Orbán jön? Fenyőgirlandot a vakolatfoltra! – volt vezető vall a hazai gyermekvédelemről
Miközben sorra hagyják el a gyermekvédelem intézményeit a szakemberek, adott egy ember, aki bármit megtenne, hogy újra az állami gondoskodásban élő gyerekekért dolgozhasson. Őt viszont szisztematikusan távol tartják a rendszertől. Kuslits Gábor mögött, aki a fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) igazgatójaként sokat tett a hazai gyermekvédelemért – bár ez sokáig nem derült ki –, nem áll erős ember, így nem rúghat labdába többé ebben a lojalitásra épülő állami szektorban, amelybe szerinte már nincs értelme pénzt önteni. Hogy hogyan kéne megreformálni, arról viszont nagyon konkrét elképzelései vannak. A hazai gyermekvédelemről, egy egykori vezető szemével. Nagyinterjú.
– Azt mondják, a gyermekvédelemben minden rezsim a maga embereit ülteti a fontos pozíciókba. Ön hogy lett a fővárosi Tegyesz igazgatója, ejtőernyővel vagy felmászott a ranglétrán?
– Eredetileg teológiát tanultam, a szociális munka területére a sors sodort. Egy barátom hívására 1996-ban utcai gondozó lettem. Akkoriban a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet (GYIVI) vezetői érzékenyen reagáltak a rendszerváltozáshoz kapcsolódó hajléktalanboomra, mert az utcára kerülők között nagyon sok volt az egykori állami gondozott. Bandákba verődve éltek a fővárosban, a délisek és a blahások között gyakran voltak összetűzések is. Hozzájuk jártunk ki és próbáltuk őket segíteni. A GYIVI érzékenysége többek között abban öltött testet, hogy megengedte, hogy a Kőbányai úton lévő raktárhelyiségét hajléktalanszállóvá alakítsuk ezeknek a fiatal, volt állami gondozott férfiaknak. Ott kezdtem a gyermekvédelmi pályafutásomat.
– És mi vitte a hajléktalanoktól a gyerekekhez?
– A gyermekvédelmi törvény 1997-es hatálybalépése után a 18 évnél idősebbekre szabott utógondozói ellátáshoz kapcsolódtunk. Akkor már egy viszonylag nagy intézményt működtettünk, amelynek én lettem a vezetője. A telephelyünkön nemcsak egyedülálló férfiakkal foglalkoztunk, hanem családoknak is szállást adtunk, három másik lakásban pedig családok átmeneti otthonát működtettünk, anyáknak és – szerintem azóta is egyedülálló módon – apáknak és gyerekeiknek. A legtöbb ember, akit ide felvettünk, állami gondoskodásban nőtt fel. Az utógondozói ellátást később Weiss Manfréd lányainak egykor államosított, Budakeszi úti villái közül az egyikben folytattuk. 2013-ig fiatal felnőttekkel foglalkoztam. Akkor lettem megbízott, majd kinevezett igazgató. A fővárosi Tegyesz – elsősorban az elődeim munkája miatt – nagyon komoly szakmai színvonalon teljesített, amit én igyekeztem fenntartani és – a gyámság és az örökbefogadás tekintetében mindenképp – továbbfejleszteni.
– Molnár László után került erre a posztra, akit 23 év után váltott le ez a kormány. Ő milyen örökséget hagyott az intézményre?
– A szociális munkával járó átfogó rendszerszemléletet mindenképp. A mi munkánk magában hordozza a rendszerkritikát, hiszen nemcsak arról szól, hogy segítünk az embereken, hanem valamilyen formában a szociálpolitikát is alakítjuk. Sok államban nem is létezik szociálpolitikai képzés. A szociális munka definíciója tartalmazza, hogy feladatunk a nagy rendszerek aktivizálása, tehát a hallgatók ezt a tudást a szociális munkás képzésben szerzik meg. Ebben a fővárosi Tegyesz Molnár László és Radoszáv Miklós irányítása alatt kialakult szakmai közössége, amibe én is belenőttem, elég komoly eredményeket ért el. Ők és az intézmény maga is meghatározó szereplői voltak a hazai gyermekvédelemnek. Ami az Alföldi utcában történt, azt gyakorlatként a megyék általában átvették és a szakma „kanonizálta”. Ez
a gyerekek iránti elkötelezett szakmai magatartás állandó kritikát jelent a hatalom irányába.
– Ön volt a fővárosi Tegyesz utolsó igazgatója, egészen az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat (OGYSZ) 2021-es megalakulásáig, közel tíz évig dolgozott ezen a poszton és egy darabig úgy tűnt, lehet folytatása a munkájának…
– Közszájon forgott, hogy két ember jöhet szóba az OGYSZ vezetői posztjára, az egyik Erdei Sándor volt, a másik én. Aztán azt is lehetett érzékelni, hogy az én esélyeim fokozatosan elhalványulnak. Amikor megszületett a döntés, beszéltünk is erről az akkori helyettes államtitkárral, Simon Attilával. Mondtam neki, hogy megértem őket, mert én se vennék a nyakamba egy olyan kekec alakot, amilyen vagyok, sokkal jobb lesz nekik egy végrehajtó típusú ember. Ezt ő is elismerte. Én viszont tudtam, hogy nem fogok tudni együttműködni az országos intézmény vezetésére kiválasztott igazgatóval.
– Miért?
– Az én ízlésem szerint túlságosan lojális volt.
– És ön hányadán állt a hatalommal?
– A kiváló Szarka Attilától egyszer azt a tanácsot kaptam: „Soha ne politizálj, csak szakmai mondatokat mondj, ahhoz nem értenek és nem fognak hozzád férni”. Így is tettem.
A politikai hatalmasságok mindvégig csak találgatták, kinek az embere lehetek.
Persze olyan is volt, aki rákérdezett. Csak annyit válaszoltam: „Ha fontos, nézz utána!” Azt hitték, sérthetetlen vagyok. Ez elég sokáig működött is.
– Szakmai nézeteltérés is volt az OGYSZ új igazgatója és ön között?
– Ha egy szakszolgálat vezetője valamiféle megfontolásból nem tartja fontosnak, hogy foglalkozzon a gyermekvédelem esszenciáját adó örökbefogadás háromszögének csúcsaiban lévő szereplőkkel, akkor közöttünk a közös nyelv lehetősége egyenlő lesz a nullával.
– Erdei Sándor nem tartotta ezt fontosnak?
– Úgy gondolom, hogy a hatalom iránti lojalitás előbbre való volt számára. Amikor Novák Katalin mint a családokért felelős államtitkár eltörölte az örökbefogadók kötelező képzését, az összes Tegyesz-igazgatóval és szektorsemlegesen minden érintett egyházi, állami és civil szervezettel felvettem a kapcsolatot, hogy fogalmazzunk meg egy levelet, amelyben arra kérjük az államtitkárt, vonja vissza a jogszabályt. Talán három Tegyesz igazgató volt, aki nem írta alá a húszból, köztük volt Erdei Sándor is, aki akkor a debreceni szakszolgálat élén állt, ami elég nagy intézmény, tehát fontos lett volna a kiállása.
– Ha már az örökbefogadásról beszélünk, segítsen megérteni, hogyan lehet, hogy nem talál egymásra a kereslet és a kínálat, és annyi gyerek zsúfolódik a gyermekvédelmi rendszerben, miközben örökbefogadó szülők sokasága vár sóvárogva gyerekre?
– Jellemzően a főváros adja az örökbefogadni szándékozókat és a vidék adja az örökbefogadható gyerekeket. Az örökbefogadni szándékozók fejében általában van egy kép arról, hogy milyen gyereket szeretnének, ami legtöbbször nem találkozik a kínálattal. A fehér középosztály nagyon nehezen visz be egy más színű kisgyereket a saját közösségébe, pláne nehezen vállal be olyat, aki nehézségekkel küzd.
A gyerek utáni vágy elsősorban nem a gyerekekről szól, hanem a felnőttekről.
Ha az örökbefogadást nem a gyerekek utáni olthatatlan vágy irányítaná, hanem az irántuk érzett felelősség – amit egyébként karitatív örökbefogadásnak nevezünk –, talán nem ez lenne a helyzet Magyarországon. A kórházban hagyott kisgyerekek esetében az is akadályozza az örökbeadást, hogy még nem született hatósági döntés a szülők felügyeleti jogáról, illetve a gyermekjóléti alapellátás küldetéséhez híven igyekszik egyben tartani a családot. Mégis azt gondolom, hogy a probléma gyökere az, hogy előítéletekkel terhelt világunk a sokproblémás gyerekeket nem akarja befogadni. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy ezeket a nehéz helyzetben lévő gyerekeket adminisztratív módszerekkel kiszórjuk az örökbefogadni kívánók közé, titkos örökbefogadás formájában, egy tollvonással megszüntetve a köztük és az őket világra hozó anyák közötti kapcsolatot. A gyermekvédelemnek az a fő célja – ami a New York-i egyezmény nyomán a gyermekvédelmi törvényünkben is megjelenik –, hogy a gyerek a saját családjában tudjon felnőni, biztonságban és lehetőség szerint minél nagyobb jólétben. Az, hogy mennyire működik jól a gyermekvédelem, a hazagondozások arányából derül ki. Nehéz kérdés, hogy hogyan lehet elkerülni a titkos örökbefogadást. A nyílt örökbefogadásnál pedig az egynemű párok kerültek az utóbbi időben parkolópályára, nekik szinte lehetetlenség örökbefogadni ma Magyarországon.
– Ön támogatja az egynemű párok örökbefogadási szándékát?
– Ha alkalmasak rá, akkor segíteni és támogatni kell őket.
– Létezik karitatív örökbefogadás Magyarországon?
– Nyomokban, de létezik. Tudomásom van például gyógypedagógusok egy csoportjáról, akik Down-szindrómával született gyerekeket fogadnak örökbe. Ez nyilván példamutató, de nem jellemző.
– Térjünk vissza a szakmai pályafutásához. Ha nem is önt választották az OGYSZ élére, a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatok „államosítása” után még úgy tűnt, értékelik a vezetői képességeit és igényt tartanak a szaktudására…
– Megkértek, hogy vállaljam el a Kossuth Gyermekotthoni Központ vezetését. Három kollégámmal, akikkel azelőtt a bántalmazott gyerekek kíméletes kihallgató-modellje, az izlandi Barnahus hazai alkalmazásán dolgoztunk, úgy döntöttünk, belevágunk, azzal a feltétellel, hogy vihetünk csapatot. A minisztérium engedélyt adott, hogy megszólítsam a Fővárosi Tegyesz Befogadóotthonát, ahonnan rögtön közel húsz munkatárs jelezte, hogy átjönne velem.
– Ez lett az utolsó állomás?
– Igen. Egy éve sem vezettem a Kossuthot, amikor egy szombati napon pittyegett a telefonom, hogy az ügyfélkapura új küldemény érkezett. A munkáltatómtól, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságról (SZGYF) kaptam egy dokumentumot, amely szerint visszavonták a vezetői megbízásomat. Nem sokkal ezután hívott az SZGYF fővárosi kirendeltségének a vezetője és
azt kérdezte, mi a fenét csináltam. Mondtam neki, ne engem kérdezz, te vagy a munkáltatóm.
Utána hívott a helyettes államtitkár, ugyanezzel a kérdéssel. Nem volt információjuk és én sem tudtam meg soha, miért tettek ki.
– Ki hozta meg ezt a döntést?
– Gondolom, a szociális ügyekért felelős államtitkár, Fülöp Attila, de szerintem Pintér Sándor magasságából jött a gondolat. Ha utólag összerakom az eseményeket, csak egy dologgal tudom magyarázni. Nem sokkal azelőtt lett hír belőle, hogy a gyámoknak kötelezően el kellett végeztetni egy orosz fejlesztésű IQ tesztet a gyermekvédelemben élő gyerekekkel. Ha ezen a szakmaiatlan és primitív teszten egy gyerek jól teljesített, akkor egy akcióhős képe jelent meg előtte, ha rosszabbul, Barack Obamáé. Azt gondolom, valahogy kitudódhatott, hogy én adtam ki a sajtónak ezt az abszurd sztorit és ennek lehetett az ára a kirúgásom. Elkerültem a gyermekvédelemből, és hét hónapig sehova nem vettek fel. Magyarországon az állami és az egyházi gyermekvédelmi intézmények lényegében egy irányítás alatt állnak, így egy bukott Tegyesz igazgatónak nagyon nehéz elhelyezkedni.
– Azóta sem kapott állást a gyermekvédelemben?
– Nem. Most a Budapesti Módszertani Szociális Központnál, a hajléktalanellátásban dolgozom. Itt sincsenek aranyból a kilincsek, de a főváros a jó gazda gondosságával próbál pénzt tenni a szociális intézményeibe. Nem rendészeti eszközökkel operál, ahogy Tarlós idején, hanem szakmai válaszokat vár az intézményeitől arra, hogyan minimalizálhatnánk a közterületi hajléktalanságot a hajléktalan emberek érdekében. Ez egy teljesen másfajta munkahelyi légkört eredményez, nem véletlen, hogy sokan menekültek a hajléktalanellátásba a gyermekvédelemből. Ebben a fővárosi fenntartású intézményben lényegében nincs üres állás.
– Jól látom, hogy mégsem elégedett?
– Nagyon elkötelezett vagyok a gyermekvédelem mellett. Tanítom is. Most a magam életében próbálom átélni, amit a hallgatóknak szoktam mondani: végső soron mindegy, hogy idős emberekkel, pszichiátriai vagy szenvedélybetegekkel, hajléktalanokkal vagy gyerekekkel foglalkozunk, itt a mi viszonyulásunk a fontos, a segítői magatartás. Nem könnyű most átéreznem ezt, mert
a gyermekvédelem az identitásom része lett.
– Mostanában inkább arról hallunk, hogy mint egy süllyedő hajót, hagyják el a szakemberek a gyermekvédelmet. Az alacsony fizetés sem rettenti el attól, hogy visszavágyjon?
– Ravasz a hatalom, mert a vezetőket elég jól megfizeti. Nyilván azért, hogy elvigyék a szart a hátukon. Persze azt nem mondom, hogy olyan nagyon jól kerestem, hiszen hasonlóan más szociális munkásokhoz, én is azért engedhettem meg magamnak, hogy a gyermekvédelemben dolgozzak, mert a feleségem sokkal jobban keres nálam.
– Hogy lehetséges az, hogy ha a szociális ügyekért felelős államtitkár Facebook-oldalát pörgetem, a videókon rendezett körülmények között élő, vidám gyerekeket látok, andalító zenével és a gondozók sem panaszkodnak, hogy nem lehet kijönni a pénzből, miközben azok a szakmabeliek, akikkel én beszélek, egyhangúlag tarthatatlan állapotokat írnak le? Van egy nagy rendszer, aminek vannak működő és nem működő részei, vagy egyszerűen szemfényvesztés folyik?
– Nagyon egyszerű. Amit az államtitkár oldalán lát, az hazugság. Csak hogy egy saját példát említsek, amikor a Kossuth Gyermekotthonba mentem, volt olyan csoportszoba, amelyiken nem volt ablak. Kiderült, hogy korábban nem lehetett szellőztetni, és olyan meleg volt, hogy a gyerekek kidobták az ablakot az udvarra, az aztán úgy maradt. De mutatok önnek egy képet is. Egy olyan gyermekotthonban készült, ahová, úgy volt, tavaly karácsony előtt elmegy Orbán Viktor. Kiment előtte a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) munkatársa, hogy körülnézzen, és azzal szembesült, hogy az otthon be van ázva. Úgy oldotta meg, hogy
a hulló vakolatfoltra feltetetett egy műanyag fenyőgirlandot. Ez a magyar gyermekvédelem.
Elég metál, nem?
– Azt akarja mondani, hogy az államtitkár látogatása előtt helyrehozzák azokat a helyeket, amiket megmutat ezeken a videókon?
– Nem, annyi pénz nincs a földön, amennyiből ezeket az intézményeket gyerekek fogadására alkalmassá lehetne tenni. Ez egy hiú ábránd. Nem is nagyon erőltetném egyébként. Egyszerűen van egy-két hely, többnyire lakásotthonok, amiket lehet mutogatni. Patyomkin díszlet az egész. Ilyen az ÁGOTA Alapítvány tábora is, amelyet a gyermekvédelem egén üstökösként feltűnő Kothencz János vezet, és ahová kénytelenek voltak belépni a szétbombázott állami nevelőszülői hálózat tagjai, miután a minisztériumban megfenyegették azokat a civil és egyházi hálózatokat, amelyek átvették volna őket. Befogadási szándékuk elszállt azzal, hogy ha helyet biztosítanak a nevelőszülőknek, többé soha, semmilyen pályázaton nem fognak nyerni.
– Ha nem újítaná fel a lerobbant gyermekotthonokat, akkor mégis hogy oldaná meg a helyzetet?
– Először is megszüntetném az SZGYF-et, ami egy igazi sóhivatal. Aztán visszaadnám a korábbi jogköreit és forrásait az önkormányzatoknak. Visszaállítanám a jegyzői gyámhatóságot, magyarul elvenném a kormányhivataloktól a gyámügyek intézését. A települési önkormányzatoknak bizonyos lélekszám fölött kötelezővé tenném a gyermekjóléti alapellátás és a gyermekvédelmi szakellátásbeli otthont nyújtó férőhelyek egyidejű működtetését. Akár úgy, hogy az ágy ugyanaz a gyerek alatt, csak a státusza változna a szülői, családi együttműködés és a szociális munka dinamikája szerint. A többlet szükséglethez valóban többlet szolgáltatást nyújtanék, hiszen ez a szakellátás lényege. A gyámok nyilván ott lennének, helyben. Így akár egy év alatt is lehetne váltogatni, hogy a gyerek éppen alapellátott, vagy gyermekvédelmi szakellátásban van. Ez azt is jelenti, hogy a szülőkkel nagyon aktívan lehetne és kellene foglalkozni. Azért tenném ezt mind a helyi önkormányzathoz kötve, hogy – ahogy Herczog Máriától már ‘98-ban kritika érte emiatt a gyermekvédelmi törvényt és a végrehajtási rendeletét – a települési önkormányzat anyagilag érdekelt legyen abban, hogy megtartsa a gyerekeit. Amikor ugyanis a megye fizette az ellátásukat, a felnőttek etikai hozzáállásától függött, fektettek-e energiát abba, hogy egy családot képessé tegyenek arra, hogy felnevelje a saját gyerekeit. Azzal, hogy a megyéktől is elvették a feladatot és betolták az SZGYF alá, állami fenntartásba, ez most már a megyét sem érdekli. 1997-ben, amikor a gyermekvédelmi törvény hatályba lépett, körülbelül 23 ezer gyerek volt a rendszerben. Ez a szám 2007-ben volt a legalacsonyabb, akkor bement 20 ezer alá, most pedig – annak ellenére, hogy a gyerekszám azóta csökkent Magyarországon – ugyanannyi, vagy kicsit több gyerek van a rendszerben, mint ‘97-ben. Ha most nekiállnánk pénz önteni a rendszerbe, legjobb esetben is csak egy 2007-es állapotot tudnánk elérni. Ez nyilván nem tartható így tovább.
– Ön hogy látja, mi volt a hatalom célja a központosítással?
– Az uniós pénzek lenyúlása. Így csak egy pályázó van, egy kézben futnak össze a szálak, egy ember dönt. Amikor Tegyesz-igazgató voltam, energetikai korszerűsítést, ablakcserét hajtottak végre az Alföldi utcai intézményen. Pokoli áron, csapnivaló minőségben dolgozott a vállalkozó, és egészen elképesztő, milliárdos összeget könyvelt el rá Magyarország kormánya. De olyan is előfordult, hogy fölösleges munkát rendeltek meg. Például, annak ellenére, hogy a Komárom-Esztergom megyei Tegyesz igazgatója – ő mesélte – saját forrásból az egész intézményt hőszigeteltette kívülről, az államosítás után azt mondták neki, hőszigetelés lesz.
Hiába mondta, hogy nem kell, mert már megcsináltatta, azt mondták, de kell, és leszigetelték még egyszer az intézményt.
– Önnek annak idején, Tegyesz-igazgatóként mi volt a válasza a központosításra?
– Amikor az önálló igazgatóságokat megszüntették és gyermekotthoni központokat hoztak létre – ez azt jelentette, hogy egy igazgató három gyermekotthonért felelt, amit már nem lehetett ép ésszel bírni –, rengeteg ember elment. Annyira sok, hogy én összehívtam a Fővárosi Gyámhivatalok vezetőit, és – bár szerintem ilyet nem mondott soha Tegyesz-igazgató – megkértem őket, hogy ne utaljanak be gyereket, legalábbis gondolják meg, biztosan ez a legjobb megoldás-e a gyerekeknek, mert nem tudjuk elhelyezni őket, egyszerűen nincs gondozási hely.
– Tehát azt mondta, maradjon inkább egy bántalmazó családban a gyerek? Egy rossz családban lenni is jobb, mint a gyermekvédelemben?
– Ez egy nagyon összetett kérdés, szupervizorként sokszor szembesülök a gyermekvédelemben dolgozó szociális munkás legfőbb dilemmájával, hogy tegyen-e jelzést vagy ne. Azt tudom idézni, amit az előbb mondtam, hogy a szociális munka nemcsak az, hogy azzal az egy emberrel, egy családdal, egy közösséggel foglalkozunk, hanem az ő életüket meghatározó nagy rendszerek működésével is. Úgy kell dolgozni, mintha működne a rendszer. A kollégáim döntő többsége általában – mivel nincs többre energiája – beéri annyival, hogy megtette a jelzést, a hatóság hozott egy döntést és sajnos bekerült a gyerek a szakellátásba. De ha ők ezt követően folyamatosan vernék az asztalt, hogy a gyerek megfelelő ellátáshoz jusson, akkor talán másképp működne a gyermekvédelmi szakellátás, mint ahogy most működik. Ha őszinte akarok lenni, nagyon-nagyon alacsony a szakmai színvonal a gyermekvédelemben. Nem véletlen, hogy nem jelentkeznek szociális munkásnak ma a fiatalok. Míg régen az ELTÉ-n volt, hogy 140-en voltak egy évfolyamon, ma örülnek, ha 40 ember jelentkezik. Nem vagyunk vonzóak. Ha társadalmi mozgalmár magatartása lenne a szociális munkásoknak, akkor ez biztos nem így lenne.
– Miért nincs? Vannak olyan országok, ahol a szociális munkások mozgalmat visznek?
– Izrael például ilyen. Ott együtt képzik a szociális munkásokat és a szociálpolitikusokat. Ha ott egy szociális munkás elkezd palesztin gyerekekkel foglalkozni, abból kiderül valamiféle társadalmi felelősségvállalás. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan szociális munkás van Magyarországon, aki hangot tud adni annak, milyen szalonképtelen a cigányság peremre szorulása, és tesz azért, hogy eljusson a magyar közvéleményhez az, hogy mi történik mondjuk egy szegregátumban. Ha ezek a mindennapi hősök katedrát, publicitást kaphatnának, el tudom képzelni, hogy néhány fiatal szociális munkás ki tudná forgatni a sarkaiból ezt a világot. Sajnos nálunk még a diplomával bíró gyermekvédelmi szakemberek is mélyen hordozzák azokat az előítéleteket, amelyek benne vannak a magyar társadalomban az etnikai megkülönböztetés, a kábítószer-használat, vagy épp a felnőttek által szexuális kizsákmányolás áldozatává vált gyerekek vonatkozásában, akiket egyszerűen „kis kurvákként” emlegetnek. Nem is érdemelnek mást, menjenek a fenébe! Azért volt fontos, hogy a Kossuthba csapattal menjek, mert
abban a teamben nem kellett magyarázni, hogy egy gyerekkorú bűnelkövető maga is áldozat, és hogy még egymás között sem mondjuk azt egy gyerekre, hogy „prostituálódott”,
hanem szépen végigmondjuk, hogy „felnőtt általi szexuális kizsákmányolás áldozata lett”. Ilyen hosszan. De mi történik ezekben a fenyőgirlandos gyermekotthonokban? Az, hogy az épített környezet, a pénz- és az emberhiány a szakmai tartalmakat is erodálja. A felnőttek rezsimet építenek, mert egyedül vannak, túl akarják élni, biztonságban akarják tudni a gyerekeket és magukat is, ehhez rend kell, ehhez csend kell, fegyelem, figyelem, ahogy Hobo mondja. Mi lesz ennek az eredménye? Bekerül egy normál szükséglettel bíró gyerek és egy-másfél év alatt speciális szükségletű lesz, mert az a miliő, amit mi, felnőttek megteremtünk nekik, arra predesztinálja őket, hogy agresszívak legyenek, lopjanak, kábítószerhez nyúljanak, bűncselekményeket kövessenek el. Ebben mi vagyunk a ludasak, nem a gyerek. Sok szakember képzetlen, lélektanban nagyon járatlan és átveszi a hatalmi narratívát, amely szerint az állami gondoskodásba került gyerekek és azok, akik velük foglalkoznak, nem fontosak. Mert mit gondol a hatalom azokról a gyerekekről, akik hendikeppel indulnak az életben? Azt, hogy tizenhat évesen tűnjenek el az oktatási intézményekből. Ahelyett, hogy még egy kicsit hegyeznénk és mondjuk huszonkét éves korukban bocsátanánk útjukra őket. A szociális munkások – tisztelet a kivételnek – éppen annyira tartják magukat és a gondozottjaikat, amennyire az állam taksálja őket. Nem csoda, hogy nem állnak ki magukért. Pedig a kegyelmi botrány után azt hittem, éhséglázadás lesz. De csend van.
– Lehet, hogy azért nincs éhséglázadás, mert sosem volt jobb a helyzetük?
– Csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni. 2005-ben ha valaki a Fővárosi Tegyesz munkatársa lett, annak tekintélye volt. Nem csak azért, mert jó szakmai irányítás alatt dolgoztunk, hanem azért is, mert relatíve jól kerestünk. Mi mindig kaptunk év végén egy kicsi jutalmat, mindig ki volt emelve a bérünk. Hogy ezután mi jött, azt jól mutatja, hogy 2014-ben, amikor már én voltam az igazgató, Bátori Zsolt – aki SZGYF-főigazgatóként szerintem nagyon sokat ártott a magyar gyermekvédelemnek és a szociális ellátásnak – egy alkalommal nekem esett, hogy hogy mertem év végén pénzt adni a munkatársaimnak, mondván, ha marad, azt vissza kell fizetni az OGYSZ költségvetésébe. Szerintem 2014 óta a szakellátásban dolgozók semmi kiegészítést nem kaptak. Talán az utolsó évben egy huszast.
– Az ön szemében van mintaország gyermekvédelmi szempontból?
– Az északi államok szemlélete általában egészen más. Találkoztam olyan finn nevelőszülőkkel, akik mind szociális munkások és pszichológusok voltak, a legkomolyabb finn középosztályból. Nálunk jellemzően nem a középosztályból kerülnek ki a nevelőszülők, hanem jóval lejjebbről. Ami a jelzőrendszert illeti, példát vehetnénk a dánokról, ahol a gyermekvédők együttműködnek az állatvédőkkel. Ha az állatvédők találkoznak egy megkínzott állattal egy családban, ahol van gyerek, rögtön szólnak a gyermekvédőknek, mert
a bántalmazás mintázata ugyanaz. Ha bántják a kutyát, akkor bántják a gyereket is.
Mindez fordítva is működik. Ha jól emlékszem, egy északi országról hallottam azt is, hogy a piszoárra rá van írva, hogy ha gyerekekre gerjedsz, tudd, hogy ez bűncselekmény és ott egy telefonszám, amelyen segítséget lehet kérni. Nálunk a hatalmát kordában tartani nem tudó felnőttek semmiféle segítséget nem kapnak az agressziójuk leküzdéséhez és a hibás működésük korrigálásához. Ehelyett összemossák őket azokkal a pedofilokkal, akik általában szenvednek attól, hogy a szexuális érdeklődésük tárgya egy gyerek és közülük rengetegen a kémiai kasztrálásukat is kérik. Ez köszönőviszonyban sincs azzal, amit egy művelt, 21. századi, emberekkel foglalkozó, alkalmazott társadalomtudománynak, vagy a tudományt tematizáló szociálpolitikának tudnia kell. Ugyanakkor mindez az életünk egy vetülete, épp úgy, mint az iskola, az egészségügy, vagy a büntetés-végrehajtás. Mert mit gondolunk például az elítéltjeinkről? Ki kell őket iktatni vagy vissza kell hozni őket a társadalomba? A központi narratíva ezeket a sérülékeny csoportokat ellényegteleníti és nem ad melléjük támogatást.
– Ugyan még nem elítélt, de ha egyszer az lesz, visszahozná a társadalomba Juhász Péter Pált, a Szőlő utcai javítóintézet állami gondozottakat futtató igazgatóját is?
– Amikor igazgató lettem 2013-ban, három ember volt a célkeresztemben, ő volt az egyik. A másik kettőt viszonylag gyorsan el tudtam távolítani a rendszerből. Ez nem ment. Ha bekerül a börtönbe Juhász Pétert Pál – épp úgy, ahogy Vásárhelyi János –, soha az életben nem fog tudni többé integrálódni a magyar társadalomba. Le fogja őket darálni a börtön, pokoli nehéz helyzetük lesz. Hozzá kell tennem, hogy szerintem Vásárhelyi Jánost – ahogy Szájer Józsefet is – ez a politikai brigád nyomorította meg, mert ha felvállalhatta volna, hogy homoszexuális, és felnőtt, egynemű párkapcsolatban él, lehet, hogy nem használta volna ki a hatalmát arra, hogy a szexualitását meg tudja élni. De az, hogy valaki konzervatív, keresztény, mellette homoszexuális és ráadásul gyermekotthoni igazgató, ma nem fér össze.
– Mikor került a látóterébe Juhász Péter Pál?
– Viszonylag hamar. A kétezres évek legelején körülbelül azonos beosztásban dolgoztunk a Tegyeszben. Nagy hallgatás övezte a történeteit, amikre aztán jól-rosszul reagált az akkori vezetés. 2014. január 1-től, a gyermekvédelmi gyámság megjelenésével elkezdtek érkezni a hírek róla. A Zirzen Janka Gyermekotthon igazgatója kérte, hogy segítsek neki, mert konkrétan azzal a helyzettel küzdött, hogy
megállt a gyermekotthon előtt egy autó, beszedték a lányokat és elvitték őket.
– Nem tudták megakadályozni?
– Nem. Ha egy kamasz ki akar menni, akkor a falon is átmegy. A Zirzen vezetője megszállott gyermekvédő és analitikusan orientált szemlélettel rendelkezik. Ő vitte a pszichés problémával küzdő nagylányok ellátását, úgyhogy közelről látta, mi történik. Juhászék nyilván a legelesettebbeket szippantották be. Rendőrt hívtunk, ki is jött egy megnyerő külsejű, szimpatikus fickó. A gyermekvédelmi gyámok elmondták, mi történt a gyámoltjukkal, a rendőr pedig azt mondta, írjunk alá egy titoktartási nyilatkozatot és nyugodjunk meg, tudnak Juhász tevékenységéről, fedett nyomozás folyik ellene, le fogják buktatni. Ez 2015-ben történt és mi nagyon-nagyon örültünk neki, hogy ezt meg mertük lépni. Aztán nem történt semmi tíz évig.
– Keringenek információk szakmán belül arról, ki az, aki Juhászt védhette?
– Igen. Két nagyon magas rangú politikust emlegetnek. Az egyiknek állítólag a fiúkat vitték, a másiknak a lányokat. Úgy tudjuk, hogy Juhász igazgatói irodájában konkrétan orgiák voltak, és volt egy bérelt ház is, nem messze a Szőlő utcai gyermekotthontól, ahol szintén orgiákat rendeztek. Juhász kinevezésével kapcsolatban a letartóztatása után előkerült annak a minisztériumi főosztályvezetőnek a neve, aki felterjesztette erre a posztra. Dudás Zolit, akiről úgy gondolom egyébként, hogy jóravaló, tisztességes ember, többen is óva intették attól, hogy Juhászt válassza a javító igazgatójának, de fentről valamiért nagyon akarták, hogy ő legyen. Hogy Dudás lojalitása kinek az irányába volt erősebb, a gyerekek vagy a hatalom irányába, az kiderült.
– Azt mondják, Juhász Péter Pál a vele szemben felhozott vádakért alsó hangon 20-20 évet kaphat, ha bűnösnek találják, ha tehát nem kap életfogytiglant, biztosan tudható, hogy valaki megint alányúlt. Ön mit gondol, hány évet fog kapni?
– Maximum hatot.
Ha azok a pletykák, amiket a szakmában beszélnek, igazak, akkor Juhász Péter Pál kézben tartja az egész kormányt.
– Ön szerint mi kellene ahhoz, hogy feladja azokat, akik védik?
– Ha életveszélyben érzi magát, akkor beszélni fog.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
