Akinek halálhírét keltik: válasz Körösényi Andrásnak a liberális demokrácia végéről szóló írására
A demokrácia 1989 utáni domináns liberális formája valóban válságba került, ahogy azt Körösényi állítja, ám ez korántsem jár együtt a liberális szereplők eljelentéktelenedésével. A jobboldali populizmus iránti szinte mániákus médiaérdeklődés ellenére továbbra is igaz, hogy Európa legbefolyásosabb államaiban szinte kivétel nélkül alapvetően liberális szellemiségű pártok az igazi hangadók. A remény még az Atlanti-óceán túlpartján sem veszett el, a nyilvánvaló válságtünetek ellenére. Laczó Ferenc, a Maastrichti Egyetem docense reagál Körösényi András világrendről és a demokráciák válságáról szóló írására. A Válasz Online világrend-vitájának harmadik cikke Mándi Tibor politikatudós megszólalása után.
Körösényi András „A liberális demokráciáknak annyi!” című, a Válaszon a közelmúltban megjelent írása lényeges, ráadásul nagyon is aktuális kérdéseket tárgyal és számos értékes meglátást tartalmaz. Válaszom a továbbgondolás szándékából született, ezért mégis inkább érvelése egyes gyengeségeire próbálok majd rávilágítani mielőtt felvázolnék egy alternatív értelmezést.
Írásom megszületését leginkább az motiválta, hogy Körösényi szövege – számos erénye ellenére – szemlátomást nem tisztázza, hogy mit is ért liberális demokrácia alatt. A szerző ily módon nem reflektál érdemben liberalizmus és demokrácia jellemzően feszültségekkel teli viszonyára. Enélkül pedig azt sem lehetséges pontosan megválaszolni, hogy pontosan mi is került válságba: a demokrácia, a liberalizmus vagy éppenséggel a kettő viszonya? Írásom amellett érvel majd, hogy e napjainkban felgyorsulni látszó válság éppenséggel
a liberális demokrácia két fő elemének megromló viszonyából, sőt, szerencsétlen szembekerüléséből fakad, jövőjének kulcsa is a liberális és a demokratikus pillérek közti új egyensúly kialakítása.
Körösényi elsősorban azt kívánja bemutatni, hogy a liberális demokráciák miként jutottak súlyos válságba. E válságot több fontos példán – a képviseleti szakadék kialakulásán, a demokratikus kontroll kiüresedésén, a legitimitás-vesztésen, a geopolitikai átalakuláson, a liberalizmus eszmei mintaadó szerepének az elveszítésén, valamint a politikai nyilvánosság átalakulásán – keresztül ecseteli. Bár e pontok közti összefüggésekről viszonylag keveset mond, végül arra a határozott következtetésre jut, hogy a kortárs válság a liberális demokrácia belső struktúrájának és működési logikájának az eredménye, e negatív folyamatok ráadásul aligha fordíthatók vissza.
Körösényi lényeges pontra tapint rá, amikor kifejti, hogy a baloldalinak nevezett pártok ma már jellemzően a közszféra, a multinacionális cégek és az NGO szektor jórészt diplomás, progresszív kulturális értékrenddel rendelkező fehérgalléros alkalmazottait, tehát elsősorban a „globalizáció nyerteseit” képviselik, míg annak veszteseit jellemzően a radikális és populista anti-establishment pártok támogatói között találjuk – ergo osztályszempontból bal és jobb szinte helyet cserélt. Abban is igazat lehet adni cikkének, hogy a populista pártok felemelkedése a liberális demokrácia válságának nem annyira kiváltó oka, hanem inkább következménye. A szerző azon felvetését is jogosnak érzem, hogy számos liberális ihletésű antipopulista kritika az előbbi összefüggést meglehetősen szűklátókörű, sőt kontraproduktív módon tagadni próbálja. Fontos pont szövegében továbbá az is, hogy a gazdasági neoliberalizmus, továbbá a politikai liberalizmus eszméinek, különösen a jogi fundamentalizmusnak a gyakorlatba történő átültetése csak elmélyítette a liberális demokráciákbeli „képviseleti szakadékot”.
A szerző azon meglátásával sincs vitám, hogy a liberális demokráciába a hidegháború lezárását követően vetett, már-már hübrisztikus hit az ezredforduló óta fokozatosan megrendült, és e komplex folyamat
mostanra elvezetett a liberális Nyugat globális mintaadó szerepének megkérdőjeleződéséhez.
Utóbbi persze némi feszültségben áll kezdetbeni felvetésével, mely szerint a liberális demokráciák hívei körében erős ambivalencia érzékelhető az aktuális válsággal kapcsolatban. Sokan közülük ma is azt gondolják, vélekedik a szerző, hogy a szélsőségesek és a populisták népszerűsége előbb-utóbb úgyis visszaesik, és minden visszaáll a régről megszokott kerékvágásba. Bevallom, máshogy érzékelem a liberális demokrácia mellett elkötelezettek kortárs tudatállapotát.
Míg 2017 és 2020 között valóban erős volt körükben a meggyőződés, hogy Donald Trump meghökkentő elnöksége egyszeri kisiklásnak bizonyul, második elnökségének radikalizmusa – nagyon is érthető módon – mostanáig inkább pánikreakciókat váltott ki. A szemünk előtt zajló korszakváltásról, illetve a liberális demokráciák jövőbeli esélyeiről – mely Körösényi cikkének is fő témája – emiatt jelenleg éppenséggel élénk vita zajlik Európa-szerte, amire a szerző sajnos még csak nem is utal.
Diagnózisát ennél komolyabban gyengíti két fogalmi pontatlanság. Az egyik a liberális demokrácia kulcsfogalmára vonatkozik, amit a szerző nem csak hogy nem definiál, de szemlátomást a „liberális Nyugat” és „liberális világrend” ugyancsak eltérő fogalmaival mondhatni felváltva használ. Bár az Egyesült Államok unipoláris pillanata kétségkívül véget ért, sőt a liberális demokrácia amerikai jövője kifejezetten bizonytalanná vált,
az USA globális dominanciájának leáldozása önmagában nem indukálja a liberális demokrácia globális méretű válságát.
Közismert ugyanis, hogy az amerikai külpolitika sose volt konzisztens: az évtizedek során éppúgy támogatott demokratikus változásokat, ahogy autoriter szereplőket is, sőt, gyakran épp a demokratizáló erők ellen lépett felt. Egyidejűleg volt tehát az ún. liberális világrend fő támogatója és hegemónként egyik elsőszámú veszélyeztetője – és utóbbi korántsem csak Trump kétszeri megválasztása óta mondható el.
A „liberális Nyugat” modern kori történetéről hasonlókat állíthatunk, hiszen ezen eszme összefüggött a kolonizáció anti-demokratikus gyakorlataival és mindmáig szorosan összefonódik a nyugati civilizáció exkluzív gondolatával, mely a liberális értékeket állítólag egyedül szülte. E bevett állásponthoz képest mond érdemileg mást Amitav Acharya figyelemreméltó, The Once and Future World Order. Why Global Civilization Will Survive the Decline of the West új könyve, mely bemutatja, hogy a modern liberális értékeknek számos nem-nyugati forrása is akad. Ahogy természetesen a demokráciának sem csupán nyugati gyökerei vannak: a közös döntéshozatal a világ számos táján elterjedt volt jóval az ókori Athént megelőzően (ennek részleteiről lásd például David Stasavage, The Decline and Rise of Democracy). Körösényi cikke ennek ellenére nem foglalkozik a nem-nyugati liberális demokráciák esélyeivel, pedig e kérdés a globális politika szempontjából alighanem az USA jövőjéhez hasonló jelentőséggel – kulcsfontossággal – bír.
E fogalmi nagyvonalúság köszön vissza, amikor Körösényi András arról ír, hogy „a liberális demokráciák sikerét és stabilitását a gazdasági növekedés és a jóléti állam kiépülése mellett a neokorporatív döntéshozatalban szerephez jutó szakszervezetek, a képviselethez, elismeréshez, majd kormányzati pozíciókhoz jutó szociáldemokraták és a középosztályosodás folyamatával együtt járó társadalmi státus-emelkedés biztosította.” E sok szempontból meggyőző mondatával a szerző ugyanis nem annyira a liberális, mint inkább a szociális demokráciák sikerét érzékelteti. Lényeges pont ez, mert a liberális demokrácia fogalmának inflálására vall, és epp ebből fakadnak Körösényi szövegének túl tágra szabott kritikái is.
Mondhatni a liberális demokrácia válik olyan problémák felelősévé is itt, aminek megoldását valójában sosem ígérte.
Hogy mindössze két kézenfekvő példát hozzak: a liberális, képviseleti demokraták sose vették tervbe a „képviseleti szakadék” meghaladását, ahogy a liberalizmus eszmei mintaadó szerepe sem szükséges ahhoz, hogy jól működjön és sikeres legyen egy liberális demokrácia. A liberális demokráciák ígéretei ennél bizony szerényebbek és felemás teljesítményüket is talán inkább ezek fényében érdemes vizsgálnunk.
Hasonlóan csúszkál Körösényi szövegének fő tézise a liberális demokrácia inherens válságának (a szöveg fentebb említett hat pontja főként erről szól), végének (ez szerepel ugyebár a bizonnyal provokatívnak szánt címben), illetve a liberális demokrácia egyik sajátos történeti modellje elavulásának (olvasatomban utóbbi Körösényi egyik fő konklúziója) korántsem azonos állításai közt. Míg előbbire a közelmúltbeli liberális demokratikus triumfalizmus megfordításaként tekinthetünk, a vég címbeli tézise pedig leginkább spekulációnak, illetve elnagyolt prognózisnak nevezhető, egy történelmileg sajátos liberális demokratikus modell válságának tézise már jóval precízebb és meggyőzőbb – viszont magában a jelenségben nincs semmi igazán újszerű vagy meglepő.
A demokrácia ugyanis – ahogy azt Martin Conway brit történész több írásában érdemben kifejtette – a huszadik századi Európában is meglehetősen különböző formákat öltött. Második világháborút követő nyugat-európai formáit és gyakorlatait például a kommunista rezsimek kihívása és a korábbi demokratikus bukásokból levont tanulságok egyidejűleg határozták meg. E sajátos demokratikus rezsimek emiatt, paradox módon, a népszuverenitással kapcsolatos szkepszisben gyökereztek – és váltak, ugyancsak ironikus módon, széles körben elfogadottá. Az ún. postwar democracy eközben számos lényeges ponton eltért a demokrácia 1989 után elterjedő új modelljétől, állítja Conway, melyet már a piac, a bürokraták, a megválasztott politikusok és a bírák hatalmi négyese határozott meg leginkább.
Mint fentebb idéztem, Körösényi cikke azt állítja, hogy a kortárs válság a liberális demokrácia belső struktúrájának és működési logikájának az eredménye. Az imént elmondottak fényében én inkább úgy látom, hogy
a demokrácia 1989 utáni domináns liberális formája került válságba, ami azonban korántsem jár együtt a liberális szereplők eljelentéktelenedésével.
Az ún. populizmus elleni harc ugyanis pont a liberális vs. populista ellentétet tette központi jelentőségűvé: az antipopulizmus gyakran fárasztó sulykolása egyes populista erőket idővel valóban felnagyított, de ennek az új megosztottságnak EU-n belüli fő nyertesei mindmáig a liberálisok.
A jobboldali populizmus iránti szinte mániákus médiaérdeklődés ellenére továbbra is igaz, hogy Európa legbefolyásosabb államaiban szinte kivétel nélkül alapvetően liberális szellemiségű pártok az igazi hangadók: a német nagykoalíciót liberális-jobbközép kancellár, Friedrich Merz vezeti; Donald Tusk alapvetően jobbközép-liberális koalíciója kormányoz a lengyeleknél, az Egyesült Királyságban, illetve Spanyolországban pedig Keir Starmer és Pedro Sánchez balközépje; a kétségkívül bukdácsoló liberális centrum továbbra is hatalmon van Franciaországban; miközben épp centrista, balliberálisok és kereszténydemokraták által vezetett koalíció alakul Hollandiában. A liberális demokratikus rendnek nyilván nem lehet vége mikor az EU-n belül hatalmon lévő jobboldali populisták legjelentősebbike, Giorgia Meloni is épp e rendbe próbál – több-kevesebb sikerrel és számos ambivalenciával – integrálódni. Kétségkívül egyre élesebb a meccs Európa-szerte és a liberálisok védelme sebeshetőnek tűnik, de az előny továbbra is náluk van.
Köztudott persze, hogy az idén épp 80 éves Donald Trump felkészületlensége, nyílt ellenségessége és hírhedt impulzivitása hatalmas kihívás jelent Európa számára.
A liberális demokrácia amerikai jövője valóban nagyon bizonytalanná vált, de a remény az Atlanti-óceán túlpartján sem veszett el.
Az amerikai társadalom értékrendje éppenséggel liberálisabb, mint néhány évtizede, a politikai váltógazdaságot pedig – a liberális demokrácia és a liberális világrend elleni jelenlegi intenzív és meghökkentően hatékony támadások ellenére – aligha számolják fel a közeljövőben.
E kontextusban vizsgálva meglehetősen sommásnak, illetve némileg anakronisztikusnak hat Körösényi András állítása, mely szerint a többpárti versenyen alapuló demokratikus választások gyakran illúzióvá, illetve következmények nélkülivé váltak. Nem vitatva jobbközép és balközép pártok elmúlt évtizedekbeli konvergálását és a reálisnak nevezhető politikai opciók emiatt bekövetkező leszűkülését, a jobboldali populista, részben egyre nyíltabban autoriter pártok felerősödése épp hogy ismét komoly téttel ruházza fel e választásokat. Korántsem mindegy ugyanis, hogy a liberális centrum vagy a szélsőjobboldal kormányoz-e majd Franciaországban, hogy a liberális-progresszív Rob Jetten vagy a xenofób-populista Geert Wilders határozza-e meg a politikai napirendet Hollandiában, hogy megmarad-e az ún. tűzfal vagy az AfD akár hatalomra is kerülhet néhány év múlva Németországban, stb.
Ami a liberális demokráciák jövőjét érdemben fenyegeti, nem más, mint a liberalizmus antidemokratikus tendenciáinak és a demokrácia antiliberális tendenciáinak az egyidejű felerősödése. Korántsem új gondolat, hogy a szabadság védelme gyakran ölt anti-egalitárius és anti-demokratikus formákat (kortárs példaként elég talán Elon Musk techoligarcha sajátos közelmúltbeli politikai szerepére utalnom), ahogy a demokratikus egyenlőség hajszolása jakobinus jellegű mozgalmakba torkollhat (amire a jobboldali populista Steve Bannon szolgál ékes MAGA-körüli példával). A 19. században a liberálisok még jellemzően a demokrácia nyílt kritikusai voltak (itt található a kortárs antipopulizmus egyik forrásvidéke is), míg a népuralom hívei, a különféle demokraták gyakran hevesen kritizálták a konzervatív és liberális eliteket (lásd még: populizmus). Bizonyára mindkét oldal képviselői meglepődtek volna annak hallatán, hogy a huszadik század során majd érdemben ki fognak egyezni, létrehozva a liberális demokrácia sikermodelljét.
Történelmileg szemlélve a liberális demokrácia tehát korántsem koherens rendszer, sokkal inkább két alapelv – a szabadság és az egyenlőség – közti finom, hasznos, ugyanakkor törékeny egyensúly fennállását jelenti. A bannoni és muski jobboldali populizmus fő veszélye innen nézve épp abból áll, hogy
a népuralom elvét a liberális garanciák, míg a szabadságjogokat az egyenlőség elve ellen hegyezi ki – tehát mindkét oldalról próbálja felborítani a liberális demokratikus egyensúlyt.
A demokratizálás harmadik, alapvetően liberális hullámát stagnálás, majd felgyorsuló hanyatlás követte, az ebből fakadó válság pedig mostanra valóban elkezdett akuttá válni – ezért is annyira fontosak Körösényi András felvetései. E válság gyökerének én azonban korántsem a liberális demokrácia belső struktúráját és működési logikáját nevezném, hanem sokkal inkább liberalizmus és demokrácia szerencsétlen szembekerülését tartom. A régi és megszokott valóban nem fog visszatérni, de szabadság és egyenlőség továbbra is népszerű elveinek kombinálásából még létrejöhet valami újszerű, ami elkerülhetetlenül törékeny, de a mostanra válságba került modellnél meggyőzőbb lesz.
Nyitókép: AFP / illusztráció
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
