„Ha nem leszünk önellátók, cselédek leszünk” – Antall minisztere a mezőgazdaság jövőjéről
Örömmel olvasta a Válasz Offline negyedik, klímaváltozásról szóló számát Andrásfalvy Bertalan, az Antall-kormány művelődési és közoktatási minisztere. Kiadványunkban megidéztük az egykor nagy folyóink mentén elterjedt ártéri gazdálkodást, amelynek tudós kutatója a történész-néprajzkutató, s amely gyakorlat a klímaváltozás egyik lokális ellenszere lehet. A kertész üzemmérnöki diplomával is rendelkező egykori miniszter aggasztónak tartja, hogy tíz év alatt százezerrel csökkent a hazai agrárgazdaságok száma, s jellemzően a kisebb farmok mentek csődbe. Szerinte ugyanis a nagyüzemi mezőgazdaság se a klímának, se az egészségünknek nem tesz jót. Hosszúhetényi interjú 94 év tapasztalatáról.
– A Kádár-korszak ellenzékének nevezetes, 1980-ban szamizdatban megjelent Bibó István-emlékkötetében így írt: „Európának ezen a részén, jobban talán, mint bárhol a világon, az egyén szinte naponta dönt hovatartozása és jövendő utódainak fennmaradása felől. Minden döntése áldozattal jár, a kérdés: mit miért áldoz föl.” Negyvenöt év elteltével, klímaválsághelyzetben újra itt a kérdés: mit áldozzunk fel a fennmaradásért?
– A válaszhoz vissza kell nyúlnunk a múltba. A helytörténeti, honismereti kutatások azért fontosak, mert minden tájnak más a története, s a helyben kialakult mikroválsághelyzetek sokszor különböznek egymástól. Ezért is olvastam nagy örömmel kiadványukat, mert egyrészt érzékelhető e sokféle hagyomány tiszteletben tartása, másrészt kritizálja azt, ami van, de nem támad. A történelmet nem azért tartom fontosnak, mert történész és néprajzkutató vagyok, hanem mert a klímaváltozás kezeléséhez szükséges megoldások egy részét elődeink már kitalálták – legyen szó vízkezelésről, földhasználatról, erdőgazdálkodásról. Meggyőződésem, hogy a klímaváltozás hatásainak kezelésére nincs egységes recept, a cselekvést le kell bontani helyi szintre. A kérdésére válaszolva tehát úgy vélem, kényelmünk egy részét, energiapazarló gyakorlatainkat, vízpocsékolásunkat a jövő érdekében fel kellene adni. De ez talán nem is olyan nagy baj.
– A klímaváltozás miatti rendszeres árvizekkel és aszállyal egyszerre küzdő korszakunk kapcsán ismét sok szó esik az ártéri gazdálkodásról, amelynek ön volt az első kutatója. Mit tanulhatunk egy rég letűnt világ gyakorlatától?
– Szemléletet, környezetünkhöz való hozzáállást mindenképpen, de én még a praktikus hasznot sem vetném el. Mai szabályozott folyóinknál az egyik problémánk az árvizek gyakorisága, amikor is a hirtelen lezúduló csapadék felduzzasztja a gátak közé szorított vizeket. Másfelől a folyók közvetlen környezetében is hatalmas gondot okoz az aszály, amelynek egyik oka, hogy a túlszabályozott folyók vízfeleslege nem terülhet szét. Az ártéri gazdálkodás a Duna és a Tisza mentén a folyószabályozásig jellemző paraszti művelési forma, amelynek lényege a természettel való harmonikus együttélés, a tudatos vízhasználat volt.
– Eleink miként védekeztek a számunkra komoly gondot jelentő árvizek ellen?
– A folyómenti falvak határában a különböző területeket tudatosan hasznosították, attól függően, hogy milyen gyakran árasztotta el a víz az adott térséget. Legmagasabban, az árvízmentes területeken épült fel a falu, ott termesztették a szántóföldi növényeket is. A magas ártereken, amelyeket csak rövid ideig borított víz, a ritkásan hagyott fák sokféle gyümölcsöt termettek és lombtakarmányt is biztosítottak a fák között elterülő, természetes öntözést kapott rétek jó minőségű szénájával. A mélyebb árterekből vágták ki a házak tetőborításához szükséges nádat, az évenkénti apadáskor pedig nagy mennyiségben fogtak különböző fajtájú halakat. A mocsarakban ugyanakkor pákászat és gyűjtögetés folyt. Ha a folyót kísérő földháton nem volt természetes átvágás, maguk készítettek ilyesmit, hogy szétvezessék a vizet, s csökkentsék ezzel az árvizek rombolását. Ez a fokgazdálkodás. Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete tette lehetővé az ártéri területek kisajátítását. A lépés ellen tiltakozó ártéri falvak népe leírta, hogy el akarják venni tőlük azt a földet, ahol „a gyermekeinket tápláló gyümölcsfák állnak és ahol az állataink takarmánya terem.”
Akkoriban kezdődött a máig érvényes mezőgazdasági szemlélet, amely a lehető legkevesebb befektetéssel, a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb profitot akarja termelni.
– „Régen minden jobb volt” – ismerős, de meglehetősen unalmas érvelés.
– Akkor nem, ha tudjuk, mivel járt a változás: a természetet radikálisan átalakították, erről szóltak a 19. századi folyószabályozások. A végeredmény hasonló lett a mai monokulturális mezőgazdasághoz, amely kizsigereli a tájat. Az ártéri gazdálkodás a ma tapasztaltnál jobban tiszteletben tartotta a környezet adottságait, figyelt a természet regenerálódására és nem akart uralkodni az őt körülvevő világon. Ez a szemlélet azonban, a kisgazdaságok jelentős részével együtt, mára szinte eltűnt a magyar mezőgazdaságból. Tavaly például már kétszázezernél kevesebb agrárgazdaság volt az országban, ami tíz év alatt 100 ezres fogyatkozás. Jellemzően a párhektáros gazdaságok mentek csődbe, azaz egyre kevesebb birtok egyre nagyobb területen működik. Lehet, hogy radikálisan hangzik, de el kell döntenünk, a nagyüzemi gazdálkodás révén a világpiacok cselédei vagy önellátók, önállóak leszünk.
Andrásfalvy Bertalan 1931-ben született Sopronban. Az ELTE-n szerzett román–magyar, majd néprajz–muzeológia szakos diplomákat, 1965-ben pedig kertész üzemmérnökként végzett. Dolgozott a budapesti Néprajzi Múzeumban, a szekszárdi múzeumban. 1960 és 1976 között a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, később a Baranya Megyei Levéltár munkatársa, ő szervezte meg a pécsi egyetem néprajzi tanszékét. 1990-ben az MDF országgyűlési képviselője, 1990 és 1993 között művelődési és közoktatási miniszter volt. Ezt követően az aktív politikával felhagyott, a pécsi egyetem néprajz tanszékén dolgozott egyetemi tanárként. Többszáz tudományos publikációban foglalkozott a hagyományos ártéri gazdálkodással, a Sárköz népművészetével, néptánccal, a Kárpát-medencében együttélő nemzetiségek kultúrájával. Príma-díjat 2007-ben, Széchenyi-díjat 2013-ban kapott, Pécs díszpolgára 2013-ban lett. 2022-ben sok évtizedes tudományos kutató- és ismeretterjesztő munkáját a Magyar Érdemrend nagykeresztjével ismerték el. |
– A mai magyar mezőgazdaságot a monokultúrák, az uniós földalapú támogatások jellemzik, falvainkban földműveléssel egyre kevesebben foglalkoznak. Ilyen körülmények között utópiának tűnik a helyi hagyományokra, kisüzemekre építő, a klímaváltozás hatásait a régi tudás segítségével kivédő magyar vidék eszménye.
– Persze, mert a nagybirtokokra alapuló mezőgazdaság irányítói, a soktízezer hektárt birtoklók ellenérdekeltek a változásban. Nemcsak a növénytermesztésben van ez így, hanem az állattenyésztésben is – a nagyipar, a futószalag, a hatékonyság a jelszó. Még akkor is, ha pontosan látjuk, ennek a szemléletnek milyen hatása van a környezetre, sőt az emberek egészségre is. Két ember erősítette meg az ártéri gazdálkodás kutatása során kialakult nézeteimet. Egyikük az ormánsági Kákicson szolgált, a baranyai egykézés okait kutató református lelkész-néprajzkutató Kiss Géza, a másik a magyar lelkiállapotot kutató Kopp Mária. Észrevettem ugyanis a történeti irodalomban, hogy az országot irányító elitre összpontosítottunk és kevesebb figyelmet fordítottunk a népéletre, arra, hogyan is néztek ki a történelmi fordulatok alulnézetből. Az ártéri gazdálkodás felszámolásához vagy a téeszesítéshez hasonló megrázkódtatások alapjaiban befolyásolták a parasztság jövőképét, lelkialkatát. Amikor elkezdtem ilyen logikával olvasni a forrásokat, korabeli dokumentumokat, a megszokottól egészen eltérő kép rajzolódott ki előttem – például a 19. századi nagy folyószabályozásokat megelőző időszakokról. Arról, hogyan és miként éltek az emberek akkor, amikor az ország jelentős része, különösen nagy folyóink mentén, még időszakosan vízjárta terület volt.
– Az Antall-kormány oktatási és művelődési minisztereként lehetősége volt átültetni nézeteit a gyakorlatba. Elégedett az eredményekkel?
– A rendszerváltoztatás, a gazdasági nehézségek jelentősen szűkítették a mozgásteret. Néhány dolgot azért így is el tudtam érni. Miniszterségem idején több dolog megvalósítását tűztem ki célul, ezek közül néhány kifejezetten a helyi közösségek felélesztését, a környezet megismerését, a lokális gazdálkodás népszerűsítését célozta. Igyekeztünk például életet lehelni a kisiskolákba, hogy a gyerekek ne szakadjanak el családjuktól, falujuktól, a Kádár-rendszer idején ugyanis bezárták a kisebb falusi intézményeket. Programokat indítottunk az iskolai kertek létrehozására, mert az itt végzett munka óriási hatással van a diákok és a tanárok természethez, egészséges táplálkozáshoz való viszonyára. Utóbbi olyan hasznosnak bizonyult, hogy máig kapok leveleket intézményektől, amelyekben beszámolnak az iskolai, óvodai kertekben végzett munka áldásos hatásairól.
– Kapálással még a hiperaktív gyerekeket is le lehet kötni?
– Ezt írják nekem a pedagógusok. Habár a kilencvenes évek elején sok értetlenkedés fogadta ezeket a kezdeményezéseket, azt hiszem, ma már jobban látjuk a helyi közösségek megszervezése és a kisüzemi termelés fontosságát.
Különösen ma, amikor lassan az egész ország egy nagy, összefüggő kukorica- és búzatábla – mondanom sem kell, mennyire sérülékeny a monokultúra klímaváltozás idején.
Megszűnt a paraszti gazdálkodás vetésforgója, a mai szántóföldi gazdálkodásban tízévenként sincs szerves anyaggal történő trágyázás. Arról nem is szólva, hogy a hatékonyság, termelékenység jegyében vegyszerekkel kezelt növényekben, vetőmagokban, a nagyüzemi körülmények között tartott tehenek tejében, az állatok húsában is kimutathatóak a mikroműanyagok, a növekedést serkentő különféle szerek. Az egészségi kockázatok mellett nő az ételintolerancia is, szervezetünk rosszul reagál a sok módosított élelmiszerre.
– Önhöz hasonlóan sok humánértelmiségi dolgozott a rendszerváltó MDF-ben, de kevesen vállaltak politikai szerepet. Miért lett képviselő, s miért fogadta el a miniszteri felkérést?
– Mint oly sokan a Kádár-rendszerben, én sem politizáltam nyíltan, de abban, amivel és ahogyan foglalkoztam, mégis volt politikai állásfoglalás. Rengeteget jártam az országot néprajzosként, láttam, milyen igazságtalanságok vannak az emberek életében, s azt is, milyen átalakulások zajlanak a magyar faluban. A szocializmusban nem rejtettem a véleményemet véka alá, de nem támadtam a fennálló hatalmat – talán ezen alapállás miatt figyeltek föl rám az MDF-ben és kerültem bele a politika sűrűjébe.
– Egykori tárcavezetőként mit szól ahhoz, hogy ma nincs se kulturális, se oktatási miniszter?
– Államtitkár viszont van, de alighanem azzal küzd, amivel annak idején én: sem az oktatásnak, sem a kultúrának nincs nagy politikai súlya. A mindenkori kormányok számára ezek sok gonddal járó, konfliktusos területek, a siker reménye pedig minimális. Sok jó intézkedést hozott a kormány a falvak revitalizálására, de attól tartok, ezek javarészt elkéstek. Nehéz visszafordítani a folyamatokat, egyre fogy a földhöz közelálló emberek száma.
– Itt, Hosszúhetényben akadnak még gazdálkodók?
– Kevesen. A dombra felhúzódó telkünkre évtizedekkel ezelőtt vagy száz gyümölcsfát ültettem, hozzám hasonlóan valaha minden telekszomszédom kertészkedett. Ők már rég felhagytak a tevékenységükkel, 94 évesen már én sem bírom a munkát, napszámost meg alig találni. A faluban mi is látjuk a talajvízszint csökkenését, és érzékelhetően változik az időjárás. A klímaváltozással sokfajta gyors társadalmi változás is jár.
– Faluja lényegében Pécs elővárosa, sokan légkondicionált házakból járnak be autóval dolgozni a nagyvárosba. Mivel győzné meg őket, hogy kevesebb energiafelhasználással, több klímatudatossággal és ahol csak lehet, több élelmiszer-termeléssel kellene élnünk?
– Ez valóban nagyon nehéz feladat, érthető, hogy az emberek nem szívesen adják fel a kényelmüket. Ugyanakkor mindannyiunknak át kell gondolnunk, hogy eddigi életmódunk meddig tartható fenn. Ha van szerepünk abban, hogy a természet ilyen drámai mértékben átalakult, sőt romlott, akkor bizony ezért felelősséget is kell vállalnunk. Meggyőződésem, ahogy a környezetbarátabb magatartás éppúgy felértékelődik, ahogy a közösségek szerepe is. Pályámat néptánckutatóként kezdtem, Kallós Zoltánal, Martin Györggyel jártuk úttalan utakon a sárba fulladt erdélyi, mezőségi falvakat. Sokan nem értették, miért csináljuk – ma pedig az akkori gyűjtésekből kisarjadt táncházmozgalom nemcsak idehaza, de Japántól Amerikáig rengeteg ember számára jelent közösséget, kikapcsolódást. Ez is mutatja, hogy a jelen fája a múlt gyökeréből nő ki. A jelen hibáit is a múlt tapasztalataival lehet orvosolni.
Nyitókép: Andrásfalvy Bertalan hosszúhetényi otthonában 2025. augusztus 23-án (fotó: Válasz Online/Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
