Szakítsunk Kövér László örökségével és helyezzük vissza a székelyeket oda, ahova valók – a magyar nemzetbe!
Aki a székely zászlóért hörög, aszerint a piros-fehér-zöld kevés. Nem elég. Az ilyen akkor mondja ki szépen, hogy szerinte a nemzeti trikolórban nincsenek benne a székelyek! Mondja ki, hogy ők nem a nemzet részei! Szerintünk bizony részei a nemzetnek ők is. Ha viszont őket állandóan lobogó külön zászlóval kell megjeleníteni, az azt jelenti, hogy nem. Az EU-zászló visszahelyezése a Parlament épületére jó lépés, de nem kellene félmunkát végezni.
Amikor Magyar Péter a kampányban közölte, hogy a vármegyékből újra megyék lesznek győzelmük esetén, csettintettünk. A Válasz Online szemfüles olvasói bizonyára észrevették: hiába vezette be a Fidesz három éve, lapunkban csak akkor használtuk a ’vármegye’ formát, ha intézménynévben szerepelt. Amúgy sosem. Az ok egyszerű volt: hosszabb, miközben nem jelent többet vagy mást mint a megye, a valóságban az ország lakói számára semmilyen előnyt nem jelent (legfeljebb az új táblák készítőinek csurrant, cseppent valami), kötelező használata pedig csak a nyelv és az ország leuralásának gesztusa és eszköze volt. A magunk szerény eszközeivel ellenálltunk.
Ha a Tisza tartja az ígéretét, annak tehát örülni fogunk, s helyes volna megszabadulni a főispánoktól is – nem csupán az alkalmatlan személyektől, de az elnevezéstől is. Épp azért, amiért Magyar Péter nem költözik be a Karmelitába, a képviselők pedig a „fehér házba” – amelynek hatalmas freskóján egyébként mindmáig látható Kádár János, amint kedélyesen sakkozik.
Látszólag persze nem fontos kérdések ezek, ezer égetőbb van náluk – az energiaválság, az üres államkassza nyilván ilyenek, de a közelmúlt feltárása és a felelősségre vonás, a vagyonvisszavétel is. A szimbólumok azonban nem lényegtelenek mégsem: a NER államfelfogására, valóságos működésére és teljesítményére is hatással voltak. A várból, kordonok mögül irányító uralkodó az ő főispánjaival… A szimbólumok a valóság részévé váltak, megkövülve pedig a rendszer tartóoszlopaivá – így tehát igenis hatással voltak az életünkre.
A Tisza által tervezett fenti lépések egy irányba mutatnak mind: a régmúlt, a félmúlt és a közelmúlt lezárását hivatottak aláhúzni. Az ügynökakták nyilvánossága is leginkább szimbolikus kérdés ma már – főleg, hogy ezek valójában nyilvánosak, hiszen kutathatók. Ezek a törekvések tehát koherensek és nem is kérdőjelezhetők meg, hiszen már a kampányban elhangzottak hangsúlyos ígéretként.
Van azonban itt néhány olyan szimbolikus gesztus és ötlet is, amelyeken jóval kevésbé látszik a végiggondoltság. Mi most ezekben fogalmazzuk meg, mit és hogyan látnánk átgondoltnak, helyesnek, jónak.
Kezdjük is két egyszerűnek látszóval. A Szent Korona előtti eskütétel és a Székely himnusz eléneklése az alakuló ülésen – a Mi Hazánk javaslatára. Toroczkai László pártjának mindkét kérését elfogadta a Tisza, a koronát ezért május 9-én az ülésterembe viszik és arra esküsznek a képviselők. Borítékolható, hogy a Tisza-tábor nem jobbos része rosszallóan nézi majd mindezt, s a Mi Hazánknak való behódolás tényleg nem jó üzenet, ettől függetlenül magával a koronával, a rá való esküvéssel nincs semmi baj. Ez a tárgy szerepel az ország címerében, maga a korona egyszerűen a magyar államiságot jelképezi – egy kifejezetten magyar történelmi hagyomány eredményeként. Külföldieknek persze nehezen magyarázzuk el, hogy ha mi most köztársaság vagyunk és az is akarunk lenni, még sokkal inkább az, mint az elmúlt 16 évben, akkor mit keres egy királyi korona kiemelt szerepben az új parlament megalakulásakor, meg ha esetleg alkotmányos monarchiára vágyunk, akkor miért nincs ott egy király is, fején ezzel a koronával – de hát a hagyományok nem betonbiztos logikai konstrukciók, nem tervezőasztalon születtek, hanem az élet, a történelem kohójában lettek olyanok, amilyenek. Amennyiben nem károsak, nincs velük baj.
A Székely himnusz eléneklése már más tészta, annak parlamenti dalolgatásával már nem csupán a Mi Hazánknak való behódolás gesztusa a gond. Míg a korona a közjogi hagyománynak is fontos része és megkérdőjelezhetetlen szimbóluma a magyar államiságnak, a magyar múltnak, a Székely himnusz nem az. Népszerű dal persze, de ahogy címe is mutatja: a székelyeké. Erdélyé. Skolasztikus okoskodással el lehetne magyarázni persze, hogy végül is ez minden határon túli himnusza (nem az), tehát ezzel a gesztussal az Országgyűlés a külhoni nemzetrészek fontosságára hívja fel a figyelmet, ami teljes összhangban van az Alaptörvénnyel, amely szintén leszögezi, hogy a magyar állam felelősséget visel a határon túliakért… De mindez sajnos tényleg ócska magyarázkodás lenne. Nem lenne igaz.
Elég egyértelmű, mit érdemes énekelniük a képviselőknek, ha azt akarják kifejezni, hogy az egész magyar nemzetért fognak dolgozni, ráadásul a törvényeket nemcsak hozni fogják, de azokat magukra nézve is kötelezőnek ismerik el. Az Alaptörvény bizony megjelöli a dalt, amely az egész magyar nemzeté.
A törvényhozás épületében, hivatalos eseményen jó lenne ragaszkodni Kölcsey szövegéhez, Erkel dallamához. És csak ahhoz.
Bármi, amit mellette még pluszban elénekelnek, elvesz az egészből, nem pedig hozzárak. Megbontja az egységet. A Himnusz ugyanis esztétikán túli szimbólum. Teljesen mindegy, tetszik-e az embernek amúgy a szövege vagy a dallama. Az csak bónusz, ha egyébként igen. A Himnusznak nem szépsége, hanem jelentése van. Azt jelenti, hogy ez a nemzet létezik és élni akar. A Tisza politikai ígéretének része ugye a nemzet újraegyesítése, minden magyar képviselete.
Ezt pedig szimbolikusan úgy lehet kifejezni, ha az ünnepélyes alkalmon a Himnusz csendülne fel. A Székely himnusz meg nem.
Nem azért, mert utóbbi ne lenne egyébként szép, vagy ne lenne himnuszszerű. Hanem egyrészt azért, mert amikor felcsendül, az egész helyett egy rész kerül előtérbe és más részek joggal kérdezhetik, hogy akkor az ő kedvenc daluk miért nem hangzik el. Mondjuk a Nélküled. Azt miért nem éneklik el? Hát nem népszerű? De!
Csakhogy éppen ennek a kuplerájnak kellene véget vetni most, amikor állami vezetők egyéni ízlése, mániája, vagy éppen aktuálpolitikai érdeke jelenhet meg az egész közösség ünnepén, megosztva a közösséget.
Ugyanez a helyzet a zászlókkal. A piros-fehér-zöldben benne van mindenki, „aki magyarul álmodik, magyarul gondolkodik”, aki „magyar ember akkor is, ha másra szavaz, mást gondol a világ dolgairól, akkor is magyar, ha másban hisz, mást vagy másképpen szeret, mint ahogy azt a hatalom elő szeretné írni”. Az idézet Magyar Pétertől való, sok helyen elmondta a kampányban. Nagyon jól tette. Ez viszont azt jelenti, hogy az is magyar, akinek egyébként nem tetszik a Székely himnusz, vagy éppen a székely zászló. Az ugyanis tényleg ízlés dolga – ellentétben a Himnusszal. Vagy mondjuk tetszik neki, tőle lengedezhet a Parlamenten, viszont van saját zászlaja. Mondjuk a szivárványos. Ha a székely ott van, onnantól teljesen jogos elvárása szivárványos polgártársunknak, hogy akkor lobogjon ott az övé is. Meg egyébként a felvidékieké akkor miért nincs ott? És a megyéké? Meg aztán: a horgászokkal mi lesz? A sok százezer magyar horgász egységét kifejező kék címerpajzs a rajta virító stilizált süllővel miért nem lobog a Parlamenten?
Ezekre egy jó válasz van: azért nem, mert a piros-fehér-zöldben benne vannak horgászok, melegek, székelyek és felvidékiek. Minden magyar. Állandóra tehát a magyar és az EU-zászló indokolt a Parlamenten – utóbbi visszahelyezése friss fejlemény és jó hír, hiszen ez az ország a saját szabad akaratából lett ennek a szövetségnek, az Európai Uniónak a része, ezt a szövetséget ráadásul most megerősítette a Tisza-kétharmaddal. Kövér László 12 évvel ezelőtti önkényes bumfordiságának, annak a tipikusan NER-es húzásnak a korrekciója nagyon is indokolt tehát.
A másik lépést, az állandóan kint lobogó székely zászló bevonását persze nem fogja meglépni a Tisza. Kár. Nyilván elindulna a Mi Hazánk és a Fidesz egymásra licitáló hörgése a határon túliakat, édes Erdélyt, véreinket semmibe vevő, nemzetietlen Magyar Péterről, persze.
Pedig nagyon egyszerű ez: aki a székely zászlóért hörög, aszerint a piros-fehér-zöld kevés. Nem elég. Az ilyen akkor mondja ki szépen, hogy szerinte a nemzeti trikolórban nincsenek benne a székelyek! Mondja ki, hogy ők nem a nemzet részei! Szerintünk bizony részei a nemzetnek ők is. Ha viszont őket állandóan lobogó külön zászlóval kell megjeleníteni, az azt jelenti, hogy nem. Bizony ez a helyzet:
aki folyamatos székely zászlóért harcol, éppen az rekeszti ki a székelyeket a magyar nemzetből. Az ilyen bizony épphogy nem nemzetben gondolkodik, hanem a nemzet megosztásában.
Az arra játszik, hogy önkényesen önmagát nevezze nemzetinek, másokat meg nemzetietlennek. És igen, látjuk, hogy a Fidesz a gigantikus bukta után is erre játszik, nem képes leszakadni arról, hogy Orbán Viktort és szavazóit azonosítsa a nemzettel – még akkor is, ha Orbán Viktor a nemzetnek csak a kisebbik részét képviseli.
Nem kellene tehát megijedni attól, hogy a székely zászló ne, vagy ne mindig lobogjon az Országházon. A valódi nemzeti érzelemből az következik, hogy a minden magyart magában foglaló zászló, a piros-fehér-zöld leng a Parlamenten.
Nemzetrészek zászlóinak kirakása nem ördögtől való persze olykor, erős jelzésként, ha valami aktuális történés azt indokolja. Mondjuk akkor, ha bántanak egy, a magyar nemzet részét képező csoportot. A Benes-dekrétumok kritikájának a szlovák büntető törvénykönyvbe szavazása napján mondjuk simán ki lehetett volna rakni a felvidéki magyarok zászlaját – mert igen, 2015 óta ilyen is létezik. Szolidaritásként, egy vagy néhány napra az ilyen szimbolikus gesztusoknak lehet értelme. Ha mondjuk – sose történjen ilyen – szervezett támadás ér egy budapesti melegbárt, akkor meg a szivárványos lehet ott a szolidaritás kifejezéseként.
Még azzal sem lenne gond szimbolikusan, ha az adott nemzetrészek emlék- vagy ünnepnapján a zászlajuk kint lenne a Parlamenten – csak akkor ugye naponta kellene cserélgetni. De akkor minden február 27-én, a felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapján kint lehetne a felvidéki zászló, minden március 10-én, a székely szabadság napján lenghetne a székely – minden Pride-napon pedig a szivárványos.
365 nap talán elég, hogy minden zászlós nemzetrész kikerülhessen – macerás kompromisszum és nincs rá nagy szükség, de ez még megköthető.
Az, hogy csak a székely lobogjon állandóan, az viszont sajnos értelmetlen és azt üzeni, hogy a NER bumfordiságával, nemzetkisajátító törekvéseivel a Tisza sem mer szakítani. Az EU-zászló visszahelyezése jó lépés, de nem kellene félmunkát végezni. Kövér László borzalmas, beteg zászlóügyi örökségének másik elemét is oda kellene dobni, ahova való. A történelem szemétdombjára.
Ellentétben olyan liberálisokkal, akik már a választás éjszakáján sopánkodtak, hogy hát szuper, hogy a NER-nek vége, de sajnos Magyar Péter jobboldali és nem fog kimenni a Pride-ra, mi úgy látjuk: nem is dolga neki kimenni oda. Az a dolga – amit vállalt is –, hogy biztosítsa a mindenkit megillető gyülekezési jog érvényesülését – legyen szó politikai tüntetésről, örömünnepről vagy éppen a Pride-ról. Ezt az álláspontunkat viszont csak akkor tudjuk megvédeni, ha az állami szimbolika levetkőzi magáról az egyéni ízlések vagy aktuálpolitikai érdekek, az egyébként elég woke identitáspolitika hatását.
Kocsmában, otthon, pártrendezvényen, sportbulin tegye ki mindenki a saját zászlaját és énekelje nyugodtan a Székely himnuszt meg a Nélküledet is, akinek csak jólesik. Az állam vezetőinek az a dolguk, hogy ebbe ne szóljanak bele, hogy hagyják a polgárok közösségeit működni a saját szabályaiknak, érzéseiknek, hagyományaiknak megfelelően. Közben pedig konkrét döntésekkel és szimbólumokkal is azt fejezzék ki: e részekből áll össze az egész.
Az egésznek pedig csupán három színe van.
A piros, a fehér és a zöld.
Nyitókép: a székelység hagyományos jelképeit és színeit tartalmazó zászló leng a Magyar Országgyűlés épületének homlokzati erkélyén 2020. július 1-jén (fotó: MTVA/Jászai Csaba)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
