Pintér Béla: A Fideszen máris úgy nevetnek a nézők, ahogy A tanún szoktunk nevetni
A tegnap még aktuális jelenvalóság mára történelmi bornírtsággá vált. A poénokra adott reakció megtízszereződött. Döbbenetes tapasztalat – mondja Pintér Béla arról, hogy április 12-én hatalmasat ugrott a történelem kereke, s a nézők máris úgy hahotáznak a darabjaiban megmutatott NER-en, ahogy A tanún szoktunk nevetni. A művész, aki drámaíró, rendező, színész és társulatvezető egyszemélyben, elismeri, hogy az aktualitásokkal teletűzdelt darabokon itt-ott változtatnia kell a NER bukása után, s a Válasz Online-nak nagyon plasztikusan írja le Vidnyánszky Attilával való kapcsolatát is. De mi lesz most vele, hogy vége a Fidesz rendszerének? Téma nélkül marad? Nagyinterjú.
– Tisza-kétharmad. Kellett ez önnek?
– Kellett!
– Hiszen dobhatja ki a darabjait! Még legutóbbit, a Kabukit is!
– Nem, a Kabukit nem kell levennem műsorról. Egyet kell csak, a Vérvörös, törtfehér, méregzöldet. Az a NER bukása után valóban nem működik. Kétszáz év múlva játszódik, amikor egy Gáspár Győző-kaliberű figura elnökli az országot, amelyben addigra már Putyinváros is van… Április 12. megmutatta, hogy mégsem arra mennek már a dolgok, amerre 2021-ben tartottak, amikor azt a darabot írtam.
– A választás estéjén nemcsak a NER bukott meg – a pintéri pesszimizmus is?
– Igen, bár ez a pintéri pesszimizmus elég rosszul hangzik. Fejtő Ferenctől hallottam egy Juszt László-interjúban, de már ő is idézte valakitől: a tisztánlátás pesszimizmusát felül kell, hogy írja az akarat optimizmusa. Remélem ez és a bátorságunk is kiviláglott az előadásainkból.
– Utóbbi mindenképpen, de azért sötét jövőt vázol a Kabuki is: nem tudunk tisztességesek maradni nemzetként. Tényleg nem vesztette el az aktualitását?
– Abban igaza van, hogy a választás után kellett eszközölnöm némi változtatást a darabon. Az eredeti verzióval azt szerettem volna üzenni – Bereményi Gézát idézve –, hogy „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”. Hogy vigyázzatok, emberek, mert ha engedünk a gyengeségnek, ha nem vagyunk bátrak, ha rossz kompromisszumokat kötünk, ez lesz a vége. A meghunyászkodó, gyomorforgató gyávaság.
„Hol sírjaink emelkednek, unokáink köpnek egyet… A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy aljas rabszolgák leszünk.”
Ez volt az eredeti vége a darabnak. Sőt, valójában orosz rabszolgák szerepelt benne legelőször, de azt végül aljasra cseréltem, hogy általánosabb legyen. Április 12-én viszont megváltoztattam, gondolván: „Ha megint nyer a Fidesz, legalább egyszer eljátszottuk optimistán”. A Fidesz nem nyert, és azóta is úgy játsszuk, hogy a lázadó, szabad, bátor énjét ugyan megöli a főhős, de szellemként most újra megjelenik. És most már a magyarok istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Közben a NER luxusoligarchája kioldalog a színpadról – a többiek most már nélküle táncolják el a finálét.
– A közönség mit szól? Működik a darab így, NER nélkül is?
– A választás másnapján a történelem kereke nem lassan fordult egyet – óriásit ugrott. Játszottunk 13-án is, s már úgy nevettek a nézők, ahogy A tanún szoktunk nevetni. A tegnap még aktuális jelenvalóság mára történelmi bornírtsággá vált. A poénokra adott reakció megtízszereződött. Döbbenetes tapasztalat. Néhány apró módosítással az aktualitásokra erősen reagáló darabok is működni fognak reményeim szerint – az Idegen test esetében annyi a változás, hogy bemondunk egy 2025-ös dátumot az elején, ahogy a Réka és az oltatlanoknál is egy 2023-ast, de levenni ezeket sem kell a repertoárról. Csak a Vérvörös került tehát légüres térbe április 12. után. Nem bánom. Remélem, örökre elvesztette aktualitását.
– Nem akart interjút adni a választás előtt. Kerestük akkor is, de inkább nemet mondott. Miért?
– A Kabukival kapcsolatos botrány miatt. Abban maradtunk a szűkebb vezetőséggel, hogy inkább ne adjak interjúkat. Olaj lenne csak a tűzre.
– Arra utal, amikor a már említett Vera nevű NER-oligarchát Schmidt Máriaként azonosították be és azon hüledezett a teljes Fidesz-propaganda, hogy agyonverik a darabban?
– Arra. Ha a gyalázkodók megnézték volna az előadást, talán észrevették volna, hogy egy álomjelenetet látnak, amely néhány pillanatig valóságosnak tűnhet, de a karakter később is a színpadon van… Mindenesetre Nagy Ferónak volt akkor egy botrányos megszólalása, kellett valami az úgynevezett „másik oldalról”, amiből botrányt lehet kreálni. Ennyi történt valószínűleg. Mégis úgy voltunk vele: ha nyilatkozom a kampányhajrában, úgyis kiollózzák belőle azt, amire hivatkozva azt tudják mondani: tessék, a NER-eseket agyonverető Pintér Béla Magyar Péter köréhez tartozik! Bármit mondtam volna, föl lehetett volna használni a Tisza elleni kampányban.
– Milyen érzés, hogy megbuktak, akik miatt a választás előtt inkább nem szólalt meg?
– Eufórikus. 16 év után nehéz is felfogni. Amikor megtörtént – hát az hihetetlen volt. Április 12-én este is játszottunk, s a nap folyamán Lázár János még arról beszélt: az elsöprő Fidesz-győzelmet látva a tiszások majd polgárháborút fognak kirobbantani Budapesten. Attól féltünk, hogy ezek szerint az oroszok bele fognak nyúlni valahogy a szavazatszámlálásba… Baljósan derengett fel a 2018-as választás, amikor leállt a rendszer, s mire visszatért, már narancssárga volt az ország. Az előadás után aztán ránéztem a telefonomra és láttam, hogy megvan a Tisza-kétharmad is.
– Orbán elismerte a vereséget, átadja a hatalmat – szóval nem is érvényes mindaz, amit a NER-ről írt és mondott? Demokrácia volt itt végig, csak túlaggódta?
– Nem. A NER átszőtte az életemet, keserű zamata végig ott volt a szánkban. „Hol zsarnokság van…”.
Tizenhat éven át üvöltöttek a pofánkba azok az iszonyatosan buta és gonosz propagandaplakátok. Szoronghattam, hogy a Harcosok klubjából egy nyugdíjas vajon belök-e a villamos alá…
– Azért ilyen csak nem történt!
– Olyan igen, hogy kiléptem az Átriumból, egyszer csak jött egy ember a nyomomban, hogy „te szemét” … Én el tudtam zavarni, de a kolléganőm nem, aki elment kutyát sétáltatni az erdőbe, s minthogy a Kabuki-botrány miatt minden propaganda-termékben ott volt a fotója, könnyen beazonosították és húsz centiről üvöltöttek az arcába, hogy „Mit képzelsz magadról!!!??” Eközben azt láttuk, közpénzmilliárdok folynak értéktelen és értékelhetetlen kulturális produktumokra, a mi támogatásunk meg nulla volt. Az egekbe kellett emelnünk a jegyárainkat, hiszen a jegybevételből élünk 94 százalékban. A maradék 6 százalékot meg nézői adományok teszik ki. Közben 2025-ben az infláció már akkorára nőtt, hogy a nézőknek dönteniük kellett: eljöjjenek, vagy azt a pénzt inkább a tegyék félre nyaralásra? Tavaly ez már nálunk is érződött.
– Közben Hankó Balázs milliárdokat osztott ki fideszes celebeknek a saját NKA-s bizottsága elől is eltitkolva azt.
– Nem lepett meg a hír. Remélem, elnyeri méltó büntetését, de a munkámra szeretnék koncentrálni. Nincs időm rá, hogy ilyen emberekkel foglalkozzam.
– Viszont az új kormánnyal elég jó kapcsolódási pontjai vannak. Kér majd támogatást?
– Személyesen biztosan nem fogok lobbizni, bár tényleg megtehetném: Nagy Ervin három darabomban játszik, remek viszonyban vagyok vele. De, hogy most meg Nagy Lászlóval szóljak: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.” Bízom benne, hogy ezentúl mindenkinek az általa létrehozott művek értéke szerint támogatják majd a munkáját.
– Vidnyánszky Attila, aki végül is elintézte, hogy egy fillérhez ne jusson a társulata, mit érdemel?
– Ervin többször nyilvánvalóvá tette már, hogy nem szeretné folytatni a „Most mi jövünk!”-hagyományt, helyette minőség- és teljesítményalapú támogatási rendszert képzel el. A nézőknek és hosszútávon a nemzetnek ez lenne az érdeke.
– És az öné? Nem hisszük, hogy nincs önben revánsvágy.
– Tény, hogy Vidnyánszky Attila megkeserítette az én életemet is… Nehezen is beszélek róla. Ha meglátom a fotóját, már görcsbe rándul a gyomrom.
Talán csak azt az egy pozitívumot tudom elmondani róla, hogy amikor 2019-ben meg akarták szüntetni a független színházak támogatását, akkor még a Teátrumi Társaság és az MMA is felszólalt ez ellen.
– Tehetséges. Ezt is szokták mondani.
– Tehetséges, csak attól tartok, tehetségesebbnek, magyarabbnak és keresztényebbnek gondolja magát mindenki másnál.
– Elvileg lehetnének egymást inspiráló versenytársak is.
– Hát igen… Egy kissé pontatlan Arany János-i hasonlattal élve: versenyben zengtek lantjaink egészen addig, amíg ő egy ollóval le nem vágta a lantomról a húrokat. Amikor dobolni próbáltam az immár húr nélküli hangszeren, elvette és szétverte a fejemen. Amikor aztán jobb híján énekelni próbáltam, betömte a számat. Mindeközben végig azt kiáltozta, hogy őt mindenki bántja. Biztosan fáj neki, hogy a torkomat már nem tudta elvágni, hogy még dudorászni se tudjak, de vigasztalja a tudat, hogy én… Hogy mi sokkal többet szenvedtünk az ő tizenhat esztendős rémuralma alatt. De ennyit róla.
– Akkor térjünk vissza legújabb darabjához. A Kabukiban szerepel Petőfi Sándor József Attilához című verse.
– Valóban.
– Hogy képes ilyet írni ennyire Petőfi stílusában, ha még gimnáziumba sem járt soha? Az apja biztatta versírásra, mint a fiút a darabban?
– Egyáltalán nem. Ő a „jó magyar nótát”, meg az operettslágereket szerette.
– De amúgy önéletrajzi ihletésű az apa és az anya figurája, nem?
– Ez igaz, igen. Annyi a különbség, hogy a darabban az anyuka megveri a kisfiút, az apa viszont csak alkoholista, de nem üt. A valóságban engem apám, anyám… Mindketten vertek. Nem hányom a szemükre. Olyan kulturális környezetből jöttek, ahol ez természetes volt.
– Őket is verték a szüleik.
– Persze. Apukám gyerekként is dolgozott napszámban, hazaadta a pénzt, de ami megmaradt neki, abból vett magának kis mangalica malacokat. Este, amikor hazajött a napszámból, látta, hogy a malacai le vannak vágva. Pintér nagypapa ilyen volt. „Itt te nem gazdálkodsz.” Apám már húszéves volt, még akkor is úgy verte meg, hogy a padlóra került. Szóval volt honnan vennie a példát.
– Tehát akkor hogyan is képes ilyen Petőfi-verset rittyenteni, amilyen a Kabukiban elhangzik?
– Petőfi élete és költészete már gyermekkoromban is érdekelt, az irodalomhoz pedig volt tehetségem. A reál tárgyakhoz nem – ez volt az oka, hogy esélyem sem volt gimnáziumba menni. Bőrdíszművesnek tanultam, de nagy fordulatot vett az életem, már a ’80-as évek végén az Arvisura Színházhoz, Somogyi Istvánhoz vetett a sors, így pedig több időm maradt beleolvasni magam mindabba, ami tényleg érdekelt.
Ha az ember megér 55 évet, ennyi idő alatt magába szívhat némi tudást így is.
Eszembe jutott, hogy Szabadszállás apropóján összekössem Petőfit és József Attilát, hiszen mindketten kötődtek a helyhez.
– Ön is?
– Igen. Apukám legalábbis ott született. De a vers megírásához minden bizonnyal inspirációt adott egy színházi élményem is. Az Átriumban játsszák a Petőfi és Arany levelezéséből készült, Barátomhoz című darabot, két nagyszerű fiatal színész, Krasznai Vilmos és Liber Ágoston adja elő a Tükrös együttes kíséretében, igen ihletetten. Nagyon tetszett, és amikor már tudtam, hogy a Kabuki miről fog szólni, egyszer csak beugrott: abban azért lenne kakaó, ha megírnám Petőfi Sándor József Attilához című versét.
A vers (Petőfi Sándor: József Attilához) 5:17-nél hallgatható meg Pintér Béla előadásában.
– Van benne. A darabban előkerül Navalnij is: a főhős azért nem hajlandó belépni a Fideszbe, mert nem álltak fel a halála napján a parlamentben. Kicsit komikus a helyzet, mint mindig, de ez az ön valódi felháborodása, ugye?
– Természetesen. Mélyen megrendített Alekszej Navalnij halálhíre, és rendkívüli módon felháborított Orbánék reakciója.
– A kampány utolsó két hete konkrétan olyan volt, mintha egy Pintér Béla-darabban éltünk volna. A századosokkal, a 19 éves Gundalffal, aki átveri a nemzetbiztonságiakat… Pintér Béla is így érezte?
– Igen. Sosem látott intenzitású hetek voltak. Átszakadt a gát, hiszen látszott, hogy végre tényleg van esély. Ehhez kellett Magyar Péter rendkívüli bátorsága és munkabírása, aztán a bátor kiállások sorra… Bátonyi Péteré a műemlékvédelemből, aztán a századosok, Gundalf… Lehet, hogy hiányozni is fog közös történetünk ilyen fokú intenzitása, bár úgy tűnik, Magyar Péter továbbra is kampányüzemmódban van.
– Amikor népviseletben, nemzetiszín szalagerdővel vándorbotján poroszkált Nagyvárad felé… Az is mintha az ön egyik darabjából vett jelenet lett volna.
– Kétségkívül! Meg is ihletett: Csúnya Miska, a betyár, aki cifraszűrben menetel Hetvenmezőre, hogy ellássa a nagy sógun baját… Nem nehéz rájönni, hogy ez a lázadó betyár Magyar Péter-ihletettségű a Kabukiban.
– A néphagyományunk szinte mindig vicces helyzetek alapja a darabjaiban. Tényleg szereti ezt a kultúrát vagy csak használja?
– Mélységesen kötődöm ehhez a kultúrához. Jártam táncházba, megtanultam valamennyire táncolni, nagybőgőzni, de citerázni például a Kovács nagypapa tanított. Minden alkotó számára szerencsés, ha vannak gyökerei, a magyar népi kultúra pedig rendkívül termékeny táptalaj, ahova az alkotó leeresztheti azokat. Az persze szándékos, hogy nevessünk is.
Addig élő ez a kultúra, amíg hozzányúlsz, amíg az ősi motívumokhoz hozzáteszed a sajátjaidat is.
Nagyon büszke vagyok arra, hogy a mi Parasztoperánkat látva az emberek közelebb kerülnek a népdalokhoz. A Népi rablét is ilyen. Azt Korniss Péter Leltár című fotókiállítása ihlette, amely az autentikusat, a giccset, és azok keveredését is megmutatja. Humorral és öniróniával kell nyúlni ehhez az anyaghoz, ha azt akarom, hogy sokakhoz eljusson.
– Titkaink című darabjában a fel nem dolgozott ügynökmúlt kerül terítékre. Bízik benne, hogy most végre pont kerül annak a végére is?
– Eddig soha semmi nem lett belőle, ahogy a mindig beígért elszámoltatásból sem, jobb tehát óvatosnak lenni, de igen, bizakodó vagyok. Még az is lehet, hogy a Titkainknak az a poénja, hogy hát mit kell úgy sietni, hetven év múlva úgyis minden kiderül… Talán ez is okafogyottá válik végre. Ha így lesz, majd ott is bemondjuk az évszámot az előadás elején, vagy a végén.
– „A szocik pénzt adtak, a NER témát” – mondta korábban. Mi lesz most önnel?
– Már a választás előtt elhatároztam, hogy a következő darab nem közéleti lesz – akármi is az eredmény. Nem volt nekem vágyam sosem, hogy politikát vigyek színpadra. Azért tettem, mert ezt diktálta a lelkiismeretem. Petőfi Sándor sorait ugyan a XIX. század költőinek ajánlotta, de találva éreztem magam. „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd”. Én is úgy éreztem: helyzet van, ez a dolgom. Ezzel együtt tényleg bízom benne, hogy kiállják az idő próbáját.
– Szóval az őszi darab akkor nem közéleti lesz?
– Legalábbis nem feltétlenül lesz az.
– Az eufória pillanata, az, hogy mégsem úgy lett, ahogy pesszimista énje sejtette, nem ér meg egy darabot? Az, hogy végül csak elküldtük a ruszkikat?
– Milyen érdekes, hogy ezt suttogva mondta! Remélem, ez nem égett belénk megint úgy, mint a Kádár-rendszerben. Úgy voltam vele tényleg, hogy az én életemben ez a rendszer nem fog megváltozni, hogy ebbe fogunk beledögleni. Erre 16 év után mégis vége lett. Tényleg drámai pillanat. Megérne egy filmet is.
– Milyet?
– Akciódráma- vagy akcióvígjáték-szerűt. Ellenséges titkosszolgálatokkal, kódokkal, pendrive-okkal, szerelmi szállal, nagy slusszpoénnal…
– Megcsinálná?
– Nem. Én örülök, ha sikerül megírnom a tervezett újabb darabjaimat. De annak tényleg nagyon örülök! Nem vágyom többre.
Nyitókép: Pintér Béla 2026. április 30-án (fotó: Válasz Online/Mudra László)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
