A Nobel árnyékában: magyar írók, akik közel jártak Stockholmhoz
Minden nemzetnek megvannak a „majdnem Nobel-díjasai”, azok az írók, akik esetében kitartóan emlegetik a díjat – akár komoly jelölés, akár csak kávéházi pletyka formájában. A magyar irodalom különösen gazdag ilyen szerzőkben: 125 év alatt legalább húsz magyar író neve fordult meg valamilyen módon a Svéd Akadémia vélt vagy valós névlistáján. Nem, Wass Albert utóbbin sosem szerepelt. Nyáry Krisztián alábbi írásával most utat vág a magyar Nobel-mítoszok dzsungelében.
Krasznahorkai László méltán megérdemelt Nobel-díja kapcsán tudós irodalmárok és teljesen fogalmatlan politikusok egyaránt szóba hozták, ki mindenki nem kapta meg a díjat, pedig „nagyon közel járt hozzá”. A valóságban elég világos, hogy miért estünk el száz évig a díjtól. Aki jelölhetett, az olyan írót jelölt, akinek eleve nem lehetett esélye – főként azért, mert vagy nehezen fordítható költőket nomináltak, vagy Stockholmban érdektelen politikai szempontokat tartottak elsődlegesnek. Akinek viszont ténylegesen esélye lehetett volna, azt nem jelölte senki. És akkor még nem is beszéltünk azokról a „tuti biztos favoritokról”, akik eleve esélytelenek voltak a díjra, de legalább nem is jelölték őket.
Hogy születik az irodalmi Nobel?
Ahhoz, hogy rendet vághassunk a legendákban, fontos tudni, hogy az irodalmi Nobel-díj esetében a jelölési folyamat meglepően egyszerű és szigorúan szabályozott.
A díjra bárki jelölhető, akinek van világnyelven hozzáférhető kötete, és műve „az idealizmus tekintetében a legfigyelemreméltóbb, egyszersmind a maga területén a legújabb eredményeket képviseli.”
A Svéd Akadémia minden évben kiküld több száz ajánlatkérő levelet az ajánlásra jogosult szervezetekhez és személyekhez, akik következő év elejéig küldhetik be javaslatukat. Jelölésre azokat kérik fel, akiknek szakmai tekintélyük van – egyetemi irodalomprofesszorok, irodalmi akadémiák, szerzői szervezetek, korábbi Nobel-díjasok, illetve a Svéd Akadémia tagjai. Ez néha politikai szűrő is: a két világháború között például magyar írót nem nagyon nominált külföldi szervezet, így csak a hivatalos Magyarország jelöltjeinek volt esélye tényleges jelöltté válni. A szocializmus idején viszont már nyugati irodalmi szervezetek (többnyire magyar kötődésű) tagjai is gyakran jelöltek magyar írókat, így elvileg akár a rendszerrel szemben álló vagy emigráns író is lehetett volna a befutó.
A beérkező neveket tartalmazó listák titkosak, csak 50 év elteltével válnak nyilvánossá – így csak 1974-ig tudhatjuk biztosan, kik voltak a tényleges jelöltek. A jelölések beérkezése után a Svéd Akadémia tagjai és az irodalmi díjbizottság (Nobel Committee) állítják össze a végső javaslatokat. A döntéshozók először előszűrést végeznek: a beérkezett jelöltek közül kiválogatnak kb. 15–20 nevet. Ezután készül el nyárra egy rövid lista, amelyen 4-5 név marad. Október előtt születik a végső döntés, szabály szerint kétharmados többséggel. Ennek megfelelően tehát érdemes négy kategóriába osztani a Nobel-esélyesként emlegetett írókat:
- akik shortlistre kerültek;
- akiket jelöltek ugyan, de nem jutottak tovább;
- akiknek a nevét saját korukban komoly esélyesként emlegették ugyan, de nem is jelölték őket;
- végül pedig azok, akiket csak utólag hoztak hírbe, és semmilyen módon nem is voltak esélyesek.
1. A shortlisten szereplők
Ők lennének azok, akiknek a neve ténylegesen ott feküdt a Svéd Akadémia asztalán, azon a papíron, amin végül a Thomas Mann vagy Samuel Beckett nevét húzták alá. 1974-ig azonban nincs tudomásunk olyan magyar íróról, akinek a neve szerepelt volna a 4-5 nevet tartalmazó shortlisten, legfeljebb olyanról, akinek a nevét a bizottsági tagok „komolyan fontolgatták”, de aztán mégsem jutott tovább a képzeletbeli döntőre.
Az 1974 utáni jelöltlistákról még ennyit sem tudunk. Pontosabban csak annyit, hogy a két tényleges díjazott, Kertész Imre és Krasznahorkai László neve szükségszerűen szerepelt a shortlisten is. Rajtuk kívül egyedül Nádas Péterről tudható majdnem biztosan, hogy neve ott volt egy vagy több rövidlistán.
Nádas Péter
2000-es évektől kezdve rendszeresen előkerült az író neve a fogadóirodák toplistáján – különösen 2011 és 2017 között. Az Emlékiratok könyve és Párhuzamos történetek révén világszerte olvasott szerzőről van szó, műveinek svéd fordításai is megjelentek. A tényleges jelölés ténye tehát az ő esetében a titkosság ellenére is valószínű – több európai akadémikus megerősítette, hogy neve „forgott” a Svéd Akadémiában. Kertész Imre díja után esélyei csökkentek, mivel ritkán adnak egymás után díjat ugyanabból a kis nyelvi közegből. Amire elegendő idő eltelt ehhez, úgy tűnik, már Krasznahorkai volt a nagyobb esélyes.
2. Akiket tényleg jelöltek, csak épp nem jutottak be a döntőbe
Ők a magyar Nobel-történelem mellékszereplői: a dicsőségesen elutasítottak. Nevük eljutott Stockholmig, szerepelnek a bizottsági iratokban, de végül nem forrt fel tőlük a svéd hidegvér.
Kemény Ferenc (1901-2)
A neves sportszakírót a Magyar Tudományos Akadémia jelölte az elsőként kiosztott irodalmi Nobel-díjra. Valószínűleg nem értették, hogy itt szépirodalmi díjról van szó. A következő évben újra próbálkoztak, aztán rájöttek, hogy ez valami más, mint ahogy gondolták. A díjat 1901-ben Sully Prudhomme nyerte.
Herczeg Ferenc (1925-27)
Herczeg volt az első magyar, akinek komolyan vették a jelölését. A Magyar Tudományos Akadémia jelölte, mert számukra úgy tűnt, minden stimmel: a Magyar Revíziós Liga elnökeként nemcsak politikailag volt megfelelő, hanem termékeny író is volt konzervatív erkölcsökkel és világnézettel, kiváló drámai érzékkel – és még az öltözködése is rendben volt. 1925-ben, 26-ban és 27-ben is jelölték, de a svéd döntnökök nem sok szót vesztegettek rá, nem jutott tovább. Első jelölése évében George Bernard Shaw vette el tőle a nemzetközi halhatatlanság esélyét.
Szabó Dezső (1935)
Jelölője Björn Collinder, uppsalai finnugrista volt, ami nem csoda, mert Szabó addigra a hivatalos magyar irodalmi szervezetek képviselőivel éppúgy összeveszett, mint a független irodalmi elittel, így itthonról senki sem jelölte volna. Collinder valószínűleg elolvasta az Elsodort falut, és úgy érezte, ez nagyon magyar történet megérdemli a Nobelt. A Svéd Akadémia tagjai francia és német fordítások alapján viszont azt mondták: „érdekes, de kissé zavaros”. 1935-ben végül senki sem kapta meg a díjat – talán a bizottság is érezte, hogy senki sem volt elég zavaros ahhoz, hogy univerzális legyen.
Tormay Cécile (1936-37)
A Horthy-rendszer reprezentáns írója volt az első magyar nő, akit hivatalosan jelöltek. Ráadásul négy elismert magyar irodalomprofesszor, akik nem mellékesen mindannyian Tormay (egyébként jelentős) Napkelet című konzervatív folyóiratának állandó munkatársai voltak. Az írónő maga is törekedett a legnagyobb elismerésre. Ő maga az Ősi küldött című, tatárjárás alatt játszódó trilógiáját szánta fő művének, ez 1934-re készült el. A könyvet eleve azzal a céllal fordították le németre, hogy a Nobel-díjra lehessen pályázni vele. A jelölés 1936-ban került a Nobel-bizottság elé. Ez a legjobban dokumentált eset, mert levéltári kutatások után a jegyzőkönyveket is publikálták.
Tormayról az első évben így ítélt a bizottság: „méltányolható az esztétikai minőség, hiányzik azonban az emberteremtő fantázia, és így legmélyebb gondolatiságú művéből, középkori történelmi regényéből hiányzik a meggyőzés ereje.”
Egyetlen támogatója, a nyíltan náci-szimpatizáns Fredrik Böök különvéleményt írt az írónő mellett, elsősorban Tormay közéleti-politikai jelentőségét hangsúlyozva. Henrik Schück bizottsági tag szerint ugyanakkor Tormay írásai nem felelnek meg a követelményekre: az Ősi küldött szerinte „úgyszólván gyenge. Egy történelmi regényben mégiscsak karaktereket festenek le, és itt egyáltalán nem található ilyesmi.” A következő évben, amikor a jelölést követően az írónő meghalt, csak ennyi került a jegyzőkönyvbe: „A bizottság nem látja okát, hogy tavalyi álláspontját megváltoztassa.” A díjat 1936-ban Eugene O’Neill, 1937-ben Roger Martin du Gard nyerte el.
Illyés Gyula (1965, 1972-74)
Az irodalmi Nobel-bizottság jegyzőkönyvében többször is szerepel a neve. Első jelölője John Lotz finnugrista volt – végre egy ember, aki értette, mit írunk! Mert bizony a bizottság megjegyzése szerint „Illyés költészetét nehéz megítélni fordításban.” (Magyarul: „nem értettük, de biztos szép”.) És ez általában is így van: a század második felében már nem lehetett esélyes a díjra, akinek nem volt nagyon jó színvonalú svéd fordítása – költőknél pedig ez még nehezebb feladat, mint prózaíróknál. Illyést a jegyzőkönyvben „a paraszti világ és az európai humanizmus költőjeként” jellemezték, de hozzátették, hogy „a nemzetközi visszhang korlátozott, a fordítások száma csekély”. A díjat 1965-ben Mihail Solohov kapta.
Lukács György (1967)
A világhírű marxista filozófus nevét maga Erik Lindegren, a Svéd Akadémia tagja terjesztette be. Ez különleges dolog: ritka, hogy a bizottság belső tagja jelöl külföldit.
Lukács nem mint filozófus, hanem mint „az esztétika és az irodalomelmélet írója” került szóba, azonban így is nehéz lett volna beilleszteni a szépirodalmi kategóriába. Nem is jutott tovább. A bizottság inkább Miguel Ángel Asturiast választotta, akinek legalább voltak regényei.
Weöres Sándor (1971–74)
A költőt Kibédi Varga Áron, Hollandiában élő magyar irodalmár 1971-ben terjesztette fel. A bizottság a jelölést elfogadta, de a rövidlistára nem tette a költőt. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy Weöres költészete a legnehezebben fordítható magyar szövegek közé tartozik – és a Nobel-bizottságban továbbra sem ültek magyarul olvasó tagok.
Juhász Ferenc (1972–74)
1972-ben Nils Artur Lundkvist svéd akadémikus javasolta. Juhász a hatvanas években már számos nyugati antológiában szerepelt, de a bizottság a költészetét „nehezen hozzáférhetőnek” ítélte. Nem került shortlistre, de ez a tény is mutatja, hogy a hetvenes évek elején már több magyar költő neve is ismert volt Stockholmban.
Mécs László (1973–74)
A legmeglepőbb jelölt talán a ferences papköltő. 1973-ban több kanadai–magyar szervezet javasolta a díjra, élükön a Torontóban élő Nagy Györggyel. A Nobel-bizottság nem foglalkozott komolyan ezzel a jelöléssel – a formai beadvány eljutott a svéd fővárosba, de Mécs neve nem került a mérlegelés körébe. Mégis érdekes példája annak, hogyan használták a diaszpóra szervezetei a Nobel-jelölést politikai és kulturális reprezentációra.
Az 1974 utáni jelöltekről még ennél is kevesebbet tudunk, de két név komolyan forgott a szakmai nyilvánosságban:
Ottlik Géza
Már az író életében sokan mondták, hogy az Iskola a határon „Nobel-díjas szintű regény”. Valóban az, de valószínűleg nem sokan tudták Svédországban, hogy létezik. 1974-ben megjelent ugyan egy német nyelvű fordítása, de lényegében visszhangtalan maradt. A nemzetközi figyelmet meghozó francia fordítás már az író halálának évében jelent meg, az angol még később. Pár évtized múlva fog csak kiderülni, hogy egyáltalán jelölte-e Ottlikot valaki.
Esterházy Péter
A 2000-es években minden évben megjelent a neve a fogadóirodák listáin – Nádas Péter, majd Krasznahorkai László mellett. Ez azonban még nem jelölés, csak pletyka.
A fogadóirodák általában arra tippelnek, kinek a neve hangzik jól nemzetközileg. Esterházyé pedig – joggal – remekül hangzott:
különösen német nyelvterületen volt népszerű, de minden világnyelven elérhetőek voltak a kötetei. Az én életemben már nem derül ki, szerepelt-e a neve az esélyesek között.
A 90-es évek óta több, ma is élő kortárs író neve forgott még Esterházyénál ritkábban, de mégis titkos esélyesként. Nevüket részben udvariasságból, részben babonából nem írom le – csodák mindig történhetnek. Végül is Kertész Imrére sem fogadtak volna sokan.
3. Akikről komolyan szó esett – de hivatalos jelölés biztosan nem volt
Ők a „majdnem-jelöltek”: akiket a magyar sajtó, irodalmi barátok, tanítványok, kávéházi törzsvendégek Nobelre méltónak tartottak, de a Svéd Akadémia erről mit sem tudott.
A nyugatosok: Kosztolányi, Babits, Móricz
A harmincas években a magyar sajtó már arról írt, hogy „Kosztolányi lehet az első magyar Nobel-díjas”. A valóságban semmilyen jelölés nem történt – ami nem véletlen: a hivatalos akadémiai szervek nem jelölték volna, erre esetleg a magyar PEN Klubnak lett volna módja, de annak meg ő volt az elnöke, és – Tormayval ellentétben – neki nem jutott eszébe önmagát futtatni. Ha ma visszanézünk, tényleg esélye lehetett volna – ha időben fordítják. Babits jelölését 1937-ben néhány magyar irodalomtörténész felvetette ugyan, de ilyen dokumentum sem jutott el Stockholmig. Költőként neki is szembesülnie kellett volna a fordítási problémákkal, a regényei viszont nem biztos, hogy felborzolták volna a Nobel-bizottság fantáziáját. A húszas években Móriczot a magyar sajtó „a magyar Zolaként” emlegette, és több újságíró biztosra vette, hogy jelölni fogják. A Svéd Akadémiához azonban semmilyen papír nem érkezett. A legenda szerint azért nem, mert Légy jó mindhalálig című regényét rosszul fordították le németre. Valójában ekkor még senki sem fordította le.
Füst Milán
Több irodalomtörténész szerint ő volt a leginkább Nobelre méltó magyar író a 20. század közepén. A feleségem története 1965-ben zajos francia sikert aratott, a Le Monde „a magyar Proustnak” nevezte a szerzőt, és egy ideig úgy tűnt, akár még Nobel is lehet belőle. Sőt, ugyanebben az évben a svéd rádió is azok között szólaltatta meg Füstöt egy teljes óráig tartó műsorban, akik az év legesélyesebb Nobel-díj-várományosai. A Svéd Akadémia döntnökei azonban – anyanyelvük mellett – ekkor már főként angolul és németül olvastak, franciául kevésbé. Így Füst neve nem szerepel a jegyzőkönyvekben, valószínűleg nem is jelölték. Amire a mű angolul, majd svédül is megjelent, Füst már nem élt.
Déry Tibor
Az író díjazását 1969-ben a korabeli hírek szerint „az utolsó körig mérlegelték”, de ennek a stockholmi jegyzőkönyvekben szintén nincs nyoma. Az egykorú svéd kritika azonban értékelte Déry G. A. úr X-ben és Felelet című regényeit, ám – az erények felsorolás mellett is – túlzottan „didaktikusnak és politikailag terheltnek” találta azokat.
Márai Sándor
Életében nem volt jelölt, halála után viszont hirtelen mindenki azt kezdte mondani: „ha csak pár évet él még, biztosan megkapja”. Valóban lehetett volna esélye – csakhogy 1989-ben még a bizottság sem tudta, hogy Márai Sándor létezik. A Gyertyák csonkig égnek és az Egy polgár vallomásai csak tíz évvel később robbant be Európában. Ahogy Márai mondaná: „kicsit lekéstem az örökkévalóságról”. Naplójában többször is megemlékezett az aktuális díjazottakról – és nem volt túl jó véleménnyel róluk.
4. A legendák – akiket soha senki nem jelölt, és életükben komolyan fel sem merült a jelölésük
Ez a legnépesebb kategória, hiszen semmi sem inspirálja jobban a magyar nemzeti önérzetet, mint az, hogy „biztos megkaptuk volna, csak nem értettek minket vagy direkt kibabráltak velünk”. A legismertebb példa Wass Alberté.
Wass Albert
Az író nevéhez rengeteg legenda kötődik: sokan tudni vélnek eltitkolt katonai hőstetteiről, galádul elcsalt olimpiai aranyérméről is. Ezen legendák egyike szerint Teller Ede (!) biztos forrásból tudta, hogy Wass esélyes volt a Nobel-díjra is, ráadásul mindjárt egy példa nélküli posztumusz Nobel-díjra, közvetlenül az öngyilkossága (sőt: titokzatos halála) után. Eszerint a kedvéért még alapszabályt is változtattak volna, hogy ő lehessen az első, aki halála után kapja meg a díjat. Természetesen semmi nyoma ilyesminek, de még jelölésnek sem a stockholmi papírok között. Ennek egyik oka, hogy Wasst élete első felében elvbarátai is inkább tartották úri dilettánsnak, mint nagy írónak, az emigráció éveiben pedig csak kevesen tudták, hogy egyáltalán a világon van. Halála után lett szélesebb körben ismert, amikor már nem jelölhette senki. A másik ok legalább ennyire nyomós:
Wass, ha a legjobb magyar író lett volna, sem kaphatott volna Nobelt – hiszen szándékai szerint is az elveszett régi magyar világot írta meg, és nem törekedett semmiféle egyetemes mondanivalóra.
Akkor végül is ki üldöz bennünket?
A magyar irodalom 125 év alatt kétszer érte el a stockholmi csúcsot, és többször eljutott a közelébe. Ez hatalmas eredmény. A majdnem Nobel-díjasok közül volt, aki tényleg szerepelt a hivatalos élmezőnyben, és volt, akiről csak beszéltek. Az elutasítások oka természetesen nem az volt, hogy „a svédek nem szeretnek minket”. (Akkor mit szóljon egy román összeesküvés-elmélet hívő? Nekik egyetlen díjazottjuk sincs, sőt, mostanában – épp miattunk – nem is kaphatja meg túl nagy eséllyel senki a térségből.) Sokkal inkább arról van szó, hogy
a magyar irodalom kicsi nyelvi kultúrához tartozik, nehezen fordítható, az irodalmi közeg pedig gyakran politikailag túlfűtött.
Ha valamit nehéz svédre lefordítani, abból nem lesz Nobel. A felmerült nevek legnagyobbjai – Weöres, Kosztolányi, Füst – mind a nyelv zsenijei voltak. De a Nobel-bizottság csak azt látja, amit el tud olvasni – és általában nem magyarul. A bizottság emellett többnyire kerülte az ideológiai konfliktusokat is. A Horthy-korszakban jelölt Herczeget és Tormayt többek között ezért sem vették komolyan; a kommunista időkben felmerült Déryt pedig azért, mert túl ideologikusnak tartották. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha például az MTA a 30-as években a valóban nemzetközi csúcsszínvonalon alkotó Kosztolányit jelöli, vagy a 70-es években Ottlikot. A Nobel-díj célja ugyanis az „egyetemes emberi tapasztalat” jutalmazása. A felmerült szerzők egy részének rajongói szerint viszont a magyar irodalom akkor a legszebb, ha a legmagyarabb. Ez a kettő ritkán találkozik.
Egy biztos: a következő években kevesebb reménnyel kell találgatnunk: magyar írónak legközelebb a 2050-es évek végén lesz esélye a díjra. Én persze biztosan tudom, akkor ki fog nyerni, de egyelőre nem árulom el.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
