Eszközben gazdagok, márkában szegények – így ragadunk be a közepes jövedelem csapdájába
Nem feltétlenül a tőke hiányzik a hazai vállalkozásokból. Nem is a tehetség. Valami más. Három dolog a vállalkozói oldalon, és egy a munkavállalóin – írja a Válasznak küldött vendégcikkében Szendrői Gábor. A Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének (MGYOSZ) alelnöke nem a hasára ütve jelent ki efféléket, hanem a tagszervezetekkel és tagvállalatokkal folytatott szakmai beszélgetések tapasztalatai alapján. Hogyan törjünk ki a csapdából? Vélemény, masszív tényalapon.
A csapda, amelyben ülünk
A közepes jövedelem csapdája a fejlődésgazdaságtan egyik legtöbbet vizsgált jelensége: egy ország az olcsó munkaerőre, támogatásokra és a külföldi tőkére építve viszonylag gyorsan feltornássza magát a szegénységből a közepes jövedelmi szintre – majd ott megreked. Az olcsóság elfogy, mert a bérek nőnek, a fejlett országokat viszont nem éri utol, mert ahhoz már nem összeszerelni kellene, hanem kitalálni, tervezni, márkázni és világpiacon értékesíteni – és nem csak alkatrészeket, illetve külföldi cégek által előállított termékeket. Az alacsony bérű versenytársakhoz képest már drágák vagyunk, az innovációra, illetve az ennek az alapját képező tudástőkére épülő gazdaságoktól elmaradva termékeink, szolgáltatásaink árazásakor nem tudunk elszakadni a költségalapú megközelítéstől.
Ezen a senkiföldjén ragadt meg Dél-Amerika jó része évtizedekre, és ide érkezett meg Magyarország is:
az egy főre jutó GDP-ben az EU-átlag 75-80 százaléka körül oszcillálunk, miközben a bérköltség-előnyünk folyamatosan elolvadt (különösen teljes bérköltség oldalon). Innen kitörni csak szerkezetváltással lehet – nem több gyárral, hanem több teljes értékű, márkával, saját piacokkal rendelkező céggel, azaz több hozzáadott értékkel. És ez már elsősorban a vállalkozói és a munkavállalói mentalitás kérdése. Az állam elsődleges szerepe nem a támogatásokban rejlik, hanem a gazdasági-társadalmi környezet, és a humán tőke alakításában.
1. A betonba és vasba vetett hit – és amit méltánytalanul leértékelünk
A magyar vállalkozó, ha pénzhez jut – nyereségből, hitelből, és főleg támogatásból –, ösztönösen állóeszközbe fektet. Csarnokot épít, gépsort vesz, ingatlant vásárol. Ez részben érthető: a gép megfogható, az ingatlan „nem veszhet el”, a pályázati rendszerek pedig évtizedek óta szinte kizárólag tárgyieszköz-beruházást finanszíroznak, tehát a támogatáspolitika maga is ebbe az irányba tereli a vállalati befektetéseket. Így aztán tovább épül az, amiből már most is túl sok van: a magyar középvállalati szektor mérlegei tele vannak lekötött, alacsony megtérülésű vagyontárgyakkal. Ezért elképesztő alacsony az átlagos kihasználtsága a hazai eszköztömegnek (elég csak az újonnan épülő csarnokok rengetege mellett a kihasználatlanul álló üreseket, vagy a nagyszámú egy műszakban dolgozó üzemeket nézni). Sajnálatos módon a rendszerváltás óta minden kormány ezt a szemléletet erősítette: a külföldi befektetőket (FDI) nem meglévő, kihasználatlan kapacitások megvásárlására, sőt még inkább az azokat tulajdonló magyar cégekkel való együttműködés ösztönzésére terelgette. Ehelyett a befektetők zöldmezős beruházása volt az elsődleges cél, és az őt kiszolgáló külföldi beszállítók idecsábítása további zöldmezős beruházásokat generálva, a már meglévő hazai szellemi és tárgyi eszközök hasznosítása, fejlesztése helyett.
Mindeközben méltánytalanul alulértékeljük az immateriális javakba való befektetést: a márkanevet, a nemzetközi disztribúciós hálózatot, a felhalmozott tudást, a szellemi tulajdont, a szoftvert, az ügyfélkapcsolatokat, a szervezeti képességeket. Pedig a fejlett világban pontosan ez a vagyon termeli a magas hozzáadott értéket. Egy gépsor bárhol a világon megvehető – ugyanaz a gép áll Kecskeméten, mint Vietnámban –, tehát ezek birtoklása önmagában soha nem lesz versenyelőny. Egy bejáratott márka, egy harminc országot lefedő értékesítési hálózat vagy egy levédett technológia viszont nem másolható le katalógusból. Cégértékelésekben látjuk a különbséget a legélesebben: a csak eszközparkra épülő vállalat a vagyona körüli áron kel el, ha egyáltalán; az immateriális javakra épülő cégért a vevők a profit sokszorosát fizetik.
A magyar vállalkozónak nem kevesebb beruházásra van szüksége, hanem másfajta beruházásra:
márkába, tudásba, piacépítésbe – abba, ami nem szerepel jól a pályázati elszámolásban, de annál jobban a vételárban.
2. Ügyetlenkedünk a nemzetközi porondon
A második gyengeség kínosabb, mert nem pénz kérdése: átlagosan nagyon gyengék vagyunk a nemzetközi integrációban és kooperációban. A magyar középvállalatok túlnyomó része vagy egyáltalán nem exportál, vagy egyetlen (esetleg nagyon kis számú) nagy külföldi vevő beszállítójaként teszi – ami induló lépésként kívánatos, de még nem önálló nemzetközi jelenlét, hanem kiszolgáltatottság. Kevés a saját külföldi leányvállalat, kevés a határon átnyúló akvizíció, kevés a nemzetközi vegyesvállalat, és feltűnően kevesen vannak jelen aktívan nemzetközi szakmai szervezetekben, vásárokon, hálózatokban. Nyelvi korlátok, kulturális bizonytalanság, és egy mélyen ülő reflex: „minek menjek ki, itthon is elvagyok.”
Csakhogy egy nem egészen tízmilliós, ráadásul gyenge belső fogyasztású piacon nincs az a hozzáadott érték, ami világszínvonalú céget tartana el. A lengyel, cseh, de akár a román versenytársak érezhetően bátrabban terjeszkednek a régióban – mi közben egymásnak adjuk el ugyanazt a szolgáltatást itthon, egészen addig, míg a régiós jelenlétű külföldiek ki nem szorítják őket. A kitörés országok szintjén sem megy másképp, mint cégek szintjén: aki nem integrálódik a nemzetközi értékláncokba – méghozzá nem a lánc alján, hanem egyre feljebb kapaszkodva –, az definíció szerint a közepes jövedelmi sávban marad.
3. Versenyzünk, ha belehalunk is – ahelyett, hogy együttműködnénk
A harmadik probléma erősen hazai jellegzetesség, kicsit paradox módon a versenytől való idegenkedésünk teremt egy túl sok szerepős, de valójában nem igazi versenyt. A magyar vállalkozói kultúra mélyén ott ül kétfejű hidraként egyik oldalról egy zéróösszegű világkép: a másik magyar cég nem potenciális partner, hanem ellenség, másik oldalról a túlzott önbizalom, a reális önértékelés hiánya. Ennek két tipikus – egészségtelen – kimenete van. Az egyik esetben inkább önpusztító árversenybe megyünk, egymás alá ígérve, a saját fedezetünket felélve, mint hogy kooperáljunk, egyesítsük erőinket. A másik gyakori kimenet, amikor az egész szakma belenyugszik abba, hogy az alacsony üzemméret magasabb egységköltségeket generál a termékárkalkulációban, így lesznek szolgáltatások, termékek hazánkban drágábbak, az infláció magasabb, mint a környező országokban, vagy éppen Németországban (még a magas ÁFA hatásának figyelembevételével is). Ez egyfajta implicit kartellárat jelent a nem agresszívan versenyző túl sok szereplős piac miatt. A fejlett gazdaságok középvállalati sikertörténetei szinte kivétel nélkül együttműködésre épülnek: a német Mittelstand klaszterei, az olasz iparági körzetek, a dán szövetkezeti hagyomány mind arról szólnak, hogy tíz közepes cég közösen tud olyat, amit külön-külön egyikük sem – közös exportirodát, közös beszerzést, közös fejlesztést, közös márkát. Mi mindeközben a TÉSZ-ek körüli botrányoktól voltunk hangosak.
Nálunk a közös fellépés az ötlet szintjén rendre elhal a bizalmatlanságon:
„Mi van, ha a másik többet profitál belőle, mint én?”
Az eredmény: öt magyar cég egyenként túl kicsi ugyanahhoz a nemzetközi tenderhez, amit együtt simán megnyernének – így egyikük sem nyeri meg. A konszolidáció, a fúzió, a stratégiai szövetség nálunk még mindig gyanús kudarcnak számít, nem pedig annak, ami: a méretgazdaságosság és a nemzetközi versenyképesség előfeltételének. Amíg a magyar vállalkozó inkább elvérzik szuverén egyedül, mint hogy erős legyen közösen, addig a csapdából sem egyenként, sem együtt nem jutunk ki. Nem egy gyors, de üdítő megoldás: az oktatásnak kell az ún. „soft skilleket” az óvodától fogva erősíteni: együttműködés, kommunikáció, stb.
+1. Munkavállalói oldal: a szorgalom kérdése
Kényelmetlen kimondani, de nem lehet megkerülni: a munkavállalói oldalon mindenekelőtt több odaadásra van szükség. A magyar jövedelmek a mai árfolyamokon nemzetközi összehasonlításban ma már nem alacsonyak – a munkaadó oldaláról sok szakmában már kifejezetten drága a magyar munkavállaló. Az más kérdés, és jogos sérelem, hogy a bruttó bérből a magas járulékok, a nettóból pedig a világrekorder áfa jelentős részt elvisz, ezért a dolgozó ebből a magas vállalati költségből messze nem eleget érez a fogyasztásában. De a vállalat versenyképessége szempontjából a teljes bérköltség számít – és az régiós összevetésben magas.
Magas vállalati bérköltség mellett egyetlen dolog tartja fenn a versenyképességet: a magas termelékenység. Ennek két lába van. Az egyik a tudás – a szakmai, technikai, technológiai képzettség, a digitális eszközök tényleges használata, a folyamatos tanulás. A másik, ami a fentiek hatékony alkalmazásához szükséges: az odaadás. Ennek egyik része a munkavállaló saját mérhető teljesítménye, outputja, de legalább ilyen fontos a problémamegoldó csapatmunka, egymás és a cég kisegítése kihívások kapcsán. Az egyéni szinten alapnak tekinteni, hogy a munkaidő munkával telik; hogy a „jó lesz az úgy” nem elfogadható minőségi szint; hogy a plusz erőfeszítés nem balekság, hanem befektetés a saját piaci értékünkbe, csoportos szinten az egy csapatban dolgozók összehangolt, egymást segítő munkája, vállalati szinten a különböző funkciókat megvalósító csoportok (termelés, raktár, beszerzés, stb.) egymást segítése, és nem a másik vergődésének flegma végignézése. A képzettség fejleszthető tanfolyammal és technológiával – a hozzáállás kultúra kérdése, és ott kezdődik, hogy hajlandóak vagyunk-e kimondani:
nyugat-európai bérekre csak nyugat-európai munkateljesítménnyel van fedezet.
Aki ezt a mondatot sértésnek olvassa, az a probléma része. Aki programnak, az a megoldásé.
Kifelé a csapdából
A közepes jövedelem csapdájából nem a következő gyárcsarnok, nem a következő gépbeszerzési pályázat és nem a következő bérmegállapodás vezet ki. Az vezet ki, ha a magyar vállalkozó elkezd márkát, tudást és nemzetközi piacot építeni a beton helyett. Ha kimerészkedik a világba, és ott nem beszállítóként, hanem szereplőként viselkedik. Ha a hazai versenytársban partnert lát, nem ellenséget. És ha a magyar munkavállaló a magas bérköltség mellé odateszi a magas személyes teljesítményt és a kooperatív szemléletet. Egyik sem kormányzati intézkedés – mind a négy tükör előtt dől el. Talán éppen ezért van rá esélyünk. Ez volt, amit a tavaly ősszel megrendezett „A magyar vállalatok 2030” című konferenciánkon elemeztünk – és ezekről a konkrét kihívásokról fog szólni a 2026. október 7-én a MOM Kultban azonos címmel ismét megrendezendő konferenciánk is.
Nyitókép: dolgozó a kecskeméti Mercedes-gyárban 2020. április 28-án (fotó: AFP/Mercedes-Benz/Dudar Szilárd)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
