„Orbánnak nem rossz nemzetstratégiája van: semmilyen nincs” – református teológus számol le a közkeletű illúzióval
„Orbán Viktorral nem az a baj, hogy rosszul számít ki egy háromismeretlenes egyenletet. Hanem az, hogy egy hat (vagy hatvanhat) ismeretlenesre azt mondja, hogy háromismeretlenes – amelynek még van megoldóképlete” – írja Zalatnay István református teológus, filozófus lapunknak küldött publicisztikájában. Orbán Viktor washingtoni látogatása után ismét felerősödtek a Fidesz holdudvarában a miniszterelnök zsenijét ünneplő hangok, holott igazi nemzetstratégia nem épülhet káprázatosnak tűnő egyéni meglátásokra. A brit vagy a lengyel példa azt mutatja, hogy egy ország hosszútávú érdekei évszázadokon át ívelnek – nálunk ilyen a Szent István-i döntéssel megalapozott nyugati orientáció, amellyel szembemenetelni önsorsrontás. Esszé.
A ritkuló számú értelmiségiek, akik igyekeznek kitartani a Fidesz mellett, gyakran arra hivatkoznak, hogy a rengeteg letagadhatatlan rosszat ellensúlyozza Orbán Viktor zseniális világpolitikai látása és arra épített nemzetstratégiája. De valóban kiolvasható-e a jelenlegi miniszterelnök megnyilatkozásaiból és tetteiből egy valódi nemzetstratégia? A válasz jelentősen befolyásolja a jövő évi választás tétjét.
Három meghatározó jellemzőjét vizsgálom meg annak, amit „nemzetstratégia” névvel szoktak illetni. Azzal kezdem, amelyik logikailag ugyan nem az első, de a legtöbbet emlegetett. Orbán többévtizedes (vagy éppen százados) – és egyébként rugalmasan változó – világpolitikai vízió kontextusába szokta belehelyezni állítólagos nemzetpolitikai programját. A kritikusok meg nekitámadnak, ízekre szedik, és alternatív jövőképeket rajzolnak föl. Rosszul teszik. Ugyanis Orbán Viktor – és mindenki más – hosszú távú jövőképe csak bizonytalan hipotézis, amelyre nem lehet felelősen konkrét politikai stratégiát építeni. A világpolitikai folyamatok ugyanis olyan sok, önmagában is bizonytalan tényező összjátékaként alakulnak, és vesznek adott esetben egészen más irányt, mint nem sokkal korábban, hogy képtelenség jól megalapozott – mondjuk 90 százalékos valószínűséggel bíró – előrejelzést tenni. Aminek viszont sokkal kisebb a valószínűsége, ami csak egy a különböző alternatívák között, az nem szilárd alap, hanem esetleges körülmény, amelyhez rugalmasan alkalmazkodni kell.
Lássunk erre konkrét példát. Néhány éve még azon folyt vita, hogy mikor fogja Kína gazdaságilag lehagyni Amerikát. Néhány éves távlatról beszéltek legtöbben. Azután elkezdett nőni az évek száma. Ma már sokan úgy gondolják, hogy nem is fog bekövetkezni, olyan súlyos problémákkal kell szembenéznie Kínának. Vagy: néhány évtizedig úgy tűnt, végleg elmúlt az orosz veszély Európa feje fölül. Azután – nagyon elszámolva magát, szarvashibát vétve – Putyin belekezdett az ukrán háborúba. Az események olyan pályára kerültek, Amerikában pedig olyan – egy évtizede még elképzelhetetlennek tűnő – politikai változás történt, hogy Európa lóhalálában kénytelen fegyverkezni. Azt talán már mondani sem kell, hogy a technikai fejlődés miként ír át rekordsebességgel korábban megbízhatónak gondolt forgatókönyveket.
Bizonytalan világpolitikai víziókkal ezért nem más bizonytalan világpolitikai víziókat kell szembe helyezni, hanem
józanul számot kell vetni az emberi megismerés feltételrendszerével, határaival,
és azután lehet jó szemmértékkel körülbelül bemérni, hogy mi (majdnem) elképzelhetetlen, mi esélyes, mi valószínű és (majdnem) biztos. Orbán Viktorral nem az a baj, hogy rosszul számít ki egy háromismeretlenes egyenletet, hanem az, hogy egy hat (vagy hatvanhat) ismeretlenesre azt mondja, hogy háromismeretlenes – amelynek még van megoldóképlete.
Természetesen felelősségteljes kormány – és tágabb értelemben egészséges társadalom – törekszik arra, hogy minél pontosabban és érzékenyebben nyomon kövesse a világfolyamatokat, és azokhoz rugalmasan alkalmazkodjon. Rövidebb távú, konkrét folyamatokról már inkább lehetséges megbízható képet rajzolni. Ehhez erre szakosodott tudósokra, tudományos intézetekre van szükség, amelyek eredményeire támaszkodnia lehet a politikának.
Egészen más jelenség a vátesz-nemzetvezető, aki iránymutatást ad a tudósoknak – és mindenki másnak –, azok pedig noteszkájukba jegyzetelik a zseniális gondolatokat.
Nemzetstratégia alapja tehát nem bizonytalan jövőkép lehet – különösen nem, ha az még délibábos is –, hanem földrajzi, történelmi adottságok, évszázadokon át érvényesülő tényezők. Káprázatos, zseniális(nak tűnő) felismerések helyett józan számvetés a lehetőségekkel, és azokból a legkedvezőbb valóra váltására irányuló határozott szándék. Ahogyan például Nagy-Britannia számára évszázadokon át meghatározó volt az a törekvés, hogy ne kerülhessen az egész kontinens egy hatalom uralma alá, mert azzal nem lenne képes szembe szállni, és ezért mindig a gyengébbet támogatta. Vagy a lengyelek esetében az, hogy a két legnagyobb – vallásilag-kulturálisan tőlük eltérő – európai nép, az orosz és a német malomkövei között kétfrontos harcot folytatva kell megőrizniük-visszaszerezniük önállóságukat.
Vannak pozitívabb, nem fenyegetettségből származó nemzetpolitikai állandók is. Ilyen az olaszok számára az, hogy bár egyesült államuk fiatal, az európai kultúra antik és keresztény gyökerei leggazdagabban náluk tárulnak fel. Mint origóhoz zarándokoltak Itáliába milliók évezredek óta, onnan merítettek inspirációt művészek, írók nemzedékről-nemzedékre. Magyarország esetében ilyen origó, hogy Nyugat és Kelet határán találva magát az előbbi mellett döntött, a nyugati világ része lett, és – ha sokszor jelentős késéssel és szegényesebben is, de – végigélte mindazokat a társadalmi, vallási, kulturális folyamatokat, amelyeket a többi nyugat- és közép-európai nép. Ezzel tisztában voltak azok a történelmi személyiségek, így például a legkiválóbb erdélyi fejedelmek is, akik rákényszerültek arra, hogy valamely keleti hatalom által dominált viszonyok között keressék a megmaradás lehetőségét.
Ténylegesen keletre mindig csak ködlovagok meg gátlástalan karrieristák fordultak.
A nemzetstratégia tehát feltételez – ha nem is a szó szoros értelmében véve örökkévaló, de – évszázadokon át fennálló adottságokból fakadó célokat, és azoknak a változó körülmények józan felmérése alapján történő érvényesítését.
Ami Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben történt, az ennek a diametriális ellentéte.
Célok, értékek nincsenek, illetve bármikor az ellentétükbe fordulhatnak „ruszkik hazától” a „putyini Oroszország ötödik hadoszlopa Európában” szerepéig, „a szabadság mindig Nyugatról jön”-től a tragikomikus kipcsak rokonságig, a kereszténység végvárától a Szent István-napi muszlim vendégseregig. A nemlétező célhoz pedig jól illenek a fantomeszközök: a hívek kvázi-vallásos igényét kielégítő prédikációk apokaliptikus veszélyekről, és a felkent vezető által szinte misztikus tudás birtokában mutatott kiútról.
Orbánnak nem rossz nemzetstratégiája van; semmilyen nincs.
Amit ezen a címen művel, porhintés, a fogalom lényegének tagadása. De akkor mire föl mindez?
Ezzel el is érkezünk a nemzetstratégia harmadik fontos jellemzőjéhez.
A kifejezés egyszerre értendő genitivus objectivusként és subjektivusként; vagyis egyrészt tárgya a nemzet, az annak érdekében történő politikai cselekvés, de másrészt alanya is; elvileg a nemzet egésze a cselekvő. Ezért mindenkinek, de elsősorban a legerősebb aktornak, a mindenkori kormánynak arra kell törekednie, hogy minél szélesebb konszenzus legyen a célok tekintetében. Ez azért nem irreális, mert a valódi nemzetpolitika alapjai a pártpolitikában érvényesülőnél időben hosszabb távúak, tartalmilag átfogóbbak. Van, amikor összeegyeztethetetlen alternatívák miatt konszenzus nem lehetséges. De akkor is lehet törekedni a pártpolitikai csatározások okozta károk minimalizálásra A hatalomban lévő integrálhat politikájába az ellenzék számára fontos elemeket, és kezdeményezhet jogilag nem kötelező egyeztetéseket; az ellenzék pedig ezen a téren tompíthatja máskülönben szokásos kritikáját.
Arra, hogy a közös érdek hogyan tud érvényesülni éles politikai szembenállás közepette is, történelmi példa az – akkori viszonyok között optimális, de szigorúbb megítélés szerint is jelentős nemzeti érdekeket érvényesíteni tudó – 1711-es szatmári béke a bécsi udvar és a kuruc felkelők maradékai között. Mai, közeli példaként pedig az, ahogy Lengyelországban lényegi egyetértés van a sokszázados nemzetstratégiai célból fakadó külpolitikai irányvonalban a különben kíméletlen politikai küzdelmet folytató erők között.
Az Orbán-kormány ennek az ellenkezőjét teszi. A jelenlegi kormányzati „nemzetstratégia” tehát valójában
nemlétező célokra hivatkozva imaginárius eszközökkel folytatott küzdelem pőre egyéniérdek-érvényesítésért.
Nemzetstratégiához semmi köze. Azt a NER bukása után kell majd megteremteni – komoly szakadékokat áthidalva. Azonban nem a fideszes és a nem-fideszes nemzetpolitika közötti szakadékot. Lehetetlen olyanokkal párbeszédet folytatni, akik hol a legintranzigensebb nyugatbarátságot propagálják, hol orosz és kínai érdekeket szolgálnak ki, hol a kereszténység fővédnökeként lépnek föl, hol a muszlim világot dicsőítik, majd a legbornírtabb pogány szokásokat támogatják. Hol Izrael legrendíthetetlenebb támogatóinak szerepébe bújnak, hol gátlástalanul használnak antiszemita szimbólumokat.
Tennivaló lesz bőségesen. Karakteresen különböző indíttatások, látásmódok, törekvések léte a társadalomban nem defektus, hanem életjel. A közösség életösztöne pedig abban mutatkozik meg, ha azok képesek egymással értelmes párbeszédre, kompromisszumokra. Haza és haladás eszméjét most sem lesz könnyű egyben tartani. Amennyiben sikerül, akkor viszont reménykedhetünk egy félresikerült harmadszázad után egy ennél derűsebben.
Nyitókép: Orbán Viktor miniszterelnök a Donald Trump amerikai elnökkel közösen tartott sajtótájékoztatóján a washingtoni Fehér Házban 2025. november 7-én (fotó: AFP/Getty Images/Roberto Schmidt)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
