Putyin ágyútöltelékei – Dárja Jegereva és az őshonos északi népek tragédiája
Számarányuknál jóval nagyobb mértékben vesznek oda az ukrán fronton az őshonos oroszországi kisebbségek. Putyin egy füst alatt megoldja a nemzetiségi problémát? Vagy csak figyel, hogy olyanok hulljanak el, akikért a többségi, orosz társadalom szerint nem kár? Tényleg vérszomjasak és kegyetlenek a burjátok? Nagy Zoltán néprajzos, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője annak apropóján írja meg a Válasz Online számára a teljes hátteret, hogy december második felében meglett a putyini akciók első vezéráldozata: a szölkup kisebbségi és környezetvédelmi aktivista, Dárja Jegereva.
2025. december 17-én Moszkvában letartóztatták Dárja Anatoljevna Jegereva szölkup kisebbségi és környezetvédelmi aktivistát. (A szölkup egy őslakos szibériai kisebbség.) Ugyanekkor Oroszország több területén összehangolt razziákat tartott a titkosszolgálat. Tizenhét, az őslakosok jogait védő és környezetvédelmi kérdésekben is fellépő aktivistánál tartottak házkutatást az Altáji és a Szaha Köztársaságban – itthon ismertebb nevén Jakutia –, Tomszk, Murmanszk és Kemerovo megyékben, az Altáji és a Krasznojarszki Határvidéken, a Tajmíri Területen és Szentpétervárott. A letartóztatottak egytől-egyig északi őslakos népekhez tartoznak: szölkupok, tofalárok, csulimi tatárok, sórok, kumandinok, dolgánok, jukagírok, evenek, számik és nganaszánok. A házkutatások során az orosz titkosszolgálat emberei, maszkos FSZB-sek rohanták le a lakásokat, az érintetteket rövid időre bevitték a rendőrségre, minden elektronikai eszközt lefoglaltak.
Dárját december 18-án előzetes letartóztatásba helyezték, a vád a Büntető Törvénykönyv 205.5. cikkének 2. része alapján „Oroszország területi integritásának aláásására és alkotmányos rendjének lerombolására irányuló tevékenység”, azaz „szélsőségesség” és „terrorizmus”, ami tíz és húsz év közötti szabadságvesztéssel büntethető Oroszországban. Dárja mellett még egy asszonyt tartóztattak le, akinek nevét a független oroszországi sajtó is elhallgatja a család kérésére, mivel attól tartanak, hogy ha a neve nyilvánosságra kerülne, az még inkább nyomás alá helyezné. A többiek közül volt, akit meg sem talált az FSZB, de olyan is, akinek az utazási lehetőségeit korlátozták, másokat semmilyen szankció sem ért. Időt hagytak nekik, hogy elhagyják az országot. A különböző fórumokon leggyakrabban megnevezett két másik érintett, vagyis a kemerovói sór Alekszej Vasziljevics Csiszpijakov és a Kola-félszigeti számikat képviselő Valentyina Vjacseszlavovna Szovkina közül utóbbi már el is menekült Oroszországból.
De ki is az a Dárja Jegereva, és mi állhat ennek az egésznek a hátterében?
Erre a kérdésre kísérel meg választ adni ez az írás.
Terrorista kisebbségek?
Dárja Szibériában, Tomszk megye Kolpasevo nevű városában született 1977-ben, gyerekkora Ivankinóhoz, egy Ob melletti, kicsiny szölkup faluhoz kötötte. Édesanyja tanítónői munkája mellett leginkább azon igyekezett, hogy az eltűnőben levő szölkup kultúrát – nyelvet, tárgyi világot, szertartásokat, ünnepeket – újraélessze. Dárja a Tomszki Állami Pedagógiai Egyetemen végzett, egyetemi évei alatt is érdekvédő tevékenységet folytatott, majd Moszkvába költözött, folytatva ezt a munkáját. Letartóztatása idején több hazai és nemzetközi kisebbségvédő szervezetnek, ENSZ-fórumnak volt tagja. (Például az ENSZ-hez tartozó Őshonos Népek Koordinációs Testületének (UN ICB), de társelnöke volt a Nemzetközi Őshonos Népek Éghajlatváltozási Fórumának (IIPFCC) is, amely az ENSZ keretei között végzi tevékenységét.)
Ennek köszönhetően résztvevője volt a 2024-es COP30-nak, ahol felszólalásában arról beszélt: az orosz állami vállalatok és hatóságok működése erőteljesen hozzájárul a klímaváltozáshoz, ami ellehetetleníti az őslakosok életmódját.
A decemberi akció által érintett mind a 17 aktivista résztvevője volt különböző ENSZ-fórumoknak, nemcsak környezetvédelmieknek, hanem kisebbségi jogokkal foglalkozóknak is.
A hatósági fellépés tehát megtorlás lehet az ENSZ szervezeteivel való együttműködés miatt. (Hogy ezek a szankciók mennyire ellentmondanak a nemzetközi jognak, említeni sem érdemes.) A Dárja ellen felhozott vádak nyilvánosan arra hivatkoznak, hogy szélsőségesnek nyilvánított szervezetekben vett részt, ezek közül az Északi Őslakos Népek Támogatási Központját (elterjedt angol mozaikszóval CSIPN) és az Őslakos Fórumot (Aborigennij Forum) emelték ki.
Érdemes ezért röviden rendet tenni az érintett oroszországi őslakos népeket képviselő szervezetek közt, már csak azért is, mert történetükön keresztül átélhető az orosz uralmi helyzet fokozatos változása. A 2000-ben alapított CSIPN a legjelentősebb oroszországi kisebbségvédő szervezetek egyike volt, amíg 2019-ben végleg el nem lehetetlenítették a működését. 2015-ben „külföldi ügynöknek” nyilvánították a szervezetet, majd 2019-ben a Moszkvai Városi Bíróság elrendelte a megszűntetését. Az indoklás formai okokra hivatkozott (az alapító okiratot és annak bejegyzését ítélték szabálytalannak), és annak ellenére, hogy a CSIPN háromszor nyújtott be a bíróságnak olyan dokumentumokat, amelyek bizonyították, hogy a szabálytalanságokat kijavították, nem változtattak a döntésen. Fontos kiemelni, hogy a CSIPN-t, ahol Dárja valóban aktív tevékenységet folytatott, soha nem nyilvánították „szélsőséges” vagy „terrorista” szervezetnek.
Az Őslakos Fórumot, amelynek a CSIPN is tagja volt, és amelyet Dárja Jegereva is képviselt, 2024 júniusában nyilvánították „szélsőséges szervezetnek”. A vád alapja az volt, hogy az Őslakos Fórum részt vesz az Oroszellenes Szeparatista Mozgalomban. E szervezet létezésének azonban nincs semmi nyoma. Minden bizonnyal kitaláció. Ennek ellenére ez volt az alapja 55 kisebbségvédő szervezet listára helyezésének. A szélsőségesnek nyilvánítás hatására az Őslakos Fórum még azon a nyáron megszüntette tevékenységét, feloszlatta önmagát, ami nem akadályozta meg a kormányzati szerveket abban, hogy 2024 decemberében a már nem létező Fórumot is felvegyék a terrorszervezetek listájára. Ennek alapja állítólagos, valójában soha nem igazolt részvételük az amúgy létező Posztoroszországi Szabad Nemzetek Fórumában. Erre a szervezetre hivatkozva akkor 170 kisebbségi szervezetet szüntettek meg.
A CSIPN együttműködött az Oroszországi Őshonos Népek Nemzetközi Bizottságával (ICIPR) is, amelyet vele párhuzamosan lehetetlenítettek el. Az ICIPR 2022-ben alakult, nem függetlenül Oroszország ukrajnai inváziójától. Ez utóbbit nyíltan el is ítélték. Alapítói, vezetői olyan oroszországi kisebbségek aktivistái, akik tevékenységüket az üldöztetésük miatt emigrációban folytatják. Köztük van Irina Safrannyik szölkup aktivista is, Dárja Jegereva egyik közeli ismerőse. A két szervezet megszüntetése ellen az ENSZ is felszólalt egy dekrétumában.
Nem minden kisebbségi szervezetre tekint persze ellenségként az orosz állam. A RAIPON (Orosz Föderáció Északi, Szibériai és Távolkeleti Őslakos Kislélekszámú Népeinek Szövetsége), amelynek tevékenységét ellensúlyozandó az ICIPR létrejött, a 2013-as vezetőváltásától kezdve egyértelműen kormánybarát politikát folytat. Határozottan kiállt a Krím orosz annexiója mellett, őslakos gyerekeket nyaraltatott a frissen annektált félszigeten. 2022-ben Vlagyimir Putyinnak írt nyílt levélben támogatták az ukrajnai inváziót, 2023-ban hivatalosan kiálltak Putyin újraválasztása mellett, és azóta is anyagi és humanitárius segélyeket küldenek az orosz hadsereg katonáinak. Ugyan az alapszabály szerint függetlenek az orosz kormányzati szervektől, a vezetőség 2024-től kinevezett tagjai mind kötődnek valamilyen módon az államapparátushoz, a támogatók között pedig olyan, az őslakosokkal szemben ellenérdekelt cégeket is találni, mint a Norilszk Nikkel és a Lukoil.
A RAIPON fellépése komoly megosztottságot okozott az őslakosok és az őket képviselő szervezetek között, többen kiléptek a RAIPON-ból, volt, aki emigrálni kényszerült. A RAIPON pedig az ügyészségen feljelentést tett az ICIPR ellen.
Az orosz hadsereg piszkos titka
A jogvédő szervezetek rendszeres vádja, hogy a kisebbségek egyértelműen túlreprezentáltak az ukrajnai fronton és az áldozatok között is – s több legyet ütve egy csapásra Putyin így a kisebbségi kérdést is elrendezi a háborúval. Noha adatok töredékesen állnak rendelkezésünkre, ami van, az alátámasztja ezt az elméletet.
A 2022-es mozgósítás előtti adatokról például részletes jelentés áll rendelkezésünkre Maria Vjuskovának és Jevgenyij Serhonovnak köszönhetően. A vizsgált szibériai őslakos népek közül egy kivételével
mindegyik az Oroszország össznépességében betöltött arányát meghaladóan volt képviselve az áldozatok közül.
Ezek közül is kiemelkedők a burjátokra (2,3 illetve 0,34) és a tuvákra (1,5 illetve 0,19) vonatkozó adatok. Különösen magasnak láthatjuk az arányukat, ha tudjuk, hogy az őslakos északi kisnépek – ebbe a jogi kategóriába nem minden északi vagy szibériai nép esik bele, pl. a szahák, a tuvák, a burjátok és a számik sem – lakói nem vethetők alá kötelező sorozásnak. Ez a tendencia Oroszország egyéb kisebbségeire is érvényes, a burjátok és a tuvák mellett a harmadik legérintettebb etnikum a kazah (3,1-4 illetve 0,47 százalék). Az is szemmel látható, hogy az orosz etnikumúak a saját oroszországi népességarányukat el nem érő mértékben váltak áldozattá (80,9 illetve 70,6).
Az ismertté vált 2024-es és 2025-ös adatok hasonló tendenciákat tükröznek. Bár egyértelmű, hogy nominálisan az orosz etnikumúak teszik ki a halálos áldozatok többségét, Oroszország összlakosságban való részesedésükhöz képest
a nem szláv kisebbségek egyértelműen felülreprezentáltak.
A helyzet – a The Moscow Times Vjuskovával készített interjúja szerint – az északi őslakos kisnépek esetében a legsúlyosabb. Számításai szerint 2024-ben a burjátok, a tuvák, a kalmükök, a csukcsok és a nyenyecek között a legkedvezőtlenebbek az eltérések a lakosságbeli százalék és az elesettek aránya között.
„Ez az orosz hadsereg piszkos titka: Oroszország periférián élő népei – a burjátok, a dagesztániak, a tuvák – Putyin ágyútöltelékei” – fogalmaz egy megszólaló a már idézett tanulmányban. A számok megértéséhez azonban az is fontos szempont, hogy hol volt a legnagyobb az önkéntes bevonulók aránya. Oroszországban ugyanis a kisebbségi területek közül kerülnek ki a legszegényebb régiók, itt tűnik leginkább kitörési lehetőségnek a katonaság. Nem csoda, hogy a 2022-es mozgósítási adatok szerint a besorozott férfiak aránytalanul magas százaléka kisebbségi származású és az alacsony jövedelmű területekről vonult be. Igaz ez az egyes régiók belső viszonyaira is: a távolkeleti Habarovszki Határvidéken az őslakosok bevonultatási aránya a nem őslakosokhoz képest háromszoros. Ez természetesen nem kizárólag az északi őslakos népeket érintette: a Krímben a kiküldött behívók 80 százalékát krími tatárok kapták, míg arányuk a terület összlakosságában mindössze 20 százalék volt.
Emögött itt is számításba kell venni azt a törekvést, hogy a központi területek, illetve a nagyobb települések lakossága kevésbé legyen érintett, hogy jelentős elégedetlenségi hullám ne alakulhasson ki, ám az etnikai diszkrimináció is fontos szempont. Vjuskova szerint „[a Kreml számára] ez a politikai kockázatok minimalizálásának egyik módja: olyan csoportokkal vívni a háborút, amelyeket az átlagos, politikailag aktív orosz állampolgár nem fog sajnálni.”
Különösen intenzív a kampány a szegényebb, vidéki területeken, ahol a kisebbségek aránya általában magasabb. Árulkodóak az olyan adatok is, mint a Habarovszki Határterületen levő Jelabuga esete, ahol a munkaképes férfiak harmada már a fronton van. Az, hogy ezek az arányok
mit jelentenek az amúgy is veszélyeztetettként számontartott kisebbségek jövőjére nézve, önmagáért beszél.
Az önkéntes bevonulásoknál azt is figyelembe kell venni, hogy érdekvédőktől származó információk szerint az „önkéntes” bevonulást gyakran direkt vagy indirekt kényszerrel érik el a perifériális, kisebbségi településeken.
Ázsiai hordák, kegyetlen burjátok?
Az északi és ázsiai kisebbségekkel kapcsolatos másik igen elterjedt narratíva szerint ők az orosz hadsereg legagresszívabb, legkegyetlenebb katonái. Ez a toposz nagyon erőteljesen jelent meg mind az ukrán, mid a nyugati sajtóban, gyakorlatilag ők váltak az orosz hadsereg arcaivá. Már a harcok 2014-es kezdetétől kitüntető figyelem irányult rájuk, de ez Ukrajna egészének letámadása után csak fokozódott, és az egyik leggyakrabban használt toposz a háborúval kapcsolatban a „harcias burjátok” jelenléte lett.
Az orosz hadsereg ázsiai vonású tagjait az ukrán és a nemzetközi források rendszeresen burjátoknak nevezik, azok tényleges etnikai hovatartozásától teljesen függetlenül. A „harcias burjátokról” szóló, a közösségi fórumok és a média által támasztott toposz segítségével – a burját származású Sayana Namsaraeva és Zbygniev Szmyt antropológusok szerint – a katonák „keletiességét”
kivetítették az egész orosz hadseregre, „barbár ázsiai hordaként” ábrázolva,
amelynek tevékenysége Dzsingisz kán tatár-mongol inváziójával hozható kapcsolatba. Azzal, hogy a háborút a despotikus és autoriter moszkvaiak – a „barbár” Arany Horda leszármazottai – és az európai értékek közötti civilizációs konfrontációként ábrázolták, megkönnyítették az ukránok és az oroszok közötti különbségtételt, vagyis Ukrajna megszabadulását az orosz kulturális hegemóniától.
Ferenc pápa sokat kritizált kijelentésében, amikor a burjátokat és a csecseneket nevezte az orosz hadsereg legkegyetlenebbjeinek, hasonló
civilizációs konfliktust fogalmazott meg, a keresztények és a nem-keresztények közötti különbségeket hangsúlyozva.
A kegyetlen ázsiai hordaként feltűnő burjátok leginkább a Bucsa környéki tömeges atrocitások révén váltak ismertté a világ közvéleménye számára is. A bucsai kegyetlenkedéseket korán a burjátokhoz, illetve a burját hadtestnek kikiáltott 64. motoros lövészdandárhoz kötötték, holott ez a hadtest valójában nem Bucsában, hanem attól délre táborozott, a civilek elleni fellépéseket pedig minden valószínűség szerint a pszkovi ejtőernyős deszantosok hajtották végre. Ezt az információt több különböző orosz, ukrán és nemzetközi hírforrás is megerősítette, többek között a Reuters és a The New York Times is. A Szabad Burjátia Alapítvány kutatása szerint a Bucsában elesett orosz katonák között nem azonosítottak senkit burjátként vagy a 64. dandár tagjaként.
Ha volt is szerepe a bucsai vérengzésekben burjátoknak, a róluk szóló korai jelentések mindenképpen eltúlzottnak, hamisnak látszanak.
A „harcias burjátok” kifejezés, mint fentebb is írtam, rendkívül ellentmondásos. Nehéz eldönteni, hogy a burját szó mikor szerepel valóban etnikus, és mikor lokális értelemben, mindenféle etnikumú burjátiai katonákra: a róluk szóló hírekben hol burjátokként, hol burjátiaiakként emlegetik őket. Ráadásul nem gyakorlat az orosz hadseregben, hogy etnikailag tiszta csapatokat hoznak létre, például a korábban már említett, burjátnak tartott 64. motoros lövészdandár csapatlistái szerint körükben az etnikai kisebbségek aránya nem érte el a 2 százalékot.
A „harcias burjátokról” szóló toposz ellenére a háború megítélése a burjátok között sem egyértelmű. Namsaraeva tanulmánya szerint egy részük e toposzt felhasználva önmagát újra Dzsingisz mongoljaként értelmezi, a harcosságot etnikai sajátosságként értelmezve, alátámasztva ezzel az etno-nacionalista retorikát. Mások viszont a mozgósítások elől az erdőbe vonulnak, elrejtőznek, hallgatásba burkolódznak, illetve igen jelentős számban menekülnek a határon túlra, Kazahsztánba és Mongóliába is, ahol aztán sokan háborúellenes aktivistává válnak. Az önkéntes bevonulás mögött a perifériákon mindent uraló állami propaganda mellett egyértelmű szerepe van a gazdasági megfontolásoknak: a klímaváltozás és az orosz iparosítás miatt ellehetetlenedett hagyományos életmód adósságcsapdába sodorja a helyieket, amelyből a hadseregben kapható relatíve magas fizetés, illetve a haláluk után a családnak jutó kompenzáció visszautasíthatatlan kiutat jelent. E megfontolások racionalitását olvashatjuk egy nyenyec bevonulónak a médiában megjelent gondolatmenetében is.
Vagyis az északi őslakos kisebbségek viszonya egyáltalán nem egységes a háborúhoz. Nem lehet őket a velük kapcsolatos sztereotípiák függvényében
sem egyszerűen áldozatnak tekinteni, sem pedig a legkegyetlenebb résztvevőknek tartani.
Maga a háború is megosztja ezeket a kisebbségeket, ráadásul azzal, hogy férfigenerációk fejeződnek le, egyes kisebbségek sorsa gyakorlatilag megpecsételődik – az északi őslakos népek többsége vagy nem éri el az ezret, vagy alig néhány ezerre tehető. Mindeközben az orosz állam arra is felhasználja a háborút, hogy e kisebbségeket elhallgattassa, érdekérvényesítésüket ellehetetlenítse, amivel egyrészt fokozni próbálja a véleményzárlatot Oroszország körül, másrészt megkönnyíti a lakóhelyükön található erőforrások kitermelését.
Ennek volt tehát látványos megnyilvánulása a 2025. december 17-i FSZB-akció, illetve ennek egyik első vezéráldozata Dárja Jegereva, akit e sorok írója 1993-ban, szibériai terepmunkája során ismert meg Ivankinóban, agilis, fiatal diáklányként.
Nyitókép: tuvai katonák az orosz hadseregben az ukrajnai elleni invázió kezdetén, 2022-ben (forrás: Telegram)
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
