Babiczky Tibor: A nyelvünk megszűnőben van
„Közös felelősségünk, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célokat. Ehhez viszont – nem először és feltehetőleg nem is utoljára – vissza kell szereznünk a szavaink értelmét és súlyát. A nyelvünket. Addig csak dadogás van és látszat – utóbbiból pedig (bármennyire is szerették volna sokan) még sohasem kerekedett ki semmi lényeges.” Babiczky Tibor esszéje.
„Egy idióta meséje ez, hangzattal és dühvel teli, semmit sem jelent.”
William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)
A 19. század a nemzetállamok kora volt. A nemzetállamok vérben fogantak, az eljövendő béke és balansz reményében. Ezt követően a 20. század első fele az emberiség talán legpusztítóbb háborúit hozta – minden esetben az úgynevezett „nemzet”-ből eredően.
James Joyce Ulyssesében olvashatjuk:
„– Tudja maga egyáltalában, hogy mi az a nemzet? – mondja John Wyse.
– Tudom – mondja Bloom.
– Na mi az? – mondja John Wyse.
– Egy nemzet? – mondja Bloom. – Egy nemzet ugyanazok az emberek, akik ugyanazon a helyen laknak.
– Istenemre – mondja röhögve Ned. – Ha ez így van, én is nemzet vagyok, mivel ugyanazon a helyen lakok kerek öt esztendeje.
Erre persze kiröhögik mind, Bloom meg próbálja kivágni magát:
– Vagy ha mondjuk különböző helyeken élnek, akkor is.
– Ez volna az én esetem – mondja Joe.”
És egy oldallal később (vö. Szuverenitásvédelmi Hivatal):
„– És egy bizonyos fajhoz is tartozom – mondja Bloom –, és ezt a fajt gyűlölik és üldözik. Most is. Ebben a percben. Ebben a pillanatban.
A hétszázát, majd’ összeégette az ujját a szivarvégével.
– Kirabolják – aszongya. – Kifosztják. Sértegetik. Üldözik. Elveszik, ami jog szerint a miénk. Ebben a pillanatban – aszongya, oszt fölemeli az öklét – árverésen adnak el bennünket Marokkóban, mint a rabszolgákat vagy a barmokat.
– Csak nem az Új Jeruzsálemről beszél? – mondja a polgártárs.
– Az igazságtalanságról beszélek – mondja Bloom.
– Helyes – mondja John Wyse. – Hát akkor verekedje ki az igazát, ahogy férfihoz illik.”
A 20. század világégései után felvillant a remény – és megjelent a törekvés –, hogy az emberiség talán túlléphet a széttagozódáson, és elindulhat (megtartván kultúrát és identitást) az együttműködés útján. Ezt a folyamatot hívta a köznyelv globalizációnak. Szövetségek köttettek, és kialakult egy többé-kevésbé elviselhető és konstans világrend, amelynek homlokterében egyfajta – pőre gazdasági érdekből eredeztethető – lebutított etika állt.
hirdetés
A 21. század első negyedének végén újra a nemzetek mindenekfelettiségét harsogják a világ vezető hatalmai. Ennek megfelelően háborúk zajlanak a Föld számos pontján. Etikáról – még lebutítottról sem – senki nem beszél. És eleve:
a beszéd, a megszólalás lehetősége látszik eltűnőben lenni.
Egy nemzet lebombázhat egy iskolát (mint azt az amerikaiak tették Iránban, és letagadták). Egy nemzet bombázhat vízközműveket és sólepárlókat (mint azt az irániak tették, és nem tagadták le). Ember az emberrel ilyesmit nem csinál. A történelem – és láthatólag a súlyosabbik része – ismétli önmagát.
Esterházy Péter írja (2003-ban): „Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is. (…) De a nyelvet nehéz megváltoztatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni.
De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának.
A szocialista szó például – azt hiszem, ez Czakó Gábor megfigyelése volt – fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista segítségnyújtásról pedig szegény Dubček tarthatna pszicholingvisztikai értekezést. (…) Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat.”
Nota bene: a mai hatalom már egy ilyen csavarig sem képes eljutni az általa kiüresített nyelvben – addig jut, hogy Brüsszelnek nevezi Brüsszelt. (Hangsúlyozni azért még tud, de majd ez is elmúlik.)
Manapság mintha a „nemzeti” lenne a hajdanvolt „szocialistá”-nak megfeleltethető Czakó Gábor-i fosztóképző.
A nyelvünk – legalábbis a puszta vázon túl – megszűnőben van.
Mindenféle kormányzati tisztségviselők előszeretettel hangoztatják, hogy Magyarország már csak amiatt is demokrácia, mert mindenki szabadon elmondhatja, amit gondol.
És ez valóban így is van, gondolhatnánk.
Csakhogy olyan – kommunikációs és erkölcsi – környezetben, amelyben semminek nincs súlya vagy értelme, és amelyben lehetetlen a párbeszéd, hiszen a hangos egyetértésen kívül nem marad tér semminek, teljesen feleslegessé válik, mi több, ellehetetlenül a megszólalás.
„Elnézést” – mondják egy-egy terület szakértői –, „itt és itt problémákat látunk”.
„Nincs probléma” – válaszol a kormányzat. Téma lezárva.
Mindenkinek, minden területen, kivétel nélkül.
Gátlástalan tagadás, zéró felelősségvállalás, zéró párbeszéd.
Ilyen helyzetben nem lehet megszólalni.
És a nyelv – azaz a lelkünk – kizsigerelése, úgy tűnik, bármeddig folytatódhat. Így lehet kérdéses, hogy egy bombázás háborút jelent-e vagy békét. Hogy az úgynevezett szuverenitásunk hányféle vállalt függőséget takar. Hogy a múltunk és kulturális egységünk mennyit nyom a latba a Beneš-dekrétumokkal szemben. Hosszan lehetne még sorolni.
És ez az egymást kioltó kettősség, ez a kiüresedés mindenhol jelen van. A környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos szólamokban is – legyen elég csak az akkumulátorgyárakkal kapcsolatos kettős beszédet említeni. De ugyanúgy beszélhetnénk az Alföld vízmegtartási problémáiról, a Balaton vízszintjéről vagy a talajvízhelyzet országos állapotáról.
A nyelv az emlékezet legfontosabb közvetítő közege is, és mint ilyen sokféle állapotot konzervál, akár a borostyán az őskori bogarat.
Aki a nyelvet elveszíti, valamiképpen a múltját is megsemmisíti.
Az ókori rómaiak számára – a legenda szerint Romulustól eredően – a március volt az év első hónapja. Ezt mind a mai napig őrzi a nyelv: a szeptember szóban ott a ’sette’ (hét), az októberben az ’otto’ (nyolc), a novemberben a ’nove’ (kilenc) és a decemberben a ’dieci’ vagy ’dice’ (tíz) – merthogy a szeptember a márciustól számított hetedik hónap, és így tovább. A nyelv – minden nyelv – tele van ilyen időkapszulákkal.
Először van a cselekedet, és azután a nyelv. De amint a nyelv megjelent az emberiség életében, maga is cselekedetté vált. (Hogy csak a legismertebbet említsük: „Kezdetben vala az Ige”.) És nyelv nélkül széttartó volna a világ – a nyelv segít megszervezni és összehangolni a cselekedeteinket.
Épp emiatt – és immár sokadjára – nem engedhetjük kiüresíteni. Semmissé tenni a nyelvet felér a teljes Amazonas kiirtásával. Csak azáltal, hogy értelmünk van, és ezt az értelmet a szavaink által közvetíteni tudjuk,
vagyunk képesek a gyógyulásra és a gyógyításra, önmagunk és környezetünk megóvására, a valódi cselekvésre.
Persze, nincs új a nap alatt. Umberto Eco írta 1992-ben, a riói konferencia kapcsán: „A Föld megmentését célzó intézkedéseket éppen azok az irracionális magatartások hátráltatják, amelyek néhány elvarázsolt maximalista jó lelkiismeretét hájjal kenegetik ugyan, de az igazi célokat szem elől tévesztik.”
Közös felelősségünk, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célokat. Ehhez viszont – nem először és feltehetőleg nem is utoljára – vissza kell szereznünk a szavaink értelmét és súlyát. A nyelvünket. Addig csak dadogás van és látszat – utóbbiból pedig (bármennyire is szerették volna sokan) még sohasem kerekedett ki semmi lényeges.
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást sem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
*
Idézetek forrása:
- James Joyce: Ulysses. Ford.: Kappanyos András et al. Helikon Kiadó, Budapest, 2021., pp. 339-340.
- Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből (online elérhető)
- Umberto ECO: Gyufalevelek. Ford.: Barna Imre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001., pp. 279-280.
