Nők a frontvonal mögött – ellenállás az orosz megszállás alatt álló ukrán területeken
Miközben a Trump-kormányzat arról vitázik, hogy elismerje-e Moszkva uralmát Ukrajna keleti területeinek jelentős része felett, Strauss Emma szabadúszó újságíró azoknak a nőknek a történetét meséli el, akik a már megszállt területeken próbálnak ellenállni a brutális orosz elnyomásnak. Tudósítás a megszállt Melitopol női partizánjairól.
2023. augusztus 20-án egy rossz minőségű, telefonnal készített videófelvételt adtak le az orosz állami televízió híradójában. A videón egy hosszú fekete hajú, pizsamás lány zokog, miközben maszkos férfiak lefogják és megbilincselik. A képernyő alján végigfut a felirat: „Az orosz erők elfogtak egy ukrán terroristát a felszabadított Melitopol városában.” A lányt Jana Szuvorovának hívják. 19 éves.
Másfél évvel korábban Jana még teljesen átlagos tinédzserként élte mindennapjait a Zaporizzsja megyei városban. Egy szépségszalonban dolgozott, szabadidejében pedig azon gondolkodott, hogy milyen egyetemi szakot válasszon.
Aztán 2022. február 24-én Vlagyimir Putyin kiadta a parancsot Ukrajna lerohanására. Az orosz előrenyomulással – a 2023-as ukrán ellentámadás ellenére – az ország ötöde került megszállás alá. Ukránok milliói találták magukat az orosz rezsim markában.
Már az első hetekben a Kreml irányítása alá került több tucat ukrán város. Ezek egyike volt a délkeleti Melitopol. Kezdetben akadtak helybeliek, akik nyíltan kiálltak a megszállók ellen – az orosz katonák meglepődhettek, hiszen Putyin azt ígérte nekik, hogy meleg fogadtatásban részesülnek majd.
Melitopol 200 ezer lakóját a megszállást követően gyakorlatilag elzárták a külvilágból érkező információktól. A független hírforrásokat megszüntették.
A közösségi média és a televízió műsora az orosz állami közvetítésekre korlátozódott. „Néhány helybeli különböző módszerekkel, titokban próbálta fenntartani az információk megosztásának lehetőségét a külvilággal. Jana is közéjük tartozott” – meséli Olekszandr, Jana Szuvorova barátja, aki ma Kijevben él.
Így jöttek létre a zárt Telegram-csoportok. Az egyik legnagyobb, a Melitopol ce Ukrajina (Melitopol Ukrajna része) pár hónap alatt tízezer tagot számlált. Jana volt az egyik.
Olekszandr felidéz egy üzenetet Janától: „Megkértek, hogy legyek én a csoport adminja! – írta lelkendezve. – Végre csinálhatok valamit, aminek értelme van…”
„Mindketten tudtuk, hogy ez kockázattal jár – mondja Olekszandr. – Akkoriban már egyre gyakoribbá váltak az eltűnések – ukránpárti újságírók, aktivisták váltak köddé egyik napról a másikra. Vannak közöttük, akik a mai napig nem kerültek elő.” Jana név nélkül moderálta a Telegram-csoportot. Feladatai közé tartozott az oroszbarát csoporttagok, illetve Putyin-szimpatizáns kommentek törlése. Hónapok teltek el így. Jana kezdett megnyugodni. Aztán egy nap maszkos férfiak kopogtattak az éjszaka közepén az ajtaján.
*
Melitopol lassan négy éve áll orosz megszállás alatt. A Kreml lépésről lépésre húzza szorosabbra a prést a városban maradt ukránok körül. Először az ukrán nyelv használatát tiltották be. Ezt követte a tankönyvek lecserélése az iskolákban. A helyieket az orosz személyi okmányok felvételére kényszerítették. Ma már az ukrán kultúra és identitás gyakorlatilag bármilyen formájának kimutatása illegálisnak számít – és megtorlást von maga után.
Az elnyomás teljeskörű kiépítése ellenére egy csapat nő úgy döntött, hogy ellenáll.
Egy – a mai napig – megszállt területen élő hölgy mesélt nekünk arról, hogyan vonultak végig az orosz katonák 2023. március 8-án, nemzetközi nőnapon Melitopol utcáin, és osztogattak virágcsokrokat a hölgyeknek. A gesztust arra találták ki, hogy a megszállók és a helyi lakosság közötti viszonyt jó fényben tüntesse fel. Csakhogy néhány helyi nő csendben megelőzte őket. Egy nappal korábban rózsaszín és sárga plakátok tucatjait ragasztották fel a város lámpaoszlopaira, falaira. A posztereken egy hagyományos ukrán ruhába öltözött nő virágcsokorral vág fejbe egy orosz katonát. Alatta a nagybetűs felirat: „Nem kell nekünk virág. Ukrajnát akarjuk visszakapni!”
Ezt az akciót egy nőkből álló partizáncsoport, a Zla Mavka hajtotta végre. A csoport a nevét egy ukrán női mitológiai karakterről kapta, aki az erdőbe csalogatja a fiatal férfiakat, és halálra csiklandozza őket.
A Zla Mavkát három nő alapította. Az ötlet gyakorlatilag viccnek indult. A csoport egyik alapító tagját egy kommunikációs alkalmazáson keresztül értük el. „Hogy miért jött létre a Zla Mavka? Egyszerű: mert elegünk lett az oroszokból – meséli Irina (biztonsági okokból nem az igazi nevét használjuk).
– Idejönnek, megpróbálják átírni a történelmünket, lerombolják az emlékműveinket, betiltják az ünnepeinket. Még jó, hogy ellenállunk!”
A Zla Mavka ma már több mint 200 tagot számlál a megszállt Ukrajna legkülönbözőbb területeiről. Mindegyikük nő. „Eleinte röplapokat terjesztettünk, graffitiket festettünk a falakra, orosz zászlókat égettünk – mondja Irina. – De ez ma már szinte lehetetlen a tökélyre fejlesztett orosz megfigyelő hálózat miatt. Minden rohadt épületre és fára térfigyelő kamerákat szereltek fel.”
A csoport kizárólag online szerveződik és kommunikál mindenről – legyen szó szabotázsakcióról, információszerzésről vagy egyszerűen egymás lelki támogatásáról. „Az oroszok számtalanszor megpróbáltak beépülni közénk, eddig sikertelenül. De egyre óvatosabbnak kell lennünk – emiatt pedig egyre kreatívabbnak is” – mondja Irina.
Kreativitásban pedig nem szenvednek hiányt. Egy néhány hónappal ezelőtti akcióban a Zla Mavka több száz hamis orosz rubel bankjegyet nyomtatott ki. A nagy részüket szétszórták Melitopol utcáin. A bankjegyeken a felirat: „Ez nem Oroszország. Ez Ukrajna.”
Egy másik alkalommal orosz katonák házról házra jártak, házi szesz után kutatva – az otthoni szeszfőzés mindennapos a volt Szovjetunió területén. A Zla Mavka egyik tagja mérgezett alkoholt adott nekik. „Rossz fiúk voltak, megérdemelték” – mondja Irina mosolyogva. Mintha csak egy iskolás csínyre emlékezne vissza.
Az ellenállásnak azonban ára van. „Soha nem mondjuk el a szeretteinknek, mit csinálunk” – meséli Irina. – Nem tudhatod, kiben bízhatsz. Az oroszoknak rengeteg besúgója van. Ha tehetnék, levadásznának, megkínoznának és megölnének minket.”
*
„Mindig is lázadó természetű voltam” – kezdi beszélgetésünket az 51 éves Aljona Romanenko. A kétgyermekes édesanya Kijev megyében találkozik velünk. Bolyhos, zöld pulóvert visel, a sminkje hibátlan. Amikor mosolyog, bal oldalt kilátszik egy aranyfog.
2022-ben az orosz csapatok lerohanták Aljona szülővárosát, a kelet-luhanszki Szvatovét. „Nem akartam elhinni – emlékszik vissza. – Kiszálltak a tankjaikból, az ajtókat pedig egyszerűen berúgták, ha éppen nem nyitottuk ki. Ukrán katonák vagy ukrán kulturális szimbólumok után kutattak az otthonainkban.”
A megszállás első heteiben Aljona igyekezett fenntartani a normalitást, a mindennapokat úgy, mint azelőtt. Tovább üzemeltette a vállalkozását, egy kis nyomdát a városban. A férje – aki azelőtt évekig szolgált az ukrán hadseregben – a közeli Sziverszkodoneck (korábban: Szeverodonyeck) városában élt. Aljona rendszeresen felhívta, hogy elmesélje neki, mi történik Szvatovéban. Vagy két hónappal később az utcán sétált éppen. A férjével telefonált.
„Le kellene tennünk, mert lehet, hogy meghallanak” – mondta aggódva Aljona. 10 perccel később orosz katonai egyenruhát viselő férfiak sétáltak be utána a nyomdába. Tényleg meghallották.
„Elvették a telefonom, zsákot húztak a fejemre, és elhurcoltak” – emlékszik vissza. Amikor levették róla a zsákot, egy hideg pincére emlékeztető cellában találta magát. Három napig tartották ott. Ágy helyett deszkák; egyetlen lámpa égett éjjel-nappal a sarokban. A második napon Aljona elé raktak egy kis adag sózott halat „Egyél!” – de víz nélkül nem volt hajlandó belőle enni.
Aljonát nap mint nap kihallgatták. Megkötözött kézzel ült egy szoba közepén, körülötte háromszögben börtönőrök, gépfegyverrel a kezükben. Ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki újra és újra: „Mit gondolsz az orosz megszállókról? Hol van a férjed? Hol vannak a gyerekeid?” Minél lassabban válaszolt, annál hevesebben ütötték puskatussal. A harmadik napon egy papírt tettek elé az asztalra, amelyben az állt, hogy mostantól együtt fog működni a helyi orosz adminisztrációval. „Írd alá!” Aljona a frusztrált katonákra nézett. Nemet mondott. Végül, egy türelmét vesztett orosz őr azt mondta: „Nálunk van a fiad. Végig akarod hallgatni, ahogy kínozzuk?” Aljona gondolkodás nélkül aláírta a papírt.
Aljonát még aznap szabadon engedték. Pár napon belül megkezdte új munkáját az oroszpárti adminisztrációnál Szvatovéban. Feladata egyszerű volt: körbeutazni a megszállt Luhanszk területét, majd fotókkal és videókkal tűzdelt jelentéseket küldeni az adminisztrációs irodának. Félelem helyett ő a lehetőséget látta ebben – a megszállás kezdete óta most először kapott engedélyt arra, hogy ellátogasson Sziverszkodoneckbe. Az egykor százezres lélekszámú iparváros brutális ostromot követően ugyancsak orosz fennhatóság alá került 2022 nyarán. Aljona férje ugyan már nem lakott ott, az asszony mégis szerette volna megnézni, hogy mi maradt a lakásukból. „Soha nem fogom elfelejteni, amit ott láttam – emlékszik vissza. – A város határánál, az út mentén civilek holttestei hevertek. A szagukat messziről érezni lehetett. Frissen ásott – olykor egészen kis méretű – sírok vették körbe a lakónegyedeket. Az orosz tankok úgy hajtottak át rajtuk, mintha csak sárfoltok lennének egy földúton. A félelemnek mintha nyoma veszett volna. Egyetlen érzés kavargott bennem: a gyűlölet. Minden nap minden órájában mondogattam magamnak: »Mosolyogj, amikor kezet fogsz velük. Ne engedd, hogy lássák, mit érzel.«”
Aljona hónapokon át látta el feladatait a helyi orosz adminisztrációnál. Koordinátákat, videókat, fotókkal dokumentált jelentéseket készített nekik. A jelentéseken azonban nem csak a munkáltatóinak adta le – hanem a másik oldalnak is. „Hogy kém voltam-e? Mondhatjuk, hogy igen. De vagy ez, vagy a rabszolgaság. Én ezt az utat választottam” – mondja Aljona.
2022 szeptemberében találat ért egy helyi kórházat Szvatovéban. Több orosz katona meghalt, Aljonát pedig közreműködés gyanújával ismét letartóztatták.
„Azt mondták, hogy kivégeznek és megásatták velem a síromat”
– emlékszik vissza. Végül a helyi rendőrségre vitték, ahol órákon át verték és áramot vezettek a fülébe. Amikor a fájdalomtól elájult, hideg vízzel öntötték nyakon. Öt órán át kínozták. Több bordája eltört és a szemürege is megsérült.
Aljona ezután hónapokat töltött fogságban. Hetekig nem engedték fürdeni. Sérülései ellenére az orvosi ellátást is megvonták tőle. Összesen 15 kilót fogyott.
Végül szabadon engedték azzal a feltétellel, hogy ezentúl az oroszoknak kémkedik majd. Aljona beleegyezett. Amikor szabadon engedték, hazabiciklizett. Kiásta az udvarán eltemetett útlevelét, és meg sem állt a határig. Négy nappal később megérkezett Németországba, egyik kezében kistáskával, másikban a kutyájával. Hónapokkal később visszaköltözött Ukrajnába, ahol a mai napig él.
*
Jana Szuvorováról keveset lehetett tudni a televízión leadott letartóztatását követő hetekben. A Kreml öt hónappal később emelt hivatalosan vádat ellene, terrorista csoportban (Melitopol ce Ukrajina) való részvétel miatt. Ebben az időben kapta meg Olekszandr az első levelet tőle. A börtönőrök és ügyvédek minden egyes betűt ellenőriztek, mielőtt eljutott volna egy-egy levél Olekszandrhoz Kijevbe. Szigorúan oroszul lehetett csak írni.
„Eleinte a börtönben eltöltött mindennapokról írt – felébredsz, eszel, kitakarítod a cellád, majd orosz balettet nézel. Ugyanaz a rutin, minden egyes nap” – mondja Olekszandr. „Ha egyszer kikerülök innen, soha többé nem akarok Csajkovszkijt hallani!” – viccelődött Jana egy korai levelében.”
De ahogy telt az idő, úgy változott meg a levelek hangvétele.
Olekszandr ma 26 éves. Balettet tanít gyerekeknek és felnőtteknek. Óvatosan széthajtogat egy köteg kézzel írott levelet és az asztalra teríti őket. Mindegyik levélen ugyanaz a finom kézírás. A sarokban ott a Taganrog pecsét: a Kreml egyik hírhedt előzetes letartóztatási központja, ahol ma is több tucat ukrán politikai foglyot őriznek. Olekszandr végigpásztázza a sorokat kék szemével, amelyeket barátnője a cellából írt neki.
A mondatok egy részét már fejből tudja. „Több mint két év telt el – mondja Olekszandr. – Már nem a börtönről ír, hanem a börtön előtti emlékeiről.”
Előveszi a telefonját, végiggörgeti a videókat, majd megáll az egyiknél. Rajta egy pár hónappal korábban rögzített táncelőadás. A felvételen ismerős arc, maga Olekszandr táncol a színpadon, háttérben melankolikus ukrán szabadságdal szól. Fölötte a falra egy rossz minőségű telefonos felvétel vetítve: ugyanaz a klip, amit az orosz állami tévé híradója sugárzott két évvel korábban, Jana letartóztatásáról. Olekszandr tovább táncol. Amikor a videó véget ér, fotók jelennek meg Janáról egy előző életből: a lány ezeken mosolyog, táncol, vagy éppen egy hegy tetején ugrál. „Ő az én szerelmem – mondja halkan Olekszandr. – Érte táncolok.”
2025. október 23-án, több mint két évvel letartóztatása után megtartották a hivatalos bírói tárgyalást Jana Szuvorova ügyében. A lányt terrorizmus vádjával 14 év börtönre ítélték.
A riport szerzőjét az európai újságírói hálózat, az n-ost támogatta. A Szuverenitásvédelmi Hivatal figyelmébe: a Válasz Online kiadója semmilyen formában nem részesült az n-ost támogatásából, sőt, a fenti cikkért mi fizettünk a szabadúszó újságírónak. Merthogy írását fontosnak tartjuk, és jó szívvel – önként – közöljük.
Nyitókép: Aljona Romanenko 2025. október 5-én készült portréja (fotó: Strauss Emma)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
