Lányi András: A Fidesz nem töltheti be az ellenzék szerepét
„E nyíltan totalitárius kísérlet utóvédje egy demokratikus rendszerben a legjobb akarattal sem töltheti be az ellenzék szerepét. Saját önmeghatározásuk szerint az ország jelenleg idegen uralom alatt áll. Tulajdonképpen illegalitásba kellene vonulniuk. Nem esne nehezükre, a legalitást eddig is elég rugalmasan kezelték”– írja Lányi András a Fideszről, amelynek képviselői a 17. Alaptörvény-módosítás után épp fekete ruhában temetik a magyar demokráciát, élükön a foci vb-re azért elutazó Orbán Viktorral. A filozófust azért kértük fel, hogy tekintse át, hol állunk 2026 nyarán, mert ő volt az, aki lapunkban már 2022 végén kijelentette: az Orbán-korszaknak vége. Pontos látleletét adta akkor annak, miért kerültek borzasztó állapotba a Fidesz-hatalom trartóoszlopai. Esszé múltról, jelenről és jövőről – utóbbiról leginkább kérdések formájában.
1.
Orbán Viktor a politikai játszmák nagymestere volt, nem az életismereté. Az egyetem padjaiból egyenesen a parlamenti padsorokba kellett átülnie. A politikán kívüli világhoz annyi köze volt, mint bombázópilótának a lebombázott városokhoz: a lövedékei pontosan célba találtak, a többi nem érdekelte.
2022-ben csúnyán átvertük szegényt. Az újabb választási győzelem megpecsételte a sorsát. Ellenzékének nyíltszíni szerencsétlenkedése – hiteles összefogás, megjegyezhető mondanivaló híján – akkoriban nem sok embernek csinált kedvet a változáshoz. Ővele pedig elhitette, hogy népszerűsége a saját táborán belül töretlen, oroszbarát külpolitikája eladható és a társadalmi elégedetlenség a civil mozgalmak és a független média kriminalizálásával kezelhető. A magyar választási rendszer aránytalansága elrejtette előle, hogy a parlamenti helyek kétharmadához egy aránylag kicsiny, a véltnél sérülékenyebb többség szavazatával jutott.
Odáig minden számítása bevált, ez tény. Időben felismerte a politikai jobboldalon keletkezett hatalmas piaci rést. Megértette a rendszerváltozás rendszerében csalódott többség óhaját:
ráhízott húsz kilót és megtért, hogy hitelesen alakíthassa a keresztény nemzeti Kádár János szerepét.
Pártját átalakította vak parancsteljesítő gépezetté. A korrupció és a törvényes erőszak Káeurópában megszokott mértékét intézkedései csak fokozatosan haladták meg, miközben a közvagyon a nemzeti burzsoázia megteremtésének jelszavával bizalmasai szűk körének zsebébe vándorolt. Európai mértékkel vállalhatatlan politikájához megfelelő támogatókat talált Ázsia kisebb és nagyobb diktátorainak sorában. Az orosz szolgálatokkal szoros együttműködésben jó eséllyel pályázott a vezérszerepre az uniót bomlasztó európai szélső jobboldalon.
Az orosz–ukrán háború elhúzódása azután lehetetlen helyzetbe hozta. Európa összezárt, Magyarország elszigetelődött. A hivatalos propaganda hazugságaira egyre kevesebben voltak vevők. A nyilvánosságot elborító vádaskodás és gyalázkodás visszatetszést szült, az elégedetlen civilek hangja felerősödött. Nem tudom, hogy a Fidesz-oligarchák elbizakodottsága okozta, vagy ellenkezőleg, a jövővel kapcsolatos balsejtelmeik, de az ország erőforrásaival űzött rablógazdálkodásuk is épp ezekben az években vált mértéktelenné és leplezetlenné. Miközben a politológusok elvitatkozgattak azon, hogy parlamenti diktatúrának vagy vezérdemokráciának nevezzék, a rendszer átalakult nyílt önkényuralommá.
Ekkor kezdtem el mondogatni, hogy az Orbán-korszaknak vége van. 2022 végén már látványosan szaporodtak az erre utaló jelek.
Hanyatló diktatúrák végnapjaiban a kétségbeesett gazdasági vállalkozások sem ritkák: a Fidesz számára Bős–Nagymarost az akkumulátoripar botránya jelentette. A hatalmas állami támogatással felhúzott környezetromboló üzemek környezetében bárki tapasztalhatta a saját bőrén a társadalmi ellenőrzés alól kiszabadult politika ön- és közveszélyes rögtönzéseinek következményét.
Orbán és rendszerének bukását tehát nem Magyar Péter fellépése okozta.
Pont fordítva történt: az új kihívó esélyeit javította a hazai társadalom birkatürelmét kikezdő provokációk sorozata, a megváltozott közhangulat. Magyar fellépése rendelkezett egy sikeres szappanopera valamennyi kellékével, ő pedig bátran és vasszorgalommal használta ki a pillanat kínálta lehetőséget.
2.
Az új kormány megbízatása arra szól, hogy takarítsa el az útból a NER mindenütt jelenlévő maradványait, csapdáit, adósságait, alvó vagy nagyon is éber ügynökeit, és szerezzen vissza minél többet abból, amit elloptak. Pokoli nehéz lesz, és akkor ez még csak a dolog könnyebbik része. Ami a parlamentben történik, továbbra is ellátja témával a tömegmédiát, azonban nem a jövőről, hanem a múltról szól.
A következő években-hónapokban ki fog derülni, hogy a politika alapvetően nem pártpolitikát jelent.
Az utolsó komolyan vehető Tiszán inneni pártot (a sajátját) Orbán Viktor számolta fel.
Kitartó munkával, abban a biztos tudatban, hogy ő és hívei nem lehetnek rész a részek között (pars), hiszen ők az egész, ők a haza. E nyíltan totalitárius kísérlet utóvédje egy demokratikus rendszerben a legjobb akarattal sem töltheti be az ellenzék szerepét. Saját önmeghatározásuk szerint az ország jelenleg idegen uralom alatt áll. Tulajdonképpen illegalitásba kellene vonulniuk. Nem esne nehezükre, a legalitást eddig is elég rugalmasan kezelték.
A Mi Hazánk másképpen politikán kívüli jelenség. A sérült, elkeseredett emberek indulatára építő szélsőséges politikának Trianon óta Magyarországon stabil vevőköre, az ország házában bérelt helye van. Csupán a nevük változik időről időre. Vállalhatatlanok és jelenleg szerencsére veszélytelenek.
A parlamentből kiszorult vagy oda be sem jutott pártformációk társadalmi beágyazottsága a hibahatár körül mozog.
Ami magát a Tisza Pártot illeti: megnyerte a választásokat, de létezik-e?
Tény, hogy legkevésbé egy párthoz hasonlít. Hátrány ez vagy előny, nem nekem kell eldönteni. Mivé alakul idővel a Magyar Péter Show, a frissen verbuvált parlamenti frakció, a kormányzó apparátus és a tegnapi Tisza-szigetek viszonya? Újjáépül új elemekből a mifelénk szokásos egypártállami vircsaft, vagy örökre elmúlik? És ha így, akkor mi terem a helyén? Gondolom, ez a kérdés megfordult már mások fejében is.
Ha majd a rablott zsákmány a NER-oligarcháktól visszakerül jogos tulajdonosa, a nemzet birtokába, mi legyen a további a sorsa? A fél országról van szó: honvisszafoglalásról. Lehetne ebből történelmi léptékű kísérlet tulajdonformákkal, különféle döntési és gazdálkodási szisztémákkal – csak el ne szúrjuk megint!
Az ország elindul valamilyen úton: a mostanában születő vagy elmulasztott döntések ismét hosszú időre meghatározzák a jövőjét. Nem tiszta lappal indulunk: ne áltassuk magunkat azzal, hogy az utolsó másfél (két és fél, tíz, ötven) évtized sérüléseit, a társadalom- és gazdaságfejlődés torzulásait meg nem történtté tehetjük, ha a „rossz” minták helyett ezentúl a „jókat” követjük. (Nem arra gondolok, hogy Európát válasszuk vagy mégis inkább Ázsiát, mert ez a kérdés még az Árpád-házi királyok korában eldőlt, ha erről Orbán Viktort el is felejtették külön értesíteni.) Civilizációnk világméretű válsága a ma élőket példátlanul súlyos és merőben újszerű kérdésekkel szembesíti. Ezekre kozmopoliták és populisták, gazdag és szegény országok, parancsuralomhoz és demokratikus intézményekhez szokott népek, zöldek és technokraták világszerte más és másképpen válaszolnak. Nálunk jóformán még a különböző alternatívák tisztázására sem került sor. Mással voltunk elfoglalva.
3.
Kormánypártiak lettünk. (Csak tudnám, hogy kell ezt csinálni! Sosem próbáltam.)
Már csak az a kérdés, hogy a kormány milyen párti. Ezt nem szellemességnek szánom. Nemcsak a válasz nem magától értetődő, maga a kérdés is magyarázatra szorul.
Nem arra vagyok kíváncsi, hogy az új kormány az elmúlt évtizedekben amortizálódott politikai hagyomány egyes irányzataihoz hogyan viszonyul, s hogy melyik előítélet- és gyűlöletközösség haragját vonja majd hamarább magára. Hanem arra, hogy képes lesz-e az ország előtt álló nagy kérdésekre adott, kül- és belföldi lobbisták által melegen ajánlott, történelmi példákkal alátámasztott, tudományosan bizonyított és statisztikailag igazolt, egyébként egytől egyig használhatatlan megoldások elől kitérni.
Tudja-e Magyar Péter, hogy egy ország kormányzásához pont nem azok a képességek kellenek, amelyekkel választást lehet nyerni? S hogy egy miniszterelnöknek, mivel mindenhez nem érthet, körülbelül három dologhoz kell értenie: a tanácsadói megválasztásához, ahhoz, hogy a tanácsaikat kellő óvatossággal kezelje, és hogy egy pillanatig se képzelje magát csalhatatlannak.
Az átlagmagyar jövedelme az európaitól jócskán elmarad, de még mindig lényegesen jobb, mint a nemzetgazdaság tényleges helyzete. (Ezt most nem részletezném, kérdezzék meg a kormány tagjait, ők már tudják.) S tegyük hozzá, a tűrhetetlenül szegények annyival többen vannak, mint a pofátlanul gazdagok, hogy meg se kottyanna nekik, amit az utóbbiaktól elvehetnek. Akik orvosságul gyors gazdasági növekedést ígérnek, nem titkolják, hogy annak feltétele a szoros és sikeres világpiaci integráció (amely, ha csak kicsit sikeres, életveszélyes kiszolgáltatottsággal jár), valamint hogy ehhez rengeteg olyan szakértelemre lenne szükség, amellyel momentán nem rendelkezünk.
Amiből ellenben eddig szegényesen megéltünk, abból ezután majd nem lehet. Főleg pedig a természeti források védelmét felejtsük sürgősen el – mondják.
Mármint, ha versenyképesek akarunk maradni. Az most lényegtelen, hogy ebből én egy szót sem hiszek, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nincs közforgalomban olyan gazdasági stratégia, amely egyszerre tudna megfelelni a növekedés, a társadalmi biztonság és méltányosság, valamint a fenntarthatóság szempontjainak.
Folytassam? Folytatom. Tisztáztuk-e már, hogy mi az iskolarendszer fő feladata: a tudáselit újratermelése vagy a társadalmi integráció biztosítása? Egyáltalán: milyen tudásra lesz szüksége a mostani iskolásoknak felnőtt korukban? És komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a társadalmi-kulturális szakadékot az iskolának – konkrétan: a pedagógusnak – kellene áthidalnia? (Heti huszonhat kötelező kontaktórában stb.) Kinyissuk vagy bezárjuk a falusi kisiskolákat? Visszaadjuk a települési önkormányzatok jogát, feladatköreit és anyagi forrásait, hogy a helyi közösségek sorsáról helyben, az általuk választott vezetők döntsenek? Tudnak, akarnak-e majd a köz érdekének megfelelően dönteni? Hogyan osztozzanak a kompetenciákon (és a bevételeken) a helyi, kistérségi, megyei, regionális és országos döntéshozók? Arányos választási rendszert szeretnénk vagy a területi elv érvényesülését? A lakossági jövedelmek növelése mellett szól a rövid távú politikai érdek, a kicsit is hosszabb távú ellenben a lepusztult közszolgáltatások (oktatás, egészség, vasút, közbiztonság és igazságszolgáltatás) minőségének javítása mellett – melyiket részesítsük előnyben?
Számíthat-e a kormány a választópolgárok áldozatkészségére? A választási törvény a politikai pártok (lehetőleg: új pártok) parlamenti vetélkedésének nyisson minél tágabb teret, vagy inkább a demokratikus többség végre-valahára kormányra jutott képviselőinek helyzetét igyekezzen megszilárdítani?
A nyitott – és megkerülhetetlen – kérdések száma tetszés szerint szaporítható. (A Magyar Hang gondozásában tavasszal megjelent Felforgatókönyv szerzőivel efféle kérdések sokaságára kerestük a választ, abban a reményben, hogy az ország jövőjének újratervezése a nyilvánosság fórumain, a civil közvélemény részvételével zajlik majd. Ez a várakozásunk egyelőre nem teljesült.) Kipróbált és még kipróbálatlan megoldások mellett és ellen egyaránt jó érvek szólnak. A kormánynak azonban kormányoznia kell. Kérdés, hogy a késhegyig menő vitákra az intézkedések előtt kerüljön sor, vagy utánuk. Az utóbbi esetben az elhangzó vélemények már óhatatlanul kormánypárti, illetve ellenzéki színben fognak feltűnni. Ez persze nem olyan nagy baj. Mégis az előbbi látszik szerencsésebbnek: a vita segítheti a döntéshozókat, hogy az időben felismert zsákutcákat és tévedéseket elkerüljék.
A demokrácia építését különben sem lehet másképpen elkezdeni, mint lentről felfelé. „Az egyes embertől, tízmillió megnyomorított egyéntől. Az egymásért vállalt felelősség kis köreitől. Szervezetekből, melyek munkára, tanulásra, kölcsönös segélynyújtásra alakulnak: a maguk sorsáról dönteni, nem a másokéról. A politikának először ezekben kell megjelennie” – írtam 1989-ben. Öregszem: ismétlem magam.
Vigyázzunk, nehogy a történelem is!
Nyitókép: Magyar Péter miniszterelnök napirend előtti felszólalásra válaszol az Országgyűlés rendkívüli ülésén 2026. július 13-án. A kép előterében üres padsorok, mert a Fidesz és a KDNP parlamenti frakciója bojkottálta az Országgyűlés teljes hétfői ülését (fotó: MTI/Hegedüs Róbert)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
