Csörpölt tükrök a tudomány hídján – megnéztük az MTA jubileumi kiállítását
Novemberben lesz 200 éve, hogy Széchenyi István felajánlotta birtokai egy éves bevételét „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára”, azaz egy Magyar Tudós Társaság megalapítására. A jubileumot a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállítással ünnepli az utóbbi időben támadások kereszttüzébe került jogutód, a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek most kis túlzással létkérdés lehet, hogy el tudja-e mondani a szélesebb közönség számára is érthetően, miért fontos, hogy működik. A tárlaton a kurátor, Császtvay Tünde, az Akadémiáról már lehasított Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa vezetett végig bennünket.
A kiállítás címét – Varázshatalom – Széchenyi István 1842-es, nagy akadémiai beszédéből emelte reflektorfénybe a kurátor. E beszéd – nyelvi ébredésünk hajnalának egyik szerethetően túlcirkalmazott mintapéldánya – arra mutat rá: ahhoz, hogy a honnak minden lakosa magyarrá váljon, „a legszentebb buzgalom s a legszilárdabb akarat” fölött ott kell világoljon – az erkölcsi felsőbbség ellenállhatatlan súlyával – a civilizáció varázshatalma. A Magyar Tudományos Akadémiának, amely a világon egyedülálló módon nem uralkodói akaratból, hanem a teljes magyar lakosság minden rétegének adakozásából jött létre, az elmúlt kétszáz évben – talán éppen ezért – a történelmi hányattatások ellenére mindmáig sikerült megőriznie presztízsét. Annak ellenére történt így, hogy a 20. században több irányból is megjelent a törekvés arra, hogy aktuális politikai érdekeinek megfelelően nyomást gyakoroljon rá, a maga képére formálja a hatalom. Egyebek mellett erről is mesél a kiállítás, amely öt termen keresztül vezeti végig a látogatót. És kétszáz esztendőn.
Az öt sűrűn telepakolt tér a kurátor szándéka szerint az MTA tevékenységi köreinek sokszínűségét hivatott érzékeltetni. Az impresszió megvan: az ötven közgyűjteményből származó közel kilencszáz műtárgy valóban hihetetlen zsúfoltságot teremt, más kérdés, hogy vele együtt az aggodalom is feldereng bennünk. Vajon képesek leszünk-e a maga teljességében befogadni a kiállított anyagok által közölni kívánt információáradatot?
Kár lenne meghátrálni. A tárlaton számtalan érdekes tárgy fölött csodálkozhatunk rá arra a munkára, amely a Széchenyi István téren álló épület falai közt folyt.
Bár a Reformkorhoz kötjük, az akadémia ókorból eredeztethető gondolata – ahogy Klaniczay Tibortól tudjuk – már a 15. században szárba szökkent hazánkban. A tudósok társaságokba való egyesítésének legfőbb motivációja a felfedezések társadalmi hasznosításának szándéka volt, de mint Magyarország történetében oly sokszor, a jó szándék lobbiereje nem ért fel a feltételezhető haszonnal. Ennek értelmében tehát igen hosszú időn át a mecénásokra maradt a tudományfinanszírozás. Vitéz János, majd a Mátyás humanista udvarában tevékenykedő tudósok, Oláh Miklós püspök és köre azonban így is napi szintű nemzetközi kapcsolatokat tudott kiépíteni az akkori Európa nagy szellemi műhelyeivel. Ennek lenyomataként megtaláljuk itt Kopernikusz egyik főművét a heliocentrikus világképről, egyenesen Mossóczy Zakariás könyvtárából, 1543-ból, de ha résen vagyunk, egy, a magyar akadémia megteremtésére irányuló részletes tervezetet is megcsodálhatunk, méghozzá az európai csillagászat jelese, Hell Miksa pennájából, 1774-ből. Ez már majdnem átment Mária Teréziánál, aki azonban ahelyett, hogy teret engedett volna egy magyar tudományos akadémia megszületésének, inkább az osztrák akadémián folyó munkába szerette volna bekapcsolni tudósainkat.
Az első kiállítási tér, amely a platóni és arisztotelészi iskola ligetekben zajló tudományos diskurzusának miliőjét igyekszik megidézni, egy egyre sűrűsödő erdőbe vezet. Átjárást rajta csak a magyar nyelv kínálhat, amely ekkortájt válik alkalmassá a tudomány művelésére. A felvilágosodás korában frissen megszülető fordításirodalom – amelyet a tükrökben elolvashatóvá váló, átellenben szereplő latin és magyar szavak idéznek meg – a nemzeti autonómiatörekvésekkel együtt szökik szárba.
Tovább haladva elérkezünk a 19. századi aranykorhoz. A tér közepén kilombosodott, terebélyes, arany fa áll, alatta a frissen megszülető Akadémia tudományos polémiáktól hangos, nyüzsgő belső életének gyümölcsei. A terem baloldalán, párhuzamosan a frissen születő akadémia relikviáival, a talaj mintázatában szimbolikusan jelezve sáros út fut. Ezen keresztül szivárognak át a robbanásszerűen fejlődő tudomány, az Akadémián született szellemi tudás és tudományos eredmények hatásai a nép közé, megteremtve a 19. század polgári társadalmát. A fejlődés mindennapokban észlelehető haszna az egyre korszerűbb járművek formájában ábrázolódik, a század eleji postataligától a velocipéden át a nagyvárosi utcaképhez társuló motorbicikliig.
Nem is gondolnánk, az MTA intézményesülésében milyen jelentős szerepet játszott ez a postataliga, amely a körülötte közszemlére tett fontos leveleket vitte Bajza és Berzsenyi, Deák és Vörösmarty, Toldy Ferenc és Vörösmarty, Bajza és Kazinczy között. E tér legkülönösebb tárgya azonban kétségkívül a szavazóurna, amely ma is az Akadémia mindenkori elnökének szobáját díszíti. Ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, az egész alsó kart elnyelő, henger alakú fa építménybe nyúlva jobbra vagy balra dobta be szavazatát a voksoló.
Ahogy a magyar nemzet támogatja az Akadémia létrejöttét, úgy az akadémikusok is felvállalják a társadalomformálás felelősségét. Megindulnak a természettudományos felfedezések, világszínvonalúvá válik az orvostudomány, a régészet. Vörösmarty és Bajza József felügyeletével pályázatokat írnak ki magyar nyelvű színdarabok írására. A szakmai folyóiratok mellett megjelennek a magyar nyelvű divatlapok, irodalmi lapok. A nemzet legnagyobbjai felügyelik saját tudományáguk eredményeinek hasznosulását a széles tömegek szintjén. Vörösmarty Mihály nyelvtankönyvet ír az elemi iskolások részére. Ennek kézzel írott példányára nézni épp oly különleges élmény, mint a Gondolatok a könyvtárban kéziratán futtatni végig a tekintetünket.
Írás írás hátán. A legtöbb tudás, amit az Akadémia adott, nem kézzel fogható, de ahogy Klebelsberg Kunó később megfogalmazza: „A nemzetek kultúráját kicsiny és nagy nemzeteknél egyaránt három-négyezer ember képviseli. Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosságnak, a művészetnek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a földművelésnek, iparnak, közlekedésnek, milyen fokán áll, attól függ az, hogy az a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában. […] bizony mondom, hogy magas kultúrintézmények fokától függ az, hogy egy országban lehet-e élni és milyen körülmények között lehet élni.”
A forgatható, tükrös paneleket mozgatva Eötvös József és Mikszáth Kálmán sorai állnak elénk, különböző fénytörésekben láttatva a múltat, hiszen a tudomány feladata, hogy különböző nézőpontokból újra és újra mérlegre tegye a dolgokat, vitákat folytasson le, még akkor is, ha ezek a párbeszédek a mindenkori hatalomnak útban vannak.
Volt idő, amikor szó sem lehetett még a politika és a tudomány szembenállásáról: gyakorlatilag az egész Batthyány-kormány akadémikusokból állt.
Olyan azonban akkor is előfordult, hogy a hatalmi helyzetben lévők meg akarták határozni egy-egy szakterület elvárásrendszerét. A 20. század elejéig a magyar kultúra és tudomány támogatását az Akadémia vállalta magára, az állam nem igen adott pénzt ilyesmire. Ez erős monopolhelyzetet teremtett, ami könnyen visszájára is fordulhatott. Gyulai Pál például úgy vélte, ő döntheti el, ki kerülhet be a magyar irodalmi kánonba. Neki hála halt kis híján éhen Reviczky Gyula és Vajda János, de Mikszáthot sem tartotta sokra, Jókait pedig a felszínes, szórakoztató irodalom élharcosának tekintette. Vele szemben formálódott annak idején a magyar irodalom elvárásrendszerét megreformáló Petőfi Társaság.
Ahhoz, hogy eljussunk a mához, át kell vágnunk a következő termen, a vérzivataros 20. századon, amely rendkívül sok hányattatást hozott az MTA-nak. A magasban lógó piros, fehér és fekete műanyag lapocskákat lehúzva részletes képet kaphatunk arról, kit mikor zártak ki az Akadémiáról, hiszen 1919-ben, a két háború között és a negyvenes években is jócskán megtizedelték ilyenformán a tudós grémiumot. Vannak, akik különösen kanyargós utat jártak be akadémiai karrierjükben: Nagy Imre nevét például nem csak a politikai kinevezettek, de az önként lemondók és a visszalépők között is viszontláthatjuk.
A viszontagságok ellenére megállíthatatlan a fejlődés a tudományok terén. Időközben megjelenik a plasztikai sebészet és a búra alatt megszemlélhető sziámi ikerpár arasznyi csontváza mellett, amelyet meglehetősen bizarr módon „ikerszörny preparátumként” jelölnek, bársonytokban itt hevernek azok az intubációs eszközök is, amelyekkel ifjabb Bókay János vette fel a harcot a rettegett torokgyík ellen ebben az időben. A kiállítási anyag egyik legérdekesebb relikviája az Egyesült Államok görögkeleti érsekének orosz nyelvű védlevele, amely a visszaemlékezések szerint a főváros ostromának idején az MTA főkapuja fölött lógott, bekeretezve.
Klebelsberget idézzük megint, az ő józan iránymutatását. „Nekünk nem szabad visszaélnünk azzal, hogy az Akadémia ma nehéz szituációba került, olyan szempontból, hogy az állami szubvenció ellenében mi bizonyos befolyást akarjunk gyakorolni az Akadémiának tudományos működésére. Nekünk akkor, amikor az Akadémiának az állami szubvenciót felajánljuk, már magában a javaslatban garanciával kell körülbástyáznunk az Akadémiát arra nézve, hogy a jövő kormányoknak se juthasson eszébe és ne is álljon módjában az Akadémia tudományos működését befolyásolni.” A kommunistákat mindez nem hatja meg, ők ádáz harcot indítanak az MTA ellen. Gerő Ernő Rákosiéknak küldött levelében így fogalmaz: „Bár az Akadémia elhalatására vettünk irányt, az Akadémia halódva ugyan, de mégis létezik és esetenként bizonyos aktivitást fejt ki, amit kívülről nehéz irányítani.” Épp ezért megpróbálják belülről átvenni az irányítást. Az Akadémia első női tagja, a kommunista Andics Erzsébet aktív ténykedésével és az elrekvirált ingatlanokkal, melyekről szintén itt sorakoznak a korabeli dokumentumok, több irányból is támadnak.
Az utolsó előtti terem a fellélegzésé. Tágas terében egy kortárs művészeti alkotást, az öt ideát jelképező Platóni testeket helyezi szembe a kurátor nagyjaink alkotáshoz használt tárgyaival. Babits fotelja, Madách és Jókai íróasztala, Hubay hófehér zongorája a szép eszmék gyakorlati megvalósulását jelképezi. A három képernyő, melyeken az 1945 utáni filmhíradók mellett az Akadémiához kapcsolódó virtuális tartalmak, többek közt az évről évre megrendezett Tudományünnep előadásainak felvételei közül válogathatunk, kissé szerencsétlenül, túl közel helyezkednek el egymáshoz, így nehéz elmélyülni a tartalmukban.
Az utolsó térre ráfordulva felkaptathatunk a tudomány hídján, amelyet jobbról-balról természettudományos innovációk szegélyeznek, és amelynek tetőpontján a Krausz Ferenc kutatásaiban kulcsszerepet játszó csörpölt tükrök és Karikó Katalin Nobel-díja áll. Utolsó lépéseink körül is magyar fejlesztések tobzódnak. Búcsúzóul még megbillegtethetjük a Gömböcöt, játszhatunk egy 17. századi versíró gép modernkori másolatával, vagy faggathatjuk a külön az akadémiatörténeti kérdések megválaszolására fejlesztett mesterséges intelligenciát. A számtalan különös tárgy jelentőségére a hozzájuk tartozó QR kód segítségével kapunk magyarázatot. A kódok a kiállítás weboldalára vezetnek, ahol videók segítenek a megértésben.
A Széchenyi német nyelvű imájával záruló tárlat élményanyagát összegezve magunkban nyugodtan levonhatjuk a következtetést: azokat, akik ma Gerő Ernő nyomdokaiba lépve nem az MTA megreformálásáért, hanem a megszüntetéséért szállnak síkra, éppúgy legyűri majd az a hatalmas teremtő erő, amely ezt a rengeteg tudást létrehozta, ahogy mindenkit, aki kicsinyes érdekei mentén keresztbe próbált tenni ennek a monumentális, tekintélyt parancsoló intézménynek az elmúlt kétszáz évben.
A Varázshatalom című kiállítás október 26-ig látogatható a Nemzeti Múzeumban.
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a biztonságos, magyar fejlesztésű platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
