Zsámbéki Anna: Vessünk véget a műtárgyak elkótyavetyélésének!
Azonnal hatályon kívül kell helyezni a jogszabályt, amellyel az Orbán-rendszer reprezentációs célból, protokolláris ajándékként ingyenesen átruházhatóvá tette az állami tulajdonú műtárgyakat – írja lapunknak küldött cikkében Zsámbéki Anna. A restaurátor az örökségvédelem terén szükséges elszámoltatás és rendszerváltás további lépéseit is vázolja, és felhívja a figyelmet az Iparművészeti Múzeum tarthatatlan állapotára. Ez a magunk mögött hagyott korszak talán legsúlyosabb öröksége a múzeumügyben.
Annyi éven át, annyi szakmai terület várta, hogy megtörténjen végre az a változás, amely segíthet, hogy az utolsó vagy utolsó utáni pillanatban megállítsunk, visszafordítsunk romboló folyamatokat. Most elérkezett egy fordulópont, amely több tényező együttállásából jött létre: egyetlen szereplő politikai dinamizmusa, egymást erősítő közéleti helyzetek, a független sajtó és ellenzéki szereplők folyamatos munkája, valamint sokak közösségi aktivitása egyszerre teremtette meg az újraértelmezés és újjáépítés lehetőségét.
A választások után eltelt majd’ két hét azt mutatja, hogy az említett szereplők egyike sem dőlt hátra. Azt látjuk, hogy a váltás folyamatát hasonló dinamizmus fogja jellemezni, a politikai felhatalmazást adók pedig fenntartják a jogot, hogy véleményezzék a döntéseket, szorgalmazzák a jóvátételi folyamatokat, szigorúan véve az elszámoltatást.
Tudjuk, hogy ezekhez idő kell. Tudjuk, hogy van egy prioritási lista. Értjük, hogy nem tud minden azonnal és éppen olyan formában megoldódni, ahogy egyénenként külön-külön szeretnénk. És ott van a félelem is, hogy vajon lehet-e még korrigálni, és ha igen, akkor megvan-e a szükséges szándék, az arra való fogékonyság az ország új vezetésében. És megvan-e a szükséges elhivatottság és kiállási hajlandóság szakmai részről olyan kérdések előtérbe helyezéséről, amelyek nem állnak a prioritási lista élén.
Műtárgy- és műemlékvédelmi szakemberként vajon mikor kezdhetünk erélyesebben integetni, hangosabban elemezni helyzeteket, hogy ne okozzunk zavart, de azért még időben tegyük?
Csak majd miután az oktatásügy elindul egy reményteli úton? És az egészségügy is? Bár utóbbinál vannak biztató vezetői mozdulatok, de várjuk-e meg, amíg tényleg rendeződni kezdenek az életminőségünket elsődlegesen befolyásoló szakterületek. És az elszámoltatás terén vajon számíthatunk-e rá, hogy a kultúrával, a kulturális javakkal való visszaéléseket is előveszi a rendszer, és az igazságszolgáltatás is foglalkozik a kérdéssel?
A szabályozási környezet újraértelmezése során lehetőleg gyorsan el kell jönnie annak a pillanatnak is, amikor kikerül a jogszabályok közül a 2007. évi CVI. törvény 2024. december 6-án hatályba lépett módosítása [V. fejezet 36.§ (12)], amelynek értelmében a magyar állami vagyonba tartozó ingóság reprezentációs célból, protokolláris ajándékként ingyenesen átruházhatóvá vált.
Hiszen számos példát ismerünk az elmúlt időszakból, amelyeket a törvénynek ez a rövid mondata szentesít.
A közgyűjteményi vagyon politikai felhasználásának legerősebb jelképei közül felidézhetjük a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe tartozó, II. Zsigmond Ágosthoz kötött díszpáncélt, amelyet 2020-ban a miniszterelnök személyes döntése nyomán, a muzeológiai szakmai kontroll megkerülésével adtak át diplomáciai ajándékként Lengyelországnak.
A múzeumi kontextusból való kiszakítás, az intézményi „kiürítés” emlékezetes példája, amikor 2016-ban az Iparművészeti Múzeum Esterházy-eredetű műtárgyai Fertődre kerültek, tartós és megnyugtató bemutatási koncepció nélkül. Így közkincs helyett leginkább a kastélyfejlesztési projektek és az országos múzeumi rendszer konfliktusának szimbólumává váltak.
Ide sorolható az is, amikor
a Szépművészeti Múzeum tíz értékes festménye egy Habony Árpádhoz köthető, kezdetben titkolt helyszínen lévő magánlakásba került kölcsönzés címén,
alacsony díj ellenében, kétséges biztosítási háttérrel, majd csak a nyilvánosság nyomására került vissza a gyűjteménybe.
A közelmúltból pedig könnyen felidézhetjük Lázár János az Iparművészeti Múzeum raktárában tett látogatását, amely során középületek berendezéséhez válogatott műtárgyakat a legnagyobb természetességgel.
Ezek az esetek külön-külön is kérdéseket vetnek fel, együtt azonban egy következetes mintázatot rajzolnak ki: a közgyűjteményi vagyon egyre rugalmasabban értelmezett, politikai és reprezentációs célú felhasználását. Amelyre a hivatkozott jogszabály is felhatalmazást ad!
E példák súlya mellett szinte mellékesnek tűnik Fekete Péter – bűvészből lett cirkuszigazgatóból lett államtitkárból lett cirkuszigazgató – sajátos „kultúrkincs-hordozási” gyakorlata. Közgyűjteményekben tett látogatásai során kedélyesen így fogalmazott: „megszokhatták már, hogy ha valahova meghívnak, akkor egy másik intézményből, egy másik polcról leemelek valamit és elhozom magammal”. Bár a múzeumi szakma leginkább Prőhle Gergellyel értett egyet, aki kellő eleganciával jelezte az erkölcsi aggályait, sokan csak a bűvészmutatványt látták benne.
Számos intézményvezető – például: Baán László, Demeter Szilárd, L. Simon László, Ókovács Szilveszter, Vidnyánszky Attila – is kiállt mellette, éltetve „ezt a szellemes, szimbolikus és formabontó szemléltető módszert”.
Mindezzel együtt a jelenség mégis beszédes: amikor közgyűjteményi tárgyak ilyen módon kerülnek a hatalom reprezentációs terébe, az – még ha csak jelképesen is – a kulturális vagyon kisajátításának benyomását keltheti.
Miért nem működik a morális gát?
- Részben azért, mert nincs egyértelműen azonosítható károsult. A múzeum „az államé”, ezért könnyű úgy tekinteni rá, mintha nem konkrét személyektől vennénk el valamit.
Valójában azonban a közösből történik az elvétel, vagyis mindenkitől egyszerre.
- Ezt a bizonytalanságot erősíti a hatalom közelsége is. Ha politikai szereplő teszi meg ezt a gesztust, sokan hajlamosak azt feltételezni, hogy az szükségképpen legitim. Mintha a pozíció önmagában felmentést adna. Miközben éppen itt kellene a legerősebbnek lennie a határvonalnak.
- A „kicsit elhozok” logikája nem más, mint önmegnyugtatás. Ugyanez a gesztus jelenik meg, amikor valaki egy kis koralldarabot visz haza egy távoli tengerpartról. Amikor turisták kisebb elemeket visznek el Pompeji romjaiból. És akkor is, amikor Magyar Péter az egri vár falából származó darabot mutat fel szimbolikus ajándékként.
Az ilyen történetek önmagukban talán jelentéktelennek tűnnek, mégis ugyanabba az irányba mutatnak: elmosódik a határ a közös és a személyes között. És ez a helyzet most inkább akadályozza, mint segíti a tisztánlátást.
Így még nehezebb ráérezni, hogy mikor lehet előhozakodni azzal a kérdéssel, hogy mi lesz – többek között – az Iparművészeti Múzeum sorsa? Ki vállalja fel a felújítás finanszírozását és ennek az elképesztő léptékű mentési kísérletnek a levezénylését? Sürgős lenne, hiszen az állagromlás egyre gyorsuló folyamatnak látszik.
Fel lehet-e tenni azt a kérdést is ennyi év után, hogy ki a felelős a szakmailag indokolatlanul lebontott épületrészek sorsáért, ami felvetheti több, egymásra épülő jogsértés vagy akár bűncselekmény gyanúját? Kulturális örökség megsértése, gazdasági bűncselekmények (a bontás → szállítás → raktározás → rekonstrukció költséggeneráló folyamat mentén), hűtlen kezelés, költségvetési csalás… Talán specifikusan összefoglalva: műemléki érték indokolatlan megbontása gazdasági előny elérése érdekében.
És milyen léptékig tárhatóak fel a múzeumi területet ért egyéb károkozások részletei? Milyen mértékben kérhetőek számon a felelősei?
Utánajárhatunk-e, hogy milyen műtárgyak kerültek ki – többek között – az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből különböző kastélyokba vagy középületekbe?
Ezek közül melyek útja követhető hivatalosan, melyekhez kell megszólaltatni muzeológusokat, akik remélhetőleg dokumentálták a nem hivatalos műtárgyvándorlásokat is.
Ennek a kérdésnek azonban nemcsak intézményi és szakmai, hanem nagyon is konkrét jogi vetülete van.
Tudjuk, hogy vannak fontosabb, életbevágó ügyek. De azt is tudjuk, hogy van, ami nem várhat, van, amit nehéz lenne jóvátétel nélkül elfogadni. Nemcsak a múzeumi szakma önérzete, hanem a lakosság kulturális lehetőségei, akár az oktatásüggyel való szoros kapcsolata miatt is. Ezért nagyon várjuk a felelős vezetők kinevezését, a szakmai és civil kezdeményezések meghallgatását, az operatív és jogi lépéseket lebonyolítani képes szakmai apparátust és természetesen anyagi erőforrást is.
És nem kevésbé fontos, hogy az a világos elvi iránymutatás is megszülessen, amely képes kijelölni, hogy hol húzódnak az új erkölcsi határok.
A kulturális örökség megőrzése nem maradhat kizárólag intézményi vagy politikai ügy. A múzeumok és műemlékek nem díszletek, hanem közös tudásunk hordozói. Minden épület és minden bennük őrzött tárgy több mint szín, forma, anyag és díszítés. Gondolkodásmódok, társadalmi minták és életutak rajzolódnak ki a technikai megoldások, a funkciók és az anyaghasználat megismerésével. Ezek a múlt lenyomatai, amelyek a jelen megértéséhez és egy fenntarthatóbb jövő elképzeléséhez is kapaszkodót adnak. Ha ezek az értékek eltűnnek vagy kiüresednek, a múlt mellett az abból következő lehetőségek is elvesznek. Éppen ezért a megőrzésük nem maradhat kizárólag intézményi vagy politikai kérdés. Valódi súlyt akkor kap, ha társadalmi igény áll mögötte. Ha világossá válik, hogy mindannyiunk közös érdeke, hogy ezek a terek és gyűjtemények élő, hozzáférhető tudásként maradjanak velünk.
Nyitókép: Orbán Viktor és Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő 2021. február 17-én, amikor Orbán átadta Lengyelországnak a Magyar Nemzeti Múzeum egyik legértékesebb műtárgyát, egy Zsigmond Ágost Jagelló királyfihoz köthető díszpáncélt (fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto via AFP)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
