„Anyám lelki szemetesládája lettem” – alkoholisták gyerekei segítenek egymáson
Különös közösség életébe nyertünk bepillantást a hétvégén. Országos találkozót rendeztek az ACA (Adult Children of Alcoholism), azaz az alkoholista családban felnőtt gyerekek traumafeldolgozó csoportjai, amelyekbe olyan felépülők járnak, akik már megkóstolták a józanságot, mégsem működnek a családi kapcsolataik. Meg olyanok, akik sosem voltak függők, de mivel függő szülőktől származnak, átvették rossz mintáikat. Ha abból indulunk ki, hogy ma kétmillió alkoholista él Magyarországon és szinte mindnek van családja, az ország elég nagy hányada lehet érintett a kérdésben. Nem véletlen, hogy már 21 magyar városban működik ilyen önsegítő csoport. Riport testközelből, nevek és arcok nélkül.
„Amikor először voltam ACA gyűlésen, azonnal éreztem, hogy itt a helyem. Valami mély szomorúság volt a levegőben. Rögtön befogadtak, félszavakból megértettük egymást már az elején.” Ezeket a szavakat egy olyan férfi mondja nekünk, aki öt éve hagyta el a feleségét, hogy nyomába eredjen eltűnt érzéseinek. Őt is, ahogy sokakat, a házasságuk zátonyra futása késztette arra, hogy elinduljon azon az önismereti úton, amelyen rádöbbent, milyen nehéz transzgenerációs traumákat cipel. – Kétségbeesetten próbáltam megtalálni az együttműködés módjait, de egyre kevésbé sikerült. Pedig a házasságunk megmentéséhez mindenféle segítséget igénybe vettünk. Egyházit is, világit is. Mediátorhoz, családterapeutához fordultunk, részt vettünk kapcsolaterősítő tréningen, közös lelkivezetőnk volt, de semmi nem segített. Sokat tanultunk belőle, de minél többet tudtunk, annál fájdalmasabb volt a jó dolgok nélkülözése. Végül elvesztettem minden reményemet abban, hogy ez valaha működni fog – mondja István, aki 26 év házasság és a négy közös gyerek felnevelése után költözött el a feleségétől. A beszélgetésünk gyónáshoz hasonlít. A kanapé szélén ülünk, egymáshoz közel, de nem nézünk egymás szemébe. Hagyom, hogy beszéljen. Látszik, hogy egyfajta penitenciaként tekint a nyilvánosság elé helyezett vallomásra.
A férfi mérgező családi légkörben nőtt fel, ahol a gyerekek hamar átvették a felnőtt szerepeket. Az alkoholista apa és az anya manipulatív, kettős kommunikációját, amelyben a látszólagos jószándék mögött mindig rejtett motiváció lapult, a gyerekek nem látták át, csak nagyon rosszul érezték magukat tőle. Azt tanulták meg belőle, hogy a szükségletet nem kifejezni kell, hanem úgy kielégíteni, hogy a másik ne tudjon róla. – A szüleim felnőtt gyerekek voltak, nem gondolták, hogy nekik kellene irányítani a családot, amely így nem adott biztonságot. Mi kezdtünk el felnőtt feladatokat ellátni. A húgom hamar megtanult főzni, támogatta a szüleink kommunikációját, anyámnak szaktanácsot adott az én nevelésem ügyében,
én pedig anyám lelki szemetesládája lettem.
Olyan dolgokat kötött az orromra, amiket nem kellett volna, például azt, hogy abortusztúlélő vagyok. ‘92-ben meggyóntam, hogy gyűlölöm a szüleimet. Már akkor tudtam, hogy segítségre szorulok, de hogy létezik-e segítség, arról fogalmam sem volt – vallja be.
Amikor arról kérdezem, miért ad neki erőt, hogy szembesül azzal, más is az övéhez hasonló problémákkal küzd, azt válaszolja: – Mert a leginkább az a gondolat gyengít el, hogy egyedül vagyok a világon, ez a közösség pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nincs így. Ráadásul mások megosztásaiból értettem meg, mit élhetett át a feleségem, akivel most, öt év után kezd kialakulni egy normális kapcsolat.
A diszfunkciós családban felnőtt férfi, bár ragaszkodott a feleségéhez, képtelen volt a kapcsolódásra. Ez egyike azon tüneteknek, amelyek általánosak az alkoholista szülők gyerekeinél. És nem csak náluk, hanem az egyéb módon diszfunkcionális (katonás, nárcisztikus, szadista, betegséget beképzelő vagy szexuálisan abuzáló) családokban felnövő gyerekeknél is.
„Az alkoholista fogja az üveget, a hozzátartozó pedig fogja az alkoholistát. Ettől aztán ő is megbetegszik, ugyanis mindkettő függőség.”
Így összegzi a probléma lényegét a magyarországi ACA egyik alapítója, aki harmadmagával hozta létre az első hazai csoportot 1997-ben. Szilveszter maga is alkoholista. Na, nem gyakorló, mert olyanok ezekben a csoportokban nincsenek, de mivel a függőségek nem múlnak el, csak átalakulhatnak, örökre annak fogja magát vallani. Az életét megmentendő kezdett eljárni az Anonim Alkoholisták csoportjába, majd, annak reményében, hogy megmentheti az apjáét is, egy hozzátartozói csoportba, amelyből azonban kissé kilógott. – Az alkoholbetegségben szenvedő emberek férjei és feleségei között, akik oda jártak, mi hárman, akik alkoholisták gyerekei voltunk, úgy éreztük, egész más problémákkal küzdünk – magyarázza a férfi, aki, míg a betegséggel harcolt, éveken át hajléktalanként is élt.
A ‘90-es évek végén Amerikából hazatelepült tagok meséltek neki először arról, hogy kint olyan önsegítő csoportok is léteznek már, amelyekben kifejezetten alkoholista vagy más diszfunkciós családban felnőtt gyerekek gyűlnek össze. Janet Woititz Adult Children of Alcoholism című könyvének kalózkiadása volt kezdetben az egyetlen támpontjuk, később azonban fokozatosan kialakult a találkozók szerkezete, amely mára bejáratott, letisztult rituálévá lett. Tanúsíthatjuk, ugyanis beülhettünk egy ilyen gyűlésre most, hogy országos találkozót rendeztek az ACA tagok Szigetváron. Az egycsillagos, szerény hotel étkezőjében megterített hosszú asztalok mellé mi is odaülhettünk, együtt ettünk, együtt ünnepeltük a közösség 27. születésnapját, és élményt szerezhettünk arról, milyen szeretetteljes, fesztelen légkörben töltenek időt egymással ezek az emberek, akiket tulajdonképpen életük legsúlyosabb traumái kötnek össze. Pontosabban azok feloldása.
A módszer, amelyet az anonim alkoholisták dolgoztak ki, egyszerű. A közösségben nincs főnök, a különféle szolgálatokat rotációs rendszerben vállalják a tagok („mert attól leszel több és jobb, ha adsz, és ha adsz, kapni is fogsz”). Az egyik hozza az üdítőt, a másik nyitja-zárja a termet, a harmadik mosogat, a negyedik levezeti a gyűlést, aztán bizonyos idő után cserélnek. Az ülés elején felolvassák a felépülésüket szolgáló 12 lépést és a 12 hagyományt, amelyekben lényegében a csoport szabályait fektetik le. Ezután bárki megszólalhat és elmondhatja, hogyan viszonyul az aznapi témához, ami ez alkalommal a hála volt.
Az önsegítő csoport a traumafeldolgozás laikus formája, lényegét tekintve úgy hat, mint egy pszichoterápia, ám van egy nagy különbség: nem kerül semmibe.
Leszámítva azt az aprópénzt, amit egy-egy gyűlés végén mindenki, aki tud, beledob a perselybe szerény költségeik fedezetéül, hogy a csoport önfenntartó tudjon maradni.
Ilyet eddig csak filmen láttunk. Legutóbb Till Attila nagy erejű És mi van Tomival? című nagyjátékfilmjében, amely azonban, bár, az alkoholizmusról érzékletes és hiteles nagytotált ad, e szeánszok lényegét mégsem adja vissza. A biztonságot, amelyben e közeg szereplői fesztelenül kitárulkozhatnak, a tapintatos, mindenre nyitott, szeretetteljes légkört, amelyben pusztán létezni is gyógyító. A vallomásokra, amelyek következtek, a szabályok szerint érdemben senki nem reagálhatott. De hogy mennyire együtt érez mindenki, azt az egy csapásra párássá vált tekintetek, a humorra adott finom reakciók lakmuszpapírként mutatták.
„Ha 25 évvel ezelőtt kérik tőlem, hogy beszéljek arról, miért vagyok hálás, elküldtem volna az illetőt melegebb éghajlatra. Úgy éreztem, nincs miért hálásnak lennem. Csúnyának éreztem magam, bő 30 kilóval több voltam, önbizalomhiányom volt, nem voltak barátaim, nem voltak céljaim, a napokat csak túléltem, kajafüggő voltam, azt gondoltam, az élet kicseszett velem. Úgy éreztem, az élethez szerencse kell, ami nekem nem jött össze. A jó természetes volt számomra, csak a rosszra fókuszáltam. Ez anyámtól ered, ő mindig szorongott valamitől, ami megtörténhetett, de végül általában nem történt meg. Szerettem magamat bántani. Sokáig nem tudtam megmondani, mire vágyom, mindig más mondta meg, hogy mire kell vágynom. Nem ismertem magamat. Csak kétfajta érzés volt az életemben: vagy nagyon jól éreztem magam, vagy nagyon szarul. Fogalmam sem volt arról, hogy az érzéseknek egész kavalkádja létezik. Tulajdonképpen karitatív öngyilkosságot végeztem: én voltam az a jófej lány, aki mindig mindenkinek mindenre igent mondott. Nem tudtam nemet mondani, mert féltem, hogy akkor elhagynak és megint egyedül leszek” – kezdi meg a sort egy csinos középkorú nő. Finom vonásai, szépen ívelt, nagy szemei vannak, szája gyakran félmosolyra biggyed, miközben arról beszél,
ebben a közegben végre haragudhatott a szüleire, senki nem próbálta mentegetni őket előtte.
„Azáltal, hogy ezek az érzések feljöhettek bennem, meg tudtam bocsátani nekik. És megértettem, hogy ők is csak azt tudták adni, amit otthonról hoztak. Új gondolkodást, új szokásokat és új viselkedést tanultam, és rá kellett jönnöm, hogy bérletem van a függőségekre. Az életem most mégis kerek, többé nem a hiányérzeteim irányítanak. Régen mindig arra vágytam, hogy valaki mentsen meg. Jöjjön rá, hogy meg kell mentenie és találja ki, hogy hogyan. Mielőtt a közösségbe érkeztem, nem tudtam, hogy van választásom. Ma viszont már felelősséget tudok vállalni az életemért. És képzeljétek el, vannak emberek, akik irigylik az életemet! Úgy tűnik, anélkül is tudok értékes lenni, hogy megfelelnék az olyan klasszikus társadalmi elvárásoknak, mint gyerek, család, munka és a többi…” – fejezi be vallomását.
A diszfunkciós családban felnőtt gyerekeknél vezető tünet, hogy a lelki túlélés érdekében gyerekkorukban elkapcsolódnak a saját érzelemviláguktól. Az érzelmek lefojtására Máté Gábor használja ezt a kifejezést, amelyet Szilveszter is magáénak érez. – Emiatt az elkapcsolódás miatt érzelem nélkül, egy kicsit saját magunktól is elidegenedve nőttünk fel, és elveszítettük valódi önmagunkat, a gyermeki énünket. Itt, az ACA-ban lehetőségünk van arra, hogy ezt az elhagyott belső gyermeket újra megöleljük és felneveljük – mondja az első magyar csoport megalapítója, majd arról beszél, hogy egy sérült, traumatizált gyereknek, aki érzések nélkül nő fel, nagyon erős a hajlama a függőségekre.
– A különböző addikcióknak megvan az a közös jellemzőjük, hogy ingerlik az agy örömközpontját. Azáltal válunk függő személyiségekké, hogy az örömöket nem önmagukban, csak valamilyen viselkedési addikció, egy másik személy vagy valamilyen szer révén tudjuk megélni – magyarázza Szilveszter, aki rámutat: vitatott kérdés, hogy az alkoholizmus öröklődik-e genetikusan. Alkoholista gén nincs, de a viselkedésminták beleégnek az emberekbe. Az a tapasztalat, hogy
egy alkoholista felnőtt gyereke nagyon nagy eséllyel maga is az lesz, vagy alkoholista partnert választ, akár úgy is, hogy az még nem iszik,
de a viselkedése már nagyon hasonló ahhoz, amit a másik fél a családjából jól ismer. – Egy alkoholista felnőtt gyereke nem tudja kezelni, sem kifejezni az érzéseit, kiszámíthatatlan, sok a dühroham: ezek már ital nélkül is jellemzőek egy leendő alkoholistára. Rám is jellemzőek voltak – teszi hozzá Szilveszter.
A függőségnek nem a függetlenség az ellentéte, hanem a sokszínűség. Az ACA pedig nem a függőséget kezeli, hanem a sérült gyerekkort, amiből pedig úgy lehet felépülni, ha az ember másfajta viselkedésmintákat tanul meg, mint amiket beleégettek a szülei. Így egy adott helyzetben nem csak a régi mintát választhatja, hanem reagálhat egy újjal is. A felépülés esetükben az, hogy nem a régi módon viselkednek, nem aszerint reagálnak a helyzetekre.
A sorra következő vallomások azt támasztják alá, hogy a módszer működik. A maximalista, kontrollfüggő férfinál, aki nem is értette, mit jelent a hála kifejezés és akinek pokollá tette az életet a szülői minta („Állandó kudarc volt az életem és mindenféle szereket kellett használnom, hogy ezt el tudjam viselni… Ebben a közösségben alázatot tanultam és végül megtapasztaltam azt is, mit jelent hálásnak lenni”) épp úgy, mint a testi-lelki bántalmazásban felnőtt fiatal nőnél, akit gyerekként a szülei arra kényszerítettek, hogy hazudja a tanárnőnek, hogy azért jött betört fejjel, ellátatlan, vérző sebbel iskolába, mert beütötte az asztal sarkába a fejét.
Az ACA-ban folyó önismereti munka nem titkolt célja, hogy segítsen megszakítani azt a transzgenerációs folyamatot, amelynek következtében
egy rosszul működő család traumatizált sarja nagy valószínűséggel rossz működési mintát ad tovább az utódainak is.
A bennünk élő, elfeledett gyerekek transzgerenációs traumáinak most divatossá vált problematikája Marit már az egyetemi évei alatt foglalkoztatta. A szociálismunkás-képzés alatt erre fókuszáltak a névtelen alkoholisták közt és a hozzátartozói közösségekben szerzett tapasztalataiból megírt tudományos diákköri munkái és a szakdolgozata is.
Mari maga is érintett. Sofőr apja (aki nem volt mentes az alkoholproblémáktól) húsz évvel idősebb özvegyember volt, amikor elvette az anyját. „Mire megszülettem, ők már látták, hogy nem fog működni a kapcsolatuk, de nagy szerencsém volt, mert a nagyszüleim alkalmasak voltak arra, hogy felneveljenek. Anyám krónikus apahiányban nőtt fel, ötéves volt, amikor a nagyapám visszatért a frontról, ahová a Don-kanyar után küldték. Apám is egy elérhetetlen ember volt, a sors fintora, hogy én is ilyet választottam. Hol a nagyszüleimmel éltem, hol anyámmal, aki nem tudott férfi nélkül élni, viszont az élettársai mind alkoholisták voltak, úgyhogy én a szexuális zaklatástól a nagykéses éjszakákig sok mindent átéltem. A nagyszüleim aggódva figyeltek, hol kimentettek, hol visszaengedtek hozzá.
Először én is egy nálam jóval idősebb férfit választottam, de mivel vele a házasság szóba se került, végül egy volt iskolatársamnak szültem gyereket, ő viszont szintén sofőr volt, a kapcsolat hamar zátonyra futott. Ott maradtam a kislányunkkal, egy félkész házzal, sok-sok tartozással és a nagymamámmal. A válás nagyon megviselt. Egy barátnőm meghívott egy hozzátartozói csoportba, ez lett a szalmaszál, amibe belekapaszkodtam. Mélyen megérintett egy vallomás. Egy fiú arról beszélt, hogy őt évente kétszer ölelték meg, karácsonykor és a születésnapján. Megszólalt bennem két hang. Az egyik azt mondta: „Úristen!…”, a másik, csendesebb viszont azt: „És téged hányszor? Talán kétszer sem…” Nagyon mély dolgokat osztottak meg velünk, aztán mosolyogva megöleltek és elbúcsúztak. Tudni akartam, mi a titkuk.
Elkezdtem magam mellé tagokat gyűjteni, egy évig feljártunk Budapestre a meetingekre, aztán, éppen 25 éve, megalapítottuk a második csoportot az országban, Pécsen. A megosztásokból megértettem, hogy nem velem van baj, hanem a sémákkal, amikben élek és amik megállíthatatlanul működnek és generációról generációra tovább öröklődnek” – meséli Mari, aki a gyűlésen így összegzi azt, mit kapott az ACA-tól: „Ez a közösség adott nekem erőt, hogy szakmunkásból első generációs értelmiségivé váljak egy olyan családban, ahol a nagyapám írástudatlan volt, az anyám négy osztályt, az apám hatot végzett. Nélkületek ez nem ment volna. Ahonnan én indultam, onnan inkább a pszichiátriára vezet az út, mint egy egészséges élet felé.” Két év alatt érettségizett le a válás után, és 49 éves korára diplomás szociális munkás lett. A második csoport után pedig jött a többi. Olyannyira, hogy
ma már huszonegy magyar városban működik ACA önsegítő csoport.
A legtöbb terápiás csoport fizetős Magyarországon, alkalmanként egy személyes segítő 10-15 ezerbe, egy egynapos tréning szintén ennyibe került akkor, amikor annak a középkorú férfinak az élete összeomlott, aki szintén megosztja velünk a történetét.
– Napi szintű támogatásra volt szükségem, ezt azonban lehetetlen volt finanszírozni, így maradtak a 12 lépéses csoportok – meséli. A férfi a válással minden támaszát elveszítette: a családját, a gyerekeivel való közvetlen kapcsolatot, a házát. – Mindent megpróbáltam alárendelni annak, hogy mindezt visszacsináljam, eközben pedig elveszítettem a munkahelyemet is. A vallási közösségben, ahová korábban jártam, nem mertem bevallani, mi történt, oda se mentem többé – sorolja. Ahogy sokan, először ő is a másik fél viselkedésére kereste a magyarázatot. Fokról fokra ébredt rá a saját hibáira a 12 lépéses életvezetési program elvégzése közben, amelynek első szakasza annak elfogadására irányul, hogy tehetetlenek vagyunk azzal szemben, amibe beleszülettünk. A negyedik lépés egyfajta önleltár, az ötödik olyan, mint egy életgyónás. Választani kell egy „lelki szponzort”, aki lényegében a gyóntató pap szerepét tölti be a folyamatban. A program végül segít lezárni a múlt fájdalmait, megtörve azt a transzgenerációs folyamatot, amelyben mindenki egyre rosszabbul érzi magát.
Azáltal, hogy a csoport tagjai mind máshol tartanak ebben a folyamatban, mindig sokat tudnak adni egymásnak a vallomásaikkal. Mindez kortól és nemtől független. Egy idősebb tag szavai épp annyit nyomnak a latba, mint azé a fiatal, harmincvalahány éves nőé, aki csak nagy nehezen szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon, de aztán egy szuszra mondta végig a történetét a gyűlésen, amelyen jelen lehettünk.
„Én azt a mintát kaptam apukámtól, hogy a világ rossz, az emberek rosszak és mellesleg én is az vagyok. Miután ezt előadta, levonult a pincébe inni. Ezt a mintát vittem én is tovább, és kamaszkoromban megpróbáltam szerekbe, később pedig emberekbe kapaszkodni, csak hogy egy kis szeretethez, figyelemhez jussak, és megfeledkezzek a világról. Egy olyan ember volt a férjem, aki megcsalt, megütött, bűnözött és én mégis kapaszkodtam belé, mert úgy gondoltam, amit tőle kaphatok, mégiscsak egy kis szeretetmorzsa. Eljött a mélypont, ő börtönbe került, én pedig ott maradtam egy kisbabával. Akkor éreztem először, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy ezt a helyzetet megoldjam. Ennek a közösségnek köszönhetően óriási változáson mentem keresztül és a férjem is, akivel a mai napig együtt vagyok.
Megerősödtem, megtanultam visszahelyezni a fókuszt saját magamra, visszakaptam a hitemet. Megtapasztaltam, hogy emberekhez úgy is lehet kapcsolódni, hogy nem kell folyamatosan megvédenem magam, nem kell ennek érdekében leuralnom a környezetemet. Nem kell egymást bántanunk, sőt, úgy is lehet emberekhez közeledni, hogy nem kell álarcot viselnem és ennek ellenére nem fognak elfordulni tőlem. Néha még mindig kísért, hogy begubózzak, mert úgy érzem, csak úgy vagyok biztonságban, ha mindenkitől távolságot tartok. Nekem az ACA lett a családom…”
Miután letette a vallomását, megkönnyebbült. Aztán, elgondolkodva, hozzátette: „Megható volt, tegnap este arról beszélgettünk a társakkal: vajon ilyen lehet egy igazi család, ahogy mi vagyunk most egymással? Hogy csak itt ülünk, beszélgetünk és nem bántjuk egymást? Erre mindenki csak a vállát vonogatta és azt mondta, hát, nem tudjuk, hogy milyen, de talán ilyen…”
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
