„Már három éve elkezdtem lebontani a NER-t” – először szólal meg a pernyertes gyermekvédelmis
Három év után másodfokon is pert nyert munkáltatója ellen a megyei gyermekvédelmi vezetőből nevelővé visszafokozott Wettstein Dániel István, aki nem volt hajlandó fideszes zsebekbe visszaosztani. Az Orbán-féle gyermekvédelem felsővezetésének bizalma azt követően rendült meg a Tolna megyei központ vezetőjében, hogy nem a munkáltató által támogatott, túlárazott, 28 milliós ajánlatot fogadta el egy tetőszerkezet javítására. Az intézmény saját karbantartó csapatával végeztette el a munkát a 8 millióért, a maradék 20 milliót pedig a gyerekek életkörülményeinek javítására és a munkatársai elismerésére költötte. Egy olyan szakember kálváriája következik, akiről még a Fidesz-kormány korábbi ágazati vezetője is azt mondta: ha minden megyébe jutna hozzá hasonló, a gyermekvédelem problémái megoldódnának.
– Amikor egyeztettük ezt az interjút, azt mondta, választási eredménytől függ, hogy névvel vagy név nélkül fog nekünk nyilatkozni. Mitől tartott?
– Én már körülbelül három éve elkezdtem lebontani a NER-t, sőt, már a Tolna Megyei Gyermekvédelmi Központ vezetőjeként is szembekerültem a rendszerrel, csak akkor még belülről küzdöttem vele. Mióta azonban végképp szembefordultunk egymással, minden platformon megpróbáltak tönkretenni, lejáratni és megszégyeníteni. Ez a három év nagy megpróbáltatás volt számomra, ezért tettem a választási eredménytől függővé, hogy nyilatkozom-e névvel és arccal. Most már úgy gondolom, talán el lehet mondani az én történetemet is anélkül, hogy retorzió érne, bár még mindig állami alkalmazott vagyok – igaz, már az oktatási szférában dolgozom.
– A hatalommal szakmai karrierje csúcsán, megyei vezetőként került összetűzésbe, de a története nem itt kezdődik. Hogy indult el a ranglétrán?
– A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Neveléstudományi Intézetében végzett tanulmányaim végén kijártunk hospitálni a Szeged környéki tanyavilágba, és bár előtte már Tolna megyében is találkoztam a szegregáció problémáival, akkor szerettem bele ebbe a munkába. Édesanyám óvónő volt, jótét lélek, aki mindig összeszedte a csellengő gyerekeket és az elárvult állatokat. Már gyerekkoromban belém ivódott, hogy
aki segítségre szorul, annak segíteni kell.
Az eredeti szakmám keramikus művész, több magyarországi és egy nemzetközi művészeti egyesületnek vagyok alapító tagja. Egy idő után megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy olyan művészetterápiás módszert kidolgozni, amellyel segíteni tudom az állami gondozásban élő gyerekeket. Kezdettől fogva tudatosan a legrosszabb hírű intézményeket kerestem. Amikor először Budapestre költöztem, 23 éves koromban, a Kossuth Lajos Gyermekotthonban kezdtem csoportvezetőként, gyermekfelügyelőként, gyermekvédelmi asszisztensként. Az első napomon, amikor benyitottam egy szobába, épp egy ágyat vertek szét a gyerekek, hogy tüzet rakjanak belőle. A csoportomban a felnőtt általi szexuális kizsákmányolás áldozatától kezdve a drogfüggő gyereken át a tizennégy éves autista fiúig, aki minden nap a saját székletével kente össze a falat, mindenféle fiatal megtalálható volt. Az elején nagyon nehéz volt. Az intézet kerámiaműhelyében dolgoztam ki a művészetpedagógiai módszeremet, amellyel ezeket a sokszorosan traumatizált, nagyon elhanyagolt gyerekeket végül képes voltam motiválni. Élményt akartam szerezni nekik, hogy ezáltal egy kicsit boldogabbá tudjam tenni az életüket. Ahogy a nevem is mutatja, német családból származom, ennek megfelelően szigorú, de liberális nevelést kaptam és ezzel fordultam feléjük is. Az elején nagyon utáltak. Kerek perec megmondtam nekik: mindenben segíteni fogok, éjjel-nappal itt leszek mellettetek, munkaidőn kívül is számíthattok rám, de azt akarom, hogy vigyétek valamire, mert látom bennetek a lehetőséget.
– És tényleg a munkájára szánta a szabadidejét?
– Sokszor igen. Megkerestem például az egyik gyerek utcán élő, alkoholista anyukáját, elvittem egy hajléktalanszállóra és elbeszélgettem vele arról, hogy a fiának szüksége van rá, úgyhogy mostantól heti rendszerességgel keresni fogom, mert nélküle nem tudom kihúzni a gyereket a bajból. Hiszem, hogy a gyermekvédelem alapvető célja az, hogy a családok hosszú távon újra együtt legyenek. Ha az elmúlt évtizedekben leépült alapellátás jól működne, nem kéne ennyi gyereket kiemelni. Nagyon sok energiát fektettem abba, hogy a családtagokkal fenntartsam a kapcsolatot és hogy végül haza tudjuk gondozni ezeket a gyerekeket.
– Jól sejtem, hogy ennél a hivatásnál különösen fontos meghúzni a határt a munka és a magánélet között?
– Ez így van. Akkor tud az ember hatni a gyerekekre, ha közel van hozzájuk, viszont tartani kell egy bizonyos távolságot is, hogy érzelmileg ne viselje meg túlságosan az, amikor el kell válni tőlük. Nemrég összeszámoltam, közel 300 gyerek nevelésében vettem részt eddigi életemben szegedi, budapesti, Tolna megyei intézményekben. Sokszor szólítottak apának, hiszen én is a gyerekeimnek hívtam őket, de ezt sajnos vissza kellett utasítanom; a nevelő nem egyenlő az apával, nem tegeződhetünk. Ezzel együtt sosem kerülte el a figyelmemet, ha valamelyik gyerekemnek rossz napja volt, minden nap, mikor hazajöttek az óvodából és iskolából, leültettem őket a nappaliban, és mint egy családban, megkérdeztem tőlük, kivel mi történt. Csak ezután álltunk neki a tanulásnak.
Az első csoportomban két év után a drogos már nem volt drogos, mert munkaidőn kívül elvittem bokszklubba, és én is beálltam mellé bokszolni.
Egy másik fiú azóta sous chef lett egy londoni étteremben és együtt él a barátnőjével, akinek annak idején én mutattam be az egyik sportklubban. Pár éve kaptam tőle egy szívhez szóló levelet, amelyben azt írta, ha annak idején nem fogom olyan keményen és nem szánom rá az időt, hogy kiszedjem a gödörből, akkor most nem lenne az, aki. Ha jól viselkedtek, szombat reggelente bementem ötkor, legyártottam 60 palacsintát és megterítettem mind a tizenkettőjüknek, úgy vártam, hogy felébredjenek. A négyéves Antonka az ölemben ülve nézte a mesét, palacsintaevés közben. Őt is sikerült hazagondozni, és bár ez nagy öröm, nagyon megsirattam. Akkor jöttem rá, hogy nem szabad ennyire közel engedni őket magunkhoz. A végére nagyon jó csapat lettünk és mivel egyre jobban működtek és sikerült megerősítenem a családi kapcsolatokat is, többüket haza tudtuk gondozni. El kellett engedni őket és ez nagyon fájdalmas volt.
– Miért kereste a legnehezebb nevelési helyzetekkel kecsegtető állásokat?
– Mert úgy gondoltam, ha ott megállom a helyem, akkor mindenhol meg fogom állni. Nehéz szívvel jöttem el a Kossuthból, de családi okokból egy időre haza kellett költöznöm Bátaszékre. 2016-ban mentem vissza a fővárosba. Addigra dolgoztam már lakásotthonban, gyermekotthonban, fogyatékkal élő gyerekekkel, de javítóban még nem, ezért jelentkeztem a Rákospalotai Leánynevelő Intézetbe. Ami ott várt, azt még az én tapasztalataimmal is nehéz volt feldolgozni. Szinte naponta előfordult tömegverekedés, öngyilkossági kísérlet. Akadtak olyan pillanataim, amikor azt éreztem, lehet, hogy mégsem kellett volna odamennem. De aztán sikerült megtalálnom a közös hangot a lányokkal, amiben segítettek az ott dolgozó tapasztalt, kiváló kollégák és az, hogy volt kerámiaműhely. Nagyon sokat tanultam Rákospalotán magamról és a gyakorlati nevelésről. Ott is elkezdtem a saját módszeremmel, zenehallgatással, füstölővel, teával, alkotói légkört teremtve bevonzani őket egy olyan térbe, ahol el tudtak indulni a beszélgetések. Bár ők nagyon be voltak zárva, sokat dolgoztam azon, hogy bevonjam a szülőket a nevelésükbe. Voltak bent nagyon gazdag és nagyon szegény családból származó gyerekek is.
Előfordult, hogy előttem vágták fel az ereiket, de olyan is volt, hogy véletlenül megkéseltek,
amikor közéjük álltam, hogy megfékezzem őket. Volt a csoportomban az emberkereskedőtől a drogkereskedőn át a gyilkosig mindenféle gyerek.
– Volt közös mintázat a különböző családi miliőből érkező bűnelkövető gyerekek előéletében?
– Igen, határozottan úgy láttam, a közös pont az, hogy a szülők amellett, hogy mindent meg akartak adni a gyerekeknek, nem támasztottak elvárásokat velük szemben.
– Az ő sorsukat látva hogy látja, igaz, hogy a gyerek bűnelkövető maga is áldozat?
– Egy kislány története, aki megölte a saját édesanyját, jó példa arra, mennyire így van. A szülei jómódú orvosok voltak, de az édesapja lelépett. A válás után az édesanya úgy rátelepedett a kislányra, hogy az iskolában sem lehettek barátai. Ezt a jó képességű, okos kislányt minden reggel a luxusautótól az osztályterem ajtajáig kísérte az anyja, és oda is ment érte, de ha észrevette, hogy valakivel barátkozik, két napra bezárta a pincébe, szíjjal megverte és nem adott neki enni. Kamaszodni kezdett, megismerkedett egy fiúval és amikor ezt az édesanyja megtudta, nagyon megkínozta. Szörnyű dolgokat művelt vele.
Besokallt és egy éjszaka álmában végzett az anyjával.
Nagyon sokat beszélgettünk erről. A gyerekek sokáig féltek tőle, én viszont úgy álltam hozzá: ez azért javítóintézet, hogy ne stigmatizáljunk senkit. Azért van itt, hogy megjavítsuk. A pszichiáterrel közösen sokat dolgoztunk azon, hogy valahogy megnyissuk ezt a kislányt, akit tárgyalásról tárgyalásra vittek, ahol újra és újra el kellett mondania mindent. Végig kellett néznünk, mennyire szenved mindettől. Nem egyszer előfordult, hogy kimentem a nevelői szobába sírni egy sort, aztán összeszedtem magam és visszamentem a gyerekek közé. Ezt a munkát akkor nettó 217 ezer forintért végeztem. Persze aki segítő szakmát választ, akár az idősgondozásban, akár a gyermekvédelemben, akár az oktatásban, nem azért teszi, hogy meggazdagodjon belőle. Persze Juhász Péter Pál, akit sajnos személyesen is ismertem, kivétel volt ez alól.
– Honnan ismerte a Szőlő utcai javító egykori igazgatóját?
– A rákospalotai roma napokról és később az országos gyermekvédelmi konferenciákról. Rákospalotára minden évben meghívtuk a társintézményeinket. Ilyenkor a lányok kicsinosították – ahogy ők mondták, kikerázták – magukat, műsort adtunk, ételeket készítettünk a vendégeknek, akik nagy buszokkal jöttek Debrecenből, Nagykanizsáról és a Szőlő utcai javítóból. A lányvécénél állandóan őrködni kellett ezek alatt a rendezvények alatt, és egyik alkalommal, amikor én voltam beosztva – miután helyretettem pár lányt, akik próbáltak fiút fogni maguknak – arra értem vissza, hogy Juhász Péter Pál ott állt és fűzte a lányaimat. A rendezvényeinkre érkező fiúk testtartásán is látszott, amikor Pál a közelükbe ment, hogy itt valami nincs rendben. Én már akkor tudtam, ki az a Juhász Péter Pál, és akárhogy próbálják is mentegetni most magukat a gyermekvédelmi intézményeket összefogó szervezetek és az ágazat vezetői, erről sajnos mindenki tudott. Budapesten belül legalábbis szájról szájra jártak a róla szóló szóbeszédek.
– Ön mit hallott Juhász Péter Pálról?
– Azt, hogy az „IHI” bácsi („isten helyett isten” rövidítése – a szerk.), ahogy őt hívni kellett, nagyon kedves velük és mindent megad nekik cserébe azért, hogy olyasmit enged meg magának velük szemben, amit nem lenne szabad. Volt egy roma kislány, aki kapcsolatba került vele és utána az én csoportomba került. Egyik este belibbent hozzám a nevelői szobába és felült az asztalomra. Lesöpörtem az asztalról, aztán leültettem a kanapéra és arra kértem, mesélje el, miért gondolta, hogy ez így működik. Azt mondta,
„maga nem olyan, mint IHI bácsi, nála, ha jó kislány voltam, mindent lehetett…”
Elmondta, hogy Juhász Péter Pálnál a fogdosás, az éjszakai kiruccanások, a szemérmetlen érintések, az orális kielégítés mindennapos volt. Ha ez hozzám, egy mezei rákospalotai nevelőhöz eljutott, akkor mindenkinek tudnia kellett róla.
– Jelentette, amit megtudott a Szőlő utcai javító igazgatójáról?
– Igen, írásban jelzést tettem erről a fenntartó felé 2016-ban, de nem lett belőle semmi.
– Előfordult, hogy kihozták a sodrából a gyerekek?
– Az első munkahelyemen előfordult, hogy annyira felbosszantottak, hogy ki kellett mennem a csoportból, lementem a kertbe és kiüvöltöttem magam. De arra büszke vagyok, hogy mindig tudtam lelkileg hatni rájuk és soha nem ütöttem meg gyereket, holott voltak olyan pillanatok, amikor bizony azt éreztem, „hú, kisfiam/kislányom, most rádférne egy finom keretezés…”
– Mi a tapasztalata, más – akár jó – szakembereknek nem feltétlenül sikerült megállni a testi fenyítés előtt?
– Tapasztaltam olyat, hogy egy nevelő testi fenyítést alkalmazott, de szerintem egy jó szakember mindig tud találni más nevelési módszert, amivel képes hatni a gyerekre. Azt viszont ki kell mondani, hogy a túltraumatizált, állami gondoskodásban élő gyerekek az ütést néha szándékosan próbálják kiprovokálni. Néha azért, hogy rájuk figyeljenek, néha dominanciából, hogy a csoport más tagjai előtt nagyobb tekintélyük legyen, néha pedig csak unalomból. Ez nem az ő hibájuk, ilyenkor legtöbbször rossz, otthonról hozott mintát másolnak. Ezért olyan fontos, hogy mi, nevelők megmutassuk nekik, hogy lehet ezt másképpen is.
– Miért jött el Budapestről?
– 2019-ben meghalt édesanyám, a nagymamám agyvérzést kapott, így haza kellett jönnöm, segíteni a nővéremnek. Akkor a Tolna megyei gyermekvédelem élén egy nagyon jó vezető állt, aki felvett Szekszárdra nevelőnek. Remek szakember volt, sokat tanultam tőle. Azóta őt is tönkretette a rendszer és azonnali hatállyal menesztették. Amikor látta, hogyan állok a munkámhoz, kinevezett a Tolna Megyei Gyermekvédelmi Központ osztályvezetőjének. Nyolc településen tíz gyermek- és lakásotthon, 112 kolléga és 168 gyerek került a felügyeletem alá. Úgy voltam vele, ezek az emberek engem nem fognak komolyan venni, ha azt se tudom, hogy kicsodák, ezért az első időkben sokszor bent maradtam a munkaidő után, amíg minden gyerek és minden kolléga aktáját végig nem olvastam. Amikor aztán kimentem Kapospulára, Hőgyészre, Faddra, tudtam, melyik gyerek kicsoda, honnan jött, miért van itt és hogy tudjuk minél előbb hazajuttatni. Merem állítani, hogy a Tolna megyei gyermek- és lakásotthoni rendszer ebben az időben kezdett feljönni. Szerződést kötöttem a Magyar Élelmiszer Bankkal, hogy kapjunk élelmiszer támogatást. A Pécsi Állatkerttel és a Mecsextrém Parkkal megegyeztem, hogy az én gyerekeim ingyen mehessenek hozzájuk, sőt, a fogyatékkal élő gyerekeket állatpszichológus vitte körbe a pécsi állatkertben. A tamási és szekszárdi fürdőbe kedvezményes belépőjegyeket szereztem. Éjjel-nappal elérhető voltam, ez volt az életem. Ezt látták fönt is, sőt, el is ismerték. A szociális ágazat akkori vezetője, Simon Attila 2021-ben, a Tolna megyei gyermekvédelem születésének 60. évfordulójára összegyűlt nagy közönség előtt azt mondta,
minden megyébe kellene egy Wettstein Dániel István, és a gyermekvédelem problémái megoldódnának.
– Hogy került a Tolna megyei gyermekvédelem élére?
– 2021-ben az egész intézményrendszert átszervezték, külön kerültek a szakszolgálatok, a régi főnökömet megbízták a Tolna Megyei Szakszolgálat vezetésével, engem pedig kineveztek a Tolna Megyei Gyermekvédelmi Központ vezetőjévé. Rövid ideig azt gondoltam, most megválthatom a világot, de minden fejlesztési ötletemre az volt fent a válasz, hogy nincs rá pénz. Ezért elkezdtem bevonni a civil szférát. Megkerestem a Gattyán Alapítványt, a Csányi Alapítványt, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, a Rotary Klubot, az Igazgyöngy Alapítványt és bevontam őket a munkánkba. Rájöttem, hogy a külső források bevonásával végre lehetőségem lesz honorálni azoknak a kollégáknak az erőfeszítéseit is, akik napi 12 órában helytállnak. Javítani tudtuk a gyermek- és lakásotthonok felszereltségét, ezzel is könnyítve a kollégák munkavégzéshez kapcsolódó terhein, például minden otthonba új mosó és szárítógépeket telepítettünk. Ezen kívül a legtöbb otthonban ki tudtuk cserélni a bútorzatot, komfortosabbá téve ezzel a lakókörnyezetet. Tréningeket tartottam, érzékenyítő, kommunikációs képzéseket szerveztem a kollégáknak és minden évben rendeztem két szakmai napot, díjakat adtam át, elismerve a belefektetett plusz energiájukat, jónevű éttermeket nyertem meg, hogy ezeken a napokon ők szolgálják ki azokat, akik az év összes többi napján másokat szolgálnak.
Annyi plusz forrást tudtam bevonni, hogy minden évben kétszer 40 ezer forint nettót tudtam utalni mind a 112 kolléga számlájára.
Erre felfigyeltek Budapesten is, többször felhívattak a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság vezetői, és számonkérték rajtam, mit művelek én itt, lent. Azt kérdeztem, mi a gond? Plusz forrást hozok be, jókedvűek a kollégák, megtartom őket egy hiányszakmában, lecsökkent a fluktuáció, a gyerekek élménypedagógiában részesülnek, külföldi nyaralásra visszük őket, miért rossz ez?
– Mi volt a fenntartó gondja mindezzel?
– Az, hogy ők nem kapnak belőle semmit.
– Pontosan kikről beszél?
– A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság vezetéséről.
– Miből szerettek volna kapni?
– Tulajdonképpen mindenből. Például, amikor átvettem Tolna megyében a vezetést, közölték, hogy az összes gépjárművünket viszi a szakszolgálat. Amikor azt kérdeztem, mivel fogom szállítani a sérült gyerekeimet iskolába, vizsgálatokra, meg a többit orvoshoz, programokra, Budapestre, azt mondták, oldjam meg. Fél évig kutattam a források után, de végül megoldottam. Az OTP-től kaptunk pénzt és vettünk két zöld rendszámos autót és egy alacsonypadlós, 9 személyes, használt mikrobuszt. Jóllehet, a pénzt, amiből sikerült hozzájuk jutnunk, a Tolna megyei Gyermekvédelmi Központnak ajándékozták, az SZGYF mégis bejelentette az igényét a tulajdonjogukra, mondván, ők a fenntartók. Addig fenyegettek, hogy nem volt más választásom, ráírattam őket az SZGYF-re.
– Mivel fenyegették?
– Az egyetlen dologgal, amivel tudták, hogy meg tudnak fogni: a kollégáim elvesztésével. A behozott forrásokból ugyanis sikerült öt plusz munkahelyet teremtenem, ami nagyon jó volt, mert így minden szakmai egységbe került egy plusz kolléga, akik váltásként, vagy nehéz helyzetekben erősítésként be tudtak állni. Tudtam, hogy ez mennyit könnyít a kollégáim helyzetén, ezért nyeltem egy nagyot és aláírtam a papírokat. Volt még egy eset, ami kiütötte nálam a biztosítékot. Egy réges-régen a Tolna megyei állami gondoskodásban felnőtt bácsi, aki Németországban élte le az életét, a halála után 15 ezer eurót hagyott a Tolna Megyei Gyermekvédelmi Központra. Elképesztő sok fejlesztést tudtunk volna megvalósítani ebből a pénzből, amiből bőven jutott volna arra is, hogy a kollégák bérezését kiegészítsük.
– Miért fogalmaz feltételes módban? Nem jutottak hozzá az adományhoz?
– Nem, mivel szóltak Budapestről, hogy nem fogadhatjuk el. Fél éven keresztül heti rendszerességgel jártam a jogászokhoz, hogy találjunk egy megoldást, hogyan tudnánk hozzájutni ehhez a pénzhez. Már abba is belementem volna, hogy jöjjön az SZGYF számlájára, de a bácsi nagyon elővigyázatosan célzottan a Tolna megyei gyermekvédelemre hagyta a vagyont, így ez nem jöhetett szóba. Feltehetően tisztában volt vele, hogy az SZGYF egy semmire sem jó, üres vízfej, amit a Fidesz-KDNP kormány azért tett be az állam és a gyermekvédelmi intézmények közé, hogy rajta keresztül át lehessen játszani a pénzeket.
Fél év után sem vehettük át ezt az adományt, mert ha mi átvesszük, ők nem kapnak belőle semmit.
Ezért vettek el egy ilyen hatalmas lehetőséget majdnem kétszáz gyerektől és több mint száz kollégától.
– Erről tud dokumentumot mutatni?
– Ez is, mint a gyermekvédelemben minden dokumentum, belső információnak minősült, amit szépen iktattak és ment a levéltárba. Nekem meg még aznap, amikor leváltottak, mindenhez megszűnt a hozzáférésem. Ha valamit, azt nagyon ügyesen elérték az állami szerveknél, hogy ne legyen a kezünkben semmi kézzelfogható bizonyíték. Az SZGYF arra is ügyelt, hogy a különböző megyei vezetők egymástól távol tevékenykedjenek, hogy még véletlenül se foghassanak össze. Én viszont felvettem a kapcsolatot több megye gyermekvédelmi intézményvezetőjével – akik azóta már szintén nincsenek a rendszerben. Alapítottunk egy kis munkaközösséget, hogy összerakjuk, amink van, ha már az SZGYF-ben nem csinálnak semmit. Tapasztalatokat cseréltünk, ötleteket adtunk egymásnak. Elmondtam például, hogyan szereztem gépjárműveket, mire ők elcsodálkoztak: hivatalosan lehet ilyet? Mondtam, hivatalosan nem, de mivel máshogy nem ment így oldottam meg.
– Hivatalosan miért nem lehet bevonni külső forrást?
– Mert hivatalosan a magyar gyermekvédelemben minden rendben van, köszöni szépen, nincs szüksége semmire. A kiskaput abban láttam, hogy ez nincs törvénybe foglalva. Amikor bejött a covid, elvárás volt, hogy otthon tanuljanak a gyerekek, de minden csoportban egy darab húsz éves számítógép volt. Rögtön felvettem a Gattyán Alapítvánnyal a kapcsolatot, két hónapon belül 23 millió forint értékben minden csoportomban el lettek látva a gyerekek laptoppal. Utólag ezeket is át kellett íratni az SZGYF nevére.
Egy idő után már heti rendszerességgel hívtak fel, egy hosszú asztal másik végén álltak ketten, mikrofonba beszéltek,
hogy véletlenül se legyen semmi személyes kapcsolat közöttünk, tipikus megfélemlítő attitűddel.
– Ha a kormányváltás után vizsgálni kezdik a gyermekvédelmi vezetőket, ön szerint hogyan lehet majd megítélni, ki méltó a posztjára és ki ül a székében a lojalitása miatt?
– Meg kell nézni, kik mit tettek le az elmúlt években az asztalra, akár hozzám hasonlóan ellenszélben. És azt is érdemes megvizsgálni, hogy korábban dolgoztak-e a szakmában. Akit például a helyemre ültettek, azelőtt egyetlen napot sem dolgozott a gyermekvédelemben.
– Mi volt a vétke, amiért végül visszavonták a megbízatását?
– Nem tetszett nekik, hogy a magam útját járom Tolna megyei vezetőként és kihagyom a fenntartót a pénzmozgásokból. Pedig ugyebár a megyei gyermekvédelmi központok önálló költségvetési szerveknek számítanak. 2022-ben fel kellett újítani az egyik gyermekotthon tetőszerkezetét. Volt egy nagyon jó karbantartó csapatom Szekszárdon, a vezetőjük azt mondta, saját költségből, saját anyagból ki tudjuk hozni 7-8 millió forintból. Megírtam a költségvetést, felküldtem Budapestre, hogy ennyire lenne szükségünk. Erre visszaszóltak, hogy ez nem így megy, nekik megvannak a maguk – természetesen nagyon „narancssárga” – kivitelezői, tőlük kérjek árajánlatot. Az ő árajánlatuk 28 millió körüli összegről szólt, és az SZGYF vezetése jelezte, hogy azt az árajánlatot kéne elfogadnunk. Én ellenálltam, azzal érveltem: mindig azt mondjátok, hogy nincs pénz, akkor most minek költsem el erre a munkára a reális ár sokszorosát? Rendszeresen tettem fel nagy nyilvánosság előtt ilyen kérdéseket, amiért egy idő után már nagyon a begyükben voltam.
Én viszont úgy döntöttem, ha van erre 28 milliónk, akkor megcsináltatom a tetőt nyolcból, a maradék húszat pedig elköltöm a gyerekekre és a kollégákra.
Így is tettem. Rögtön jött a telefon, felrendeltek Budapestre és leszúrtak. Az, hogy a gyerekeim élménypedagógiában részesültek, hogy több szabadidős programot tudtunk csinálni nekik, hogy utaltam minden kollégának nettó 50 ezer forintot és hogy próbáltuk javítani a lakhatási- és a munkakörülményeket, például fürdőszobákat újítottunk fel, vagy kültéri játékokat vettünk a gyerekeknek – tehát az, hogy míg ők egy dologra akarták elkölteni a 28 milliót, én körülbelül ötvenet valósítottam meg belőle –, nem érdekelte őket. Nyilvánvalóan az volt a probléma, hogy ők mindebből nem részesültek. Akkor a háttérből még tettek nekem egy gáláns ajánlatot: mindezt elnézik nekem, ha belépek a pártba. Csak néztem egy nagyot és azt kérdeztem, mit gondolnak, visszautaztunk 60 évet? Nem fogadtam el az ajánlatot, de nem kaptam fegyelmit, csak hazaküldtek. Akkor már három éve nem voltam szabadságon, úgyhogy úgy döntöttem, elutazom. 2023. június 7-én arra jöttem vissza Németországból, hogy azonnali hatállyal megfosztottak minden tisztségemtől.
– Mivel indokolták a felmentését?
– Olyan mondvacsinált okokra hivatkoztak, hogy gyermekbántalmazási ügyeket tussoltam el, miközben én voltam az első, aki, ha ez a vád felmerült, azonnal kirúgtam a kollégát.
– Volt erre példa?
– Olyan is volt, hogy otthonvezetőt rúgtam ki azonnali hatállyal, mert megütötte a gyereket. Ha felmerült a gyanú, hogy valaki pedofil, azonnal eltávolítottam. Azóta bírósági papírom is van arról, hogy nem tussoltam el gyermekbántalmazási ügyeket. Megvádoltak azzal, hogy rosszul gazdálkodtam, bírósági ítélet van arról, hogy ez sem igaz, de ami a legrosszabbul esett, az a vád volt, hogy rossz munkahelyi légkört teremtettem és rosszul bántam a kollégákkal. Én, aki reggelente, amikor bementem dolgozni, gyakran vittem minden kollégámnak egy kis péksütit, hogy jól kezdődjön a nap. Hogy ez egy jó munkahely legyen. Voltam gyermekfelügyelő, gyermekvédelmi asszisztens, csoportvezető nevelő, osztályvezető, végigjártam a ranglétrát és tudom, milyen nehéz munka ez. Tizenkét órában egyedül figyelni tizenkét gyerekre, akik épp öngyilkosok akarnak lenni vagy más lelki problémájuk van. Közben főzni, mosni, takarítani rájuk, adminisztrálni és programot csinálni nekik, hogy le legyenek kötve és hasznosan töltsék az idejüket, plusz nevelni is őket. Ez emberfeletti feladat. Bátran mondhatom, a Tolna megyei kollégáimat is ismerve, hogy akik a gyermekvédelemben dolgoznak, azok többségükben nagyon jó emberek.
A gyermekvédelem több évtizeden keresztül úgy maradt működőképes Magyarországon, hogy a benne dolgozó, nagyon kicsi keresetből élő, nehéz munkát végző kollégák a saját pénzükből vásároltak, főztek a gyerekekre,
vagy a saját pénzükből vettek nekik jegyet, hogy elvihessék őket strandra. Ez évtizedeken át így működött. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, 900 forint volt az egy gyerekre jutó napi kvóta, abból kellett reggelit, ebédet, vacsorát csinálni, úgyhogy sokszor a kis keresetemből vittem be még két kiló kenyeret a fiaimnak, vagy születésnapjukra én vettem ajándékot. Nagyon sokan csináltuk ezt így. A covid idején megtörtént, hogy annyi kolléga esett ki, hogy működésképtelenné vált az egyik otthon. Mivel a gyerekeket akkor is el kellett látni, én kimentem Tamásiba, és 24 órában elláttam a gyerekeket, éjjel meg elvégeztem az intézményvezetői feladataimat. Én ezt soha nem éreztem degradálónak. Az a vád tehát, hogy rosszul bántam a kollégákkal, annyira felbosszantott, hogy megkerestem egy ügyvédet, Sashegyiné Dr. Szászi Erikát, aki jól ismerte a rendszert belülről, és pert indítottam 2023 augusztusában. Első fokon már 2025 szeptemberében minden kártérítést és sérelemdíjat megítélt nekem a bíróság, amely tisztára mosta a nevemet, de a Belügyminisztérium és az SZGYF ebbe nem tudott beletörődni, úgyhogy tovább vitték az ügyet másodfokra. Ez a három év nagyon nehéz volt számomra.
– A szakellátásból nem távolították el azonnal?
– Nem, ügyesen csinálták, mert csak visszafokoztak. Először a megye legrosszabb, tőlem legtávolabb eső településén adtak nevelői munkát. Mivel tudtam, hogy Hőgyészen a gyermekotthonban már nagyon rég nem tudtuk betölteni a fejlesztő pedagógusi pozíciót, végül odamentem. Nem degradált, hogy én, aki addig az egész megye vezetője voltam, napi három átszállással, három óra utazással járok a hőgyészi gyermekotthonba, mert ott fantasztikus emberek dolgoznak. Ezt egyébként az egész megyéről el tudom mondani – azon az egy volt munkatárson kívül, aki engem is segített tönkretenni.
– Ki segítette tönkretenni?
– Egy nevelőotthoni vezető, aki a saját kis királyságának tekintette az egyik lakásotthont, amelyben elég sok bántalmazás volt. Egy darabig csak írtam a jelentéseket, aztán egy ilyen bántalmazás után kimentem hozzá. Amikor kérdőre vontam, azt kérdezte, mit kellett volna csinálnia, talán közéjük állni? Azt mondta, ő nem fogja a saját testi épségét kockára tenni a gyerekek miatt. Finoman szólva nem volt ugyanaz az álláspontunk arról, mit követel tőlünk ez a hivatás. Ezután feljelentett a rendőrségen hamis tanúzás miatt, és panaszleveleket írt az SZGYF-nek és a Belügyminisztériumnak, nekik pedig mindez kapóra jött. Ahelyett, hogy a többi 111 kollégámat kérdezték volna arról, jó vezető vagyok-e, felhasználták ellenem ezt a vádat, amiről utólag persze szintén bebizonyosodott, hogy képtelenség. Az otthonvezető azóta már nincs a gyermekvédelemben, mert ha jól tudom, a pszichológiai teszten nem ment át.
– Hogyan ért véget a gyermekvédelmi karrierje?
– Ahogy nagyon sokunknak: nem voltam hajlandó alávetni a szomszédaimat és a rokonaimat a kifogástalan életvitel-vizsgálat tortúrájának. Közös megegyezéssel, 2024 áprilisában távoztam. Visszatértem az eredeti szakmámhoz.
– A beszélgetésünk elején úgy fogalmazott, minden platformon megpróbálták tönkretenni. Mire gondolt?
– A szakmán belül innen-onnan visszahallottam, hogy olyasmiket terjesztenek rólam, hogy sikkasztottam, gyereket vertem. Közben minden pénzem ráment erre a harcra.
Két tanári állásom mellett hétvégente és nyáron takarítani jártam,
hogy finanszírozni tudjam a kiadásaimat. Az SZGYF arra játszott, hogy anyagilag, mentálisan kifárasszanak. A perben kirendelt igazságügyi pszichiátriai szakértő megállapította, hogy tíz százalékos egészségkárosodást szenvedtem a vezetői megbízásom visszavonása miatt, és sérelemdíjat ítéltek meg nekem. De az idő ezalatt is telt, a pénzem fogyott. El kellett adnom bizonyos dolgaimat, három éve tömegközlekedéssel járok, mentálisan, egészségileg majdnem tönkrementem és ráment erre a tortúrára a párkapcsolatom. Sokáig nem tudtam felfogni, hogy ezt tették velem, annak ellenére, hogy csak a gyerekekért és a kollégáimért dolgoztam. Nekem ez volt az életem. Mindent elvettek, amiért küzdöttem. A bírónő azt mondta a másodfokú tárgyalás végén, nem tudja, mi a baja a felperesnek velem, de az iratanyagok és a tanúvallomások alapján csak annyit üzenne neki, hogy egy ilyen embert nem elüldözni kellett volna a rendszerből, hanem megtartani. Bevallom, akkor elsírtam magam.
Portréfotók: Vörös Szabolcs / Válasz Online
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
