Magyar egészségügy: az emberek véleménye róla még valóban tragikus állapotánál is rosszabb
„A kormányváltást segítheti az egészségügy nehéz helyzete, csakhogy ez a logika szinte lehetetlen helyzetbe látszik hozni azokat, akik a jobb egészségügyért szeretnénk tenni. Nem egy év múlva, hanem ma.” Lapunknak küldött vendégcikkében fontos politikai-szakmai dilemmát vázol Havasi Gábor volt mentős, egykori fővárosi egészségügyi tanácsnok. Havasi a Momentum egészségpolitikai szakértője, de lenti írásában személyes véleményének ad hangot a jövő évi választás szerinte legfontosabb kérdéséről – amelyet a Válasz Online is kiemelten kezel, többek között dedikáltan egészségügyi podcastsorozatunk által.
A következő választás legfontosabb témája az egészségügy lesz. A magyar egészségügy borzalmas állapotban van – az emberek véleménye róla pedig még a valóban tragikus állapotnál is rosszabb. Egy tavaly végzett, összehasonlító kutatás szerint harminc országból nálunk gondolják legtöbben – az emberek kétharmada! –, hogy az egészségügyi rendszerben nem kapnak megfelelő ellátást. Tíz emberből mindössze egy ért egyet azzal az állítással, hogy az egészségügyi rendszer a lehető legjobb szolgáltatásban részesíti majd – a nemzetközi átlag ehhez képest közel ötven százalék.
Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi kormány nem fogja megoldani az egészségügy problémáit – a felelősen gondolkodóknak tudniuk kell, hogy erre csak a kormányváltás ad esélyt. Márpedig a kormányváltást segítheti az egészségügy nehéz helyzete.
Csakhogy ez a logika szinte lehetetlen helyzetbe látszik hozni mindannyiunkat, akik a jobb egészségügyért szeretnénk tenni – nem egy év múlva, hanem ma. Mert a beteg, az ellenzéki is, ma szeretne meggyógyulni. Lehet, hogy hónapok óta szörnyülködik barátainak, ismerőseinek az egészségügyről – ám amikor beteg lesz, szeretné azt hinni, hogy a rendszer mégsem olyan rossz.
És valóban: miközben a kutatások,
hírműsorok és kommentek alapján a beteg jobb, ha az egészségügybe lépésekor felhagy minden reménnyel, a személyes élmények benyomásom szerint gyakran árnyalják ezt a képet.
Amikor egyik-másik ismerősünk arról mesél, hogy kórházba került, vagy szakrendelőben járt, ahol milyen kedves volt az orvos… Hogy mennyiszer benézett a nővér… Hogy meglepően könnyen lehetett időpontot foglalni… Hogy nem is voltak tömegek… Hogy a műtét profin sikerült… Ha valakinek nincs ilyen élménye, kérdezzen bátran körbe ismerősei között, és biztos vagyok benne: kap majd ilyen visszajelzést.
Melyik értelmezés az igaz?
Mindkettő. Az egészségügy rossz állapotát kompenzálni ugyan nem tudják, de legrosszabb következményeit enyhíteni igyekeznek az egészségügyben dolgozók.
A magyar egészségügyi rendszerben szűken véve is körülbelül 200 000 ember dolgozik. Kétszázezer olyan ember, aki élete egy pontján úgy döntött, hogy hivatásának más emberek segítését, adott esetben életének megmentését választja. Ők nyilván nem fogják a munkájukat direkt rosszabbul, felületesebben végezni, csak mert körülöttük minden összeomlik. Sőt! Többet dolgoznak majd. Éppen ezért tartom sokszor igazságtalannak, amikor valaki azt mondja, elszigetelt példákat lehet látni, ahol az orvosok és ápolók minden reális elvárást felülmúlva dolgoznak a betegekért. Ezek ugyanis nem elszigetelt esetek, hanem az egészségügyben dolgozók alap attitűdjének megnyilvánulásai.
Nem kivétel, hanem a főszabály a nehéz körülmények között vállalt munka.
Miért terjed el akkor mégis ez a szigetszerűség mint mítosszal átszőtt kép? Azért, mert fontossága és a médiában való gyakori megjelenése dacára az egészségüggyel közvetlenül valójában nagyon ritkán találkozunk. Úgy van jelen életünkben, hogy csak vélekedéseink lehetnek róla – még ha ezt gyakran fel sem fedezzük. A legtöbb ember – és az orvostudomány fejlődésével egyre több – idős koráig nem tölt huzamosabb időt a rendszerben: soha, vagy csak két-három napra fekszik be kórházba, jellemzően gyors szakrendelői konzultációkon – 20-30 perc – esetleg egynapos sebészeten fordul meg. A kórházban töltött órák száma egy ember életében kb. 150 óra. Moziban ehhez képest 1500 órát töltünk. Vezetéssel 15 000 órát. Azt, hogy mennyire csak közvetett ismereteink vannak az egészségügyről, meggyőződésem szerint sem az orvos, sem a beteg nem ismeri fel.
Az orvos ugyanis az egészségügyi rendszerben éli egész életét. És még ha tudja is, hogy az egészségüggyel kapcsolatos ellenzéki kritika nem neki szól,
ember legyen a talpán, aki lelkesen tud dolgozni, ha az egyik oldal kivérezteti, a másik meg mintha szidná.
Ezért fontos, hogy a kormány kritikusai a lehető legvilágosabb különbséget húzzák a rendszer és az abban dolgozók között. Már csak azért is, mert ugyanezek az emberek dolgoznak majd kormányváltás után is a kórházakban, rendelőkben. Elemi érdek, hogy szövetségesei és ne ellenségei legyenek a változásnak. Sokan emlékeztetünk arra, mikor pont ez, a szövetségkeresés maradt el korábbi reformkísérleteknél.
Egyvalaki biztosan tisztában van a fenti dilemmákkal: a kormány.
hirdetés
Az egészségügy nem fog teljesen összeomlani, nem fog mindenki elmenni, és a gyógyítási feladatokat a finanszírozás hiánya ellenére is el fogják látni az ott dolgozók – tudja és látja ezt a kormány. Akkor is, ha a rendszer közel fele annyiból működik, mint az EU-átlag. Ha ehhez hozzávesszük azt a sajnos nem csak a jelenlegi kormány által ismert szempontot, hogy az egészségügyi kiadások politikai haszna csak hosszú távon érvényesül, akkor meg is értettük, miért nem fordít figyelmet, és miért nem is fog a mostani, kizárólag politikai logikát követő kormány az egészségügy rendbetételére. Egy-két milliárd forint az egészségügyben tüneti kezelésekre sem elég. Ugyanennyi pénz, és némi kormányzati kommunikáció arról, hogy az egészségügy bűneiért a másik oldal felel, politikailag lényegesen kifizetődőbb.
A kormányzati magatartás azonban létrehozta annak két ellentétét: azt a hangulatot, amikor az egészségüggyel kapcsolatos közéleti és szakpolitikai viták vagy teljesen üresek, vagy nem kórházakról és betegekről, hanem finanszírozási modellekről és struktúraátalakításokról szólnak. Az ilyen jellegű vitákban két szereplő nem szokott részt venni: az orvos és a beteg. A strukturalista makrovitának van egy további, életveszélyes következménye: annak elfogadása, hogy mivel az egészségügyi rendszeren érdemben javítani csak kormányváltással lehet, az, ami addig történik, voltaképpen lényegtelen.
Ez a szemlélet más szakpolitikák esetén jobban védhető: sok területen lehet később – ha drágábban, nehezebben is – javítani egy korábbi időszak mulasztását. Az egészségügyben nem ez a helyzet. A betegséget az ember nem tudja elhalasztani. A vírust nem tudja megkérni, hogy várjon egy kicsit, ahogy az autóbalesetet sem tudja átütemezni. Ezért érdemes foglalkozni azzal, mit lehet itt és most tenni. Mert
lehet lépni ma is – kommunikációban és tartalomban egyaránt.
Egyrészt, az egészségügy szereplőinek érdemes észrevenniük: a velük kapcsolatos képet legkevésbé sem ők alakítják. Másrészt, az egészségüggyel kapcsolatban a potenciális betegek véleménye lesz a döntő. Közvetlen élmények híján az állampolgárok a hozzájuk eljutó kampány- és médiatartalmak alapján ítélkeznek majd. A kommunikáció egyik alapszabálya, hogy ha valaki nem mondja el, amit gondol és csinál, azt más fogja elmondani helyette. Ez pedig ritkán jó neki. Ha egy egészségügyi szereplőnek fontos a betegek tájékoztatása, esetleg egyébként is politikai támadások kereszttüzébe kerül, egy dolgot tehet: felveszi a kesztyűt, és nemcsak jó szakmai munkával, hanem a tudatos kommunikáció segítségével is.
A másik: attól, hogy nem lehet a rendszer egészén javítani, sok mindent lehet ma is tenni. Az egészségügy egy része még mindig az önkormányzatok kezelése alatt áll – ott pedig nemcsak kormánypárti szereplők ülnek.
Az önkormányzatok is képesek lehetnek változást elérni,
olyan programokat elindítani, amelyek akár modellértékűek lehetnek a kormányváltást követően. A magukra hagyott háziorvosok bevonásával, közösségépítéssel, aktív törődéssel, akár csupán az emberek tájékoztatásával közvetve egy önkormányzat is életeket menthet.
A beteget, az orvost, a vírust és a daganatot nem érdekli a választás időpontja, vagy a felelősség kérdése. Lehet, hogy az egykori mentős elfogultsága mondatja velem, de a vita, a politizálás és a tervezés mellett a cselekvésnek is van helye – itt és most. Különben megnyerhetjük a politikai csatát – és elveszítjük a beteget. Talán az orvost is.
Nyitókép: Illusztráció (fotó: MTI/Vasvári Tamás)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
