. Igaz, azok nem érnek rá a kisebbel törődni: leköti őket az újságíró és a fotós, azaz a ház furcsa vendégei. Cohárd egy ideig távolról figyel, majd hozzánk üget. Egy pillanatra szorongás fog el minket, nehogy összetévesszen egy jóllakottan dagonyázó vaddisznóval. Ilyesmiről persze szó sincs: a kopó az ölünkbe hajtja fejét és szemünkbe néz. Tanúsíthatjuk a Zsuzsanna által mondottakat. Figyelmes, szokatlanul összeszedett, intelligens tekintetet látunk, azt a fajtát, amelyre azt szokás mondani: a kutya szinte megszólal. Kezdjük érteni a fajta különlegességéről beszélő házigazdáinkat. Mégsem álljuk meg, hogy megkérdezzük: ugyan mivel tűnik ki a Magyarországon évente születő nyolcvan-kilencven erdélyi kopó az országban élő több, mint hárommillió kutya közül?
„Erdélyi kopóval élni nemcsak munka, hanem kaland, felüdülés, intellektuális és fizikai kihívás is. A különlegessége azonban nem egyszerűen a kilométerekben mérhető. Az erdélyi kopót hosszú nemzedékeken át önálló munkára szelektálták: a vezetőjétől ezért távol keres, nyomot értelmez, választ és dönt. Nem mindenáron akar megfelelni az embernek, ezért nem automata, hanem partner” – magyarázza Bödők.
A kutyáknak hatalmas a mozgásigényük.
A novembertől január végéig tartó vadászati idényben egy vadásznapon rendszerint 40-60 kilométert, olykor 70-75-öt, kivételesen akár 90 kilométernél is többet futnak. „A mindennapokban ezt persze nem tudjuk reprodukálni, de zuglói társasházunkból hajnalonként hosszú sétára vagy futásra viszem őket a Városligetbe vagy a Hajógyári-szigetre, délután pedig már a gyerekekkel együtt indulunk útnak. Nyaranta itt, Gelléren a környéket járom velük egy héten néhányszor, ilyenkor is három-négy órát mozgunk” – avat be minket a sportemberi állóképességet és szinte katonai fegyelmet követelő életmódba a történész. A jó életről vallott elképzeléseit Krúdy Gyula művészetére és a kötetlen kávéházi kvaterkázásra építő hírlapíró elborzad az időbeosztás hallatán. Beszélgetőpartnerünk a vadászati idényben gyakran hajnali kettőkor vagy háromkor indul útnak, hogy odaérjen a hajtást megelőző regisztráció és eligazítás kezdetére. Utána hóban, fagyban és sárban egész nap halad a hajtásban, bozóton vágja át magát, áthatolhatatlannak tűnő rengetegben tör utat, miközben a legtöbbször vaddisznó nyomában járó kopók hangját követi a hajtósorban. Előfordult olyan megbízás is, hogy egy ledőlt kerítésen át kétszáz hektár kukoricásba beszabadult gímszarvascsordát kellett kiterelniük a kopóknak. Bödők mégsem cserélne senkivel: „A kutyákkal való vadászatok során megszűnik számomra az idő és a természet ezernyi arcát láthatom meg. Ennél nagyobb ajándékot aligha kaphat a modern ember. Talán ezért mondjuk azt, hogy a kopótartás a mai korszellemmel szembeni lázadásunk is: kiszakít a képernyők, a rohanás és az állandó elérhetőség világából, és visszakényszerít a tényleges jelenlétbe.”
Vajon a „nemzeti kutyafajta” imázsa, illetve az erdélyi kopót övező mítoszok milyen szerepet játszottak a Bödők házaspár elköteleződésében? Merthogy nemcsak a témával foglalkozó 2004-es országgyűlési határozat sorolja föl a kilenc őshonos magyar kutyafajta között az erdélyi kopót. A köztudat is fenyvesekben zajló medvadászatokhoz, rusztikus transzilván úrilakokhoz, egy rég letűnt világhoz kötötte a fajtát. Csoóri Sándor költő, a Bátor nevű erdélyi kopó gazdája a kutyához kapcsolódó képzeteket így foglalta össze: „Közvetlen őse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide, a Kárpát-medencébe, s az itt honos kopóval keveredve »teremti« meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait… (…) Ha meggondolom: illet ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sőt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, főként az erdélyi magyar arisztokrácia legbensőbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévő román kormány élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornisokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.”
Bödők Gergely le sem tagadhatná, hogy tudósember is, a költőnél jóval óvatosabban beszél az erdélyi kopó múltjáról és kialakulásáról.
„Csoóri szövege nagy erejű eredetmítosz, de nem történeti bizonyítás. A fajta valóságos története szerintem érdekesebb annál, mint hogy mindenáron, bizonyíthatatlanul visszavezessük a honfoglaló magyarokig”, idézi Gerő András nemzeti kutyafajtákról szóló tanulmányát, amely szerint 19. századi nemzeti ébredés korábban Közép-Európában nemcsak egységes nemzeti nyelvet, irodalmat, színházat és történetírást teremtettek elkötelezett értelmiségiek, hanem a háziállatokat is nemzeti karakterrel igyekeztek felruházni. Bár kétségtelen, hogy a 14. századi Képes Krónika ábrázolásain láthatunk pecérek által bőrpórázon vezetett ebeket, és a 17. századi erdélyi udvarokban is tartottak vadászatra kitenyésztett ebeket, nem tudjuk, mióta él együtt velünk ma ismert formájában az erdélyi kopó. Az bizonyos, hogy Czynk Ede fogarasi postatiszt, ornitológus és vadászati szakíró 1901-ben megjelent német nyelvű dolgozatának kutyaleírása külső és belső tulajdonságaiban feltűnően közel áll a ma ismert erdélyi kopóhoz. Azt azonban alighanem sohasem tudjuk teljes bizonyossággal rekonstruálni, milyen helyi kopótípusokból és milyen szelekciós folyamat során alakult ki a mai fajta.
Az első világháború után a megkisebbedett Magyarországon kevesebb erdélyi kopót tartottak. Elcsatolták azokat a hegyes, nagyvadas felvidéki és erdélyi területeket, ahol vadászatra használták őket. A területi visszacsatolások idején ismét népszerűbb lett a kutyafajta, és az erdélyi magyar identitás egyik jelképévé is vált. A második világháború után Magyarországról viszont szinte eltűnt, Romániában pedig ugyancsak megritkult, bár a Csoóri által említett tudatos, rendeleti irtás hiteles dokumentumát mindeddig nem sikerült azonosítani.
A magyarországi újratenyésztés alapját az 1960-as évek végén Máramarosszigetről a Fővárosi Állat- és Növénykertbe került két kopó, a stílszerű erdélyi neveket viselő Réka és Mózsi jelentette.
A fajta megmentésének ekkor már nagyon is gyakorlati tétje volt. Közeledett az 1971-es budapesti Vadászati Világkiállítás, amelyen a magyar állam a hazai vadászati kultúra, a vadgazdálkodás eredményei és hagyományai mellett a magyar kutyafajtákat is be kívánta mutatni. Közéjük tartozott az erdélyi kopó is, amelyet a Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI) ekkor már Magyarországhoz tartozó önálló kutyafajtaként tartott nyilván – csakhogy idehaza nem maradt belőle bemutatható, tenyésztésre alkalmas egyed. A két kopó hazahozatalában közreműködő Györffy Lajos, a Magyar Vadászok Országos Szövetségének főállatorvosa később úgy emlékezett: amikor a román határőr akadékoskodni kezdett, azzal sikerült megnyittatnia a sorompót, hogy a két kopó Nicolae Ceaușescu ajándékai Kádár János elvtársnak. A történet egyáltalán nem hangzott hihetetlenül: mindkét pártvezető szenvedélyes vadász hírében állt, Magyarország pedig már javában készült az 1971-es világkiállításra, amelynek vendégei között később Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Fülöp edinburgh-i herceg is megfordult.
„Az erdélyi kopó számunkra nem fekete-cser színű nemzeti díszlet – mondja Bödők. – Nem attól őrizzük meg, hogy ritkaságként mutogatjuk, hanem attól, hogy a jelenben is érthető, használható és működőképes marad. A munkakutya nem vitrintárgy: a jelleme sem választható el teljesen attól a feladattól, amelyre nemzedékeken keresztül szelektálták.”
Nem a gazdag emberek hobbijának kiszolgálását ideologizálja meg természeti és történelmi érvekkel, az erdélyi kopó népszerűsítésével? – szegezzük neki Bödők Gergelynek. Emlékeztetjük, hogy nemcsak 1971-ben, hanem 2021-ben is rendezett Magyarország vadászati világkiállítást, amely az elszállt költségek mellett a NER-elit puskás szenvedélye miatt is a kritikák kereszttüzébe került.
Vendéglátónk pontosan ismeri a vadászattal kapcsolatos ellenérzéseket.
„A közvélemény egy része a vadászatban a kövér, gazdag, szórakozásból gyilkoló, a megölt állatokkal pózoló férfiak kedvtelését látja. Akik ráadásul néha baleseteket is okoznak, amit aztán megpróbálnak elsikálni. Az elmúlt nyolc évben rengeteg vadászaton vettem részt, s ezért merem állítani: a vadászok elsöprő többsége nem ilyen – mondja Bödők, de ebből szerinte nem következik, hogy minden vadászattal szembeni ellenérzés tájékozatlanságból vagy rosszindulatból fakadna. – A hatalom közelsége, a hivalkodó zsákmányképek és az a benyomás, hogy a közösség összezár a szabályszegők körül, valóban rombolják a bizalmat. A jogsértő vagy kegyetlen vadász nyilvános elítélése nem a vadászat elleni támadás, hanem a vadászat erkölcsi önvédelme.” Sokkal közelebb áll hozzá az a magatartás, amelyet Aldo Leopold amerikai erdész, ökológus és vadgazdálkodó földetikája képvisel: az embernek nem kivonulnia kell a természetből, hanem meg kell tanulnia felelősséggel benne maradni.
„A közvélemény többnyire csak a 365. napot, a lövést és a terítéket látja. A vadászat megértéséhez azonban az első 364-et is ismerni kellene: a vadföldet, a téli etetést, a gázolt vagy sebzett vad keresését, az élőhely gondozását és a mindennapi felelősséget. Ez nem azt jelenti, hogy a vadászatot ne lehetne vagy ne kellene bírálni. Éppen ellenkezőleg: csak annak van jövője, ami képes szembenézni önmagával.” Erről a vadászat társadalmi megítélését, belső felelősségét ls megújulási kényszerét is vizsgáló hosszú esszét közölt nemrég a Kopóvilág honlapján A vadász, akit kitaláltunk magunknak – Vadászatról, előítéletről, hallgatásról és felelősségről címmel. Az írásban történészként és nyolcévnyi tereptapasztalattal arra keresi a választ, miként lehet a vadászatról egyszerre a leegyszerűsítő előítéletek és a kritikátlan önvédelem nélkül beszélni.
Bödők hozzáteszi: a 2019-ben, majd 2025-ben is elvégzett TÁRKI-felmérések szerint a magyar társadalom véleménye jóval árnyaltabb annál, mint ami a közösségi média indulatos vitáiból látszik. A legutóbbi kutatásban a válaszadók 47,7 százaléka a vadászat lényegét elsősorban a vadászható fajok létszámának szakmai szabályozásában látta, míg a kegyetlenséggel 8,8, az állatok értelmetlen leölésével 8,4 százalék azonosította. Hogyan lehet csökkenteni az ellenérzéseket? „Látható önkorlátozásra, következetes számonkérésre és nyilvános önkritikára van szükség. A bizalmat minden nemzedéknek újra és újra ki kell érdemelnie.”
A Kopóvilágon ezért nem találni terítékfotókat. Bödőkék nem azt akarják megmutatni, mennyi vad esett, hanem azt, hogyan dolgozik a kutya, milyen tudás és felelősség van mögötte, és miként fér meg ugyanabban az életben a zuglói társasház, a gelléri kert és a téli erdő.
Közben Betyár ismét nekirugaszkodik, hogy játékra bírja a két idősebb kant.
Az élő örökség tényleg nem szeret vitrinekben maradni.
Nyitókép: Bödők Gergely és erdélyi kopója, Zete a szlovákiai Gelléren 2026. július 23-án (fotó: Válasz Online/Mudra László)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
