Nekünk Kádár kell? – a baloldal kísértete máig nem tűnt el
A magyar baloldal pártjai megsemmisültek, de a politika máig a kádári kisembert izgató kérdésekkel foglalkozik, állítja vendégszerzőnk, Gulyás Ábel. Ezzel magyarázható, hogy a két legnagyobb párt Medgyessy Péter programján is túlmutató szocialista ígéretcumanival vág neki a választásnak, holott a költségvetés helyzete ezt egyáltalán nem indokolná. Esszé.
„Nincs jobb, nincs bal, csak magyar” – szól az utóbbi időszak egyik legnagyobb karriert befutó hazai politikai bon mot-ja. Nemcsak arról árulkodik ez az idézet, hogy az utóbbi huszonöt évben Magyar Péter a Fidesz első komoly kihívója, aki az (ó)ellenzéki nyilvánosságban is sikeresen rehabilitálta a nemzet fogalmát, hanem az erre fogékony állampolgárokról is elárul egy fontos dolgot: a magyar választópolgárok többsége kifejezetten idegenkedik a közügyek ideologikus felfogásától.
Magyar jelszava kínosan emlékeztet a jelenlegi kormányfő Kötcsén elhangzott 2009-es beszédére (ennek nyomán terjedt el a centrális erőtér fogalma), amikor is az addigi pártkonfliktusoktól elszakadó, pártok fölötti nemzeti kormányzást hirdette meg Orbán.
Az ideológia vége? – a néppártok kora
A hasonlóságon túl – Magyar Péteréktől se áll messze a nemzeti közép képviselete – a különbségek is szembetűnők: az ellenzék vezetői még a látszatát is elkerülik, hogy a következő húsz évben ők is „egy nagy kormányzó pártként” szeretnék irányítani a Tiszát. Náluk elsősorban ideológiaelleneséget jelent a (politikai paletta ellentétes végén álló polgárokat is befogadó) nemzeti egység:
mintha nacionalista csomagolásban kívánnák feléleszteni a pártharcokkal szembeállított szakértelem mítoszát.
Ámde ez a szakértői éthosz demokratikusabb a korábbi – Csurka István által bolsevista trükknek nevezett, valójában az egykori reformközgazdász és liberális elithez kötődő – technokrata politikánál. Tanács Zoltán pártprogramért felelős vezető hangsúlyozta: beépítették a több mint 65 témában alakult, alulról szerveződő munkacsoportok helyzetértékeléseit a készülő koncepcióba, sőt (egyelőre nem részletezett módon) a kormányprogram megvalósításában is szerepet szánnának az érdeklődő polgároknak.
Az ideológiai megosztottságokon való túllépés szándékával és a nemzeti tradíció hangsúlyos felvállalásával összhangban a néppárti stratégia követésében is hasonlít a Fideszhez a Magyar Péter vezette formáció. Politológiai közhely, hogy az 1950-es évektől kezdve az ideológiailag heterogén, a „medián szavazót” megcélzó néppártok kezdték dominálni a nyugati közéletet; jókora késéssel, a rendszerváltás utáni Magyarországon is felütötte a fejét ez a tendencia.
Elég egy pillantást vetnünk a jelenlegi kormányzat politikájára, amelyben az olyan liberális elemek, mint az egy kulcsos szja és az alacsony társasági adó harmonikusan megférnek a családos életet priorizáló konzervatív felfogással. Horribile dictu a két világháború közötti konzervatívok nagy ellenfeleinek a gondolatait is megtalálhatjuk a rezsim érvkészletében: a kormány liberális térhódítás ellen küzdő harcosainál időnként szóról szóra visszaköszönnek Szabó Dezső kulturális forradalomról szóló frázisai. Utóbbi esetben azonban nem feltétlenül a magyar eszmetörténetben fellelhető párhuzamok az izgalmasak,
a fideszes Kulturkampf vezéralakjai számára a marxista Antonio Gramsci jelenti a fő inspirációt.
Egy szó, mint száz: a Kádár-korszakból ismerős, a dekadens nyugatról és békeharcról szóló retorikán túl is erősen épít a baloldal elméleteire és örökségére a kormánypárt.
Gramsci igézete
A hatalom gramsciánus felfogása mögött tipikus baloldali megfontolás áll: a társadalmi mérnökösködés kísérlete. Vagyis a sokféle alkotói szándék révén keletkezett, spontán rend helyett az aktívan beavatkozó, központosított államon keresztül a saját képére kívánja formálni a tágan értett magyar kultúrát a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Nem véletlen, hogy a programot teoretikus formába öntő Békés Márton is az újbaloldali diáklázadások ikonikus figuráját, Rudi Dutschke-t idézve fogalmazta meg a kormánypárt kultúrpolitikai krédóját: „hosszú menetelés az intézményeken keresztül”, míg létre nem jön a jobboldali hegemónia. (Az Orbán-kabinetet támogató ifjú konzervatívok igazi példaképeként Alain de Benoist, a Nouvelle Droite alapítója szolgál, aki már hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdeményezte Gramsci jobboldali olvasatát, megállapítva, hogy a metapolitikai tudatosság jegyében, először a kultúra mezején kell sikerre vinni az eszméiket.)
Éber Márk Áron idén megjelent, Ellenhegemónia-építés – Hogyan politizálnak Antonio Gramsci követői és kisajátítói című művében megfogalmazott bírálata nemcsak a marxista filozófust a „nemzeti konzervatív forradalom” ideológusává transzformáló Békésre, illetve a 2023-as Tranzit fesztiválon szintén az egykori olasz kommunista gondolataira hivatkozó Orbán Viktorra vonatkozóan fogalmaz meg kritikát. A mű (talán) fő tézise szerint a gazdaság elsőségét hangsúlyozó ökonomizmust bíráló belátásaiból nem következik, hogy Gramsci eltávolodott volna a történelmi materializmustól, mint azt az 1968 utáni jobb és baloldali interpretációk állították.
Az olasz filozófus Lenin nyomán megkülönböztette a (forradalmi úton megszerezett államhatalmat eredményező) mozgó- és állóháború fogalmát. Utóbbi esetben frontális módszerrel nem lehetséges az állam bevétele, így először a polgári társadalmat és intézményeinek a támogatását kell megszerezni, vagyis létrehozni a hegemóniát. A hegemónia pedig – a diktatúrával szemben – nem puszta kényszeren és elnyomáson, hanem az alávetettek jóváhagyásán (vagy lemondó beletörődésén) alapul. Tehát kényszer és beleegyezés, erő és konszenzus együttesen tartja fent.
A KESMA és az MCC térnyerésétől kezdve a VERITAS és RETÖRKI tevékenységén át a Schmidt Mária vezette alapítványok terjeszkedéséig számtalan példát hozhatnánk fel, amely bizonyítja, hogy
a Fidesz-közeli intellektuális hátország – a marxista példaképhez hasonlóan – az intézmények elfoglalásával és gyarapításával kívánja felépíteni a saját hegemóniáját,
magáévá téve Békés azon belátását, miszerint „a szellemé az elsőbbség az anyag fölött” és a „kulturális hegemónia nélkül nem lehet stabil, tartós és maradandó politikai rendszert működtetni” (Békés Márton: Kulturális hadviselés – A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata).
„Amit korrupciónak neveznek” – a hegemónia gazdasági alapja
Itt jön be a képbe Éber Márk kritikája: Gramsci ugyanis hangsúlyozza, hogy „ha a hegemónia etikai és politikai, szükségképpen gazdasági is”, tehát függőlegesen egybefogja a marxi alapot és felépítményt, ily módon szoros összefüggésben áll az olasz szerző egy másik kulcsfogalmával, a történelmi blokkal. Ez utóbbi fogalom a hegemón csoport és a vele szövetséges csoportok történetileg egységessé szervezett szövetségére utal, következésképpen ezen intellektuális és politikai munka nyomán létrejött erőt az anyagi viszonyok újratermelésének a gyakorlati folyamatai táplálják.
Summa summarum: nem pusztán kulturális, hanem gazdasági befolyásra is utal a Gramsci által megénekelt hegemónia. Ezzel összhangban (a gramsciánus fraezológia nélkül),
a nemzeti nagytőke jelszava alatt a kormánypárt környékén is megjelent a gazdasági kurzusépítés gondolata.
A 2010-ben kétharmados hatalomhoz jutott Fidesz-elit komolyan vette Orbán első országlásának tanulságát – „kormányon voltunk, de hatalmon nem” –, hozzálátva a hegemónia gazdasági feltételeinek a kiépítéséhez. Szalai Erzsébet marxizáló leírását követve azt mondhatjuk, hogy az addig „domináns burzsoáziából” egy, az állampárthoz lojális „kliensburzsoáziát” hozott létre az új hatalom – habár a kliensek mellett a korábbi (mint Csányi Sándor) és az apolitikus (a tipikus példa Wáberer György) nagytőkések egy része is a pályán maradhatott.
A Fidesz és a baloldal
Éber kiemeli, hogy a békési interpretációban elvész Gramsci antikapitalizmusa, azt viszont rosszul látja, hogy a kormány szellemi holdudvara nélkülözné a kapitalizmuskritikát. A tőkés nagyvállalatok befolyásával szemben a demokratikusan választott nemzeti kormányok jogköreit hangsúlyozó, antikapitalista megszólalások kifejezetten jellemzik a kormánypártot és jobboldali támogatóit, illetve balról – á la Schiffer András – is hasonló kritikák érik a globális kapitalizmust.
Az antikapitalista hangokon túl is erősen épít a baloldal örökségére az állampárt, a legfeltűnőbb a kádári nosztalgiára apelláló szocialista retorika: rezsi csökkentés, 13. és 14. havi nyugdíj, árrésstop. Már-már abszurditásként hat, hogy a Tisza lejártására szolgáló, a szegényebb rétegeknek kedvező rendszerként számon tartott progresszív szja-val való riogatást is egy szociális, jóléti érvkészlettel indokolják. Miközben agóniáját éli a magyar baloldal (a Gramsci könyv második felében Éber is azon lamentál, hogy miként lehetne egy történelmi blokk felépítésével feltámasztani a baloldali politikát),
a két legnagyobb párt Medgyessy Péter programján is túlmutató szocialista ígéretcumanival vág neki a választásnak,
holott most sokkal nehezebb helyzetben van a költségvetés, mint Orbán első kormányzását követően.
Kádár népe?
Október 23-i beszédében a saját eszményeit eláruló Orbán Viktor kádári pillanatáról beszélt a Tisza Párt elnöke. Ezzel összhangban láthatóan meg is nyerte a létező szocializmus bukása után születő generációk támogatását – szemben a homo kádárikuszoknak muzsikáló kormánypárttal. Mégis, a Fideszhez hasonlóan, a Tisztelet és Szabadság pártja is inkább a szociális feszültségekkel és a közszolgálatatások állapotával, vagyis a kádári kisembert izgató kérdésekkel foglalkozik, mintsem az identitárius és szabadságjogokkal.
Véletlenül se szeretném azt állítani, hogy egyaránt NER-es logikát képvisel a kormányrúdért versenyző két erő:
az européer külpolitika és „aki nincs velünk, az ellenünk van”-felfogás ellenében képviselt emmancipatorikus nemzetfogalom markáns kontrasztot mutat az állampárti jelszavakkal;
ugyanakkor a Pride-dal és a sajtót Lánczi Tamás sóhivatalának kiszolgáltató törvénnyel kapcsolatos harcba sem állt bele a Tisza.
Az adócsökkentési licit közben egyre-másra figyelmeztetnek a gazdasági szakemberek, elkerülhetetlen az állami bevételek és kiadások egyenlegének stabilizálása… Mára szinte közhelynek hat az a kritika, hogy a prociklikus fiskális politika bűnébe – a fellendülés idején költekezik és osztogat, ha pedig beüt a krach (a magánszektor kisegítése helyett) behúzza a féket az állam – esett az 1989 utáni magyar gazdaságpolitika.
Mindennek tetejébe úgy tűnik, hogy ma már nemcsak a bőség éveiben felejtkeznek el a takarékosságról a honatyák, de a hét szűk esztendőben is dorbézolnának – amivel valójában csak eleget tesznek a közönség elvárásának. Amint a Policy Solutions kutatása is rámutat, a társadalom többsége a demokrácia minőségénél súlyosabb problémának látja a szűkülő anyagi lehetőségeket. Magyar Péter szerint újabb rendszerváltásra van szükség; azonban, ’89-hez hasonlóan most sem a politikai jogokra és a vállalkozás szabadságára, hanem az osztrák életszínvonalat lehetővé tevő anyagi biztonságra vágynak a választópolgárok.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök a tinnyei Üvegtigrisben 2024 májusában (forrás: Orbán Viktor Facebook-oldala)
Ezt az írást sem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
