Körösényi András: A remény hal meg utoljára…
Lehetséges, hogy a liberális demokrácia a jövőben megújul, és a világrend stabilitása helyreáll. A jelen empirikus folyamataiban nem látszanak ennek a körvonalai, és ezeket a vitához hozzászólók sem tudták felmutatni. A Válasz Online nagy világrend-vitáját lezáró írásban Körösényi András válaszol Béndek Ábrisnak, Mándi Tibornak, Laczó Ferencnek és Lányi Andrásnak.
A liberális demokráciák elmúlt évtizedekben kialakult formája válságba került, és e válság néhány
fontosabb vonásairól írtam az elmúlt év végén a Válasz Online-on. Béndek Ábris, Mándi Tibor,
Laczó Ferenc és Lányi András szólt hozzá írásomhoz, akik színvonalas módon kiegészítették, továbbgondolták, és kritizálták írásomat, illetve gondolatmenetemtől elkanyarodva elemezték a témát.
Köszönettel tartozom az értékes és konstruktív hozzászólásokért, ami számomra jó néhány tanulsággal szolgált. E helyen nem kívánom a vita kereteit tovább bővíteni, így alább csak egy-egy felvetett kritikára próbálok röviden – a teljesség igénye nélkül – válaszolni. Először néhány szóban e reakciók néhány közös pontjáról és különbségeiről írok, majd egyenként kitérek minden hozzászólásra.
Az első három válaszcikknek több közös pontja is volt. Az egyik, hogy noha elfogadták a cikkemben kínált diagnózist a liberális demokráciák válságtüneteiről, és fő tézisemet – hogy a liberális demokrácia elmúlt évtizedekben kialakult formája aligha tér vissza –, ugyanakkor mindhárman hiányolták, hogy nem kínáltam „programot” vagy fogódzókat a liberális demokráciák jövőbeni megújulása számára. Úgy vélték, hogy ez a megújulás lehetséges, a liberális demokrácia problémái orvosolhatóak, és ennek felmutatását hiányolták cikkemből.
A másik közös pont az volt, hogy míg én a liberális demokráciáról, mint az elmúlt évtizedek domináns, globális hegemóniára törő nyugati rezsimtípusáról írtam, következetesen empirikus szinten, addig vitapartnereim ettől „elemelkedve” elméleti-eszmei síkra váltottak. Béndek normatív-programatikus, Mándi elméleti és történeti, Laczó elméleti megközelítéssel operált, és mindegyikük saját megközelítését hiányolta cikkemből.
De voltak fontos különbségek. Míg Béndek elsősorban a normativitás és programalkotás hiánya miatt kritizált – majd megmutatta, milyen programra gondolt –, Mándi a jövőre irányuló spekulációt hiányolta cikkemből, de aztán ő maga ilyennel nem állt elő. Laczó cikkének erénye, hogy kritikája mellett empirikus és elméleti szinten egyaránt továbbgondolta a témát.
Béndek Ábris cikkének a normatív-programatikus részét kissé ezoterikusnak, víziószerűnek éreztem, annál fontosabbnak találtam viszont empirikus megjegyzéseit. Béndek szűknek vagy egyoldalúnak érezte a liberális demokrácia cikkemben leírt válságtüneteit, és ezért több, a társadalmi integrációt aláásó problémakört hozott fel, joggal. Közülük kiemelten foglalkozott a bevándorlás és az újraiszlamizáció negatív hatásaival. De ezek mellett a vallástalanodást, a hagyományos családmodell összeroppanását, a közösségek szétesését veszi sorra, és mindezek nyomán az egész társadalomszerveződés átfogó összeroppanását diagnosztizálja. Mindezek fontos fejlemények, mert
alááshatják vagy aláássák azokat a társadalmi-kulturális feltételeket, amelyek talaján a liberális demokrácia megjelenhetett.
Mándi Tibor egyik fő kritikája szerint sem elméletileg, sem történetileg nem tisztáztam egyértelműen „annak a társadalmi-politikai berendezkedésnek a mibenlétét”, aminek a hanyatlását diagnosztizálom. Szerinte cikkemben csúszkált, hogy a második világháborútól napjainkig terjedő, vagy egy szűkebb, később, az 1980-as évektől kezdődő korszak rezsimjéről van-e szó.
Nos, erre a kritikára a rövid válaszom: az utóbbiról. Hosszabban, hogy ne maradjon kétely: ekkorra alakultak ki, vagy váltak láthatóvá azok a (többségében korábbi gyökerű) válságelemek, amelyeket cikkemben körbejártam, így a képviseleti szakadék, a demokratikus kontroll kiüresedése, az ezekből következő legitimitásvesztés, a multipoláris világrend létrejötte, a liberalizmus eszmei mintaadó szerepének elvesztése és a kommunikációs technológia forradalma. E féltucat válságelem mindegyike abban a progresszív liberális korszakban jött létre, amit a politikai diskurzusban különböző elnevezéssel illetnek – így nevezik liberális világrendnek, globalizáció vagy a neoliberalizmus korszakának, progresszív- vagy hiperliberalizmusnak is –, attól függően, hogy a liberális aranykor melyik aspektusára teszik a hangsúlyt. De gyakran csak egyszerűen liberális demokráciának hívják.
Ez a rezsim a leírt válságelemeivel aligha téveszthető össze a megelőző, az 1950 és 1970-es évek között fennálló jóléti állam korszakával, amivel Mándi szerint cikkemben összemosódott. Utóbbit ráadásul a kortársak többnyire nyugati demokráciaként, vagy egyszerűen demokráciaként (esetleg polgári, vagy a politikatudományban pluralista demokráciaként) emlegették. A liberális demokrácia elnevezés az 1980-as évek ideológiai fordulata után, csak az 1990-es évektől vált dominánssá.
Ez utóbbi, meglátásom szerint egyben azt is jelzi, hogy a demokrácia korábbi, szélesebb és határozottabb ideológiai pluralizmussal jellemezhető korszakával szemben
a progresszív vagy neoliberális korszakban liberalizmus „radikalizálódott” és hegemón vagy domináns helyzetbe került,
immár rezsimspecifikáló jellegre tett szert. Azaz már nem egy a nyugati-demokráciák egymással versengő politikai ideológiái közül, hanem az alternatívákat kiszorító vagy magába olvasztó privilegizált rezsimideológiává és követendő globális mintává vált. Nos, pontosan ez az a liberális demokrácia, ami „most múlik”, és aligha tér vissza az ismert formában.
Mándi mellett Laczó Ferenc is kritikailag vetette fel, hogy nem tisztáztam a liberális demokrácia fogalmát, és így nem reflektáltam a liberalizmus és a demokrácia jellemzően feszültségekkel teli viszonyára. Ez megnehezíti annak megértését, hogy pontosan mi is került válságba. Mindketten úgy vélték, hogy a válság a liberális demokrácia két pillére között megromlott viszony – „feszültség”, illetve „szembekerülés” – eredménye, és Laczó szerint a megújulás kulcsa a „pillérek közti új egyensúly” kialakítása.
Nos, nagy híve vagyok a politikaelméletnek, és a liberális demokrácia két fő alkotóelemének viszonyáról történő okoskodás a 20. század második felében a politikaelmélet egyik fő témája. Hosszabb lélegzetű munkákban magam is írtam erről. Az absztrakt sterilitás szintjén akár egyet is érthetnék Mándival, vagy Laczó megoldókulcsával, az adott kontextusban azonban két szempontból is terméketlennek látom a kínált fogalmi okoskodást. Az egyik, hogy Laczó válságanalízise elméleti szinten sem elég meggyőző. Ugyanis nem pusztán a liberális és a demokratikus elem viszonya problémás, de az egyes elemek – az empirikus világban – önmagukban is válságjeleket mutatnak, ahogy például a demokratikus kontroll kiüresedése, vagy a progresszív- vagy hiperliberalizmusnak a liberalizmus klasszikus értékeivel történő szembefordulása mutatta.
Mindez a liberális demokrácia autoriter elemeinek az erősödését is jelzi, amit a liberális és demokrata pillérekkel történő elméleti játék jótékonyan kitakar. A másik, nagyobb probléma, hogy a Mándi és Laczó által kínált elméleti okoskodás nem adott választ a liberális demokrácia – mint politikai rezsim és mint liberális világrend – sokasodó empirikus válságtüneteire és problémáira, inkább azok elfedésére alkalmas.
Lányi András hozzászólása új perspektívába helyezte a liberális demokrácia „progresszív” korszakának válságát. Noha cikkének sodró lendülete magával ragadó, és az abban leírtak számos részével egyetértek, egyik fő állításával azonban nem. Lányi maga így fogalmazta meg a közöttünk húzódó véleménykülönbséget:
„(A) liberális demokrácia válsága, ellentmondásos alaptermészetének kibontakozása régóta tartó, elhúzódó folyamat. Ami ellenben most történik velünk, az legfeljebb közvetve magyarázható a Körösényi által felsorolt okokkal. Akár elsöprik ellenfelei a saját belső ellentmondásaival (is) küszködő nyugati civilizációt, akár nem, tudnunk kell, hogy jelenleg külső támadással kell szembenéznie.”
Lányi számára itt a liberális demokrácia válsága jelentőségét, súlyát veszíti, az eltörpül a nyugati civilizációt ért külső támadás mellett. Utóbbi alatt feltehetően a Nyugatot ért geopolitikai kihívást érti, mint valami olyan exogén erők által jelentett kihívást, aminek semmi köze nincsen a liberális demokráciák, illetve liberális világrend működéséhez. Ezzel nem pusztán a válságtüneteket bagatellizálja, de a liberális demokrácia 1990-es évektől kialakult formájának válságát exogén, azaz a működésétől független, külső tényezőknek tulajdonítja. Csakhogy a földrajzi értelemben a nyugat számára külső (nem a nyugati szövetségi rendszer országai felől érkező) kihívás nagyon is a liberális világrend endogén, azaz belső logikájának az eredménye.
Természetesen vannak exogén (a liberális demokrácia működéséhez képest külső) tényezők, de ezek túlhangsúlyozása a progresszív liberális diskurzusban gyakran egyfajta önáltatást és önfelmentést jelent. A belpolitikai válságtünetek és a liberális világrend nemzetközi szintű válsága elsősorban a progresszív, neokonzervatív, vagy/és globalista korszak saját belső logikája kifulladásának a következménye. Vagy paradox módon éppen a sikerének, amely siker azonban a liberális demokrácia és a szabály-alapú világrend ma ismert formájának az alapjait ásta alá, gazdasági, társadalmi, politikai és geopolitikai értelemben egyaránt. Az állításom Lányival fent idézett gondolatával szemben az, hogy
a geopolitikai kihívás nem független a liberális demokráciák és liberális világrend saját endogén, azaz belső válságától, hanem annak az egyik jellemző tünete.
A fő vitapontot talán jobban megvilágítja, ha felidézzük Lányi tézisét Donald Trumpnak a globális erőegyensúly megbomlásában játszott szerepéről. Lányi szerint a jelentkező válság egyik fő oka, hogy az amerikai elnök „végzetes rögtönzései felborítják a globális erőegyensúlyt”. Az összefüggés azonban, megítélésem szerint, éppen fordított. Noha Trump hektikus politikai lépései valóban sokak várakozásait felborítják, a globális erőegyensúly (vagy pontosabban az amerikai hegemónia) megbomlása azonban megelőzte elnöki ciklusát. Trump inkább az az amerikai elnök, aki felismerte ezt, és unortodox nemzetközi politikája éppen egy (jó vagy rossz) válaszadási kísérlet az erőegyensúly megbomlására.
Lányi a három korábbi vitacikk-íróhoz hasonlóan optimista abban, hogy a liberális demokrácia a jövőben megújul. Irigykedem vitapartnereim optimizmusáért. Bár egyetértek velük abban, hogy ez lehetséges, de a jelen empirikus folyamataiban nem látom ennek a körvonalait, és ezeket vitapartnereim sem tudták felmutatni. Persze, a remény hal meg utoljára….
*
A vita korábbi cikkei:
- Körösényi András vitaindító írása: A liberális demokráciáknak annyi!
- Béndek Ábris: A liberális demokrácia igenis menthető – válasz Körösényi Andrásnak
- Mándi Tibor írása: Most múlik… De pontosan mi? Válasz Körösényi András liberális demokráciát temető írására
- Laczó Ferenc reakciója: Akinek halálhírét keltik: válasz Körösényi Andrásnak a liberális demokrácia végéről szóló írására
- Lányi András hozzászólása: A liberális demokráciát temetni nem kell félnetek…
Nyitókép: illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
