„Besétáltunk a csőbe” – súlyos válságban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat
„Sajnos azt kell mondjam, Vecsei Miklós – aki egyszerre volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat érdemi hatáskörrel nem rendelkező alelnöke és miniszterelnöki biztosként a program felelőse – belevitte a szeretetszolgálatot abba a helyzetbe, ami miatt jelenleg belső feszültségekkel és óriási anyagi nehézségekkel küzdünk.” A szeretetszolgálatot február óta vezető Thaisz Miklós szerint hatalmas feszültséget teremtett körülöttük, hogy az előző kormány nem mondta ki: nincsenek uniós források. Közben ők nap mint nap a bőrükön érezték ezt. Hogyan került be a felzárkózás ügye a „rendvédelmi szempontok – parancs – értettem – kampányidőszak” koordinátarendszerébe? Interjú a válságos helyzeteken segíteni hivatott szervezet válságáról.
– Az áprilisban leköszönt, tizenhat éven át, kétharmadokkal működő kormánynak köztudottan a kebelében volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amelyhez sok-sok milliárd áramlott. Hogy lehet most mégis bajban az ország legnagyobb karitatív szervezete?
– Elsősorban a Felzárkózó Települések Program (FeTe) miatt nézünk szembe most komoly nehézségekkel. Az alapfeladataink ellátásának és finanszírozásának kérdését el is különíteném ettől, tekintve, hogy azt normatív támogatásból végezzük, és bár – éppúgy, ahogy az országban mindenhol – sajnos a működésünknek ez a szelete is bőven forráshiányos, az legalább stabil lábakon áll. A szeretetszolgálat több mint 350 intézményt tart fenn országszerte, az idősellátásban, fogyatékos- és hajléktalanellátásban érintettek 4-10 százalékáról mi gondoskodunk, van kórházunk, mentőszolgálatunk, foglalkozunk szenvedélybeteg ellátással, gyerekvédelemmel, oktatással és még sok mindennel. Számos intézményt vettünk át az elmúlt években az államtól, nagy részüket igen leromlott állapotban. Az előző kormányzati ciklusban nagyon sok terület el lett hanyagolva. Az egészségügyben és az oktatásban a bérszínvonalat tekintve elkezdődött ugyan egy pozitív tendencia a Covid után, de a kultúra mellett a szociális szféra is érintetlen maradt és elképesztően méltatlan állapotban van. A szakemberhiány, a pénzhiány, az épületek rossz állapota a szociális alapellátásban látványos. Ezzel mi is küzdünk, de ezeken a területeken mégis stabil a finanszírozás. 2019-től azonban nagyon hirtelen és rendkívül jelentős növekedésen esett át a szervezet, amikor a FeTe program koordinátora és a legnagyobb megvalósítója lett, és a mára kialakult válságos helyzet elsősorban ebből eredeztethető.
– A mélyszegénységben élők felzárkóztatását célzó FeTe programra nem biztosított külön forrást az állam?
– De, eredetileg állami forrásból kezdték meg a finanszírozását, ami biztató volt. Persze nem túl nagy összegekkel, évente településenként 30 millióval indítottuk el a programot, ebből kellett felállítanunk mindenhol a munka központjában álló „jelenlét házat”, ebből fizettük a szociális munkásokat és minden egyebet, de végre elkezdődött egy átfogó felzárkóztató program. Harminc településsel indultunk 2019-ben, ma 300 településen vagyunk jelen, és ez az összeg az azóta eltelt hét évben csökkent, ma 29 millió forint körüli összeg jut egy településre. A problémák ott kezdődtek, hogy másfél-két évvel az indulás után megszűnt az állami finanszírozás, és onnantól kezdve – jóllehet, továbbra is alapvetően állami feladatokat láttunk el – kizárólag uniós lábakon állt a FeTe. Nagyon sok uniós forrást allokáltak ehhez a rendkívül komplex programhoz, ám ez a fajta finanszírozás, amelyben szigorúan az előre megírt tervekhez igazodva lehetett csak elkölteni a pénzt, nehezen volt összeilleszthető a működésünkkel, amely minden helyszínen más és más, gyakran hirtelen felmerülő igényekre próbál választ adni a helyi „diagnózisokra” reagálva.
Erre jött rá az unió és a magyar kormány között kialakult konfliktus, amely fokozatosan lehetetlen helyzetbe hozta a szeretetszolgálatot.
Azért nehéz erről hitelesen beszélni, mert kívülről nézve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyértelműen sokkal több uniós forrást kapott, mint más civil szervezetek az országban, azt viszont kevesen látták, hogy miközben a kormány és az unió között kialakult vita miatt egyre kevesebb pénzből tudtunk dolgozni a terepen, az elvárások nem csökkentek velünk szemben, hanem növekedtek. Erre a legjobb példa a félrecsúszott lakhatási projektünk, amelyben eleve lehetetlen mennyiségű lakásfelújítást és -építést kellett volna megvalósítanunk. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem nem is illik a Magyar Máltai Szeretetszolgálat portfóliójába a lakásépítés. Köztudott, hogy a 2020-as évek elején elképesztő áremelkedések jöttek, szigorodtak a közbeszerzési szabályok, lehetetlen helyzetbe került a projekt, és ugyan a gazdasági kabinet több döntést is hozott arról, hogy kevesebb lakást kell építeni, ezek nem öltöttek testet az unióval kötött szerződések módosításában. Gyakorlatilag állóháború alakult ki a magyar kormány és Brüsszel között, mi pedig az ütközőzónában ragadtunk, ami oda vezetett, hogy most súlyos válságban van a szervezetünk.
– A felzárkóztatás állami feladat. Miért döntött úgy a Belügyminisztérium, hogy lényegében kiszervezi a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz?
– A FeTe egy, a kétezres évek eleje óta létező máltai programból nőtte ki magát, ami idővel Jelenlét Programként jelent meg a portfóliónkban, és lényege, hogy csak úgy segíthetünk az ország legszegényebb településein, a szegregátumokban, ha folyamatosan jelen vagyunk és a számukra legsúlyosabb problémák velük közös megoldásában támogatjuk az ott élőket. A kétezres évek elejétől nagyon sok ilyen programot vittünk Monoron, Miskolcon, Tatabányán, Veszprémben, a legendás „pokoli toronyban”, aztán 2016 után Tiszabőn és Tiszaburán is. Az ezeken a településeken elért sikerek azt bizonyították, hogy a felzárkóztatás területén a Magyar Máltai Szeretetszolgálat rendelkezik elképzeléssel, tapasztalattal és el is tudja végezni ezt a munkát, ezért 2019-ben a kormány felkérte Vecsei Miklóst, a szeretetszolgálat alelnökét, hogy miniszterelnöki biztosként koordinálja ezt a programot, amelyet cserébe az állam finanszíroz. Ő attól kezdve hét éven át fizikailag is a Belügyminisztériumban dolgozott. Azzal egyidőben, hogy a kormány úgy döntött, felkarolja ezt a programot, iszonyatos külső elvárásokat is támasztott velünk szemben. Nem akarom a kényszerítés szót használni, mert kétségtelenül kellett ehhez a felálláshoz az, hogy a szeretetszolgálat elvállalja a feladatot, de tény, hogy a politika logikája nagyon különbözik egy karitatív civil szervezetétől. Különösen igaz ez a Belügyminisztériuméra, ahová a FeTe, aztán később az oktatás és az egészségügy került. Távol álljon tőlem, hogy kritikus megjegyzéseket tegyek politikusokra, de tény, hogy
a felzárkózás ügye ezzel belekerült a „rendvédelmi szempontok – parancs – értettem – kampányidőszak” koordinátarendszerébe.
A programmal, amely eredetileg azt tűzte ki célul, hogy huszonnyolc másik civil szervezettel közösen, szép fokozatosan 300 településen jelenünk majd meg a következő tíz évben, diagnózis alapon kialakított, személyre szabott megoldásokkal, végül sokkal gyorsabban kellett haladnunk és sokkal több feladatot is vállaltunk magunkra, mint amennyit terveztünk. A szociális szakmának az érzékeny, empatikus, lassan haladó, nem mindent varázsütésre megoldani akaró, helyi diagnózisokra épülő, az adott helyi közösségre szabott megoldásokat kidolgozó szemlélete szembe került a mindent azonnal és nagy volumenben elváró – „drogosokat a börtönbe, gyerekeket az iskolába” jellegű – rendvédelmi, politikai szempontokkal. Ráadásul a mi szervezetünk szociális, egészségügyi, oktatási szakembergárdája mellé a tucatnyi projekttel becsatlakozott rengeteg olyan új kolléga is az államigazgatásból – pénzügyesek, projektmenedzserek, jogászok, stb. – akik a szociális munkát sem ismerték, itt pedig mindjárt a legnehezebb terepen végzett feladatokhoz kellett kapcsolódniuk. Két világnak kellett előbb összecsiszolódnia, hogy haladni tudjunk.
– Az első perctől észlelhették, hogy hálátlan felállás ez. Miért mentek bele mégis?
– Amikor egy karitatív szervezetnek, amelynek évszázadok óta „a hit védelme és a rászorulók szolgálata” a jelmondata, lehetősége nyílik arra, hogy rászoruló emberek tízezreinek életébe hozhasson változást és esélyt a továbblépésre, egyszerűen nem ugorhat el a feladat elől. Bármilyen furcsa, nekünk nem az volt a kérdés, hogy számunkra megéri-e vagy sem, csak az lebegett a szemünk előtt, hogy a küldetésünket végezhetjük. Aki Magyarországon él, tudja, hogy még Budapesten sem könnyű védőnőt, gyerekorvost, háziorvost találni. El lehet képzelni, hogy a legszegényebb zsákfalvakban ezek milyen égető problémák, amelyekre számos megoldást kínált a programunk. Szorosan együttműködtünk a védőnőkkel, babacsomaggal tettük vonzóvá az anyukák számára, hogy ők is együttműködjenek velük, a gondozott várandósságoknak hála pedig jelentős csökkenést tudtunk elérni a valamilyen problémával világra jött újszülöttek számában. A több uniós innovációs díjjal kitüntetett Telemedicina programunknak köszönhetően egyre több helyre juttattunk el olyan vizsgálatokat, mint az ultrahang, a vérnyomásmérés, a tüdőszűrés, az EKG, miközben negyven olyan településen indítottunk ellátást, ahol már évek óta betöltetlenül maradt a háziorvosi praxis. A mélyszegénységben élő gyerekek ezreinek csináltunk szemészeti szűrőprogramokat, amelyeknek hála a szűrőbuszban kiválasztott szemüvegkeretben ingyen megkapták a szemüvegüket. Vannak olyan települések, amelyeken nincsenek ép házak. Ha jön egy vihar, dőlnek a tetők. A tetőkommandónk a helyiekkel közösen, kevés pénzből megjavítja a beázó, megrogyott tetőt, ami nélkül a ház éveken belül lakhatatlanná válna. Öt év alatt ezer család otthonát mentették meg így a kollégák. Bármilyen furcsa, még mindig vannak olyan települések Magyarországon, ahol nincs vezetékes gáz, nincs ablak, nincs fűtés. Ott nagyon sok mindennel kísérleteztünk, mire egy innovatív megoldást találtunk: ma huszonnégy naperőművet működtet a szervezetünk. Az ezek által megtermelt pénzből abban a szobában, amelyben gyerek van, biztonságos áramvételezési pontot alakítunk ki, kap a család egy norvég panelt, előre fizetős villanyórát – ami megelőzi az eladósodást, a kikapcsolást és az áramlopást – és évi 120 ezer forintot a feltöltésére. Amikor – az állammal és sok egyházi és civil szervezettel együttműködve – ilyen megoldásokra vagyunk képesek, nyilvánvaló, hogy nem utasíthatjuk vissza a lehetőséget.
– De a szeretetszolgálat az állami feladatok ilyen volumenű átvállalásával implicit módon ahhoz is hozzájárult, hogy a kormánynak legyen kibúvója a teljes szociális ellátórendszer egyre jobban sürgető megújítása alól.
– Nem az én tisztem ezt megítélni, de azt nagyon nagy eredménynek tartom, hogy a programnak köszönhetően ma számos nehéz helyzetben lévő településen rendszeresen összeül a helyi kerekasztal: a mi munkatársaink, más civilek, a helyi iskola, óvoda képviselői, a védőnő, adott esetben a rendőrség, a gyerekvédelem, a gyerekjólét, a polgármester, a nemzeti önkormányzat, a szakszolgálat, minden érintett fix időközönként átbeszéli a problémákat, összeírja a feladatokat és azt, ki mit tud tenni egy-egy család boldogulásáért helyi szinten.
– Nem fér kétség ahhoz, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat sok jó kezdeményezést indított el és működtet számos településen. A kérdés csak az: miért nem ismerték fel, hogy Pintér Sándor sebtapaszként használja a projektjeiket ahelyett, hogy nekiállt volna a seb kitisztításához és begyógyításához?
– Segíteni konkrét személyeken és családokon lehet, nem általában. A nyomort nem lehet megszüntetni.
– De sokat lehetett volna tenni azért, hogy kisebb legyen, vagy legalább ne nőjön a mértéke. Az Európai Bizottság mérése szerint mára a lakosság harmada, hárommillió magyar él mélyszegénységben. Az ELTE legfrissebb kutatása azt állítja, a magyar társadalom alsó rétege 2021 és 2025 között 31-ről 43 százalékra nőtt.
– Ön országos statisztikákat említ, és az országban több mint háromezer település van; mi – és együttműködő partnereink – pedig csak háromszázon igyekeztünk és igyekszünk javítani az életminőségen. A legjobb szándékkal, ugyanakkor romló finanszírozási körülmények között. Körülbelül 305 ezer ember él ma felzárkózó településeken, nagyjából annyi, amennyi Komárom-Esztergom megye lakossága. Ehhez képest lényegesen több gyerek születik ezeken a településeken, mint Komárom-Esztergom megyében, rendkívüli környezetben. Nem mindegy, milyen jövő vár rájuk, szüleik sorsát öröklik-e, vagy esélyt kapnak egy más életre. Nekem nem tisztem az államot minősíteni, de azt el kell ismernem, hogy a szeretetszolgálatnak is volt abban felelőssége, hogy valóban indokolatlanul szoros volt a viszony a szervezetünk és az állam között, a felzárkóztató programok tekintetében. Vecsei Miklós a választások után le is mondott az alelnöki pozíciójáról, mert belátta, hogy sem a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak, sem a FeTe programnak nem válik javára, ha pozícióban marad.
– Kijelenthetjük, hogy Vecsei Miklós azzal, hogy belevitte ebbe a szoros viszonyba a szeretetszolgálatot, akarva-akaratlan hozzájárult a szektor elhanyagoltságának fenntartásához?
– Azért nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert, ahogy mondtam, ezáltal sokkal nagyobb pénz és figyelem jutott a felzárkózó településekre. Tehát az ajánlat kecsegtető volt, hogy más civil szervezetekkel összefogva több rászorultat tudunk támogatni. Közép-Európa legnagyobb és legösszetettebb segítő programja indult el 300 településen, amit semmiképp nem tudok a nemtörődömség jelének venni. Én is kritizáltam a Belügyminisztérium módszereit, mert ezen a területen nem lehet rendvédelmi eszközökkel, kampányszerűen, túl gyorsan eredményt elérni, de a vállalás időszakában a feladat mérete és a finanszírozás formája sokkal tisztább és kezelhetőbb volt, mint amilyen később lett.
Azzal, hogy a Málta ezt vállalta, bement egy olyan utcába, ahol a külső kényszerek határozták meg a munkánkat. Besétáltunk a csőbe.
Sajnos azt kell mondjam, Vecsei Miklós, aki egyszerre volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat érdemi hatáskörrel nem rendelkező alelnöke és miniszterelnöki biztosként a program felelőse – a legjobb meggyőződéssel és a segíteni akarás szándékával ugyan, de – belevitte a szeretetszolgálatot abba a helyzetbe, ami miatt jelenleg belső feszültségekkel és óriási anyagi nehézségekkel küzdünk. Ettől függetlenül mi mindig, minden kormánnyal, minden szervezettel és polgármesterrel együttműködtünk. Nem elvtelenségből, hanem mert a missziónkat követjük. Volt olyan időszak a szeretetszolgálat életében, amikor elsősorban a Soros Alapítvány támogatásai biztosították a fennmaradásunkat.
– Mikor szembesült a szeretetszolgálat vezetése a problémákkal?
– 2024 őszén, Kozma Imre atya halála után. Akkor Szabadhegÿ Péter személyében új elnöke lett a szeretetszolgálatnak és elkezdtünk egy komoly belső átvilágítási folyamatot. Beazonosítottuk azokat a területeket, ahol probléma van és belekezdtünk egy sajnálatos költségcsökkentési procedúrába, a létszám és a vállalt feladatok csökkentésébe. Azóta én vagyok a második ügyvezetője a szervezetnek, 2026 februárjától töltöm be ezt a tisztséget. Én folytatom ezt a profiltisztítást és a gondolkodást, amely arról indult, melyek azok a területek, amelyeken szeretnénk továbbra is segíteni és melyek azok, amelyek elengedhetőek a kormánnyal való tárgyalások nyomán. Most csak a Felzárkózó Települések programról beszélek, mert az alapfeladatainkat, úgy érzem, becsülettel, tisztességgel, jó minőségben ellátjuk, ott nem érzek dilemmát. A Málta nemcsak abban különleges, hogy nagy és sok feladatot visz, de abban is, hogy magas minőségben dolgozunk. Kozma atyától – és ebben Vecsei Miklósnak is elévülhetetlen érdemei vannak – azt kaptuk örökségül, hogy segíteni csak jól szabad, ebben nem köthetünk kompromisszumot, a problémát innovatív megoldásokat keresve nézzük és nem fájdalomcsillapító tapaszokat adunk, hanem a megoldásra törekszünk. Miközben egyre többen fogalmaznak meg kritikát a programunkkal kapcsolatban, még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne állna ki amellett, hogy ami elkezdődött ezeken a településeken, azt folytatni kell, hiszen azokat a sérült társadalmi csoportokat, amelyeket már annyiszor cserbenhagytak, nem hagyhatjuk újra magukra. De az, hogy újra kell gondolni a programot – és benne a szeretetszolgálat szerepét –, teljesen biztos.
– Ön sikerrel végezte a munkáját a szeretetszolgálat iskoláinak fenntartójaként. Ebben a minőségében lehetővé tudta tenni azt a pedagógiai és szociális munkát, amihez az állam nem biztosította a körülményeket. Miért vette a nyakába a teljes szervezet ügyvezetését?
– Valóban, kilenc és fél évig vezettem a Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványát, amely elsősorban az államtól átvett iskolákat, önkormányzatoktól átvett óvodákat és néhány saját alapítású intézményt működtetett és tényleg szép eredményeink voltak a szakmai színvonalban, tanulási eredményekben, a pedagógusok támogatásában és a kompetenciafeljesztésben. A kérdésére a válaszom annyi: a szeretetszolgálat elnöksége felkért a feladatra.
– Nem tudta, hogy mire vállalkozik?
– Azzal tisztában voltam, hogy nincs jó helyzetben a szervezet, de hazudnék, ha azt állítanám, tudtam, hogy ennyire nehéz lesz.
– Miért olyan nagy a probléma, ha a FeTe programot amúgy is uniós pénzből finanszírozták és most, hogy visszatérünk az Európai Unióval való együttműködéshez, feltételezhetően újból érkeznek majd a támogatások?
– Az uniós források hektikusan jönnek, nem követik a program logikáját, rengeteg pénz megy el olyan tevékenységekre, amiket azért kell folytatnunk, mert uniós projektekről van szó. Mindez óriási back office-t, rengeteg hivatali feladatot, pénzügyi menedzsmentet jelent, és relatíve kevés pénz marad a szakmára, amire igazán fordítani szeretnénk. Noha tudnánk külső tényezőkre mutogatni, most elsősorban azzal foglalkozunk, mi mit rontottunk el. Kutyakötelességünk belső és külső vizsgálatokat indítani, amelyek világossá teszik, hogyan jutottunk ide.
– Arról, hogy egy állami feladatot kiszervezett az Orbán-kormány, az emberek nagy részének ma a korrupció jut az eszébe. Az eddigi vizsgálatok tártak fel ilyen fajta visszaéléseket?
– Én nem tudok semmiféle korrupciós ügyről. A vizsgálatok megállapítottak nem elég hatékony költéseket, de azért ne felejtsük el, hogy a FeTe egy pilot logikájú innovatív projekt, amelyekben az eljárásokat ki kell kísérletezni. Nem egyik napról a másikra jutottunk el oda sem, hogy naperőművekkel biztosítunk fűtést a legszegényebb településeken, vagy, hogy még egy példát említsek, kifejlesszük azt a máltai eljárást, amely a ma már mindenki által ismert gondosóra program elődje volt hosszú időn át. A megoldásainkat kísérletezés előzi meg, és a folyamat végén általában nem minden költség elszámolható. De nem akarom megkerülni a kérdést:
korrupcióról nem tudok, de ha akár a belső, akár az általunk megrendelt külső vizsgálatokból ilyesmire derülne fény, természetesen le fogjuk vonni a szükséges konzekvenciákat.
– Lát kiutat abból a helyzetből, amiben most van a szervezet?
– A szervezetünk 900 éves történetre tekint vissza, a Máltai Lovagrend segélyszervezete vagyunk, óriási volumenben foglalkozunk a társadalom legsérülékenyebb csoportjaival, 6800 munkatársunk van és naponta több mint 20 000 emberről gondoskodunk valamilyen formában. Eddig az összes kormány úgy látta, hogy szükség van a munkánkra és az új kormánnyal is megkezdtük a tárgyalásokat. Nem pusztán politikusokkal, de kiváló szakemberekkel találkoztam az új kormányzat részéről, akikkel lehet értelmes szakmai párbeszédet folytatni, így abban bízom, hogy – bár az anyagi problémáink jelentősek – ki tudunk jönni ebből a válságból, még ha nagyon fájdalmas út vezet is odáig.
– Ha most Fidesz–KDNP kormány lenne, jobb helyzetben lennének?
– A kormány és a szervezetünk közötti szoros együttműködés valószínűleg fennmaradt volna, ha ők nyerik a választást, az uniós források viszont valószínűleg nem jöttek volna meg, ami az egész országnak és a mi szektorunknak is rossz lett volna. Hatalmas feszültséget teremtett körülöttünk, hogy az előző kormány nem mondta ki, hogy nincsenek uniós források, mi viszont nap mint nap a bőrünkön éreztük ezt.
– Az állam az iskolákat is hihetetlen tempóban tolta át a szeretetszolgálatra és általában az egyházakra. Miért?
– Annak, hogy ilyen nagyságrendben és ilyen arányban adtak át iskolákat az egyházaknak, véleményem szerint van politikai vonatkozása, de ez egy másik beszélgetés témája lehetne. A mi részünkről, akik mindig kizárólag rendkívül hátrányos helyzetű oktatási intézményeket vettünk át, volt a fogadókészségünknek szakmai indítéka is. Kínosan figyeltem rá, hogy a nyomás ellenére ne vegyünk át évente egy-kettőnél többet, nehogy beleessünk abba a hibába, amibe a FeTe program beleesett. Arra jöttünk rá, hogy ha az igazán nagy intézményekhez – főleg az iskolához – nincs köze a szervezetünknek, akkor nem tudunk olyan kritikus hatást elérni, amilyet szeretnénk. Ez azt támasztja alá, amire ön is utalt: az állam szerepe kulcsfontosságú abban, hogy rendszerszintű, hosszú távú, országos változást lehessen elérni.
– A szociális munka egyik alapfeladata, hogy jelezze a problémákat az állam felé. Vecsei Miklós tudott kritikát megfogalmazni abban a hibrid pozícióban, amiben dolgozott?
– Ez egy nagyon jó kérdés, amire nem tudom a választ. Pintér Sándor belügyminiszter úr szoros figyelemmel követte a FeTe programot, rendszeresen beszéltek és biztos vagyok benne, hogy jelzett felé dolgokat, de hogy pontosan mi hangzott el közöttük, azt nem tudom. Amikor valaki egyszerre visel kormányzati és civil szerepet, ráadásul ilyen hosszú ideig, akkor a gondolkodása, a szempontjai sajnos óhatatlanul változnak. Azt biztosan tudom, hogy
sokkal több nyílt vitát kellett volna kezdeményeznünk magáról a programról. Ebben mindenképp van mulasztásunk.
– Vitát az állammal?
– Az állammal is, de a civilekkel, a szociális szakemberekkel, a hatóságokkal is sokkal többet kellett volna nyíltan kommunikálni. Többek között azért is, mert Magyarországon a roma közösségekkel szemben sokakban van egy általános gyanakvás, ellenérzés, politikai hovatartozástól függetlenül. Valamiért a politikának nem volt érdeke beszélni ezekről a kérdésekről. Legutóbb Gyöngyöspata kapcsán vetődött fel a szegregáció-nem szegregáció kérdése, de az utóbbi tizenöt évben erről szó sem esett a nyilvánosságban, pedig kellett volna róla beszélni, mert amíg a társadalom többsége előítéletekkel rendelkezik a legelesettebb csoportok irányában, addig se az állam, se a civilek nem tudnak érdemi változásokat elérni. Nem kis mulasztás a részünkről, hogy nem szorgalmaztuk egy erről szóló széleskörű szakmai és társadalmi diskurzus elindítását.
– Bódis Kriszta szerint a Fidesz–KDNP kormány felzárkóztatáspolitikája már elnevezéseiben is hibás volt, hiszen a „programok” csak bizonyos időszakra szólnak. Milyen kifutással vágtak bele például a FeTe programba?
– Bódis Krisztának ebben teljesen igaza van, hosszútávú cselekvésre van szükség és épp ezért lenne fontos, hogy stabil, állami lábon álljon ez a munka. A FeTe minden kritika és nehézség ellenére pont azért is különleges, mert nem projekt- vagy választási ciklusokhoz alkalmazkodik, és már hét éve tart.
– Lehetséges, hogy a jövőben az egész programot átadják az államnak és csak a szaktudást, a tapasztalatot kínálják fel a működtetéséhez?
– Mi nagyon szeretnénk folytatni a szerepvállalásunkat a legszegényebb településeken, de hogy milyen mértékben, azt a kormánnyal az unióval és egyéb civil szervezetekkel közösen kell majd eldöntenünk. A Málta egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy a korábbihoz hasonlóan kiemelt szerepe legyen ebben. Bőven itt az ideje, hogy újraosszuk a szerepeket.
Nyitókép: Thaisz Miklós a Magyar Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában 2026. július 6-án (fotó: Válasz Online/Mudra László)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
