Ezt kell eldöntenünk, ha nem akarunk bedilizni
Mindenhová betüremkedik a kampány, ritkán lesz felemelő és sokszor válik kínossá. Ha stratégiai nyugalommal kívánjuk átélni, érdemes meghozni egy fontos szemléletbeli döntést: demokráciában élünk vagy sem? Ha ezt tisztáztuk magunkban, minden sokkal egyszerűbb lesz. Nem segít, hogy a két nagy párt álláspontja sem egyértelmű, de ettől még a négy fal között mindenki eldöntheti. Évadnyitó publicisztika.
„Az igazi mérkőzés most következik” – írta nyárzáró értékelésében Stumpf András. Ha volna Turbulencia nevű múzsa, akkor ő csókolná homlokon most a magyar közéletet. Síkideg hónapok jönnek.
Ha nem akarunk felőrlődni abban, ami minden bizonnyal mindenkire vár, aki csak kicsit is érdeklődik a közélet iránt, akkor érdemes meghozni egy fontos szemléleti döntést:
demokráciában élünk vagy sem?
Súlyos kérdés, és számos vita szólt már róla, legalább tíz éve latolgatják ezt sokan. Szép számmal készültek definíciós kísérletek, meghatározandó, hogy mi ez a rendszer, amit NER-nek szokás nevezni, amikor még nem jellemezni, hanem saját szavával körberajzolni kívánjuk csupán. A válasz a fenti kérdésre nem egyszerű, pedig ha sikerülne eldönteni, akkor nagyon fontos dolgok következnének belőle.
Igen
Választás jön, nem? Eddig is érhetett el sikert ellenzéki jelölt, csak meg kellett dolgoznia érte. 2022-ben ott ült minden faluban az ellenzék szavazatszámlálója, nem volt csalás, egyszerűen minden korábbinál nagyobbat nyert a kormánypárt. Hát nem azt írnak a lapok, amit akarnak? Diktatúra volna az a rendszer, amelyben még egy betiltott tüntetést is rendőri védelem alatt lehet megtartani? Lehet fura, hogy ennyi ideig kétharmados többséggel teljhatalmat élvez egy oldal, és persze, hogy bebetonozzák magukat és maguknak betonozzák a kertjeiket, de a tökéletlenség még nem a világvége. İmamoğlu van börtönben, Navalnij van a föld alatt, nem Magyar Péter. Tinédzser hordák egész nyáron szidhatják a kormányt, és nemhogy kicsapnák őket az iskolából, de még borbélyhoz sem küldi el őket senki. Ugyan már.
Nem
Hol kezdjem a hosszú listát azokról a dolgokról, amelyek nyilvánvalóan nem lennének lehetségesek egy igazi demokráciában? Talán nem választási csalás már önmagában az, hogy egy párt az állam, azaz minden adófizető pénzéből korlátlanul költ a saját pártkampányára? Nemcsak a választás előtt, hanem mindig. Lehet szabad véleményed, ha állami intézménynél dolgozol, vagy előfordulhat, hogy az állásoddal, az előmeneteleddel játszol? Láttad ezeket az adatokat a korrupció elképesztő mértékéről? Hogyan vihette el 12 ember az EU-s közbeszerzések 21 százalékát? Hogyan lett ennyire gazdag ilyen gyorsan az orbánista elit? Bárhol, ahol szabadság van, elképzelhető egy olyan törvénytervezet, mint a szuverenitásvédelminek nevezett iromány, amihez egy hivatalban lévő miniszterelnök adja a nevét? Látod jelét, hogy az Alkotmánybíróság, a Kúria, a GVH, az ÁSZ vagy az ügyészségek pusztán politikai megfontolások mentén dolgoznak? Az EU mindhárom intézménye, a Parlament, a Bizottság és a tagállamok kormányait tömörítő Tanács is hivatalosan megállapították: itt nincs rendes jogállam. Kitől kell még bizonyíték?
Ha elmosódottak is a határok, érdemes állást foglalnunk
Nagyon sokáig lehetne színvonalasan érvelni oda s vissza, de beletörik a most következő szűk évbe az agyunk, ha nem hozunk legalább magunknak döntést arról, hogy miben élünk. Máskülönben felzabálja az idegrendszerünket a dilemma, hogy milyen elvárást támasszunk a politikusok és magunk felé.
Ha ugyanis elfogadjuk, hogy ez egy demokrácia, akkor igenis fontosak a részletek. Számoljuk ki, hogy a különböző ígéretek ebben a kampányban mennyire reálisak, hogyan terhelnék meg a költségvetést, és melyik társadalmi réteggel méltányosak vagy éppen méltánytalanok. Figyeljünk rá, hogy kik a jelöltek, azok mit mondanak, hogyan viselkedtek néhány évvel ezelőtt, milyen kínos videót találtak róluk, milyen undorító komment hagyta el személyes fiókjukat az internet feltalálása óta. Érdeklődjünk, hogy ki mond igazat, és ki mikor ízléstelenkedik, hibázik, tesz vállalhatatlan gesztust, keveredik önellentmondásba. Tele lesz ilyen ügyekkel az internet a következő hónapokban, sőt szinte csak ilyenekkel lesz tele. De mi keressük a jót, a nekünk tetszőt, akkor is, ha éppen gyenge, mert a méltóságunk múlik rajta, hogy kit támogatunk. Nem kell félszívvel szavazni, akár otthon is lehet maradni: bizonyítsanak, mutassanak fel valamit azok, akik tőlünk várják a képviselői fizetésüket.
Ha viszont úgy vélnénk, hogy a hatalmon lévők ellopták a magyar nép szabadságát, és ezt nagy bajnak is tartjuk, akkor rendkívüli állapot van, amelyben nem a legjobbat, hanem a legtöbb erőt kell felmutatni.
Rendszerváltásra kell készülni ebben az esetben, a lehető legbékésebb módon.
Ha nem elég erős az elnyomó rend ahhoz, hogy kikerülje a választást, akkor azt kell megnyerni, és valami ellenében kell felsorakozni, a lehető leghatékonyabb módon. A tét ugyanis nagyobb annál, mint hogy ki kormányoz. A kérdés ekkor az, hogy akarunk-e adni egy esélyt a demokráciának.
Amennyiben az Orbán-rezsimet elnyomó természetűnek értékelnénk
Ha ebből indulunk ki, akkor az 1989-es lengyel választással vonhatunk párhuzamot: akkor a kommunista diktatúra annyit engedett, hogy a parlament alsóházában a mandátumok 35 százalékának sorsáról szabad választáson dönthetett a nép. Garantált volt, hogy a rezsim nem adja át a hatalmat, de elnyomó természetét korlátozta a történelmi helyzet – a szegénységben és igazságtalanságokban megfáradt lakosság nyomása, a Szovjetunió gyengülése, illetve a nyugati hitelezők elvárásai. 1981 és 1983 között Jaruzelski tábornok hadiállapotot vezetett be Lengyelországban, a Szolidaritást betiltotta, és volt, hogy a szervezet támogatói közé lövetett. 1989-ben azonban már fel kellett ajánlania a korlátozott szabad választást, mert megváltoztak a külső körülmények. Ettől még Jaruzelski és társai aligha gondolták legitimebbnek a Szolidaritást, mint hat-nyolc évvel korábban. Egyszerűen úgy kalkuláltak, hogy nem lehet már betiltani. Normális esetben persze a szabad választást nem kényszerből, hanem azért kellene támogatnia a politikusoknak, mert ezt tartják igazságosnak.
A szabadon választható 161 mandátumból az összeset az ellenzéki Szolidaritás nyerte meg. A kommunisták és a velük együttműködő kisebb pártok egyetlen jelöltje sem győzött. Ezzel még nem lehetett lebontani a kommunista diktatúrát: a parlamenti többség, az állami intézmények, a sajtó, az erőszakszervezetek irányítása és az államkassza náluk maradt, de a helyzetük tarthatatlanná vált. 1991-ben előrehozott választást kellett tartani (az eredeti, 89-es alku a kommunisták és az ellenzék között ezt 1993-ra írta volna csak elő), és a diktatúra szétporlott. És szétporlott maga a Szolidaritás is: már 1991-ben egymással viaskodó utódpártok nőttek ki belőle, amelyek aztán csak lassan intézményesültek. A mostani lengyel politikát meghatározó két ősellenség, Donald Tusk és Jarosław Kaczyński is a Szolidaritásban kezdte a pályáját.
Mit mondanak a politikusaink a dilemmáról?
A Fidesz és a Tisza is azt állítja, hogy a tét nagyobb annál, mint hogy ki kormányoz, és a nemzet szabadsága lesz a választás történelmi sorskérdése. Eközben viszont egyelőre mindkét oldal úgy viselkedik, mintha normális demokráciában élnénk.
Márcsak e kettősség is hozzájárul ahhoz, hogy széthasadjon a fejünk.
A Tisza azt mondja, hogy rendszerváltás kell, mert a Fidesz letérítette a demokrácia útjáról Magyarországot. Vissza kell állítani az 1990-es fordulat vívmányait. Tehát alapkérdésünkre a Tisza válasza egy határozott „nem”.
A Fidesz viszont azt mondja, hogy a Tisza valójában nem legitim politikai szerveződés, nem magyar emberek akaratát testesíti meg, hanem Kijevből és Brüsszelből irányított ügynökség, amely az ország gyarmatosítását készíti elő, ezáltal fenyegetést jelent a demokráciára. Tehát a Fidesz válasza az alapkérdésünkre „igen”, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy ha ők vesztenének, akkor a válasz „nem”-re módosulna. Ha elhisszük, hogy komolyan gondolják, amiket mondanak, akkor mindkét párt szívességet tesz a békességért azzal, hogy egyáltalán belemegy a 2026-os választás megrendezésébe. Hiába az a nagy képről a véleményük, hogy a másik győzelme a szabadság végét jelentené, vagyis elfogadhatatlan helyzetet teremtene, a napi működésükben minden retorikai brutalitásuk ellenére elfogadták a másikat párbajképesnek.
Ennek pedig az a fő oka, hogy egyik oldal sem érez elsöprő többséget az álláspontja mögött. Tartanak a felháborodástól, a túloldal radikalizálódásától, és a sajátjaik között is sokan leginkább nyugalmat akarnak. Ezért hiába tartják illegitimnek a túloldalt,
elfogadják, hogy most vele kell versenyezni. Jelenleg ez a méltányosság a magyar béke záloga.
A Tisza alapállásából ugyanis egy forradalom is legitim lehetne, hiszen az ő olvasatukban a hatalmat bitorló, a szabadságot lábbal tipró, a népet kifosztó társaság uralja az országot. Ám a Tisza tartózkodik minden erőszakos fellépéstől, még a sztrájktól és a polgári engedetlenségtől is. Magyar Péter jóval többet foglalkozik az állami szolgáltatások gyengeségével, a megélhetési problémákkal, mint a demokrácia tönkretételével. Vagyis felmérték, hogy nincs többsége a „nem” válasznak a fenti alapkérdésünkre. Az emberek többsége szerint inkább demokrácia van, vagy legalább elviselhető az önkény mértéke. A párt elfogadta, hogy választáson le lehet váltani a hatalmat. De közben rendszerváltást is követel, jelezve, hogy tudja: a helyzet súlyosabb, mint ahogy azt a lakosság jelentős része értékeli.
A Fidesz alapállásából viszont a Tisza nem is indulhatna a választáson, be kellene tiltaniuk, hiszen az ő olvasatukban ügynökökből áll. Ahogy Orbán Viktor szokta mondani: „fizetett emberekkel nem vitatkozom”. De a Fidesz is előadja, hogy rendes választásra készül, ahol elvben bármi megtörténhet, mert a pártban felmérték, hogy a társadalom többsége nemcsak azt nem hiszi el, hogy elviselhetetlen diktatúrában él, de azt sem, hogy a magyar szabadság záloga az egyetlen jelentős ellenzéki párt betiltása lenne.
Az Ukrajna és az EU elleni, minden eddigi léptéket meghaladó ellenségességgel ugyan tesznek kísérletet rá, hogy minél többet azt gondolják, hogy az ellenzék nem legitim, de az álláspont mögé nem tudtak többséget szervezni. A próbálkozás persze még tart. Amikor a magyar külügyminiszter szerint reális, hogy az ukrán szolgálatok provokációra készülnek, hogy a Tisza hatalomra jutását támogassák, és mindezt brüsszeli megbízásából teszik, akkor egy Tisza elleni hatósági fellépés legitimációját készítheti elő. (Szijjártó Péter ezt azzal fejezte ki, hogy igaznak, sőt magától értetődőnek mondta az orosz elhárítás erről szóló közleményét. Sok más fideszes politikus is egyetért vele ebben, például Kocsis Máté frakcióvezető.)
Meg kéne úszni erőszak nélkül
Ezeket a kiindulópontokat figyelembe véve a következő hónapok kérdése nem az, hogy mennyire lesz alantas, agresszív és az élet minden területére beszüremkedő a kampány. Nagyon ilyen lesz, ez biztos. A kérdés az, hogy megússzuk-e fizikai erőszak nélkül.
Amikor a vetélkedő felek alapvetően nem ismerik el legitimnek egymást akár törvényességi, akár morális értelemben, akkor nagyon kevésen múlik az erőszak elkerülése.
A szlovák miniszterelnök, illetve a Donald Trump elleni tavalyi merényletek is hasonló belpolitikai hangulat termékei, ott is odáig romlott a politikai légkör, hogy az egymással vetélkedő erők nem ismerték el legitimnek egymást. A hónapok óta tartó és egyre véresebb szerbiai zavargások is hasonló alaphelyzetből indultak.
A tiszás pultok elleni tavaszi támadások vagy Hadházy Ákos balesetig menő autós üldözése (de még kerekeinek kilyukasztása is) azt jelzik, hogy jelenleg a Fidesz áll közelebb az erőszak elszabadításához. De ha adminisztratív eszközökkel a hatalom jelzéseket adna, hogy nem lesznek rendes választások Magyarországon, akkor az ellenzéki polgárok egy része is radikalizálódhat. Ilyen eszköz lehet például a hatósági vegzálás, jelöltek eltiltása az indulástól, a választás elhalasztása vagy az utcai kampányok korlátozása biztonsági fenyegetettségre hivatkozva.
Akkor tehát miben élünk?
Fontos segédkérdés a nagy dilemma, azaz a „demokráciában élünk-e” kérdés megválaszolásához, hogy el tudjuk-e képzelni: egy választási vereség nyomán Orbán Viktor átadja a hatalmat Magyar Péternek.
Ha erre a válaszunk egyértelmű igen, akkor el is dőlt: ez demokrácia, és alapvetően arról kell szólnia a választásnak, hogy ki érthet jobban az ország megszervezéséhez. Ha viszont nem vagyunk ebben biztosak, vagy nem tartjuk ezt valószínűnek, akkor itt nincs demokrácia, és a választás fő kérdése, hogy mekkora tömeg ért egyet ebben. Mert akkor nem marad más, mint erőt mutatni, ahogy a Szolidaritásnak sikerült 1989-ben, és bízni abban, hogy a következmények hasonlók lehetnek.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
