Mint a szavannán – a szemünk láttára alakul át a magyar Alföld
A valaha mért legszárazabb júniust viharos-szeszélyes folytatás követte, de ez sem segített a kiszáradásnak leginkább kitett Dél-Alföldön. A szemünk láttára alakul át a táj, és ebben a „szentesi Hortobágy” az egyik leglátványosabb terep: a Körös–Maros közének egyetlen pusztaságán végig lehet nézni, milyen az, amikor a múlt századi folyószabályozás, a szocialista természetrombolás és a klímaváltozás kéz a kézben löki a sivatag felé a magyar vidéket. A Cserebökényi-pusztákon járva a kiégett hagyományos gyepekben több „turáni” és mediterrán fajt találtunk. És meglepetésre sok vizet is. Amiből viszont nem jut a nemzeti parknak. Riport.
A szokatlan és baljós téli aszály óta a 2022-es nagy szárazság megismétlődésétől tartanak a szakemberek. A nyár a hazai mérések kezdete óta tapasztalt legszárazabb júniust hozta, melyet július második hetében viharos csapadékhullámok söpörtek el. Volt, ahol rövid idő alatt 40-50 mm eső esett. A kora nyári tartós hőség ugyan nem tért vissza, és egyes nyugati országrészeket hetekig áztatott az eső, máshol viszont nem hullott szinte semmi. De mi történt eközben a felmelegedésnek leginkább kitett alföldi részeken? Jobb vagy rosszabb a helyzet, mint az utóbbi években? Felkértük Jakab Gusztáv biológust, természetfotóst, az ELTE TTK Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékének docensét, hogy első kézből is mutassa be egyik fő kutatási területét, amiről hosszan beszélt júniusi lapbemutató rendezvényünkön. Jakab ugyanis fontos szakértői nyilatkozatokkal és szemléletes fotóanyaggal járult hozzá az ökológiás Válasz Offline elkészüléséhez.
Az alábbi riportban rögzített megfigyelések, tudományos információk szélesebb háttere, a mediterranizálódó Magyarország problémája nyomtatott lapunkban olvasható.
×××
– Nem így kellene a pusztának kinéznie. Nagyon nem.
Jakab Gusztáv biológus erősen ingatja a fejét, miközben Cserebökénybe érünk. Halványsárga, kiégett gyepek, fehéres színű, vakszikes foltok ameddig a szem ellát: a Dél-Alföldön járunk, a Körös–Maros közén, ahogy olykor hívják, „Szentes Hortobágyán”. Ez ugyanis a csongrádi város legnagyobb külterülete. Valaha nagy juhlegelőkkel tagolt, virágzó tanyavilág volt itt, amely a II. világháború után önálló községben egyesült. Cserebökény településnek még központ is épült tanácsházzal, postával, de a népességcsökkenés miatt a hetvenes években elvették tőle a jogállást. Szenteshez csatolták, a „Cserebökényi-puszták” pedig tájnév lett, mely egyet jelent a mocsaras, zsombékos élővilággal, kócsagokkal, bakcsókkal, békákkal, gőtékkel.
Vagyis csak jelentett. – Huszonöt éve járok ki ide, a saját szememmel néztem végig Cserebökény kiszáradását. Ha este jöttünk, egymás hangját se hallottuk a békáktól. Most már nemhogy brekegés nincs, de szinte semmilyen állathang. Csak légyzümmögés – mondja Jakab Gusztáv a kétezres évek közepe óta Natura 2000 besorolású területről. Negyedszázada él és kutat a környéken, Szarvasról átjárva ő térképezte fel Cserebökényt, ismeri a puszta minden négyzetméterét.
De miért annyira érdekes egy biológusnak, hogy mi történik az alföldi juhlegelőn? – tesszük fel a kérdést – Paleobotanikusnak – pontosít túravezetőnk. – A földtörténeti negyedidőszak, vagyis durván a 2,5 millió évvel ezelőtti ökoszisztémák fejlődésével foglalkozom az Alföld kutatása mellett. Ez azért érdekes, mert ezekből a kutatásaimból tanultam meg, hogy a jégkorszakok végén, a holocén kor során óriási változások voltak. Az élővilág kapcsolatrendszere, amit ökosziszémáknak is hívunk, elkezdett fellazulni, majd újraszerveződni. Mintha elhajítanál egy doboz Legót, aztán a megmaradt darabjaiból és máshonnan behozott elemekből építenél valami újat. Ilyesmi zajlik jelenleg is a szemünk előtt – fejtegeti.
Sok helyi ökoszisztéma ugyanis elért arra pontra, ahol már nem képes rugalmasan kezelni a megváltozó viszonyokat: a magasabb hőmérsékletet és a kevesebb vizet. A megszokott fajok eltűnnek, újak jönnek helyettük. A szemünk láttára alakul át a magyar Alföld. Erre fogunk példákat látni a pusztában járva.
Amikor a köznyelvben azt mondjuk – biológiailag egyébként pontatlanul –, hogy „sivatagosodunk”, akkor az nem azt jelenti, hogy Magyarországra jön a közép-ázsiai Takla-Makán vagy a Szahara. – Dehogy lesz itt afrikai homoktenger.
Itt valami új dolog jön létre, egy sajátos pannon keverék. Még nem tudni, pontosan mi, de a jelei már itt vannak – mondja Jakab Gusztáv,
és lehajol egy zöldesebb folthoz. – Ez itt egy „turáni” törpecserje, a heverő seprőfű. Apró növény, a töve szépen megvastagszik, csak már jobb híján lelegelték a birkák. Belső-ázsiai sivatagi faj. Ha minden más kisült, ez akkor is túlél. Az ilyen fajoké a jövő.
Cserebökény hagyományosan ecsetpázsitos és ürmös szikes puszta volt, szép mocsárfoltokkal: az olvadás után egészen nyárig vizes élőhely, amely a legmelegebb hónapokra kiszáradt, majd az őszi esőzésekkel újra feltöltődött. Ez az életciklus-váltakozás még belefért a gyepek megújulási idejébe, a többéves szárazságot azonban nem bírják, látható, hogy elkezdtek átalakulni. Magyarországon leginkább a füves, gyepes rétsztyepp jellemző, Belső-Ázsia szárazabb területein viszont az üröm és a cserjék terjedtek el. Most azt látjuk, hogy idehaza az évszázadok óta jellemző zárt szikes gyepek felnyílnak, és kezdenek megjelenni a különféle félsivatagi és mediterrán fajok. Vagy tömegessé válnak az olyan igénytelen növények, mint a sziki árpa.
Egy faj elmegy, jön helyette másik: ez a dolgok rendje, nem? – tesszük fel a kérdést. – Ez nem a dolgok rendje, hanem a működése – magyarázza Jakab Gusztáv. – Az ember szempontjából azért baj, ami történik, mert az új fajok nem adnak annyi biomasszát. Gyorsan elfogy a gyep. Vagyis nem lesz annyi széna. És a jószág nem biztos, hogy szereti a szárazságot jobban tűrő növényeket. Hallottam már pásztort erre panaszkodni. Szidta a sziki árpát, mint a rongyot – magyarázza szakértőnk.
A távolban épp feltűnik egy szarvasmarha gulya. Felénk tartanak. Jakab Gusztáv szerint 2022 óta nyár közepére már jószerével elfogy a legelni való. Általános jelenség, hogy hozatni kellett szénát a jószágnak. Ilyesmi azelőtt elképzelhetetlen volt.
Cserebökény azért is érdekes, mert ezen a környéken kezdődött a Körös szabályozása az 1830-as években, a kákafoki átvágással. A Szarvas és Szentes közötti állandó vízelöntés megszűnt, a mocsárvilág lecsapolhatóvá vált, nagy termő- és legelőterületeket nyertek a 19. században.
A szabályozás után jött a szocialista tájformálás: mint szerte az Alföldön, itt is rengeteg belvízcsatornát ástak ki a 60-as, 70-es években. Pár évig nagy területen voltak rizsföldek is, valamint öntözött gyepek, amire ma már csak a csatornák árkai és a rozsdaette műtárgyak emlékeztetnek.
– Az ember átformálta a tájat, a klímaváltozás pedig a csapadékeloszlást. A kettő végzetes kombináció.
Itt valamikor annyi víz volt, hogy szinte a műútra is kiöntött. Nem olyan rég, még tizenöt éve is. De most már nincs annyi csapadék – meséli Jakab Gusztáv. Megállunk egy fehéres foltnál. Tankönyvileg ez itt az úgynevezett vakszikes legelő: a talaj felső, humuszos rétege lepusztul, és az az alatti réteg kerül felszínre. Ez az egyik legősibb része a pusztának. Gyep éppenséggel ezen is nőhetne, csak lelegelték, és nem hullott elég csapadék a regenerálódásához. – Az összkép már olyan, mint a szavannán – teszi hozzá.
Túravezetőnk megálljt int. – Hallgassuk egy kicsit csendben a pusztát. Mi tűnik fel? Mi az, amit nem hallunk? – hangzik a kérdés. És tényleg, csak most lettünk figyelmesek a hangra. Ez nem a sáskák, méhek és madarak kórusa. A teljes csendet egyfajta zúgás töri meg: a legyeké. – Ez se így volt régen. A puszta nem ilyen csendes, monoton. Épp ellenkezőleg. De nem maradt már szinte semmi, csak a légy, mint egy ausztrál sivatagban – magyarázza. Ez is a hőségnapok miatt van: az itt legelő szarvasmarha ürüléke gyorsan kiszárad a napon, a trágyafogyasztóknak nincs idejük feldolgozni. A legyeknek viszont így is kiváló. Nem maradt hát más, csak a légyzümmögés.
Mielőtt elmerülnénk az inszektológiában, a puszta újabb állomására érkezünk. Száz és száz földbucka terül előttünk, mintha óriási vakondtúrástelep lenne. – Ez itt egy zsombékos maradványa – mondja Jakab Gusztáv. – Csak hozzá kell képzelni a vizet és a békákat. A buckák olyan helyen jönnek létre, ahol ingadozik a vízszint: giliszták és növények évszázados munkájának eredményét látjuk.
A cserebökényi zsombékos egy abból a több ezer vizes élőhelyből, amely nagyjából egy évszázada hiányzik Magyarországról. Az ilyen ökoszisztémák – mocsarak, nádasok, vízpartok, sásos területek – 90 százaléka nemes egyszerűséggel eltűnt. Lecsapoltuk őket vagy kiszáradtak. A dél-alföldi pusztai zsombékos maradványa messziről nézve érdekes és kicsit ijesztő, belemenni a haladás nehézsége miatt nem érdemes. – Ezek a vizes élőhelyek most szűnnek meg a szemünk láttára, a térség lecsapolása után közel kétszáz évvel! Az utóbbi években kétéltűek milliói tűntek el a területről – hangsúlyozza a szakember.
Vajon életre kelthetők ezek a valaha volt vizes területek? Lehetne itt is árasztani, vizet visszatartani, mint az országban sok helyen szeretnék? – tesszük fel a kérdést. – Ha elkapná a területet egy nagy és hosszú, áztató eső, hamar visszatérne a víz, csak az élővilág jelentős részét már elvesztettük – mondja Jakab. (Egy 2023-as, vízben rövid időre gazdagabb időszakot örökített meg szakértőnk az alábbi drónfotón. Mint mondja, azóta sem volt itt ennyi víz.)
– Cserebökény mélyebb vonulatain lehetne vizet visszatartani. A baj az, hogy nem nagyon akarják.
A legnagyobb probléma, hogy ez a hely nem kivételes példa; néhány nemzeti parki mintaterületet leszámítva a vizeket most is hagyjuk elfolyni a természetes élőhelyekről, közöttük a Natura 2000 területekről is.
Jakab Gusztáv szerint 2022 óta az itteni gyepek szárazságának fő oka a felmelegedés és a csapadékhiány, de az emberi beavatkozás nem javított, hanem rontott a helyzeten. – Esős időben le kellene ereszteni a zsilipeket, tiltókat, nem hagyni elfolyni a vizet. Tudatában vagyok a vízügyi szemléletváltásnak, és sok helyen tényleg örvendetes a visszatartás, de ez arányaiban nagyon kis területet érint. Az elsivatagosodást ez nem állítja meg – mondja.
Megvizsgálunk még egy zöld foltot, amire Jakab Gusztáv szerint érdemes figyelni. Ez a henye kunkor: az apró, 5-20 centi közötti védett növény júliusban virágzik, és elterjedése pont a rendkívül száraz területekhez kötődik. Itt, Cserebökényben is egyre több van belőle. – Ez végül is örvendetes: egy védett ritkaság, ami legalább élvezi az elsivatagosodást!
A helyi zsilipekről szóló ismertető felkelti az érdeklődésünket, hogy állnak most a vízügyi művek. Átmegyünk a Felsővekeri Csatornaőrházhoz. Ahol most láthatóan működik a „Vizet a tájba” program: zsilip annak rendje és módja szerint leeresztve, nem engedik tehát elfolyni, ami itt felgyűlik. Van is a csatorna alján egy kevés, talán az elmúlt időszak kis esői után gyűlt össze.
Helyben ennél jelentősebb az őrháztól nem messze eső K11-es csatorna – melyben viszont szó szerint hömpölyög a víz. A cél viszont nem a nemzeti parki terület, hanem a közeli öntözőtelepek. A kukorica- és napraforgóföldeken hasznosul. – Sivatagi tájon fut keresztül a víz, ez maga az ellentmondás. Csak öntözésre használjuk, pedig itt is ki lehetne engedni a csatorna két oldalán, a mikroklímán sokat javítana – kommentálja Jakab Gusztáv. Persze a helyi vízkormányzás így sem haszontalan, legalább a madarak és a megmaradt kétéltűek élőhelyet találnak maguknak, a csatorna 50-100 méteres körzetében pedig a talajvízszinteken is kimutatható, ami itt hömpölyög. De ennél többet a K11-en áteresztett temérdek vízből a nemzeti park élővilága nem profitál.
Mégis miért szántunk ennyi időt és fotót a dél-alföldi pusztára? Vulgárisabban: kit érdekel, mi van a gyepeken, ha öntözővíz azért még van a haszonnövényeknek? – teheti fel a kérdést az olvasó. – Cserebökény lakmuszpapír: olyan érzékeny műszer, amely megmutatja a természetes folyamatokat. Itt bárki megnézheti, hogy amíg máshol öntözéssel tartjuk életben az agrárium egy kisebb részét, mi zajlik a háttérben, a természetben. Egyetlen pusztaságban lehet látni, milyen az, amikor a múlt századi szabályozás, a szocialista természetrombolás és a klímaváltozás kéz a kézben járva a sivatag felé löki a vidéket – értékel Jakab Gusztáv.
×××
Amit itt látunk, abban az a rendkívüli, hogy nincs benne semmi kivételes. Hazánkat idén nyáron nem érte se El Niño-, se La Niña-hatás; meteorológiailag 2025 átlagos év lenne. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a nagy 2022-es aszályhoz hasonló állapotban van a természet. Ha a mezőgazdasági aszálykár nem is lesz akkora, mint három éve vagy tavaly, a talajvízhiány fokozódik, a vegetációs időszak pedig egyre rövidül. Az ökoszisztéma nem képes már alkalmazkodni az új helyzethez.
– Ahol járunk, mesterséges táj. Csatornává tett folyók, átalakított rétek, legelők. Felelősségünk van ezért a tájért. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy ha víz érkezik ide, akkor ne hagyjuk elfolyni – zárja a túrát és a beszélgetést Jakab Gusztáv.
A Dél-Alföld helyzetét bemutató a minisorozatunk a következő hetekben a szikes tavakkal és a várható terméshozamokkal foglalkozik. Az fenti riportban rögzített megfigyelések, tudományos információk szélesebb háttere, a mediterranizálódó Magyarország problémája nyomtatott lapunkban olvasható.
Nyitókép: Szarvasmarhák Cserebökényben (fotó: Vörös Szabolcs)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
