A múltat végképp feltölteni – soha nem látott állambiztonsági iratokat publikálhatnak az interneten
Akár az állambiztonsági levéltárban őrzött mind a 24 ezer 6-os karton felkerülhet az internetre október 22-én – tudta meg a Válasz Online. A diktatúra titkosrendőrsége által beszervezett ügynökök adatlapjainak megismerése ugyan korlátozottan ma is lehetséges, de a kérdést szabályozó 2003-as törvény már a történészek jelentős része szerint is elavult. Például pont a hálózati személyek definíciója túlságosan szűkre szabott. Az ügynökjelentések azonban várhatóan maradnak a levéltárban, merthogy azok a még a szocialista jog szerint is törvénytelenül megfigyelt áldozatokról szólnak: egyetlen posztszocialista országban sem állították célkeresztbe az egykor meghurcoltakat a jelentések korlátlan publikálásával. De mi lesz a titokzatos mágnesszalagok sorsa? Emlékezetpolitikai háttér.
Jelképes dátum, jelképes fogadalom. Tavaly október 23-én ígérte meg Magyar Péter, hogy a Tisza kormányra kerülése esetén nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat. Idén április 28-án, a választási győzelem után a Tisza elnöke már egyeztetett is Cseh Gergő Bendegúzzal, a diktatúra titkosrendőrségének iratait őrző szakintézmény, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) főigazgatójával. Az ügy súlyát jelzi, hogy Magyar még miniszterelnöki eskütétele előtt fontosnak tartotta megejteni a találkozót. A beszélgetés után a politikus bejelentette: „Az 1956-os forradalom 70. évfordulója előtt egy nappal, október 22-én nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat.”
Erős szimbólum, hogy a rendszerváltás óta ez az első kormány, amelynek a feje gyerekként élte át a rendszerváltást, azaz semmilyen értelemben nem köti a múlt. Mégis adódik a kérdés: vajon mit jelent a „nyilvánosság” és mit az „ügynökakták”? Az együgyűnek tetsző kérdések megválaszolása elengedhetetlen az egyik legkényesebb emlékezetpolitikai téma szétszálazásához. Olyan ügyről beszélünk, amelynek kapcsán 1990 óta politikai meg titkosszolgálati érdekek keveredtek az áldozatok (a megfigyeltek, meghurcoltak) információs kárpótláshoz fűződő jogával és a tudományos múltfeltárás szempontjaival. Nemcsak nálunk, hanem az egész posztszocialista térségben. Ugyanis nincs olyan modell, amellyel mindenki megelégedésére rendezte volna a kérdést. Lengyelországtól a volt NDK-ig, Romániától Csehországig mindenütt viták, botrányok, törvények és ellentörvények jellemezték az államszocialista diktatúra titkosrendőrségi múltjának feltárását. Ami többé-kevésbé azonos módon zajlott: mindenütt hoztak a parlamentek a megmaradt állambiztonsági iratanyag kezelésével kapcsolatos törvényeket és mindenütt létrejöttek a dokumentumokat megőrző, feldolgozó szakintézetek, -levéltárak. A baltiak, illetve a jugoszláv utódállamok kivételek. Előbbieknél a távozó szovjet államhatalom minden iratanyagot magával vitt, utóbbiaknál pedig Szlovéniában és Horvátországban a nemzeti levéltárban kutathatóak az állambiztonsági iratok, amelyek nagy részét a szövetségi állam idején Belgrádban őrizték (és őrzik most is.) Szerbiában azonban el sem kezdték a múltfeltárást. Oroszországban pedig a volt KGB-s Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével a Jelcin-korszak mégoly bátortalan múltfeltárási kísérletei is elhaltak.
Általánosan érvényes modell nincs, a kérdést nálunk szabályozó 2003. évi III. törvényt az elmúlt két évtizedben számos jogos kritika érte.
Például a hálózati személy fogalmának meghatározása vagy a közszereplőkkel kapcsolatos rendelkezések miatt. A jogszabály alapján az a hálózati személy (a köznyelvben a híres-hírhedt ügynök), aki a törvényben meghatározott állambiztonsági szerveknek „titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységért előnyben részesült”. E meghatározás alapján az a személy, akiről kiállították a beszervezést rögzítő hatos kartont, s azon szorgos állambiztonsági kezek a foglalkoztatás mérföldköveit éveken keresztül feljegyezték, esetleg írógéppel, aláírás nélkül készítette jelentéseit, netán szóban referált tartótisztjének, s utóbbi készített írásos összefoglalót – nos, az illető minden nyilvánvaló jel ellenére sem nevezhető hálózati személynek. Nem véletlen, hogy már többen felvetették: egyszerűen el kellene törölni a hálózati személlyel kapcsolatos törvényi definíciót. Az ugyanis olyan, mintha mondjuk a forradalom mibenlétét próbálná egy törvény rögzíteni – s minden, ami nem esik a „százezer ember megrohamozta a zsarnok palotáját” meghatározás alá, azt nem lehetne forradalomnak nevezni.
Meglehetősen furcsára sikeredett a közszereplőkkel kapcsolatos szabályozás is. Ugyan bármely állampolgárnak joga van közszereplő esetleges állambiztonsági múltjával kapcsolatos kérést benyújtani az ÁBTL-nek, a levéltár azonban köteles az illetőt megkeresni. Ha ő nem ismeri el közszereplői státuszát, az intézmény nem adhatja ki a dokumentumokat. Végül a Fővárosi Törvényszék dönt arról, az illető beleesik-e a közszereplő kategóriába, azaz „közhatalmat gyakorol, gyakorolt vagy közhatalom gyakorlásával járó tisztségre jelölték, illetve aki a politikai közvéleményt feladatszerűen alakítja vagy alakította”.
Noha a törvény számos sebből vérzik, téves az a közkeletű vélekedés, amely szerint az aktákat elzárták, csak azért, mert nincsenek fönt az interneten. Minden magyar állampolgár kikérheti a róla született állambiztonsági jelentéseket, azokat – amennyiben megvannak – az ÁBTL kiadja. Azonban sok minden hiányzik, mert a rendszerváltás előtt az állambiztonság többet darált, mint manapság egy átadás-átvételre készülő miniszteri kabinet. Kevéssé közismert, hogy a kérelmező nyilvánosságra hozhatja a róla jelentő ügynökök, illetve a vele foglalkozó hivatásos tisztek nevét. Tudományos kutatók pedig még szélesebb körben vizsgálódhatnak, s bizonyos adatvédelmi megszorításokkal (a jelentésekben kitakarják a célszemélyek egészségi állapotára, szenvedélybetegségeire vagy szexuális életére vonatkozó részeket) mindent megkapnak. Publikálják is, a történészek által hangyaszorgalommal teleírt folyóiratok és könyvek állításait időnként felkapja a sajtó, s elindulnak a már unalomig ismert koreográfiával az ügynökbotrányok.
Nem véletlen tehát, hogy az új kabinet a hatályos törvény felülvizsgálatával vágna rendet az iratdzsungelben. Egy május 14-i kormányhatározat a Miniszterelnökséget vezető miniszter, az igazságügy-miniszer és a belügyminiszter feladatává tette a „2003. évi III. törvény rendelkezéseinek teljes körű és soron kívüli” felülvizsgálatát. Vajon mit takar a lakonikus megfogalmazás? Kérdéseket küldtünk a tárcáknak a tervezett lépésekről, választ azonban nem kaptunk. (Igaz, még csak most állnak föl új minisztériumi vezetések, némelyiknek még sajtóval foglalkozó munkatársa sincs.) Az ÁBTL-ben kerestük Cseh Gergő Bendegúz főigazgatót, aki a folyamatban lévő munka miatt türelmet kért lapunktól. Nem kedvetlenedtünk el, s az új kormány témával kapcsolatos elképzeléseire rálátók segítségével jártuk körbe, vajon mi és hogyan kerülhet majd nyilvánosságra október 22-én.
Bár forrásaink több pontban eltértek, illetve még politikai döntés sem született, az erősen valószínűnek látszik: amennyiben az „ügynökakták nyilvánossága” alatt az összes dosszié online publikálását értjük, arra nem fog sor kerülni. Egyrészt az ÁBTL öt irat-folyókilométernyi dokumentumot őriz, ennyi anyagot október 22-ig képtelenség digitálisan feldolgozni.
Ha a dossziékat sorba állítanánk, a budapesti Jászai Mari tértől a Boráros térig tartó papírkígyót kapnánk.
(Igaz, ezzel az iratanyaggal a magyar intézmény fasorban sincs német partneréhez képest: a keletnémet Stasi a kommunista paranoiát a német precizitással egyesítette, aminek eredménye 110 irat-folyókilométernyi fennmaradt dokumentum.) Ennél sokkal fontosabb szempont azonban, hogy az állambiztonság még a szocialista jog alapján is illegálisan dolgozott saját állampolgáraira. Ahogy Gyarmati György történész, az ÁBTL korábbi főigazgatója Mire jók az állambiztonsági ügynökiratok, és mire nem? című tanulmányában fogalmazott: „Elsősorban a megfigyelt áldozat az ügynökakta főszereplője, hiszen az általa nem ismerhetően őt célzó megfigyelés terméke – az ügynökjelentés – saját további sorsát is befolyásolja.” Azaz
a jelentések teljeskörű publikálása még egyszer áldozattá tenné azokat, akiknek sorsa gyakran így is törést szenvedett az állambiztonság miatt.
Az életük legintimebb mozzanatait is rögzítő jelentések nyomán az 50-60-as években akár börtönbe is kerülhettek, de később is jogi eljárások, munkahelyi elbocsátás, külföldi utazás ellehetetlenítése, megérdemelt előléptetés elmaradása lehetett a sorsuk. Csak azért, mert a környezetükben lévő ügynökök (gyakran barátok, kollégák, néha családtagok) jelentése politikai célkeresztet rajzolt a homlokukra. Ilyen totális iratnyilvánosság sehol nincs. A legmesszebb jutó csehek és szlovákok is csak az állambiztonsági hálózati személyek adatait rögzítő iktatókönyveket publikálták online. Az ezekben szereplő alapadatokból – név, születési hely, lakcím – be lehet azonosítani az egykori ügynököket. Tevékenységük mibenléte azonban már nem derül ki, hiszen a jelentéseket tartalmazó munkadossziék (amennyiben megmaradtak), az egykori Csehszlovákia utódállamaiban sem kerültek fel az internetre.
Információink szerint politika és szakma közös gondolkodása nyomán Prága és Pozsony lehet példa Budapest számára is, azaz október 22-én felkerülhetne az összes 6-os karton az internetre. A Belügyminisztérium állambiztonsági, azaz III-as főcsoportfőnöksége ezeken az adatkártyákon rögzítette a beszervezett ügynökök összes személyes adatát, a beszervezés alapját, a foglalkoztatás irányát, illetve a hálózati személyt „tartó” állambiztonsági szervet. Ott lenne tehát ezen a listán mondjuk az 1975-ben beszervezett falusi református lelkész, aki nyomás alatt igent mondott, kiállították róla a 6-os kartont. Azonban érdemi jelentést soha nem adott, és a tartótisztjével való második találkozón lelkiismereti okokból megszakította a kapcsolatot az állambiztonsági szervekkel. De ezen a listán szerepelne olyan igazi görény is, aki önszorgalomból közel négy évtizeden át jelentett, és az 50-es években bizonyíthatóan két embert juttatott bitófára – neki ugyanúgy volt 6-os kartonja, mint az említett, gyerekei továbbtanulásával megzsarolt református papnak. (Mindkét eset valóságos.)
A levéltárban jelenleg 24 ezer 6-os kartont őriznek – a szám értékeléséhez tudni kell, hogy a szakértői becslések szerint a második világháború végét követően 1990-ig nagyjából 150 ezer ember szerepelhetett hálózati személyként az állambiztonság nyilvántartásaiban. A két szám közötti óriási különbség nemcsak saját irataik mennyisége alatt roskadozó bürokráciákra jellemző selejtezéssel, hanem a történelemmel is magyarázható. Mind 1956-ban, mind 1989-ben hatalmas iratmegsemmisítés zajlott. (A 60-as években meg a pártvezetés számára kényelmetlen koncepciós perek anyagait zúzták be.) A forradalom idején a felkelők és a lebukástól félő állambiztonságiak, a rendszerváltás idején pedig az új világtól tartó titkosrendőrök daráltak le, égettek el dossziékat, nyilvántartásokat, kartonokat – ez derült ki a nevezetes Dunagate-ügyben már 1990 elején. A III//II-es csoportfőnökségnél, azaz a kémelhárításnál dolgozó Bálint László Évtizedeim a titkosszolgálatnál – Egy magyar kémelhárító emlékiratai című visszaemlékezésében kendőzetlenül leírja, hogy egyik hálózati személye saját hivatali páncélszekrényében őrzött 6-os kartonját az ügynök jelenlétében égette el – így tüntetve el örökre kettejük együttműködésének nyomait. (Kérdés persze, mi lett a karton központi nyilvántartóban elhelyezett másodpéldányával.)
Az októberi iratnyilvánossági akciónak részei lehetnek továbbá a beszervezési dossziék, amelyekből összesen 9 ezret őriz a levéltár – jóval kevesebbet tehát, mint 6-os kartonból.
Nagy kérdés, hogy mi lesz az úgynevezett mágnesszalagokon rögzített adatok jövője.
A kormány és a levéltári szakma háza tájáról is úgy értesültünk, mérlegelik ezek publikálását is. Sokáig legendák tárgyai voltak a szalagok; némelyek úgy vélték, ezeken szerepelnek a végső titkok. Ezt a képzetet erősítette, hogy a szalagok 2017-ig a Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve utódja, az Alkotmányvédelmi Hivatal kezelésében álltak. Ekkor a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az ÁBTL szakemberei megvizsgálták az olvashatóvá tett, majd a Történeti Levéltárba szállított anyagokat. Kiderült, a 18 mágnesszalagon (a korszak pendrive-ján) három adattárat rögzítettek 1990 elején, ezek közül az egyik tartalmazza a III-as főcsoportfőnökség által hálózati személyként nyilvántartottakat. A közel 60 ezer rekordot tartalmazó adattárban olyanokról is található információ, akikről nincsen semmilyen papíralapú dokumentum a Történeti Levéltárban, jelentős részben azonban átfedésben van az ÁBTL-ben őrzött anyagokkal. Mint általában az állambiztonsági adatoknál, a mágnesszalagok kapcsán is van egy csavar: a dátumok dekódolása, kinyerése nem sikerült. Azaz például a születési dátumok olvashatatlanok, márpedig ezek nélkül egy-egy személy azonosítása meglehetősen problémás.
Kevésbé problémás, inkább akarat kérdése a titkosszolgálatoknál meglévő iratok felülvizsgálata. Jelenleg ugyanis a „cégek” főigazgatói döntenek egy-egy irat minősítésének fenntartásáról, illetve feloldásáról. Utóbbi előfeltétele az ÁBTL-be való átszállításnak, azaz a nyilvánosságnak. Már a 2007-2008-ban vizsgálódó, a nemrég elhunyt Kenedi János kutató által vezetett bizottság megállapította, bőven akad a közre tartozó anyag a szolgálatoknál. Amelyek persze sehol a világon nem a transzparenciájukról híresek, viszont mivel „parancs-értettem!” logikával működnek, végrehajtják a politikai döntéshozók utasítását.
Erre már csak azért is szükség lenne, mert az elmúlt években nem serénykedték túl a dolgot. Az Országgyűlésnek benyújtott legutóbbi beszámoló szerint a 2019 és 2024 között a Történeti Levéltárba 550 folyóméternyi irat került. Jelentős része, 472 iratfolyóméter az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóságtól került be a szakintézménybe, s az elődszervezet dokumentumait tartalmazta. Fél évtized alatt a titkosszolgálatoktól alig érkezett új dosszié: a Nemzetbiztonsági Szakszolgálattól 50, az Alkotmányvédelmi Hivataltól 10 iratfolyóméternyi irat került be a levéltárba, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat pedig egy méternél is kevesebb irattal örvendeztette meg a kutatókat. Ez a lanyhaság nyilván megváltozik, ha az október 22-ére időzített dossziépublikálásokkal együtt a kormányzat irat-felülvizsgálatra is utasítást ad. Ugyanakkor vannak olyan dokumentumok, amelyek nyilvánossága máig hatóan nemzetbiztonsági érdekeket sértene. Nyilvánvalóan senki nem kívánhatja, hogy mondjuk a szomszéd országokban a 80-as években beszervezett külföldi állampolgárságú, sokszor magyar nemzetiségű hálózati személyeket a titkosszolgálatok odadobják. Ezek az emberek ugyanis a hatályos román vagy szlovák jog szerint hazaárulást követtek el, és akár ma is büntetőeljárásokkal kellene szembenézniük.
Akármilyen döntés születik is végül az iratnyilvánosságról, a neheze csak az akták publikálása után következik. Vajon mihez kezd a magyar társadalom a rázúduló adatokkal? Azzal, hogy alapvetően nem „híres emberek” történetei elevenednek meg, és nem derülnek ki az 1989-1990-es rendszerváltás kudarcának okai sem. Hétköznapi sorsok kerülnek majd teljesen más fénytörésbe, halottak életútját kell átértékelni, élőknek kell majd magyarázattal szolgálni. Alighanem jobb lett volna ezen az államszocialista rendszer bukásakor túlesni – de egy társadalomnak soha nem késő elkezdeni beszélni közös történeteiről.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
