Ungváry Krisztián: Wass, Hankó és Takaró az Országos Széchényi Könyvtárban
A NER ideológiájához nem kellene már asszisztálnia az országnak, ahogy azt az OSZK tavaszi Wass Albert kiállítása tette. Wass antiszemita és nem túl értékes szerző. Tudományosan megalapozott bemutatása szükséges, de hazug ünneplése káros. Az sem tartható, hogy hagyatéka kezeléséért az alaptantervet kínosan átdolgozó Takaró Mihály legyen továbbra is a felelős. Ungváry Krisztián történész írása egy kínos kiállításról.
A választási események zajában elsikkadt a hír, hogy Wass Albert teljes írói hagyatéka Magyarországra érkezett. A dokumentumokból Takaró Mihály és Deák-Sárosi László kurátor kiállítást rendezett, a tárlatot az Országos Széchenyi Könyvtárban 2026. március 26-án Hankó Balázs volt kulturális miniszter nyitotta meg, és egészen május végéig volt látható.
A Wass-kiállítás megnyitói nem fukarkodtak a jelzők használatával: Rózsa Dávid főigazgató szerint a magyar kultúra szempontjából is „rendkívüli” esemény ennek a hagyatéknak a hazatérése. Hankó Balázs az anyag legnagyobb értékét abban látta, hogy az összesen négy mázsányi iratanyag a magyar nemzeti összetartozás eszméjét hordozza, és felidézte Wass Albert gondolatait a magyarságtudatról, amely „szellemi mentőövként” őrzi meg a közösség identitását. Takaró Mihály pedig Wass „folyamatos perspektívaváltásait” emelte ki, „írói munkássága az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő XX. századi teljesítményeként értelmezhető”.
Tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt rezsimben minden államilag fenntartott intézmény rendkívül kiszolgáltatott volt a politikai elvárásoknak. Így azon sem lepődöm meg, hogy az OSZK is helyet adott ennek a prezentációnak. Az viszont
meglep, hogy azt követően is felvállalja ezt a kínos tárlatot, hogy vége lett a NER uralmának.
Magam is üdvözölném egy Wass Albert életművét bemutató kiállítás megnyitását, hiszen olyan szerzőről van szó, akiről több mint száz településen utcát neveztek el, szobraival telehintették az országot. Egy ilyen kiállítás azonban nem azért lenne fontos, hogy megismételje az apologetikus Wass-rajongók érveit, hanem azért, hogy szembesítse a magyar nagyközönséget azzal, hogy
a magyar állam 16 éven át szisztematikus kútmérgezést követett el a magyar kultúra ellen.
Hamisítás elhallgatással
A kiállítás alapvetően hamisítja meg Wass valós írói mondanivalóját. „Hirdetem, hogy testvér minden ember”, áll például az egyik poszteren, holott Wass ennek éppenséggel teljes ellentétét hirdette. Antiszemita és rasszista kirohanásai a második világháborútól kezdve végighúzódnak az életművön, egészen haláláig. Ebből azonban a kiállítás semmit sem mutat be. Wass emigrációs szerepéből is hiányzik minden adat, ami azt mutatná be, hogy milyen viszonyban volt a nyilasokkal – miközben annyira komolyan vette Szálasi Ferencet, hogy azért is összeveszett a magyar emigráció egy részével, mert azok nem Szálasi kijelölt utódját, Henney Árpádot tekintették a nyilas mozgalom vezetőjének. Ebből a szempontból mégis igaza volt Hankó Balázsnak, aki a kiállítás megnyitóján azzal méltatta a szerzőt, hogy életútja a „kitartás” (sic!), a hűség és a közdelem története. Miért kell azonban egy olyan szerzőt kanonizálni, aki hungarista jelszavakban gondolkodik? Miért kell ápolni annak emlékét, akinek a kitartása a nyilas oldal támogatását, a hűség a rasszista kategóriákhoz való ragaszkodását és a küzdelem a felvilágosodás elleni harcot is jelenti?
Fontos leszögezni, hogy Wass antiszemitizmusa nem a háború után alakult ki, és nem véletlen kisiklásról van szó: hiszen 1944 nyarán a zsidók deportálását követelő metaforára épített cikket írt „Patkányok honfoglalása” címmel. Stílusát érzékeltetik az effajta irodalmi betétek: „Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepeit az iskolában is, vagyis abban a „nem közülünk való” világban. A másik, belső világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják őt.”
Wass emigrációs éveiben szűrte le azt a tanulságot, hogy Magyarország számára jobb lett volna, ha Adolf Hitler nyeri meg a második világháborút. Azok, akik Wassban a nemzeti fájdalom hiánypótló műveinek szerzőjét látják, jól tennék, ha végiggondolnák ennek a kijelentésnek a konzekvenciáit.
A kiállítás semmit sem árul el arról, hogy Wass beteges hazudozóként meghamisította saját életútját: azt hazudta, hogy tömegesen szedett fel aknákat, medveölő puskával lőtt le román repülőgépet és páncélöklökkel semmisítette meg szovjet harckocsik sokaságát. Fiktív csatákat és fiktív kitüntetések kreált magának, de emellett azt is igyekezett elterjeszteni, hogy „antifasiszta” magatartása miatt üldözte a Gestapo, sőt odáig ment, hogy a kiugrási kísérlet után letartóztatták és meg is kínozták.
A kiállítás arról sem árul el semmit, hogy Wass emigrációjában valójában teljesen elszigetelt jelenség volt: csak szélsőjobboldali hungarista körök ápolták emlékét, magára adó demokraták szóba sem álltak vele – épp vállalhatatlan nézetei miatt.
A kiállítás még csak nem is utal arra, hogy Wass Albert az egyik legvitatottabb magyar szerző. Nemcsak személyéről nincsen konszenzus, hanem még a vele kapcsolatos alapvető tényekről sem. A gyanútlan látogató tehát teljes joggal fogja nem relevánsnak tartani azt, hogy Wasst a magyar irodalmi kánon soha nem fogadta el, hogy az általa képviselt nézetek egy része vállalhatatlan, hogy az ellene 1945 után Romániában lefolytatott népbírósági per nem minden állítása hazugság, mivel ténykérdés, hogy 1940-ben a bevonuló honvédség súlyos atrocitásokat is elkövetett.
Kecskére a káposztát
Wass irodalmi hagyatéka ugyan hazaérkezett, azonban ez nem jelenti azt, hogy kutatható. A hozzáférés kérdéséről kizárólagos felhatalmazással Takaró Mihály dönt, aki egyúttal a Wass-kanonizáció legfontosabb képviselője is. Ő az a személy, aki szerint a Nyugat csak egy „zsidó lapocska” illetve „zsidó szennylap”, aki szerint Kertész Imre nem magyar író, aki szerint Spiró György „embernek is alig nevezhető”, aki szerint „Esterházy Péter kultúraromboló”. Munkássága nyomán került ki Ottlik Géza: Iskola a határon, Kosztolányi Dezső: Édes Anna valamint Mándy Iván és Örkény István a kötelező tananyagból. Helyettük a referenciapontokat Takaró számára Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile jelentik.
Takaró kompetenciáiról mindent elárul, hogy semmilyen tudományos fokozata sincsen – ez természetesen nem volt akadálya annak, hogy a Nemzeti Kerettanterv kidolgozója és irányítója lehessen. Működése miatt a teljes kortárs magyar irodalom kikerült a Nemzeti Alaptantervből. Takaró lett volna az a cenzor is, aki ellenőrizte volna, hogy az egyetemi oktatás során a tanárképzésben hogyan valósul meg a Nemzeti Alaptanterv: ez odáig fajult, hogy egyes egyetemeken már az egyetemi oktatók óráit is ellenőrizni kezdték ebből a szempontból. Amennyiben 2026. április 12-én a Fidesz nyerte volna meg a választást, akkor minden bizonnyal nekem is, mint a Miskolci Egyetem oktatójának be kellett volna küldenem a prezentációimat azért, hogy ellenőrizhető legyen, megfelelő módon oktatom-e a XX. század történetét.
Takaró természetesen magánemberként azt gondol, amit akar. Jelen esetben azonban arról van szó, hogy jelenleg a magyar adófizetők pénzén hódolhat Wass Alberttel kapcsolatos szenvedélyének és befolyásolhatja a vele kapcsolatos kutatásokat – a Wass-hagyaték tárolása ugyanis nincs ingyen.
A legkevesebb, ami ebben az ügyben elvárható volna, az az, hogy a Wass-hagyaték kutatásának felügyeletét olyan személyre bízzák, akiről feltételezhető a szakmai hozzáállás.
A torz mérce
Vállalhatatlan politikai nézetei és kínos művei dacára elvileg lehet valaki értékes író. Nemzetközi példák sora említhető meg Knut Hamsuntól Peter Handkéig olyan írókról, akik ugyan súlyosan kompromittálták magukat, de ettől még vannak érvényes műveik. Mit tegyünk akkor Wass Alberttel, akinek munkáit tagadhatatlanul sokan olvassák Magyarországon?
Szerencsére egy irodalmi mű értékét nem többségi szavazás adja. Az irodalmi érték az összes művészeti ághoz hasonlóan nem a népszerűség mértékétől, hanem az ehhez értő szakemberek értékítéletétől függ, és az állami kultúrpolitikát elsősorban ennek kellene meghatároznia. Amennyiben ebből a szempontból vizsgáljuk a kérdést, akkor megállapítható, hogy nem létezik olyan akadémiailag elismert irodalmár, aki Wass Albertet a magyar irodalmi kánon fontos szereplőjének tartaná. Még a Magyar Művészeti Akadémián belül is csak kevesen, és csak súlyos fenntartásokkal vállalkoztak erre a feladatra. Szakolczay Lajos, az MMA tagja is kimutatta, hogy Wass verseiben esetenként plagizált, és tehetsége fényévekre van Márai Sándor, Dsida Jenő vagy Áprily Lajos verseitől. Ezen az sem változtat, hogy pályája legelején, 1934-ben és 1940-ben Baumgarten-díjat kapott – írásai 95%-a ugyanis ezután jelent meg, és Baumgarten-díjat számos olyan szerző is kapott, aki soha nem volt része a szűkebben vett magyar irodalmi kánonnak.
A sors fintora, hogy a Márai-emlékév alkalmából az író életéről „Budára költöztem” címmel a Virág Benedek házban ugyanazon a napon, nem messze ettől a helyszíntől megnyílt az első (!) állandó kiállítás is. Ezt azonban nem miniszter, hanem csak a kerületi polgármester nyitotta meg, és az állami média nem is tudósított róla különösebben. Amikor pedig megtette, abban sem volt köszönet: az M1 Agenda 2026. március 26-i műsorában először Wasst méltatták, aztán Márait is megemlítették.
Ennek a hozzáállásnak egyetlen eredménye van: a teljes irodalmi nihilizmus. Amennyiben Wass és Márai hasonló súllyal szerepelhet az irodalmi étlapon, akkor ott minden elmegy.
Zárszó
A Wass iránti NER-rajongást az író által felvetett, egyoldalú magyar áldozatiság narratívája iránti szükséglet generálja, ami jól értékesíthető fideszes politikai termék.
Boldogabb helyeken azonban csak a politikai alvilág vállalkozik arra, hogy az ilyen szerzőket vonatkoztatási ponttá tegye.
A NER-nek nemcsak jogi „megalapozottsága”, hanem egy sokak által nem is annyira látható ideológiai „felépítménye” is van, ami azonban (szemben az alap-felépítmény viszonyt determinisztikusan kezelő marxista filozófiával) attól még nem fog teljesen összeomlani, ha kihúzzák alóla a mindenkori közvetlen állami támogatást. Azonban visszaszorítható arra a helyre, ahová való. Ez a felépítmény szélsőjobboldali, rasszista, és vannak hívei a NER bukása után is. Mert Wassra és társaira bizonyos körökben mindig „lesz igény”. A tudomány képviselőnek kell eldöntenie, ki az, aki irodalmi dilettáns és ki az, aki értéket képvisel. Meglehetősen kínos, hogy a nemzeti könyvtár az előbbihez asszisztált. Bizonyára kényszerből. Most lehetne ezen változtatni. Ahogy egykor elmondták a Magyar Rádióban, hogy „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”, úgy készülhet egy újabb kiállítás is, amely azt a Wass Albertet mutatja be, aki a valóságban létezett. Takaró Mihály pedig fikcióihoz a „nemzeti tőkésosztály” soraiban keresse mecénásait.
Nyitókép: Takaró Mihály előad a Wass Albert kiállítás megnyitóján 2026 március 18-án. Fotó: OSZK.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
