„Megörököltem ezt a problémát” – Szokolay Domokos történész apja ügynökmúltjáról és a nemzeti gyógyulásról
Szokolay Zoltán költő, MDF-politikus fia, Szokolay Domokos történész már a 2000-es évek elején tudomást szerzett apja állambiztonsági múltjáról. Mivel október 22-én az interneten elérhetővé teszik többek között az ügynökök nyilvántartására szolgáló dokumentumokat (a híres-hírhedt hatos kartonokat), magyar családok tízezrei szembesülnek majd felmenőjük érintettségével. A Válasz Online-nak a történész most arról mesél, miként lehet megbirkózni a traumával, van-e még értelme „igazságtételt” emlegetni és indokolt-e egyes Kádár-kori iratok titkosságának fenntartása.
– „A feladatnak, amely előtt mint közösség állunk, komoly tétje van, és rajtunk múlik, hogyan álljuk ki a próbát. Ahhoz, hogy tényleg jobbá váljon az életünk, közös erőfeszítésre, okosságra és a legérettebb oldalunkra van szükség” – írta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának folyóiratában megjelent esszéjében. Miért tépte fel most ismét a sebet?
– Volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, ebben a kérdésben nem nekem kellene a hangomat hallatni. Aztán ez megváltozott. Édesapám 2020-ban bekövetkezett halála után megértettem, a feldolgozásban engem nem korlátozhat az a tény, hogy ő soha nem adott kielégítő válaszokat a múltjával kapcsolatos kérdésekre. Megörökölvén ezt a problémát, azt szerettem volna, hogy ne csak tárgya vagy láthatatlan része legyek ennek a történetnek. Mivel ősszel számos állambiztonsági dokumentum kerül majd föl az internetre, ezért arra gondoltam, újra kell indítani a témával kapcsolatos párbeszédet – és ehhez a magam szerény eszközeivel szeretnék hozzájárulni. Végül élt bennem egy generációs motiváció is, mert a korosztályomból nem nagyon szólaltak eddig meg. A kérdést a rendszerváltó nemzedék ügyeként szokás kezelni, pedig meggyőződésem szerint a másod-harmadgeneráció életét is befolyásolja egy-egy állambiztonsági érintettség.
– Ma sokat használt kifejezéssel tehát a trauma transzgenerációs. Életében ez miként nyilvánult meg?
– Például az apámmal való viszonyban: nem tudtunk érdemben beszélni a múltjáról. Én néha túl vehemens voltam, ő pedig újabb és újabb önigazolásokat talált ki, hogy elkerülje a számvetést. Talán félt attól, hogy másképp láttam volna őt, mint ahogy szerette volna. Történelem iránt érdeklődő gimnazistaként, majd egyetemistaként sokat kérdezgettem, de egy idő után azt vettem észre, hogy a feltett kérdéseimmel nem az igazsághoz kerültünk közelebb. A történettöredékeket, amiket elmesélt, én valamiféle végső bizonyosságig akartam lebontani, ő pedig egyre koherensebb elbeszéléssé formálta azokat. Nem akarta elveszíteni a kontrollt felette, így nem közelebb, hanem távolabb kerültünk egymástól. Keserű felismerés volt, mert az őszinteséggel helyreállíthatta volna a köztünk lévő bizalmat. De akárhogy is volt, a fiúi szeretetemet nem vesztette el.
– Esterházy Péter regényt írt édesapja ügynökmúltjáról. Ön hogyan küzdött meg a nyomasztó információval?
– Sok fájdalom, rágódás és vívódás árán. Hozzám közelálló emberekkel meg tudtam beszélni ezt a kérdést, de azt nem tudtam, hogy ez rám nézve negatív előítéletekkel jár-e, szabad-e róla beszélnem. A feldolgozatlan múlt bonyolultnak és nehéznek hat, nincs tökéletes időpont és helyzet, amikor könnyű róla beszélni. Teher, amely szinte követeli, hogy elhallgassák. Volt olyan korszak, amikor én is megpróbáltam eltemetni magamban, ám a sebek mindig újra felnyíltak, jelezve, hogy dolgom van vele.
Nem akarom sajnáltatni magam, mert édesapám történetének paradox módon pozitív hatásai is voltak az életemben.
Empatikusabbá tett, jobban megértek a múltban és a jelenben emberi dilemmákat, sokkal kevésbé mutatok hajlandóságot a gyors ítélkezésre. Ebből a lelki gazdagodásból merítem a nyilvános megszólaláshoz szükséges bátorságot. Milyen jó lenne, ha nemzeti közösségként építő módon dolgoznánk fel ezt a történelmi terhet!
– Olvasta édesapja jelentéseit?
– Nem mindet, őt nem tudom történészként olvasni. A személyiségét jól ismertem, nem jelentett túl nagy újdonságot, hogy kiről írt rosszindulattal és kiről mentegetően. Halála után még nem szántam rá magam, hogy minden egyes ügynökdokumentumát átnézzem, de egyszer eljön ennek az ideje, amikor egy másik életszakaszban ismét visszatekintek rá.
– Esszéjének fontos gondolata, hogy édesapja ügynökmúltjának terhével egyedül maradt, nem alakultak ki a leszármazottak támogatásához és megértéséhez szükséges terek, rutinok. Márpedig erre nagy szükség lesz, hiszen október 22-én a hírek szerint kikerül az internetre 24 ezer hatos karton (amelyet az ügynökök beszervezésekor állítottak ki) és sokezer dosszié. Azaz soktízezer magyar család lesz majd az önéhez hasonló helyzetben.
– A legfontosabb az lenne, hogy a nyilvánosságban beszéljünk erről és történeteket osszunk meg egymással, de ne a hideg polgárháborús adok-kapok jegyében. Besúgók és besúgottak leszármazottainak nagyon hasonló kérdései lehetnek szüleik-nagyszüleik múltjáról, amellyel önszántukon kívül szembesülnek. A második világháborúval foglalkozó történészi munkám során figyeltem meg, hogy a felmenők cselekedetei milyen mértékben befolyásolják a leszármazottak életét. Egyre többször kerültem át egyfajta tanácsadó szerepbe, amikor családoknak segítettem szembenézni azzal, hogy például a nagypapa nem teljesen azt csinálta 1944–45-ben, amit korábban mondott. Ez kutatóként is dilemma lett. Vajon csak annyi a feladatom, hogy feldolgozom és publikálom az iratanyagot? Vagy segítek a leszármazottaknak eligazodni az általam feltárt dokumentumok sokaságában, támogatást nyújtok a súlyos családi titkokkal való megbirkózáshoz? E munka során rengeteg empátiát tanultam, és eszembe jutott, hogy például az állambiztonsági levéltárban még egy szoba sincs, ahol a felmenője ügynökmúltjával szembesülő állampolgár leülhetne és szakemberrel beszélgethetne a benne dúló érzelmekről – a haragról, az értetlenségről, a bánatról, a szégyenről, a bűntudatról. Pszichológusok, történészek, levéltárosok működhetnének együtt a trauma feldolgozásában. Egyik kutatásom során találkoztam egy idős úrral, akinek édesapja hadbíró volt a második világháború idején, még Szálasi alatt is szolgált, amiért aztán börtönbe került, később emigrált, kényszerűen hátrahagyva a családját. Éreztem rajta a konfliktust, hogy szerette volna szeretni a távolra szakadt apját, akiről viszont a külvilág megbélyegző véleménnyel volt – ennek a feldolgozásához, az ellentétes érzelmek kibékítéséhez szakember kell.
– Édesapja áldozat volt, akit családi körülményeivel megzsarolták és rossz döntést hozott? Vagy része a diktatúra elnyomó apparátusának, amelynek keretén belül kiélhette pályatársaival kapcsolatos frusztrációit és bosszút állhatott rajtuk?
– Az absztrakt moralizálásnak nincs sok értelme. Mivel nem ismerjük pontosan a beszervezésének a körülményeit, a kutatói énem óvatosságra int. Egyszerre is lehet igaz, hogy élvezte az együttműködés bizonyos előnyeit, de nyomás alá is helyezhették, fogva volt. Az ember élete egy folyamat, amelynek során hoz rossz döntéseket, mint apám. Ő ezzel a sorsát komoly lelki problémákkal, családi viszonyokkal szegélyezett pályára állította. Nem menteném fel, mert valóban együttműködött az állambiztonsággal a nyolcvanas években, amikor már bőven lehetett nemet mondani és ezért senkit nem vittek börtönbe. Személyes perspektívámból látom viszont azt is, hogy mennyi személyes kárt okozott magának – megfizette tehát az árát a rossz döntésnek.
– Milyen használati utasítást ajánl a magyar társadalomnak őszre, amikor online elérhetőek lesznek az állambiztonsági dokumentumok?
– Nagyon fontos lenne, hogy az anyagokat kezelő intézmények és szakemberek segédanyagokkal támogassák a nyilvánosságra hozott dokumentumok értelmezését. Egy hatos kartonon számtalan rövidítés, kód szerepel, amiképpen a beszervezés körülményeit, az ügynök személyiségét taglaló B-dossziék sem mindig könnyű olvasmányok.
Együtt kell nyomozni az emberekkel.
Hasznos lenne, ha a dossziékban szereplő sokszor rettenetesen kisszerű történetek is – az érzékeny adatokat anonimizálva – napvilágra kerülnének. Így ugyanis szembesülhetne a magyar társadalom azzal is, hogy nem egy mindent tudó, mindent befolyásoló hálózatról, hanem alapvetően egy nehézkes, körülményes, önmaga fontosságát állandóan bizonyítani akaró állami bürokráciáról beszélünk… Szét kell szálaznunk a primitív vagy képzett hivatásos tisztek történeteit, a roppant sokféle ügynöki magatartást is. Azoknak a neveire is emlékeznünk kell, akik másokat védve semmitmondó jelentéseket adtak vagy megtagadták az együttműködést. Mindez azért volna fontos, hogy lássuk, valójában ugyanolyan emberek váltak részeseivé annak rendszernek, mint amilyenek mi is vagyunk. Ez elsőre ijesztő felismerés lehet, de ráébreszt a jelenünkkel és a jövőnkkel szembeni felelősségünkre is.
Szokolay Domokos történész 1989-ben született Békéscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem szakán végzett, 2024-ben megvédett doktori disszertációjában a sopronkőhidai fegyintézet 1944 és 1951 közötti történetét dolgozta fel. 2014 és 2024 között a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos munkatársaként dolgozott, 2025-ben Visegrádi-ösztöndíjas volt az OSA Archívumban. Jelenleg könyvszerkesztő, független kutató, többek között a második világháború alatti náciellenes magyar ellenállás történetével foglalkozik.
Szokolay Zoltán költő, politikus (1956-2020) az ELTE BTK-n szerzett magyar–orosz szakos diplomát, már fiatalon rangos irodalmi folyóiratokban publikált. A szekszárdi tanítóképző főiskola oktatójaként szervezte be a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság III/III osztálya 1984-ben „Havasi Zoltán” fedőnéven; elsősorban az irodalmi élet szereplőiről jelentett. A már Békéscsabán tanító Szokolayt 1990-ben egyéniben az MDF országgyűlési képviselőjévé választották, a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnöke lett. Mandátumáról 1992-ben le kellett mondania, mert egy szavazáson távollévő képviselőtársa helyett voksolt. Politikai pályáját követően volt munkanélküli, dolgozott iskolaigazgatóként, sajtóreferensként, oktatási szakértőként.
– Ha az állambiztonság tényleg teszetosza volt, és a rendszerváltást sem befolyásolta érdemben, akkor az ön hálózati személy édesapja mégis hogyan került 1990-ben MDF-es képviselőként az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottságának alelnöki székébe?
– Ebben a kérdésben valóban jó lenne tisztán látni. Édesapám elmondása szerint az MDF több vezetőjének, Csurka Istvánnak, Csengey Dénesnek, Szabad Györgynek is beszélt hálózati múltjáról, de azt nem tudnám határozottan kijelenteni, hogy parlamenti pozíciója független volt az állambiztonsági érintettségétől. Nekem úgy mesélte, hogy erre a pozícióra Lezsák Sándor ajánlotta – de erről semmilyen forrás nem áll rendelkezésünkre. A klasszikus kérdésre, hogy „jött vagy küldték”, nem tudom a választ.
– Az állambiztonsági múlt kontúr nélküli, bonyolult história; a dokumentumok publikálása után számíthatunk egyáltalán társadalmi katarzisra?
– Erre szerintem kevés az esély, de ne is így nézzük. Harminchat év telt el a rendszerváltás óta: a kilencvenes években egy jelentős iratnyilvánosság okozhatott volna valami társadalmi önvizsgálatot. Ma már egy széleskörű iratpublikálásnak inkább az az értelme, hogy az úgymond elrontott rendszerváltásnak ezt a szimbolikus ügyét soha többet ne lehessen kampánytémává tenni. Ezt sem kis dolog választóként, együtt elérni. Fontos még az állami intézmények rogyadozó hitelességének megerősítése is. Ne gondolhassa azt a polgár, hogy fontos dokumentumokat rejtegetnek előle. Természetesen az iratnyilvánosság az emberi méltóságot érintő, jogi és adatvédelmi szempontokból nem lehet totális (az egykori célszemélyek újbóli meghurcolása lenne a legszemélyesebb magánügyeiket taglaló jelentések publikálása), de azért van hová fejlődni a hozzáférhetőségben.
– Nem olyan lesz ez az egész, mint az amerikai Epstein-botrány vagy az ufó-akták? Minél több dokumentum lát napvilágot, sokan annál biztosabbak, hogy az állam még mindig rengeteg mindent eltitkol…
– Nyilván lesznek, akik így gondolják, de a gyanakvást őszinte kommunikációval lehet ellensúlyozni. A kérdéssel foglalkozó intézményeknek és szakembereknek el kell mondaniuk, a diktatúra állambiztonságának iratanyaga töredékes, sok minden megsemmisült 1956-ban, sok mindent eltüntettek 1989-ben, a minden hivatal működésével együtt járó selejtezés során is rengeteg dossziét ledaráltak. El kell fogadnunk, hogy a kirakós bizonyos elemei örökre hiányozni fognak és nem feltétlenül azért, mert ma a gonosz állami szervek rejtegetnek valamit.
– A tervek szerint szakemberekből álló bizottság vizsgálja majd át a még mindig a titkosszolgálatoknál lévő 1990 előtti iratanyagot. Az Országgyűlés által kedden elfogadott törvény szerint minden, ami nem sért nemzetbiztonsági érdeket, átkerül az levéltárba és kutathatóvá válik. Ugyan milyen „nemzetbiztonsági érdek” fűződhet negyven-ötven évvel ezelőtt írt poros papírokhoz?
– Például más országokban is lehetnek olyan magyar, vagy akár nem magyar nemzetiségű emberek, akik a hetvenes-nyolcvanas években együttműködtek a magyar hírszerzéssel – ők az ottani hatályos jog szerint hazaárulást követtek el. Civil nézőpontból lehet, hogy kényes kérdés, de a titkosszolgálatok akkor tudnak dolgozni, ha a velük együttműködőket védik, kormányoktól, rendszerektől függetlenül.
E logika szerint az ilyen érzékeny helyzetben lévő emberek odadobása tilos.
A hatékony munkavégzéshez szükségesek bizonyos titkosszolgálati módszerek is, amelyekben lehet kontinuitás, ezek felfedése sem lenne szerencsés. Mindez a mi biztonságunkat szolgálja és nem az 1990 előtti rendszer kiszolgálóiét.
– Néha megjelenik az a vélekedés, hogy az 1990-ben jogutód nélkül megszüntetett III/III-as csoportfőnökség volt az igazi politikai rendőrség, a külföldi hírszerzésért felelős III/I vagy a III/II-es kémelhárítás szakmai munkát végzett. Egyetért ezzel az állásponttal?
– Minden csoportfőnökség részt vett a diktatúra fenntartásában. Eltérhet a Nyugaton ipari titkokat megszerző III/I-be szervezett magyar tudományos kutató megítélése a III/III rendszerellenes barátairól jelentő ügynökétől, de előbbivel kapcsolatban is felmerül a kérdés: munkájával vajon nem egy diktatúra fennmaradását segítette elő? Vagy az, hogy végső soron nem szovjet érdekeket szolgált? 1989-ig ugyanis minden csoportfőnökségen ott voltak a munkát felügyelő szovjet tanácsadók. Helytelennek tartanám, ha elmosnánk az 1989–1990-es rendszerváltás előtti és utáni világ közötti alapvető különbségeket, mert ez a kérdés értékválasztásról is szól – diktatúra és demokrácia, Kelet és Nyugat között.
– Esszéjében úgy fogalmaz: „A múltfeltárást nem jogi aktusként, »igazságtételként« vagy információs kárpótlásként, hanem közösen megtett útként érdemes szemlélni.” Hadd legyünk szkeptikusak: hogyan lesz „közösen megtett út” az ügynökkérdésben?
– Szerintem a kérdést úgy érdemes feltenni: lehet-e egyáltalán kárpótolni hosszú évtizedek sokszázezer áldozatát a megfigyelésért, zaklatásért – úgy, hogy az érintettek jelentős része már nincs is életben? Mindezt olyan iratanyagra alapozva, amely – mint említettem – hiányos. Ráadásul csak forráskritikával lehet használni, hiszen ezeket a papírokat egy létezése igazolásában érdekelt, a hazugságot és a manipulációt mesteri fokon űző szervezet állította elő. A múlt megismerése nem pusztán jogilag rendezhető folyamat vagy „igazságtétel”. A levéltáros, a történész, az újságíró szerepének újraszabásáról van szó. Úgy kell ezen a „poklon” átkísérnünk a múlt iránt érdeklődő honfitársainkat, ahogy Vergilius tette Dantéval. Ezen a közös úton emberi történeteket, magatartásokat ismerünk meg, működési modelleket mutatunk be – miközben mindig tisztában vagyunk tudásunk töredékességével. Ily módon tudunk empatikusan feldolgozni nagyon bonyolult emberi helyzeteket. Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a múlt feldolgozását soha nem tudjuk befejezni és ez nem is baj, hiszen valójában mindig a jelenünkben szeretnénk megoldani kérdéseket. Akár a szüleinkkel való viszonyunk terén is. De a történelem nem éppen ezért az élet tanítómestere? Tanuljunk tőle mindannyian!
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
