„Két szélsőségtől szoktunk óvakodni” – Filippov Gábor hideg polgárháborúról és kitörési pontokról
A finneknek sikerült kitörniük a szegénységből, holott az első világháborút követően az egy főre jutó GDP-jük majdnem tizedesvesszőre megegyezett a miénkkel. Most meg több mint a kétszerese, pedig nem mondhatjuk, hogy a miénknél sokkal kedvezőbb sors jutott nekik a 20. században. Hogy melyik az a 33 probléma, amelyet a felzárkózáshoz meg kellene oldania Magyarországnak, azt Filippov Gábor és Boros Tamás, az Egyensúly Intézet vezetői gyűjtötték kötetbe, amely ráadásul megoldási javaslatokkal is szolgál. A nulladik pont azonban, amely az összes többi megvalósításához kellene, sajnos nem alakítható szakpolitikai javaslattá – a hideg polgárháború befejezése a magyar elit felelőssége és lehetősége Filippov szerint. Bónusz: az irodalomértő kutatási igazgatótól könyvajánlót is kértünk a maradék szabad napokra. Interjú.
– Az Indexen közölt hamis dokumentummal ellentétben ez itt a valódi Tisza-program?
– Nem. Az Egyensúly Intézet már akkor készítette a szakpolitikai programjait, amikor még nem volt Tisza – most megjelent Magyarország-kézikönyvünkbe zömmel ezek átdolgozott, frissített verziója került be.
– Ön követi újságíró felesége munkásságát?
– Mindent követek.
– Akkor látta a tavaly december 22-én kijött interjúját Magyar Péterrel.
– Persze.
– Nem tűnt föl valami?
– Mire gondol?
– Az addigra megjelent anyagaik szinte szó szerint köszöntek vissza Magyar Péter szövegében, amikor arról beszélt, milyen problémák vannak az országban és azokkal mit kellene kezdeni.
– Nagyon jó, ha így volt. Néha a Tisza veszi át a dolgainkat, néha a kormány.
– A kormány mit vett át önöktől?
– Vannak olyan javaslatok, amelyekről tudjuk, hogy tőlünk vitték be érdekegyeztető fórumokra. Vannak olyanok is, amiket kiadtunk, és utána megvalósították, ami akár véletlen egybeesés is lehet. Előfordul az is, hogy direktben a kormánnyal vagyunk egyeztetésben. Most például az épületfelújítási program kapcsán.
– Egy konkrét példát azért mondjon, amit átvett önöktől a kormány!
– A pedagógushiányra tűzoltás jelleggel azt javasoltuk, hogy egyszerűsítsék a nyugdíjas pedagógusok visszafoglalkoztatását. Nem azért, hogy ezzel oldják meg a problémát, hanem azért, hogy amíg nem sikerül a pedagógusképzést felpörgetni, átalakítani, addig is legyen, aki életben tartja a rendszert. Ez például megvalósult, de nagyon sok minden más is. Ugye, az agytrösztünk mindkét vezetője politikai elemzői háttérrel érkezett. Boros Tamás is, én is.
Láttunk már politikust közelről, láttuk, hogyan gondolkodik.
Amit szakmailag helyesnek tartunk, azt igyekszünk úgy megfogalmazni, hogy politikailag is fenntartható legyen.
– Ez így ködös.
– Érthetőbben: meg lehet oldani a légszennyezés problémáját úgy is, ha holnap betiltod a szennyezés két fő forrását: az autókat és a fűtést. Csak ennek finoman szólva lesznek társadalmi és politikai költségei. Mi ezeket is igyekszünk számításba venni és valamilyen realista megoldásra jutni.
– Nem erre tartjuk az államigazgatást? Normális, hogy ezt a munkát nem államtitkárságok, hanem önök végzik?
– Teljesen normális. Az a furcsa, hogy ez Magyarországon újdonságnak számít és magyarázkodni kell miatta. Az Egyesült Államokban már száz évvel ezelőtt kiszervezték a költségvetés finomhangolását a Brookings Institution elődjének, amely nem sokkal korábban alakult. A közpolitika-alkotás nem úgy néz ki, ahogy a régi poroszos államjogi elképzelésben, hogy van egy központ, és onnan leviszik az okosságot. Túl bonyolult a társadalom ahhoz, hogy egyetlen központból át lehessen látni, ezért a tudásgenerálás hálózatosodik: minden modern kormányzat figyelembe veszi a szakértői, érintetti köröket, érdekképviseleteket, amelyek más perspektívából látják a politikát.
– Felhív valami államtitkárt, hogy remek ötleteik vannak, vagy mégis hogyan kell ezt elképzelni?
– Igen, minden lehetséges módon keressük az utat, a lehetőséget arra, hogy le tudjunk ülni kormányzati tisztviselőkkel, képviselőkkel, önkormányzatokkal, ellenzéki politikusokkal. Mindenkivel, aki számít.
– Aktuálpolitikáról viszont épp ezért nem beszélhet nyilvánosan.
– Azt a szerződésem tiltja. Elég nagy kötbért kellene fizetnem, ha megszegném.
– Nem fáj? Mégiscsak önnek köszönhetjük a „hibrid rezsim”-megfejtést az Orbán-rendszerrel kapcsolatban, s most is elég izgalmas a belpolitika.
– A kifejezést nem nekem köszönhetjük. Bozóki Andrásnak és Hegedűs Dánielnek magyar nyelven, másoknak külföldiül.
– De aki felrobbantotta ezzel a hazai internetet, az ön volt.
– Tudtommal igen.
hirdetés
– Szóval nem fáj?
– Nem. Cseppet sem hiányzik a politikai elemzés. Amit ezekről a dolgokról értelmesnek tartottam elmondani, azt már rég elmondtam.
– Jó, csak közben a kormány elintézi, hogy újságíró feleségének ne legyen állása… Ilyenkor is könnyedén egyeztet kormányzati szereplőkkel, mintha mi sem történt volna, mintha normális közállapotaink lennének?
– Ha vízvezeték-szerelő lennék, akkor is pontosan ugyanez történne. Végezném a munkámat, függetlenül attól, hogy mit gondolok az éppen aktuális kormányról. Attól még a vízvezetéket meg kellene szerelnem a miniszternél ugyanúgy, mint az ellenzéki politikusnál.
– Annál a miniszternél is, aki a nagyközönség felé hangos vízvezeték-tagadó?
– Persze. Gondolom,
orvosként is ellátnám az oltástagadót,
vagy azt, akiről azt gondolnám, hogy az egészségügyet szétverte húsz vagy éppen öt évvel ezelőtt. Egyszerűen nem az a munkám, hogy a pártpolitikáról okoskodjam, vannak elegen, akik ezt nálam sokkal jobban végzik. Ahogy a vízvezeték-szerelő és az orvos, mi is olyan dolgokat csinálunk, amelyektől szerintünk az emberek hétköznapi élete jobbá tud válni. Ez sokkal jobban izgat.
– Milyen arányban fogadta meg a tanácsaikat a kormány?
– Kezdetben Mesterházytól Orbán Viktorig mindenkinek a projektje voltunk a mindentudó pletykák szerint, hatalmas volt a bizalmatlanság, ez mára csillapodott. Önmagában az, hogy le tudunk ülni bizalmi körben döntéshozókkal, sőt még egymással is le tudjuk néha ültetni a különböző szereplőket, siker.
– Leültettek tiszást fideszessel?
– A Tisza még túl friss, még nem volt olyan rendezvényünk, ahol ez szóba jött volna. Biztosan el fog jönni ez is, talán a választások után. Viszont a bizalmi légkört tényleg sikerült megteremtenünk, sokfelől hívnak minket konferenciákra, belső egyeztetésekre. Hogy hány százalékban valósították meg az elképzeléseinket? Biztos, hogy nem elég nagy százalékban, de ez hosszútávfutás. Nem az ideológiai rokonság, hanem a folyamat érzékeltetése miatt említem: a reaganizmus szellemi alapjait a negyvenes évek végétől rakták le tudósok, később ebből lett a chicagói iskola, majd közpolitikai intézetek, és aztán 1981 után egy Reagan-kormányzás. Mi is évtizedekre tervezünk.
– Konzi, szoci vagy libi kormány lenne az, amely harminc év múlva majd az önök munkásságából kinő?
– Egyrészt fontos az ideológia, kiiktathatatlan a politikából, másrészt vannak olyan problémák, amelyek nem válogatnak ideológia szerint. A légszennyezettség például ilyen. Hogy a magyar növekedési modellnek mekkorák a tartalékai, az sem ideológiai kérdés. Mi úgy írjuk a javaslatainkat, hogy azokat konzervatív, liberális, szocialista, zöld – bárki át tudja hangszerelni a saját ideológiájára. A végén úgyis a tartalom a lényeg.
– Önök is leírják: a jelenlegi „hideg polgárháború” a gátja annak, hogy megvalósulhassanak a javaslataik.
– Igen.
– Akkor miért nem ez az első pont a könyvükben, amelyet meg kellene oldani? Miért a szegénység az?
– Mert a hideg polgárháború megszüntetése nem szakpolitikai, hanem politikai kérdés.
Az elit részéről lenne szükség önmérsékletre, belátásra, bölcsességre.
Hogy felismerjék: nekik sem jó, ha egy szegényedő, lecsúszó országért marakodnak. Pusztán közös önérdekkövetésből az ország egészének az érdekét is lehetne szolgálni, legalább néhány kiemelt kérdésben, ahol valójában mindenki tudja, mi lenne a helyes irány. Ezt azonban nem lehet pontokba szedett szakmai javaslattá formálni.
– Nem? Hiszen a törvények, az alkotmány adják azokat a kereteket, amelyek miatt nem éri meg a kompromisszum. Ezeken változtatni nem szakmai ügy?
– Valóban, azon gondolkodhatunk, hogy, mondjuk, milyen választási rendszer szolgálja jobban a konszenzuskényszer kialakulását, vagy hogy az oktatásban hogyan lehetne megalapozni a választópolgárok autonóm politikai önvezérlését és gondolkodását. Erre van is javaslat a könyvben, de tervezzük, hogy a politikai polarizáció mérséklésével kapcsolatban valamilyen rendszeres kutatásba kezdünk. Sokat foglalkozom ezzel mostanában, de választások előtt néhány hónappal, a kampány hevében politikusokat meggyőzni erről – ezzel most kár lenne próbálkozni.
– A szegényég problémájával nem kár? Miért ez a legfontosabb megoldandó pontjuk, ha egyszer önök is elismerik, hogy az Orbán-kormány alatt megfeleződött a nyomorgók száma?
– Ennek örülni kell, és fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az a mutató, amellyel kapcsolatban a Válasz Online kiváló tényfeltáró anyagokban mutatta be, hogy valami nem stimmel. Ez tényleg hiteles adat, és ez általában is inkább igaz a KSH adataira. Mi két szélsőségtől szoktunk óvakodni. Az egyik a „Magyarországon minden rossz”-mentalitás, hogy már Románia is mindenben előttünk jár. A másik az, hogy ha itt bármi pozitívum látszik, akkor rögtön azt mondjuk, hogy kész, megérkeztünk, innentől kezdve Svájc is minket irigyel. Az igazság a kettő között van. Az utóbbi évtizedekben csökkent a mélyszegénység, növekedett a születéskor várható átlagos élettartam, csökkent a digitális analfabéták száma, valamennyit javult a vállalkozások versenyképessége. Ez mind jó. A gond az, hogy míg az EU-csatlakozásunkkor egyedül Csehország volt előttünk relatív fejlettség tekintetében az új tagállamok közül, mára elhúzott mellettünk mindenki, Szlovákiát és Lettországot leszámítva. Szóval minden javulás ellenére lehetett volna sokkal jobb is.
– Ez köztudott. Mit tudnak ehhez hozzátenni önök?
– Megoldási javaslatokat. Azokhoz viszont előbb értenünk kell a probléma lényegét. A legtöbb gondunkat mai napig az okozza, hogy európai összevetésben a magyar állam és az emberek is nagyon szegények. Nagyon sokféle mutatót idézünk a könyvben, de a legjobb szerint is a nyolcadik legszegényebb ország vagyunk, és akad olyan, amely szerint egyenesen a legszegényebb.
A legtöbb adat alapján az utolsó 3-4 helyen állunk, Bulgáriával meg Romániával kell versengenünk.
Közben a felmérések szerint a magyar az egyik legmaterialistább nép Európában: anyagi javakban határozza meg a boldogságot, és azt, hogy mit vár az államtól.
– Ilyen népnek lehet egyáltalán értelmes politikát csinálni?
– Lehet. Attól függ, mi a szándékod. Csak túl akarod élni a következő ciklust, vagy be akarsz kerülni a történelemkönyvekbe? A finneknek például sikerült kitörniük a szegénységből. Az első világháborút követően az egy főre jutó GDP-jük majdnem tizedesvesszőre megegyezett a miénkkel. Most több mint a kétszerese. Közben ott volt a szomszédban a Szovjetunió, hosszú háborút is vívtak vele a második világháború mellékhadszíntereként, nem mondhatjuk, hogy a miénknél sokkal kedvezőbb sors jutott nekik a 20. században.
– Lehet, hogy a finnek jobbak pszichésen, mentalitásban.
– Biológiailag az ember alapvetően azonos struktúrával működik, és nagyban függ az elittől, hogy mit hoz ki az adott csoportból. Ne nézzük le magunkat, nem mentség, hogy ez ilyen nép, ezzel csak ezt lehet!
– Most az elitnek aztán könnyű dolga van, hiszen csak meg kell fogadnia az önök 33 tanácsát, és máris lesz itt gazdasági fellendülés!
– Viccnek szánta, de tényleg ez a helyzet. Három fő problémát kell kezelni. Egyrészt azoknak, akiket nemigen lehet integrálni a munkaerőpiacra, létre kell hozni egy olyan szociális rendszert, amelyik észszerűbben, költséghatékonyabban és jobban célzottan működik. Erre van javaslatunk. Másodikként mozgósítani kell azokat a munkaerőpiaci tartalékokat, amelyek még léteznek – ezek a csoportok egyébként is nagyban kitettek a szegénység kockázatának. Ehhez kell egy jól működő álláskeresési rendszer, és fel kell számolni a földrajzi és képzettségbeli illeszkedési zavarokat a munkaerőpiacon. A harmadik, hogy milyen gazdasági növekedési modellben gondolkodunk. A könyvben erről is van egy fejezetünk.
– Jönnek a baltiak példájával, ami szép, de az a hajó számunkra már elment, nem?
– Nem. A rendszerváltás óta a magyar gazdasági növekedési modell alapvetően a külföldi tőkeberuházások és a foglalkoztatottság növelésére meg az olcsó munkaerőre épül. Ennek a tartalékai kifulladtak. Litvánia, Észtország vagy Lengyelország ezt a hasonló adottságokból induló növekedési kitettséget máshogy kezelte. Nem az volt a cél, hogy a következő két évben fel tudjanak mutatni, mondjuk, 40 ezer új munkahelyet, pusztán a mennyiséget, függetlenül attól, hogy a beruházás integrálódni tud-e a helyi gazdasági ökoszisztémába. Elkezdtek klaszterekben gondolkodni, távolabbra tekinteni. Az ezredforduló után a litvánok kitalálták, hogy ők lesznek Kelet-Európa digitális központja és az észtekkel fognak ebben versengeni. Nem azt csinálták, mint az észtek, hogy felülről elkezdték húzni a digitalizációt, hanem létrehoztak egy olyan beruházásösztönző politikát, amely a digitalizációnak kedvező gazdasági ökoszisztémát hoz létre, aztán ebbe gravitációszerűen vonzódott be a magas hozzáadott értéket produkáló gazdasági tevékenység.
– Azaz nem mi lettünk a digitális központ, hanem ők, erről már nem álmodozhatunk.
– A rendszerváltás utáni Észtországban a közoktatás nyelve még az orosz volt, mégis sikerült modern oktatást összehozniuk. Nem késtek le róla. Ha tudjuk, mit akarunk, mégpedig húszéves távlatban, akkor rövid időn belül látványos eredményeket lehet elérni. Nem tudom elfogadni, hogy azt mondjuk, hogy elkéstünk. Ráadásul nekünk van egy nagyon nagy előnyünk: nem a nulláról kell kezdeni. Nevetséges például, hogy van egy európai összehasonlításban átlag feletti digitális infrastruktúránk, miközben a magyar vállalatok digitalizáltsága a harmadik leggyengébb az EU-ban. Van egy csomó lehetőségünk, amelyekkel az elmúlt húsz évben nem kezdtünk semmit, most meg azzal mentegetjük magunkat, hogy késő. Nem késő.
– Miért vesztegettük el az elmúlt másfél évtizedet? Miért nem nálunk nőttek ki a földből a Kifli.hu-k, a Skype-ok, vagy a Bolt?
– Sajnos itt vissza kell kanyarodnunk a szélsőséges polarizációhoz. Az adatokból tudjuk, hogy a rendszerváltás pillanatában két ország volt, amely a politikai megosztottság tekintetében magasan kiemelkedett az európai mezőnyből: Lengyelország és Magyarország. Lengyelországban viszont arányos választási rendszer volt, a mindenkori győztes nem tudta túlnyerni magát, ezért ott rákényszerültek bizonyos mértékű kompromisszumok keresésére, legalább a legfontosabb közös ügyekben. Itthon nem, az ezredforduló utáni évtizedben pedig minden párbeszéd lehetősége megszűnt. A vita egyre inkább a rendszer kereteiről, a másik létezési jogáról kezdett szólni, a nagy, ciklusokon átívelő reformkoncepciók helyett. Ha a politikai versengés tétje a teljes megsemmisülés vagy a totális hatalom megszerzése, ha nem lehet opció, hogy elvesztem a következő választást, annak ez az eredménye.
– 2026 reményteli év ebből a szempontból?
– Minden új év reményteli, de egyik oldal részéről sem azt látom, hogy most a polarizáció mérséklődésének az irányába haladnánk.
– Mivel ma a legnagyobbat jutalmazza a választási rendszer, és az pillanatnyilag a Tisza, talán a Fidesznek is érdeke az arányosabb, nem?
– Politikai elemzéssel már nem foglalkozom, úgyhogy ezt nem kommentálnám, de bárki fogja nyerni a választást, mind a két félnek és főleg az országnak érdeke lenne, hogy erről elkezdjünk beszélni és keressünk valami megoldást.
– Szép, békés újévi beszéd ez, de például a szegénység önök számára oly’ fontos felszámolásához is el kellene venni az ebül szerzett vagyonokat. Az meg épphogy kizárja a kompromisszumot, a közös megoldáskeresést, nem?
– Nagy és alapvetően rosszul működő rendszerekről beszélünk itt, amelyekre biztosan nem megoldás néhány nagy vagyon elvétele.
– Az EU-pénzek megoldanák a gondokat, ahogy Magyar Péter mondja?
– Kár azt hinni, hogy önmagában a GDP 3-4 százalékának megfelelő EU-s pénztől minden jóra fordulna. 2020 előtt is rengeteg EU-s forrás jött, és mi bebizonyítottuk, hogy azt nagyon rosszul is fel lehet használni. És itt most nem csak a korrupcióról beszélek. Engem az érdekel, hogy ha itt vannak azok a pénzek, akkor pontosan mit is kezdünk velük, ha pedig nincsenek, akkor hogyan használjuk fel az egyébként még mindig 2-3 százaléknyi állami támogatást, amelyet beleöntünk a gazdaságba. Azt is lehetne jól.
– Tényleg csak 33 probléma van ebben az országban, vagy jól mutat a borítón, azért lett ennyi?
– 100-ról indultunk, úgy viszont 900 oldalas lett volna a könyv. Folytatása viszont még lehet, és ha lesz, nagyon szeretném, hogy külpolitikával induljon.
– Jó is, hogy említi a külföldet. Önnek van orosz identitása?
– Félorosz identitásom van. Magyarországon születtem, itt nőttem fel, az oroszt idegen nyelvként tanultam. Viszont nyilvánvaló, hogy apámon keresztül, aki moszkvai születésű és felnőttként tanult meg magyarul, az orosz kultúrába sokkal mélyebben be vagyok ágyazva, mint egy színmagyar.
– Tusakodik önben a másokat leigázni vágyó birodalmi érzés meg a magyar leigázottság?
– Azért is jó, hogy félig orosz vagyok, mert az efféle sztereotípiák ellen elég jól fel vagyok vértezve. Nem hiszek az égtájazásban, a „nyugatitól” gyökeresen eltérő „keleti”, netán egyenesen „bizánci” embertípus létezésében. A kultúra eltérhet, de az emberi működés alapstruktúrái nagyon hasonlók.
– Szóval akkor nem okozott meghasonlást a háború?
– Hogy kinek „drukkoljak”?
– Például.
– Dehogy. Távolról sem minden orosz drukkol Oroszországnak ebben a háborúban. Az ott élők közül sem mindenki, legfeljebb nyilvánosan nem mondják el.
– Mivel olvasóink önt az irodalom értőjeként is ismerhetik, búcsúzóul mondja el, a maradék szabadnapokon mit lapozgassanak!
– Ha már két legnagyobb jelenkori írónk új könyvvel állt elő, Nádas Péter a Halott barátaimmal, Krasznahorkai László pedig A magyar nemzet biztonságával, ezeket mindenképpen olvassák el.
– Melyik a jobb?
– Nádas a kedvenc kortárs íróm, de Krasznahorkai most erősebben hatott rám, mindenesetre a műfaj is nagyon más. Sok szempontból komorabb, kíméletlenebb a Halott barátaim, de közben vannak nagyon szép és emlékezetes részei. Viszont üzenem a kiadónak, hogy a szöveggondozással voltak problémáim. Nádas tényleg a valaha élt egyik legcsodálatosabb írónk, igazán megérdemelné a minőségi szerkesztést. Egyébként pedig októberben jelent meg A mester és Margarita új, jóval pontosabb fordítása a kiváló Goretity Józseftől. Szőllősy Klára „klasszikus” fordítása óta sokkal többet tudunk a szövegről, a fordítói megközelítés is nagyon más lett, szóval azt is ajánlom. Az új évet pedig a Márton László által újrafordított Fausttal indítom, amely alapszövege a Bulgakov-műnek. Ezeket mind érdemes elolvasni – persze csak miután végeztek az új Válasz Offline-nal és a mi Magyarország-kézikönyvünkkel!
Nyitókép: Filippov Gábor portréja 2025. december 19-én
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
