„Amikor az ember várandós, nem tud a kukából enni, mert félti a babát” – otthont nyitnának a hajléktalan kismamáknak
Lakhatási krízisben lévő várandós nőknek nyitna átmeneti otthont a BMSZKI. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei már a civil pénzből létrehozott traumatudatos nőgyógyászati rendelővel is a hajléktalan élethelyzetben lévő nőket célozta, az új otthonnal azonban direkt azoknak nyújtanának életbevágó segítséget, akiktől lakhatás, illetve intézményi befogadó nyilatkozat híján szülés után elvennék az újszülöttjüket. Az elmúlt években sokat emlegetett kórházban maradt csecsemők történetét most egy kicsit más szemszögből, az őket nevelni akaró, ám krízishelyzetben lévő nők oldaláról mutatjuk meg. Fájdalmas történetek következnek, erdőben kihordott, eltitkolt, közintézményekben mosdatott gyerekekről és az értük bármire képes anyákról.
Miután végignéztük a BMSZKI megrázó adománygyűjtő kampányvideóját, úgy döntöttünk, ellátogatunk a fővárosi szociális ellátás szívcsakrájába, a közel 115 éves egykori Népszálló impozáns épületébe, hogy saját szemünkkel lássuk, milyen is az az éjjeli menedékhely, ahová az elbeszélés tanúsága szerint néhány nappal a szülése után, friss császármetszéssel érkezett vissza az a hajléktalan nő, akiről a szervezet egyik munkatársa mesélt. A nő elgyötörten, cókmókját cipelve, a babája nélkül rogyott le a traumatudatos nőgyógyászati szakrendelő várójában és amikor kifújta magát, arról beszélt, hiába jött el a kórházból egyedül, folyamatosan hallja a gyereksírást. Az anyuka, akin megesett a kórház szociális munkásának a szíve, a protokoll szerinti három nap helyett öt napot tölthetett a gyerekével, akit azután ott kellett hagynia. Plusz két együtt töltött nap. Ennyi áll szemben azzal a hatalmas, feldolgozhatatlan traumával, amit egy újszülöttől való elszakadás jelent.
A legtöbb embernek az, hogy gyereket csak stabil párkapcsolatban, konszenzuális együttlét, tervezett és örömteli várandósság után szül az ember, valószínűleg olyan természetes, mint a levegővétel. Épp ezért sokak számára érthetetlen lehet, hogyan kerülhet egy nő olyan elképzelhetetlenül fájdalmas helyzetbe, amelyben azt, hogy felnevelheti-e a gyerekét vagy sem, más dönti el helyette. Pedig évről évre sok lakhatási nehézséggel küzdő nő néz szembe ezzel a kétségbeejtő helyzettel:
a traumatudatos nőgyógyászati rendelő szolgáltatásait évente átlagosan 50 várandós hajléktalan nő veszi igénybe.
Csak az elmúlt évben több mint 30 gyerek született az intézményen belül, és egy kismintás vizsgálat szerint a hajléktalan élethelyzetben lévő várandós anyák körülbelül 6-7 százaléka veszíti el magzatát spontán vetéléssel. Most azért ülünk le a BMSZKI szociális szakembereivel, hogy megértsük, kik és miért kerülnek ilyen kiszolgáltatott élethelyzetbe, hogyan élik meg és mik a lehetőségeik, ha ragaszkodnak születendő gyerekükhöz.
Nők útjai a hajléktalanságba
A többségi társadalom tagjai, akik jórészt az utcán élőkön keresztül alkotnak képet a hajléktalanságról, gyakran úgy igyekeznek feloldani a nyomor és a saját életszínvonaluk közti feszültséget, hogy egyszerűen a fedél nélkülieket hibáztatják a sorsukért, holott ez a legtöbb esetben nem csupán rossz emberi döntések vagy mondjuk akaraterő kérdése. Aki időt szán rá és beszédbe elegyedik az utcán kéregetőkkel, sokszor megrázó emberi sorsokkal, nehezen feldolgozható traumákkal találkozik. Ráadásul tudvalevő, hogy a hajléktalan élethelyzetben lévőknek kisebb része él csak a szemünk előtt. A többségük szállókon, éjjeli menedékhelyeken, családok átmeneti otthonában, anyaotthonban és a szociális ellátórendszer egyéb bugyraiban próbálja átvészelni azt a gyakran csak átmeneti, de sok esetben sajnos visszatérő időszakot, amikor nincs állandó lakhelye.
– Az utcán élő ezer ember nem a hajléktalanság. Mi egy nap akár négyezer embert is lefektetünk a különböző ellátásainkban, és merem állítani, hogy közülük az elmúlt években csak az nem dolgozott, aki munkaképtelen volt – kezdi a hajléktalanságról alkotott általános képet árnyalva Zakar Gergely, a BMSZKI igazgatója. A szociálpolitikus, aki sok-sok évvel ezelőtt a ranglétra legalján kezdte a munkát a szervezetnél, arra is rámutat, hogy számos közszolgáltatás nem működne, ha nem lennének ezek a nehéz élethelyzetben lévő emberek, akik számos alacsony presztízsű munkát elvégeznek. Ők azok, akik összeszedik a szemetet az utcán, akik betegeket tologatnak a kórházakban, vagy éppen azok, akik kitakarítják a tömegközlekedési eszközöket.
A BMSZKI-nak az ország, sőt, az egész közép-európai régió egyik legnagyobb szociális szolgáltató szervezeteként nagy rálátása van a rendszerbe kerülés okaira, jellemzőire és a lakhatási válsággal birkózók tömegei közt élő nők extrán kiszolgáltatott helyzetére is. – Az általunk ellátott emberek körülbelül 30 százaléka nő, de ez nem azt jelenti, hogy ez lenne a valós arányuk a lakhatási válsággal küszködők között. Mivel a hajléktalan élethelyzet különös kiszolgáltatottságot eredményez a gyengébbik nem számára, sokaknak a rejtőzködés a stratégiája. Mi csak azokat látjuk, akik láttatják magukat – fogalmaz a szakember, aki utal rá, a hajléktalanná válás korábbi fő okai közt – válás, nagyvállalatok és munkásszállók megszűnése, szenvedélybetegségek, alacsony iskolázottság – a pszichiátriai ellátás utóbbi években bekövetkező összeomlásával megjelent és exponenciálisan nő a mentális betegségekből eredő rászorultság is. – A nagykórképesektől a demenciával küzdőkig rengeteg féle problémával kerülnek utcára emberek – mondja Zakar Gergely.
Ugyanakkor nem minden alkoholistából, elvált emberből, pszichiátriai betegből, fogyatékkal élőből lesz hajléktalan. Abban, hogy valaki ilyen sorsra jut, az egyéni megküzdés korlátai és a megtartó kapcsolatrendszer hiánya is meghatározó lehet. A tapasztalatok szerint
azok körül, akik otthon nélkül maradnak, általában nincsenek, talán soha nem is voltak olyan emberek, akikre számíthattak volna.
– Nagyon gyakori életút a hajléktalanság a gyermekvédelemből kikerülők számára, olyan, amely nem ritkán a második, harmadik generációnál is megmutatkozik. Amiatt, hogy nemcsak a lakhatás, de az emberi kapcsolatok is hiányoznak ezek körül az emberek körül, nincsenek mintáik a problémamegoldásra, a viselkedésbeli kérdésekre. Ezt már Lengyel Lea szociológus, esetkezelő szociális munkás magyarázza nekünk. Lea is sok éve dolgozik a hajléktalanellátásban és amellett, hogy jelenleg a Gyáli Úti Átmeneti Szálláson segíti az ügyfeleit, Fehér Borókával közösen várandós és nem várandós hajléktalan nők és édesanyák, valamint édesapák sorsát, a másod- és harmadgenerációs hajléktalanság jelenségét, az átöröklődő traumákat kutatja.
– Ha valakinek a családjában a szülők ütik egymást, vagy éppen szerekkel oldják meg a problémáikat, ha az egyik kiesik, börtönbe kerül vagy csak lelép, ez lesz a természetes a gyerek számára is. Aki úgy nő föl, hogy az édesanyja bántalmazott volt, jellemzően előbb-utóbb ő is ugyanilyen párkapcsolatban találja magát – mondja a szociológus, és arról beszél, a hajléktalanná váló nők (és férfiak) sok esetben már 18 éves koruk előtt elkerülnek otthonról. A lányoknál jellemző életút, hogy partnerhez költöznek és korán megszülik az első gyereket, akivel együtt aztán még kevésbé tudnak továbbállni, ha időközben rá is ébrednek, hogy a kapcsolat, amiben élnek, adott esetben bántalmazó. A gyerek aztán ugyanebben nő fel vagy állami gondozásba kerül, és a sorsok megismétlődnek. De olyan is előfordul, hogy a nő felnyalábolja a gyerekeit és kilép a semmibe.
Lea megosztja velünk egy régi ügyfelének a történetét. Őt sokáig verte a férje, de amikor a gyerekeket is bántalmazni kezdte, fogta őket és elmenekült otthonról. – Hosszan mesélt nekem arról, mi volt a stratégiája arra, hogy az iskolának ne tűnjön fel, hogy a gyerekek nem otthon laknak, hanem itt-ott-amott – mondja a szakember, aki szociális munkásként segítette az asszonyt. A nő minden tettének fő mozgatórugója az volt, hogy ne vegyék el tőle a gyerekeket, mert ő szeretne gondoskodni róluk. Illegális lakásfoglaló lett,
használaton kívüli lakásokat tört fel, amikor pedig erre nem volt lehetősége, vendéglátóipari egységek mosdóiban mosdatta a gyerekeket, csak, hogy ki ne derüljön az igazság.
Azt, akit a házastársa hoz olyan helyzetbe, hogy otthon nélkül marad, könnyebben felmenti a társadalom a felelősség alól, afölött azonban, aki az utcán élve „vállal” gyereket, könnyebben pálcát törünk.
„Az ilyen minek szül egyáltalán?”
A felelősség kérdése gyakran nemcsak a saját sorsuk, de a gyereküké kapcsán is felmerül a hajléktalan élethelyzetben élő várandós nők esetében. Túl az olyan sommás megállapításokon, hogy „az ilyen minek szül egyáltalán?”, hangsúlyozni kell, hogy gyereket vállalni tényleg talán a legnagyobb felelősség az életben, hiszen ilyenkor az ember egy másik emberi lény sorsáról (is) dönt. A tapasztalat azonban azt mutatja, a vállalás ezekre az esetekre nem biztos, hogy a legmegfelelőbb kifejezés. Nemcsak azért, mert a hajléktalanságba születő gyerekek fogantatása gyakran erőszak eredménye, de azért is, mert az érintett nők sokszor – még ha beleegyezéses is az aktus – nem tudva és akarva döntenek a teherbeesés mellett. Hogy ez pontosan mi mindent jelenthet, azt Lengyel Lea siet elmagyarázni nekünk.
– Gondolhatjuk azt, hogy a nem kívánt várandósság ellen csak védekezni kell és ennyi. A hajléktalan nők azonban nagyon sok hasonlóságot mutatnak a mélyszegénységben élő nőkkel: nincsnek tisztában azzal, mi történik a testükkel, nem beszélnek a szexualitásról, náluk még a menstruáció is tabu és szégyen – magyarázza a szakember, majd hozzáteszi, az, hogy egy hajléktalan nőnek kimarad a ciklusa, lehet az éhezéstől, a tápanyagszegény táplálkozástól is, és mivel az utcán élőknek nincs időérzékük, nem is feltétlenül tűnik fel időben. Ez a tényező nem segít a fogamzásgátló tabletták szedésében sem, bár az is kérdés, hol tud felíratni ilyesmit egy hajléktalan nő, aki meglehetősen nehezen jut el nőgyógyászhoz. Ezt az utat igyekszik kikönnyíteni a BMSZKI traumatudatos nőgyógyászati szakrendelője, ahol a hajléktalan nőknek nem kell az élethelyzetük miatt szégyenkezni vagy attól tartani, hogy emiatt degradáló megjegyzéseket kapnak majd az orvostól, aki empatikusan, ráadásul térítésmentesen látja el őket.
– Nem minden várandósság tervezett, nem mindegyik lesz konszenzuális együttlétből. Sok az erőszak, amiről ezek a nők nem tudnak, nem akarnak beszélni,
sőt, sokszor azt tapasztalom, hogy nem is tudják, hogy ami velük történt, az már beleesik ebbe a kategóriába – mondja Lengyel Lea. Van, aki megfogalmazza, hogy a másik megüti és verbálisan agresszív vele, de nehéz megítélni, mennyi a bántalmazottságuk ezeknek a nőknek, mert gyakran ők mentegetik a társukat, mondván, „de hát az csak egy pofon volt, nem vert meg”. Azok, akik maguk is olyan miliőben nőttek fel, ahol mindez belefért, ezeket a helyzeteket gyakran úgy könyvelik el: „Rosszat csináltam, megérdemlem.” – Ez egy beszűkült világ, egyszerűen nincs ismeretük arról, hogy amiben élnek, az nem általános, nem normális, nem elfogadható – fűzi hozzá a szakember. Sokszor ráadásul szégyen is tapad ezekhez a helyzetekhez, amikről az ember – éljen akár az utcán vagy a felső tízezerben – nem szívesen beszél. Még a hajléktalan férfiak sem mondják el egykönnyen, ha megveri őket valaki mondjuk egy tömegközlekedési eszközön.
Hogy ezt a világot a szegénység, a hajléktalanság, az alulképzettség vagy éppen az erkölcsi támpontok hiánya határolja-e, nehéz megmondani. Annyi biztos, hogy a magány okozta kiszolgáltatottság a szegénységben még nagyobb erővel jelenik meg. – Az esetkezelés mély, bizalmi kapcsolatában, amikor az ember már megengedhet magának bizonyos témákat, szoktam kérdezgetni az általam kísért nőket, hogyan vannak együtt a másikkal, és hogy minden beleegyezéssel történik-e közöttük. De azt a témát már nehéz kinyitni, hogy lehetne-e máshogy alakítani esetleg a kapcsolatot – mondja a szociológus, aki kilenc évig dolgozott egy női éjjeli menedéken. – Ez nem kifejezetten terápiást közeg – fűzi hozzá magyarázatként, majd arról beszél, olyan hatalmas hátrányokkal válik az ember hajléktalanná, amelyeket nagyon nehéz behozni.
Azok a hajléktalan anyák ugyanakkor, akiknek állami gondozásban élnek a kiskorú gyerekeik, iszonyatos energiát fektetnek abba, hogy valahogy jelen tudjanak lenni az életükben. A gyerekvédelmi rendszer sajátosságai miatt ezek a találkozások olykor nagyon messze tudnak csak megvalósulni, abból a pénzből tehát, amiből élnek, még kell kifizetni az útiköltséget oda-vissza. És megvan bennük az igény arra is, hogy ha egy hónapban egyszer találkozhatnak a gyerekükkel két órára, akkor szeretnének vinni is valamit neki, hogy egy tárggyal is kifejezzék, milyen fontos a számukra.
Amikor a szakemberek arról kérdezgetik a hajléktalanságban élő nőket, mire a legbüszkébbek, szinte mind a gyerekeit említi.
És amikor arról faggatják őket, mi a legnagyobb bánatuk, általában arról beszélnek, az, hogy nem tudnak velük kapcsolatot tartani.
Az éjjeli menedéket, ahová este bejöhetnek és ahonnan reggel távozniuk kell, mi is megnézhettük. A szakmában „fapadnak” hívott hálótermekben régi, műbőr borítású matracokkal ellátott emeletes ágyak sorakoznak. A rideg nem elég erős kifejezés e terek hangulatára. Nem véletlen, hogy a BMSZKI-t vezető Zakar Gergely is úgy fogalmazott, „meggyőződésünk, hogy ilyen körülmények között nem szabadna embereknek hálniuk, legszívesebben lakatot tennénk rá”. De mivel a semminél ez is jobb, és mivel még így is nagy igény mutatkozik rá, működik. Ide jönnek esténként azok a nők, akik nappal valamilyen munkahelyen állnak helyt vagy az utcát róják. És ide tért vissza szülése után öt nappal az az anyuka is, akinek a kórházban kellett hagynia az újszülöttjét. – Pedig nem való egy kismama az éjjeli menedékhely tömegébe, sem egy friss császármetszés után, sem egy friss szülés, sem egy ilyen borzasztó veszteség után – véli Lengyel Lea. De nincs megállás, az élet megy tovább.
A lakhatási krízisben élő várandós nők általában égető problémákkal küzdenek. Be kell fizetniük a TB tartozásukat, le kell dolgozni a közmunkájukat, nincs munkahelyük, a lakcímkártyájuk egy átmeneti szállóra szól, dobálják egymás között őket a kerületek, és közben együtt kell, hogy működjenek a családsegítővel, amitől pedig rettegnek, mert tudják: ott fognak dönteni arról, hogy elszakítják őket a születendő gyereküktől. Hajléktalan nőként sok akadályt kell leküzdeniük, amitől a várandósság még kiszolgáltatottabb, még szomorúbb lesz, és miközben ezeket a gondokat segít megoldani a szociális munkás, nincs idő arra, hogy arról beszélgessen a kismamával, milyen sérüléseket hoz magával a korábbi életéből. Ahogy nincs idő feldolgozni azt sem, hogy egy rettenetes szorongásban eltöltött várandósság után el kell szakadnia a gyerekétől.
Elviselhetetlen szorongás
– Úgy gondolom, csak azért lehet valakit felelőssé tenni, amit tudva és akarva tesz. Ez a hajléktalan nőknél, akik teherbe esnek, sok esetben nem áll – mondja Lengyel Lea, akinek az a tapasztalata, hogy bár nagyon nehéz utcán tölteni a várandósságot, aki meghozza azt a döntést, hogy vállalja, kihordja és megszüli a babáját, az általában iszonyatos erőket mozgat meg azért, hogy mindezt végig tudja csinálni. – Nagyon megrendítő egy olyan nőt kísérni, akinek ekkora nehézségei vannak. Látni, hogy vigyázni szeretne a gyerekére, miközben tele van azzal, hogy elvehetik tőle. Van ennek egy nagyon ambivalens, elviselhetetlen vetülete – mondja Lea. A várandós nő rettenetesen kötődik a szociális munkásához, aki nagyon sokat segít is, de közben ő maga is retteg, mert látja, a nő arra készül, hogy majd ő nevelheti a gyerekét, közben pedig minden jel arra mutat, hogy ez nem fog megtörténni.
Lea egy kismamáról mesél, akin a várandósság, főleg annak az utolsó szakasza iszonyatos nyomásként jelent meg.
Ilyenkor a nő egyszerre várja és kíváncsi rá, milyen lehet a babája, és közben tudja, hogy addig lehet vele biztosan, amíg meg nem születik.
Az, hogy nem lehet tudni, mi lesz velük, olyan elviselhetetlen bizonytalansági faktor, ami nagyon megviseli ezeket a nőket. – Nagyon nehéz megnyitni vele – vagy ha a társával együtt él, velük – azt a témát, hogy mi van, ha nem, vagy ha átmenetileg nem hozhatják majd ki a kórházból a babát – magyarázza a szakember, aki azt reméli, hogy egy dedikált, a hajléktalanellátás felől nyíló intézményben, amely ismeri a hajléktalanság általános elakadásait és melléteszi azt a gyermekvédelmi gondoskodást, amelyben a gyerek érdeke kerül a fókuszba, lesz tér és idő arra, hogy ezek az anyák megtanulják jól csinálni a feladataikat, mert abból a bizonytalanságból, hogy fedél és segítség nélkül várnak egy babát, aki egy olyan kapcsolatból fog születni, ami esetleg már nincs, vagy egy olyan együttlétből, ami nem közös beleegyezéssel történt, iszonyatos terhek, a tébollyal határos szorongás születik. A BMSZKI által most megnyitni szándékozott épületszárny nemcsak átmeneti otthont adna a krízishelyzetbe jutott kismamáknak, anyukáknak, de komplex, mentális támogatást is magába foglaló gondoskodást is jelentene számukra.
Csak el ne vegyék!
A hajléktalan élethelyzetben élő várandós nők nehézségeit ecsetelő szakemberek elbeszéléseiből egyértelműen látszik, hogy különböző életutak vezethetnek el ehhez a nehéz szituációhoz, ám a terhességgel való szembesülés a legtöbbjükből hasonló reflexeket vált ki. Ezek a nők, ha valamikor, hát ilyenkor teljes súlyában megélik a gyerekük miatt rájuk nehezedő felelősséget. A BMSZKI adománygyűjtő kampányának három videója három lehetséges utat mutat be: a terhességmegszakításét, az örökbeadásét és a kórházban – azaz a gyermekvédelemben – hagyásét. A nők azonban, találékonyságuknak hála, ennél több utat is kipréselnek a rendszerből.
Lengyel Lea egyik tavalyi ügyfele például, aki 18 évesen már a második gyerekével volt várandós, azt mesélte, hogy az első babát Budapest egyik erdejében várta, majd a szülés előtt hazament Borsodba. Azóta mindkét gyerekét a szülei nevelik.
– Úgy kalkulált, hogy ha titok, hogy várandós, ha elbújik egy erdőbe és ott várja a babáját, akkor senki nem fogja észrevenni és elvenni tőle.
Ez persze beszűkült gondolkodás, de érthető, hogy az anya minden gondolata aköré rendeződik, hogy ne vegyék el a gyerekét – mondja a szakember. Tapasztalata szerint a hajléktalan kismamák tisztában vannak azzal, hogy már nemcsak önmagukért felelnek, hanem egy babáért is, kötődnek hozzá, vigyázni szeretnének rá, szeretnék, ha egészséges lenne és ha a fenti okokból ez néha nehezükre is esik, igyekeznek együttműködni az őket körülvevő rendszerrel.
– Korábban egy hajléktalan nő, aki közterületen hordta ki a gyerekét, arról beszélt nekem, milyen nehéz, amikor az ember várandós és nem tud a kukából enni, mert félti a babát és nem akar romlott ételt enni – idézi fel Lea. Bár a válsághelyzetbe kerülő várandós nőknek biztonságos elhelyezésre és komplex, traumatudatos szemléletű segítségnyújtásra lenne szükségük, a valóságban nem sok kézzelfogható segítségre számíthatnak. A szociális törvény szerint egyszeri segélyben részesülhetnek, de az ellátórendszer semmilyen garanciát nem biztosít arra, hogy érdemi támogatást is kapnak. A családok átmeneti otthonai (CSÁO-k) teltházzal működnek, de a normatív támogatás miatt komoly pénzügyi veszteséggel is járna, ha egy többágyas szobát egyetlen anyuka foglalna el, és ha fogadják is a várandós vagy frissen szülő nőt, az intézmény gyakran elszigetelt községekben, több száz kilométerre van Budapesttől, olyan településen, ahol a nő senkit nem ismer.
Ezeknek a nőknek általában nincs is idejük kivárni a várólistát. A fővárosi hajléktalanszállásokra újszülött gyerekkel nem költözhetnek be, így a szülés közeledtével különösen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Emiatt küzdenek most a BMSZKI munkatársai azért, hogy megnyíljon a különleges, válsághelyzetbe került várandós nők részére kialakítandó részleg az egyik külső kerületben lévő CSÁO egyik szintjén, ahol kezdetben négy nőnek biztosítanának átmeneti férőhelyet, hogy baba és mama együtt jöhessen haza a kórházból. A program részeként segítenének eljutni az anyukáknak az egészségügyi vizsgálatokra, felvenni a kapcsolatot a védőnővel, a gyermekorvossal, támogatnák az anyákat a babáikkal kapcsolatos gondozási feladatok elsajátításában, a harmonikus kötődés kialakításában és amint arra lehetőség nyílik, a továbblépésben is segítséget nyújtanának.
Esély azoknak, akik tudnak élni a lehetőséggel
Mivel az az otthon is csak átmeneti lesz az anyáknak, akik újszülöttjükkel, netán társukkal együtt meghúzhatják ott magukat néhány hónapra, felmerül a kérdés, hogy – bár a gyermekvédelmi rendszer elégtelen működése miatt most a rendszeren belül sem lenne jobb a babáknak – nem felelőtlenség-e úgy segíteni abban, hogy a kicsi kijöhessen szüleivel a kórházból, hogy hosszú távon nem biztosított a család sorsa. A szakemberek megnyugtatnak minket, egyrészt minden ilyen intézmény ránéz ezeknek az embereknek az erőfeszítéseire és azoknak próbál meg elsősorban esélyt adni, akiken látszik, képesek lesznek élni a lehetőséggel. – Másrészt az a személyes tapasztalatom, hogy
ezeknek az embereknek nem volt másra szükségük, mint békére, stabilitásra és egy kis időre, amikor anyagilag is össze tudták szedni magukat
– mondja Lea, aki két konkrét nő esetét hozza fel, ahol az anyukák, illetve az egyik mellett az apuka is nagyon akarta nevelni a gyerekét, csak egyszerűen olyan hátrányban voltak, amit nehéz volt behozni. A két nő korán kikerült a családjából, iskolázatlanságuk miatt nagyon alacsony fizetésért dolgoztak. Egyikük utcaseprő volt, napi 12 óra munkáért 15 ezer forintot keresett. A várandósság egy pontján azonban le kellett tenniük a munkát. Annak a kismamának, aki egyedül volt, ezzel minden bevétele megszűnt.
Igyekeznek olyan hajléktalan embereket segíteni, akiknek megvannak a képességeik arra, hogy némi átmeneti támogatással és minimális biztonságérzettel, vissza tudjanak kapaszkodni. Előfordult például, hogy a rossz lakhatási körülmények miatt egy családhoz nem engedték haza a kórházból a harmadik gyereket. Nagyon szoros családi kötelékek voltak, nem hagyták annyiban a dolgot. Az anyukát a két gyerekkel felvették az egyik CSÁO-ba, az apuka pedig dolgozik, hogy lakhatóvá tegye a lakást, ahová ki tudják hozni a harmadik gyereket és végre össze tudnak újra költözni.
Persze az is kérdés, mit nevezünk sikernek, hiszen ha azt várjuk az intézménytől, hogy az ott élők egytől egyig lakásba fognak kiköltözni, akkor nyilvánvalóan nagyon nagy lesz a projekt sikertelenségi rátája. Azoknak az embereknek, akik családok átmeneti otthonában élnek, nem sok esélyük van a saját lakhatás megteremtésére. Ők általában egyik CSÁO-ból a másikba vándorolnak, míg fel nem nevelik a gyerekeiket. Nem ritka, hogy a családok városról városra vándorolnak lakhatást és munkalehetőséget keresve.
A szakemberek úgy vélik, már az is siker, ha a kismamáknak nyújtott ideiglenes lakhatással legalább annyit sikerül elérni, hogy megszűnik azt a mély, szorongató érzés, ami a bizonytalan helyzetben lévő anyák várandósságát kíséri. A szakemberek arról álmodnak, hogy hosszú távon prototípussá válhat majd az intézmény.
Addig is, míg sikerül összegyűjteni a szükséges pénzt a felújításra, a válságba jutott kismamák meghúzhatják magukat két kétszemélyes szobában a régi Népszálló épületének alagsorában. Ezeket a szobákat nem kell napközben elhagyniuk, mint a „fapadot”. Amikor a nyitva hagyott ajtón át bekukkantunk, a körülményekhez képest melegséget sugárzó, szűk kis fülkét látunk (nyitóképünk). Jelenleg összesen négy kismamának ad szállást a BMSZKI épülete. Van közöttük egy friss lakásvesztő, a többiek utcáról vagy hajléktalan létből érkeztek és a szülésig maradhatnak. A szervezet munkatársai értük is kampányolnak most. Hogy nekik ne kelljen kórházban hagyni a csecsemőjüket majd, ahogy annak az anyának, aki a császármetszés után öt nappal jelent meg az éjjeli menedékhelyen a cókmókjával. „Minden éjjel így aludt a mellemen” – mutatta a baba helyét a szociális munkásnak, aki a videóban elmesélte a történetét. „Most hogy fog aludni?” – tette fel a kérdést az az asszony. Az ő kisfia a mai napig is a kórházban van, ő pedig minden nap meglátogatja és reménykedik abban, hogy egyszer még magához veheti.
| A BMSZKI az ország egyik legnagyobb szociális szolgáltató szervezete, 25 telephelyén 665 munkatárs dolgozik. A szervezet éjjeli menedékhelyek, átmeneti szállások működtetése mellett utcai szociális munkát, álláskeresési és lakhatási tanácsadást nyújt, de az orvosi alapellátásba is bekapcsolódik háziorvosi és szakellátásaival (pszichiátria, bőrgyógyászat, nőgyógyászat). Van kórháza ápolási osztállyal, munkásszállásai, közösségi program és a gyermekjóléti ellátások körébe tartozó családok átmeneti otthona is üzemel az égisze alatt. Hozzávetőlegesen kétharmad részt fővárosi, egyharmad részt állami pénzekből működik. Ahogy a szervezet igazgatója fogalmazott, itt nagy hangsúlyt fektetnek „a szoftverre”, épp ezért a BMSZKI-nál – a hazai szociális szférában kivételes módon – stabil a dolgozói létszám, minimális a fluktuáció, a meghirdetett állásokra sokan jelentkeznek, nincs szakemberhiány. A fenntartó főváros megbecsüli a munkatársakat, akik gyakran eljutnak külföldi tanulmányutakra is, így pontosan tudják, mi kéne ahhoz, hogy jobb rendszert építhessenek és – bár az ingatlanállomány jócskán fejlesztésre szorul – ennek és az üzem méretének köszönhetően időről időre képesek olykor civil támogatókat is bevonva bővíteni az alaptevékenységüket és ezáltal kisebb-nagyobb lépésekben folyamatosan fejleszteni az ellátást.  |
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
