Hatvanpuszta hamis dilemmája: műemléket rombolni egyszerűen tilos
Hetek óta tartja lázban az országot egy József nádor mintagazdaságának részeként épült, Alcsútdoboz külterületén álló, félreeső majorság. Egész pontosan az, hogy ez az együttes még mindig majorságnak tekinthető-e, vagy időközben kastéllyá változott, s ha igen, akkor kinek a javára történt mindez. Bátonyi Péter műemlékvédelmi szakember most abból a szempontból elemzi a miniszterelnök apjának építkezését, hogy valóban értékőrző felújításról van szó, ahogyan például Lázár János állítja, vagy éppen ellenkezőleg, a törvény által is egyértelműen tiltott műemlékrombolást látunk a nagy nyilvánosságot kapott képeken.
A Válasz Online-on korábban Zsuppán András kollégánk foglalkozott Hatvanpuszta ügyével, most Bátonyi Péter írását olvashatják, a cikksorozat a harmadik részében pedig az építkezés ügyét vezető közéleti témává emelő Hadházy Ákos képviselő mutatja majd be szakértők segítségével, mi történt valójában Hatvanpusztán.
Legalább tíz éve tudni lehet, mi zajlik a Fejér megyei Hatvanpusztán, igazán címlapra kívánkozó hír azonban csak most vált belőle. Azt is közel fél évtizede tudjuk, hogy amit a nádor építtetett, azt kései (nem is annyira közjogi, mint inkább tulajdonjogi értelemben vett) utódja lebontatta. Mit lehet erről még elmondani?
Legfőképp a magyar társadalom fókuszvesztésre való hajlamosságát modellezhetjük a történtek által. A fent említett évtizedes spét mellett ugyanis egyéb félreértések is tarkítják az eseménysort. Ezek közül most csak azokat emelném ki, amelyek az épületek műemlékiségével kapcsolatosak, ugyanis – mint az ma már köztudomású – az együttes egésze védelem alatt áll. És itt jutunk el a jelen írás gerincét képező paradoxonig: védettség van, műemlék nincs.
Pár nappal ezelőtt hazánk egyik önjelölt műemléki szakértő-influenszere kifejtette, hogy ami Hatvanpusztán történt, az a magyar műemlékvédelemben megszokott eljárás, ha ugyanis valami rossz állapotba került, azt annak rendje s módja szerint lebontják, majd szépen újjáépítik, és ezzel meg is mentették az értéket. Tehát rögzítsük: a tulajdonos, aki az influenszer szerint „kalapemelést érdemel tettéért”, úgy mentette meg a műemléket, hogy lebontotta. Aki pedig ezt nem így gondolja, az proli és pont.
Erre a magyar sajtóban megindult a cikkezés arról, hogy vajon az eredeti téglákból végezték-e az újjáépítést, vagy sem. Nyilván azon az alapon, hogy ha az előbbi történt, akkor jó, de ha nem, az gyalázat. Még a nyilvánosságra került fényképek is elemzés tárgyává váltak ebben a vonatkozásban, sőt, legvégül magamat is azon kaptam, hogy a téglákat nézegetem az alagsort ábrázoló fotókon. És máris eljutott a magyar közönség egy szokásos, hamis dilemmával kibélelt zsákutcába, amelyen jól el lehet vitatkozni. Fölöslegesen. Mert miközben ezen rágódunk, figyelmen kívülre sodródik az egyedül lényeges probléma.
Valójában a dilemma kifejezés sem illik a leírására, hiszen nincs két lehetséges eshetőség, csupán egyetlen jogi és szakmai tény:
a műemlék nem bontható le.
Ez nem egy influenszer szájába kívánkozó kinyilatkoztatás, hanem a hatályos ágazati törvény eltérést nem engedő imperatívusza. Elemezzük ezt a rövidke mondatot! Mi a műemlék ebben a kontextusban? Minden, amit annak nyilvánítottak – ilyen egyszerű. Nem az, amit a helybeliek megszavaztak, nem az, amit a tulajdonos annak gondol, még csak az sem, ami annak látszik. Hanem az, amit a megfelelő eljárásrend által biztosított szakmai és jogi garanciák mentén egy miniszteri rendelet műemléknek mondott ki. Ez pedig mindaddig műemlék marad, amíg egy másik rendelet a védettségét meg nem szünteti.
Mindez nem csupán jogi csűrés-csavarás a köldöknézők belterjes közössége számára, hanem lényegi szempont, miként az az alábbiakból ki fog derülni.
Tehát: a védelem hatálya alatt teljes bontás nem lehetséges. Akkor tehát mindenképp együtt kell élni egy műemlékkel, annak állapotától függetlenül? Nem. A részleges bontás lehetősége ugyanis adott. A hatvanpusztai engedélyezés idején, vagyis a 2019 táján hatályos jogszabályban ezért is szerepelt a fenti tilalom az alábbi formában: „műemléki érték egésze nem bontható le”.
A törvény azonban a részleges bontás esetére szigorú kritériumokat fogalmaz meg, rögzítve, hogy ilyesmi akkor és csakis akkor végezhető el, ha
a műemléki értékek helyreállíthatatlan sérelme nélkül megvalósítható.
Az ezt követően felsorolásként szereplő esetkörök pedig csupa olyan ritka lehetőséget tartalmaznak, amelyek vagy kifejezetten a műemlék érdekét szolgálják, vagy a műszaki állagbiztosítás, illetve az életveszély-elhárítás céljából megkerülhetetlenek. Így például a részleges bontás elvégezhető, ha az a műemlék hiteles állapotát eltorzító idegen részek eltávolítását célozza.
E jogszabályhelyek tehát nem azt a tulajdonosi vágyat hivatottak kielégíteni, hogy egy 21. századi igényeknek megfelelő otthont alakíthasson ki magának régieskedő külcsínnel, vagy mélygarázst helyezhessen a műemlék alá, amely kimarkolásának az utóbbi akadályát képezi. Fontos tehát még egyszer hangsúlyozni: bármilyen bontás, amely a védelem hatálya alatt történik, kizárólag részleges lehet, így például egy megrogyott boltozatszakasz, válaszfal, homlokzati részlet visszabontása (és újjáépítése) történhet csak meg. Száz százalékos elkotrás nem. A két komponens – vagyis a védettség fenntartásának szigora és a teljes bontás tilalma e védelem hatálya alatt – együtt alkotja azt a pajzsot, amely elvileg képes megoltalmazni hazánk épített örökségét. Ezért nem csupán a beavatottak szómágiája mindaz, amit az imént felvázoltam.
hirdetés
Felvetődhet azonban a kérdés, hogy egy teljesen romossá vált épületet ezek szerint nem is lehet lebontani? De, azonban csak a védettség szabályszerű megszüntetése után. Ez a védettségmegszüntetési eljárás garantálja ugyanis, hogy amennyiben egy műemlék helyreállíthatatlanul tönkrement, ezt a tényt csak arra hivatott szakértők állapíthassák meg, és
ne lehessen önkényesen lebontani olyat, ami csupán a tulajdonosnak van útjában, azonban még menthető lenne.
Döntésük ennélfogva nem automatizmus, hanem mérlegelés eredménye, amely lehet támogató, de akár elutasító is. A műveletek sorrendje – kevéssé szerencsés esetben – tehát a következő: védelem elrendelése, összedőlés, védettség megszüntetésének kezdeményezése, védettség megszüntetése, majd mindezek után bontás. Ez a logikai és jogi láncolat az egyedüli lehetséges út, minden más szakmaiatlan és illegitim egyszerre. Nem azért, mert én mondom: a törvény rendelkezik ekként. És ez mindig is így volt. Amióta az eszemet tudom. Sőt, amióta a szakma legöregebbjei az eszüket tudják.
Ehhez képest Hatvanpusztán a következő történt: a három védett épület közül az egyikbe állítólag villám csapott, s annak a tetőszerkezete leégett, de a falai állva maradtak. A másik, előbbivel nagyjából azonos megjelenésű, L-alakú juhakol (később uradalmi istálló) viszont tetővel együtt épen állt az építkezés kezdetén is légifotók tanúsága szerint. Mégis mindkettőt lebontották, maradék nélkül, sőt, az új alápincézés érdekében még az alapjaikat is kitermelték, majd a helyükön teljesen új épületeket emeltek, megközelítőleg azonos alaprajzon. A harmadik védett létesítményt, vagyis a magtárat viszont eddig még nem bántották. Mindeközben az összes megnevezett épület végig, változatlanul műemlék volt, és az ma is, ráadásul a legmagasabb védelmi szinten, az I. kategóriában. Olyannyira, hogy a mindenki számára hozzáférhető online nyilvántartási portálon bárki megtalálhatja őket. Paradox módon a róluk szóló leírásban csupa múltidővel szerepelnek (!), holott védett műemlékként vannak lajstromba véve, mintha ma is meglennének.
A hamis dilemma régóta esedékes feloldása tehát az, hogy műemléki és jogi szempontból teljesen mindegy, hogy az újjáépítés az eredeti téglákból történt-e, vagy sem, hogy az új épületek megegyeznek-e az eredetiekkel, vagy sem, hogy más-e a tető rajtuk, vagy sem. A lényeg pusztán az, hogy
lebontani sem lett volna szabad őket, hiszen az a cikk elején idézett jogszabályhely értelmében tilos és pont.
Ezzel ellentétes szakmai gyakorlat pedig – az influenszer sugalmazása ellenére – nincs.
Mi lett volna a helyes eljárás? Először is, ha a tulajdonos szerint a telkén lévő juhhodályok olyan rossz állapotban vannak, hogy menthetetlenek, akkor kezdeményezheti a műemléki nyilvántartási hatóságnál a védettség megszüntetését a rendelkezésre álló űrlap kitöltésével és postára adásával. A hatóság ennek beérkezését követően megindítja a törlési eljárást, amelynek keretében – helyszíni szemlével egybekötve – elkészít egy dokumentációt, s ennek végén javaslatot tesz a védettség fenntartására vagy megszüntetésére. Ha az utóbbi eset forog fenn, és a törlést kimondó rendelet megjelent, akkor a tulajdonos szabályszerűen bonthat, de ha nem, akkor az épület bizony védett marad, és az építési-örökségvédelmi hatóság (vagyis a kormányhivatal) legfeljebb csak részleges bontásra adhat engedélyt, arra is csak akkor, ha az statikai szakvéleménnyel hitelt érdemlően alá van támasztva. Üptre tehát ilyet sem hagyhat jóvá. Hatvanpusztán ehhez képest minden további nélkül teljes bontással kezelték a védett műemlékek problémáit.
Mivel az építkezésnek erről a szakaszáról csak légifotók állnak a rendelkezésünkre (az egyik legfontosabb kép itt látható), annyit mondhatunk ki, hogy 2019 októberében az ekkor már tető nélküli hodály (a II. számú juhakol) falai a helyükön voltak, a másik L-alakú épület pedig tetővel, vakolattal együtt épen állt, illetve egy szakaszát már a mélygarázs építése miatt, a beruházás keretében bontották el. Ezek az épületek kétszáz év után biztosan nem voltak már tip-top állapotban, de ebbe legfeljebb egy részleges bontást lehet belelátni, például a meglévő tetőszerkezet egésze, vagy bizonyos szakaszai vonatkozásában.
Innen következik a hipotetikus rész, amely azonban tizenkét éves NER-es tapasztalataimon alapul. Egy kis kiterjedésű részleges bontás és azzal párosuló statikai megerősítés aligha tette volna lehetővé, hogy az építtető – bárki is legyen az – szép, tágas, régi vágyainak megfelelő pincerendszerrel ellátott, leginkább lakáscélú komplexummá alakíthassa a volt juhhodályokat. A teljes bontás jogszerű megvalósításához szükséges védettség-megszüntetésnek pedig nyilván még annyira sem voltak meg az alapjai. Ezért hát az építtető úgy döntött, hogy
időhúzó eljárások helyett lebontatja mindazt, ami útban van, mondván, a helyére kerülő együttes úgyis hasonlítani fog az eredetire, sőt, még fényesebb is lesz annál.
A bontás további fázisait ismét a légi felvételek alapján dokumentálhatjuk. A következő hónapokban sor került a II. számú juhakol teljes bontására, és befejeződött a cselédlak a korábbi képen már látható teljes átalakítása könyvtárépületté:
A következő fázist a nyitó képnek választott felvétel mutatja: teljes mértékben lebontották az I. számú juhaklot is, és zajlik a II. számú újraépítése részben új, részben bontott anyagokból. A képsorozat egyértelműen mutatja, hogy végső soron mindkét műemlék épületet földig lerombolták.
Mi itt a baj? – kérdezhetné az utca embere. Csupán az, hogy ezek a gazdasági épületek ekként és ezért lettek műemlékek, tehát az volt a szakma és a jogalkotó szándéka, hogy mezőgazdasági jellegükkel együtt maradjanak fenn. Ettől persze másra is használhatóak lettek volna, de csak fizikai integritásuk jelentékeny sérelme nélkül. Ha valakinek ez így nem jó, nem kellett volna a majorságot megvennie, de ha megtette, saját igényeinek nem rendelhette volna alá a védettség tartalmát. Addig nyújtózkodhatott volna, ameddig a műemlék fennmaradását nem veszélyezteti, és nem tovább. Műemlékek esetén az igényeknek kell alkalmazkodniuk az adottságokhoz, nem pedig fordítva. Ha valakit ez felháborít, jelzem: a többmilliós hazai épületállományból csak 15 ezret tesz ki a védett épületek száma.
Ebben a konkrét esetben a NER még gyakorlatlan módon cselekedett, elkövetve azt a szarvashibát, hogy nem babrált a műemléki státusszal, és a védettség változatlan fennállása mellett csikarta ki a bontási engedélyt. Később, az általam feltárt visszaéléseknél (Radetzky-laktanya, Agrárminisztérium, stb.) már profibban jártak el, amennyiben a védettség megszüntetése vagy lefokozása által biztosítottak zöld utat a bontásokhoz. Vagyis igyekeztek jogilag tisztának tűnő helyzetet teremteni. Miként lenni szokott, tökéletes bűntényt azon esetekben sem sikerült elkövetniük.
S ha már a büntetőjognál tartunk. A hatályos Btk. 357. § szerint „aki a tulajdonában álló műemléket (…) megsemmisíti, egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Mi kell tehát mindehhez? Egy műemlék, tulajdonosi jogviszony és megsemmisítés. Bár nem vagyok jogász, de itt bizony mindhárom adott, sőt, műemlékből rögtön kettő is akad. A képletbe az engedélyek megléte zavar be, ami a fentiek értelmében azonban semmiképp sem lehet jogszerű. Ismerve a kormányhivatalokban uralkodó légkört,
nem kell hosszasan fantaziálnom arról, hogy egy ilyen pecsétes papír miként születhetett meg.
Azt pedig a jogásztársadalomnak kell eldöntenie, hogy amennyiben egy büntetőtörvénykönyvi tényállás összes objektív eleme adott, akkor egy azokkal ellentétes tartalmú közönséges hatósági határozat megléte annullálhatja-e a törvény betűjét. Ha papírt szerzek róla a kerületi jegyzőtől, agyoncsaphatom büntetlenül az anyósomat, kicselezve ezzel a szándékos emberölés törvényi tilalmát?
Végezetül idézzük fel, hogy egy név szerinti említését sok vétkével jócskán kiérdemelt miniszter, Gulyás Gergely miként nyilatkozott nemrég! Szerinte „a műemlékvédelemnek nagyon nehéz szebb példáját mutatni, mint ami Hatvanpusztán történt”. Abban az országban, ahol egy jogász végzettségű, miniszterségig jutott, a műemlékvédelemért négy évig tárcavezetőként felelős személy ajkait ilyen cinikus mondat elhagyhatja, ott az előbbi kérdésfelvetésemet illetően aligha lehetnek illúzióim…
Nyitókép: a majorság 2020 végén, az I. számú akol már teljesen hiányzik, a II. számú új (vagy újrafelhasznált) anyagból újjáépítve éppen átalakítás alatt áll (forrás: Hadházy Ákos)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
