Szlovák szorongás áll a Beneš-dekrétumos jogkorlátozás mögött
Szombaton a szlovákiai Dunaszerdahelyen a Magyar Szövetség fáklyás felvonulást szervezett a Beneš-dekrétumok bírálatát hat hónapnyi börtönnel büntető törvénymódosítás ellen, azaz nem csitul a pozsonyi parlament döntése és a magyar kormány lagymatag reagálása miatti vihar. Fiala-Butora János felvidéki magyar jogász lapunkban már 2022-ben felhívta a figyelmet az 1945-ös, magyarokat kollektíven bűnösnek tekintő dekrétumok máig történő alkalmazására. A Válasz Online-nak küldött elemzésében most rámutat: a Beneš-dekrétumok ügye nem aktuálpolitikai manipuláció, hanem a szlovák állam alapító mítosza. Ezért a közéleti vita sem szakmai kérdésekről, hanem arról szól, hogyan képes Szlovákia megteremteni a saját biztonságát a máig revizionistának gondolt Magyarországgal szemben. Ebben a felfogásban csak akkor lesz változás, ha a szlovák közvélemény jelentős része felismeri: a mítosz lerombolása nem temeti maga alá az államot.
Kollai István már írt egy pontos elemzést a fejleményekről, és a velem korábban készített Válasz Online-beszélgetésből is sok minden kiderül az előzményekről. Röviden összefoglalva: a szlovák állam az 1945 és 1948 között elfogadott magyar- és németellenes megtorló intézkedések (úgynevezett Beneš-dekrétumok, beleértve ebbe a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteit) alapján kiadott vagyonelkobzó végzéseket napjainkban hajtja végre, tehát a mostani tulajdonosok ingatlanvagyonát kobozzák el kárpótlás nélkül a felmenőik ellen 80 éve kiadott végzések alapján. (Illetve sokszor anélkül, egyszerűen a felmenők valószínűsíthető magyar vagy német nemzetisége alapján.) Ez ellen szólalt fel novemberben komáromi ülésén a legnagyobb ellenzéki párt, a Progresszív Szlovákia, ami hisztérikus reakciókat váltott ki a kormánytöbbségből. Robert Fico a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezésének tiltásával válaszolt: a parlament úgy módosította a Büntető Törvénykönyvet, hogy ez fél év börtönt is maga után vonhat.
Nem csak első hallásra hangzik ez rendkívül abszurdnak.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy itt valami össz-szlovák (vagy legalábbis kormánypárti) nacionalista összeesküvésben kellene keresni az események magyarázatát. A kormány reakciója nem előre eltervezett, inkább a nacionalista spirál kontrollálhatatlanságának példája, és maga az alapprobléma felbukkanása sem feltétlenül a kedvükre való.
A probléma gyökere, hogy a szlovák állam máig nem volt képes szembenézni a dekrétumok örökségével. 1948-ban félbe maradtak a vagyonelkobzások a kommunista hatalomátvétel miatt, és egyszerűen szőnyeg alá söpörték az ügyet. Se az elkobzásokat nem fejezték be, se a már érintetteket nem kárpótolták, se a vagyonelkobzó rendeletet nem helyezték hatályon kívül. Bármelyiket megtették volna, szembe kellett volna nézni a helyzettel, ami a magyarok sikertelen kitelepítésével és meghurcolásával előállt. Ezért jó szokás szerint nem tettek semmit, és várták, hogy a probléma megszűnjön magától – beleértve az 1990 utáni demokratikus kormányokat. A kérdést mindenesetre tabusították. Súlyos politikai karantént kockáztatott, aki felvetette a dekrétumok ügyét.
Ezt a helyzetet használta ki néhány túlbuzgó hivatalnok és a velük együttműködő telekspekulánsok, az ingatlanmaffia.
Részben nacionalista, részben vagyoni megfontolásból maguk kezdték el a régi konfiskációs végzéseket felkutatni és végrehajtani, jellemzően törvényellenes módon, hibajavításnak álcázva őket, az érintetteket nem értesítve. Ezt a problémát a mostani Fico-kormány megörökölte, a Progresszív Szlovákia pedig hangot adott neki, a már említett reakciókkal.
A vita rámutat a magyar kormány képmutatására és tehetetlenségére is: a szuverenitás élharcosai olyan helyzetbe manőverezték magukat, ahol nem tudnak fellépni illiberális szövetségesük, Robert Fico ellen. Azzal kapcsolatban viszont nagyon szkeptikus vagyok, és ebben erősen árnyalnám Kollai István véleményét, hogy mit tudna üzenni „egész Magyarország” a „szlovák közegnek.”
Egyrészt látni kell, hogy nagyon mást hall a szlovák közeg, mint ami Magyarországon elhangzik. Jelenleg például sok szlovák ellenzéki (tehát elvileg nem nacionalista) közszereplő is az Orbán-kormány titkos revíziós terve részeként tudja csak értelmezni a dekrétumok mostani felbukkanását. Legutóbb egy volt budapesti nagykövet ecsetelte hosszasan az Orbán-kormány területszerző terveit a nagyérdeműnek, márpedig ő nincs elzárva a magyarországi információktól.
Egyszerűen a szlovák politikai közegnek nem tűnt föl a Fidesz-kormány 2012-es szlovákiai fordulata, számukra az 1998-as és a mostani Orbán Viktor között nincs különbség. Szerintük a magyar kormányfő akkor és most is a Szlovák Köztársaság területeit igyekszik megszerezni, ahogy minden más magyar miniszterelnök is. Ahogy az sem tűnt fel, hogy az Orbán-kormány sokáig meg sem szólalt az ügyben. Számukra az egész értelmezhetetlen egy revizionista Orbán rémképe nélkül, aki a háttérből szövi a szálakat. Ez ugyan teljesen abszurdnak hangzik Budapesten az ottani viták fényében, de a szlovák közbeszédben ez az ügy keretezése.
Ezt a mély, revíziós félelemből eredő bizalomhiányt ugyan mivel tudná a magyar közeg eloszlatni?
Óriási az információs aszimmetria a két térben, nem lehet a magyarországi közös tudásból, előfeltételezésekből kiindulni. Más szereplőt, mint a kormány, nehezen is hallanának meg, és nem is nagyon tudnák beépíteni a világnézetükbe.
hirdetés
Ha még létezne is valamilyen hatékony kommunikációs stratégia, ha lenne is szereplő, akit meghallanának Szlovákiában, mi lenne az üzenet? A nemlétező párbeszéd máshol tart itt és ott. Nem elég azt üzenni, hogy a dekrétumokat a magyar fél nem „a maga igazának begyűjtésére használná fel”, vagy nem kérne kárpótlást az elvett földekért. És nem csak azért, mert nincs szereplő, aki ezt más érintett nevében meg tudná ígérni – a magyar állam sem. A fő probléma, hogy a Beneš-dekrétumok Szlovákia alapításmítoszának részei. Ha kiveszik belőle ezt az elemet, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A mítosz szerint a Beneš-dekrétumokkal Csehszlovákia megbüntette a második világháború alatt az elpusztítására törekvő német és magyar nácikat. Hogy mindenkit, kollektív bűnösség alapján, annak az volt az oka, hogy a háborús német–magyar elnyomás miatt olyan nagy volt a zsigeri népi felháborodás, hogy az ártatlanokra is lecsapott. Ezt sűríti a kormány a „történelmi körülmények” címkéjű érvbe.
Mindezt jól megvilágítja a most elfogadott Büntető Törvénykönyv-módosítás. A dekrétumok „tagadását és megkérdőjelezését” tiltja, de ez nagyon homályos megfogalmazás, hiszen nincs semmilyen nyílt konszenzus a dekrétumok részleteivel kapcsolatban. A Btk-módosítás indokolása a parlament 2007-es és a kormány 2025-ös határozatára utal, amely megerősítette a dekrétumokat. Ezekkel kell tehát mindenkinek egyetérteni, ezeket kritizálni pedig bűncselekmény – pedig tele vannak hamis állításokkal. A kormány szerint a dekrétumokat a nagyhatalmak jóváhagyták (nem igaz), a potsdami konferencián elfogadták a kitelepítéseket is (nem igaz), mivel a jogfosztások a nemzetközi joggal összhangban történtek (nem igaz). Továbbá akkoriban sok ilyen állam fogadott el hasonló törvénykezést (nem igaz), valamint most már Szlovákiában sem alkalmazzák őket (nem igaz), és megkérdőjelezésük árthat a más nemzetekkel való kapcsolatoknak (nem igaz; a példálózó felsorolásból gyáván kihagyták Magyarországot, mintha pont ez az ország nem lenne érintett). Ráadásul a 2007-es nyilatkozat szerint a dekrétumok nem diszkriminatívak, a 2025-ös ezt már nem állítja, úgyhogy nem tudjuk, mi a helyes álláspont és melyik a bűncselekmény.
Azért nem cáfolom részletesen ezeket az állításokat (máshol megtettem), és azért nem írok a Beneš-dekrétumok valós céljáról és szerepéről, mert a lényeg nem ez. A pozsonyi kormány senkit nem ezekről a kérdésekről akar meggyőzni. Azt szeretné, hogy a hivatalos álláspontot senki ne vitassa, mert az a mítosz része, és
a mítosz nem attól mítosz, hogy igaz, hanem mert fontos szerepet tölt be.
Esetünkben ennek nagyon is kézzelfogható, napi politikai jelentősége van. Szlovákia nemzetállami berendezkedése visszavezethető a Beneš-dekrétumok által meghatározott szlovák–magyar viszonyra, ami szakítást jelentett a két világháború közötti Csehszlovákia nemzetiségi berendezkedésével. A dekrétumok szellemiségét vitte tovább a független Szlovákia 1993-ban. Ezért határozza meg az alkotmány az országot a szlovák (etnikai) nemzet államának, ezért fogadott el kirekesztő államnyelvtörvényt (máig alkalmazott büntetésekkel a magyar nyelv használatáért) és közigazgatási beosztást, a déli járásokkal szemben diszkriminatív gazdasági, fejlesztési, közlekedési politikát, ezért nem veszi figyelembe a magyar közösség igényeit az oktatáspolitika vagy a választási rendszer kialakítása terén, stb.
Ez nyilván leegyszerűsítés, minden területen vannak kilengések, hol jobb, hol rosszabb a helyzet, de a kiindulópont az, hogy ez a szlovákok országa, a magyarok itt legfeljebb megtűrt másodrendű polgárok lehetnek, az egyenlőség fel sem merülhet. Ezt pedig annyira megszoktuk már Beneš elnök óta, hogy a szlovákiai magyaroknak sem tűnik már fel, hogy egy egyenlőségre alapuló rendszer az bizony nem ilyen.
Ezeknek az intézkedéseknek és így a mítosznak konkrét áldozatai vannak.
Nemcsak egyéni szinten, a mindennapi nyelvi nehézségek és kompromisszumok, a gazdasági, szociális hátrányok miatt, hanem elsősorban a közösségre nézve: a hátrányos helyzet hatása a közösség erodálódása. A szlovákiai magyar is porlik, mint a szikla, és nem valami „természetes” asszimilációs folyamatok hatására, hanem mert az állami keret nagyban meghatározza a társadalmi mobilitás ösztönzőit, és ezek a beolvadás felé mutatnak.
A dekrétumok kérdésköre része egy tágabb államalapító mítosznak, aminek a fő elemei szerint a dualizmus korában a magyarok súlyosan elnyomták a szlovákokat (ez például az államnyelvtörvény indoklásában is megjelenik a pénzbüntetések indoklásához, de ilyen jellegű emléktáblát, emlékművet sok helyen látni), ezért a szlovákok 1918-ban kiváltak a történelmi közös államból, igazságos etnikai határokat húztak közel egyenlő számú kisebbséggel mindkét oldalon, csak a Magyarországon maradt félmilliónyi szlovákot a magyarok később erőszakosan elmagyarosították (ezzel például gyerekkoromban a Mečiar-kormány teleplakátozta Pozsony köztereit), a magyarok bűnei és a szlovákok nagyvonalúsága miatt van most több magyar Szlovákiában, mint szlovák Magyarországon, mert Szlovákia egy rendkívül kisebbségbarát állam, ahol a magyaroknak az európai szintet messze meghaladó jogaik vannak. Aki ezeket nem fogadja el, az kétségbe vonja a Szlovák Köztársaság alapító mítoszát, azaz célja az ország területi feldarabolása.
Ezért nem hiszem, hogy „egész Magyarország” ebben a vitában részt tudna venni. Lehetne a „szlovák közeget” biztosítani arról, hogy a határok valóban igazságosak voltak, és a magyarok helyzete most valóban példásan rendezett Szlovákiában? Nem látom, hogy az elemi logikával összeegyeztethető módon meg lehetne ezt tenni. Akkor viszont hogyan lehetne a „szlovák közeget” megnyugtatni arról, hogy a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezése nem rombolja le az állam alapító mítoszát, veszélybe sodorva az ország határait, vagy akár létét?
Ezért nehéz ez a diskurzus. Egy vitában a mítosz egyes elemeit könnyű cáfolni, például a jelenlegi nemzetállami berendezkedés számos abszurd, kisebbségi jogokat sértő és így nemzetközi elmarasztaláshoz vezető intézkedést szül, amiket nehéz beilleszteni a fenti keretbe. Ugyanakkor szlovák szakmai partnereim sem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a mítosz egyes elemeinek rombolása bizonytalanságot szül, ami pedig félelmet – ha nem is bennük személyesen, de a többségben. A közéleti vita pedig nem szakmai ténykérdésekről szól. Sokkal inkább arról, hogyan képes az állam megteremteni a saját biztonságát, és ehhez milyen alapító mítoszokra támaszkodva teremt nemzeti egységet. Foggal-körömmel ragaszkodni fog a mítoszhoz, ha abban létének biztosítékát látja.
A Beneš-dekrétumok történelmi példája mutatja, meddig képes elmenni az állam, ha arra alkalma adódik és veszélyeztetve érzi magát.
A szlovák liberálisok között a mítoszrombolásnak lenne egyébként támogatottsága (egyes részkérdésekben nagyon is látják a visszásságait), de ők fájóan hanyagolták az ezzel való foglalkozást. Olyan nacionalista vesszőparipának tartották, amihez nekik semmi közük (nem nehéz észrevenni a párhuzamokat az egykori magyar baloldallal). Ezért nem is látták feladatuknak, hogy alternatív mítoszt dolgozzanak ki – egyébként szakmai szinten már eljutottak ennek a hibának a felismeréséig. A Progresszív Szlovákia ebből a szempontból egy érdekes, bár visszafogott kísérletet tett. Meglátjuk, mi lesz belőle.
A szlovákiai magyarok nem valami magyarellenes szlovák ösztön miatt állandó célpontjai ezeknek az intézkedéseknek (egyéni szinten vagy kulturális különbségek terén nincs éles magyar–szlovák ellentét), hanem mert bármit tesznek, nem tudnak megfelelni a mítosz elvárásának. A szlovák állam nem adja meg nekik az egyenlőséghez, otthonossághoz, megmaradáshoz szükséges megfelelő feltételeket, ezért mindig jobban járnának egy határmódosítással. Akár vannak ilyen terveik, akár nincsenek, akár hangoztatják ezt, akár nem, akár tudatosítják ezt, akár nem. Amíg léteznek, egy „váratlan geopolitikai helyzetben” (ami a szlovák külpolitika legfőbb mumusa, bár senki se tudja, mit jelentene) egyszerűen a létük veszélyt jelent Szlovákia területi integritására.
Van-e hát kiút? Szerintem az „egész” vagy bármilyen Magyarország nem tudja elfogadni a fenti alapító mítoszt, e nélkül viszont nem tud párbeszédet kialakítani a szlovák közeggel, mert a „külső veszély” szerepét kapta. Illetve egy módon tudna, a tabusítással („beszéljünk arról, ami összeköt, ne arról, ami elválaszt”), de ez a problémák megkerülését, nem megoldását jelenti, ami csak rövid távon működik. Ez volt az Orbán-kormányok stratégiája 2012 után. Nem lett szép eredménye.
Előbb-utóbb azonban a szlovák közvélemény jelentős része is felismerheti, hogy a mítosz lerombolása nem temeti maga alá az államot, mert
Szlovákia határait nem az igazságosságukba fektetett hit garantálja, hanem a nemzetközi jog.
Ha pedig valaki igazságtalannak tartja a dekrétumokat, az nem jelenti azt, hogy határváltozásra törekszik. Ezzel a felismeréssel kártyavárként dőlhet le az egész építmény, mert nem lesz rá többé szükség. És megkezdődhet a Szlovákián belüli szlovák–magyar kapcsolatok új alapokra helyezése, és el lehetne felejteni a Beneš-dekrétumokat minden abszurditásukkal együtt. Ennek annyi haszna biztos lenne szlovák szempontból, hogy nem kellene kifele görcsösen úgy tenni, mintha liberális demokrácia lenne az országban, hanem tényleg azzá is válhatna, ennek minden előnyével együtt.
Ehhez segít, ha a szlovák közvélemény minél többször szembesül a mítosz következményeinek negatív hatásaival (amiben paradox módon nemcsak a Progresszív Szlovákia felszólalása, de a Robert Fico-i ellentörvény is segít). Ám ez nem elég. Alternatív államalapító mítoszra is szükség van, ami a jelenlegi helyébe léphet. A hivatalos Magyarország és az „egész Magyarország” ezt nem tudja kikényszeríteni, és őszintén szólva nem sokat tehet hozzá. De azt megteheti, hogy következetesen elősegíti ezt a célt. Hogy hogyan, az már egy másik cikk témája.
Nyitókép: résztvevők a Beneš-dekrétumok bírálatát hat hónapnyi börtönnel büntető törvénymódosítás ellen szervezett Ártatlanság menetén Dunaszerdahelyen 2025. december 20-án (forrás: Facebook/Magyar Szövetség)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
