Búcsú a rejtőzködéstől
Félig meseszerű, kontextusában mégis jellegzetesen pesti noire a Bánatos férfiak kézikönyve, amely a címével ellentétben egy kissé különc krimi. Amellett, hogy hordozza a klasszikus jegyeket, egyfelől a műfaj mélyrétegeibe kalandozik, másfelől lélektani dráma is, egy bánatos, középkorú magyar férfi elégiája. P. Szathmáry István első regénye remek nyári olvasmány.
Ha egy szemérmes szerző élete derekán írja meg az első regényét, könnyen előfordulhat, hogy lazán maga mögé utasítja az ifjú elsőkönyveseket, zsenge szárnypróbálgatásaikkal együtt, legyenek azok bármily jól sikerültek. Van ebben némi igazságtalanság, hiszen érett művet mégiscsak könnyebb érett fejjel írni. Egy életünk derekán megírt első regény ugyanakkor tagadhatatlanul kitárulkozás is. Kibontott mellkassal, ingujjban kilépni a fényre: ide lőjetek! P. Szathmáry István első regényét becsukva szemernyi kétségünk sem maradhat afelől, hogy a szerző úgy tette meg ezt a gesztust, hogy miközben megingathatatlan nyelvi rutinnal, lendületesen sűrítve, mérnöki céltudatossággal építette fel a narratívát, egy középszerű krimiíró bőrébe bújva több páncélt is rétegzett magára, bebiztosítva magát a komolyabb sérülések ellen. Indokolatlan volt az óvatosság. Az alkotónak, akit eddig leginkább könnyed és találó karikatúráiról és látomásszerű linómetszeteiről ismerhetett a szélesebb olvasóközönség, nem okoz nehézséget a verbális képalkotás.
A Bánatos férfiak kézikönyve vérbeli krimi, de mégsem (csak) az. És mielőtt a műfaj lebecsülését sejtené bárki a zárójeles szócska mögött, el kell oszlassuk a kétségeket. A bűntény köré épülő sztori a rendszerváltás körüli Magyarország delikát hangulatskicceinek hála egyszerre korrajz és időtlen analízis egy férfi határtalan szabadság mögé rejtett számkivetettségéről. A regény főhőse, a középszerű krimiíró (az első páncélréteg), akiben volt tehetség, de sosem merte igazán kamatoztatni, a maga szabta határok között mégis kimaxolta a sikert, optimális karakter, hiszen felfelé és lefelé is terjeszkedhet: lehet benne több is, kevesebb is, mint amennyit elsőre gondolunk róla. Annak ellenére, hogy majdnem végig az ő gondolatai közül nézzük az eseményeket – és így az a benyomásunk, hogy minden információhoz a lehető leggyorsabban hozzájutunk –,
megvan a feszessége a történetnek, amely látszólag egy gyilkosság körül forog. A valóságban azonban valami mélyebb titokból ered és egy lélektani krízis utolsó állomása felé tart.
A barátja meggyilkolásának okait önjelölt, amatőr nyomozóként feltárni induló főhős, aki a saját maga által írt ponyvaregényekből kölcsönzi nyomozásának fordulatait, igazi introvertált, önemésztő értelmiségi a kétezres évek Pestjéről. Világlátását az őt körülvevő irodalmi közeg keserű kritikája és fanyar öngúny itatja át. Bár ezzel sokáig maga sincs tisztában, életközepi válsága szoros összefüggésben van a regény velejét adó titokkal, amely tudtán kívül irányítja tetteit. A szereplők, akik körülveszik, stilizált krimifigurák: a maffiózó, a femme fatale, az idősebb barát és a regény csúcspontját adó jelenet megbízhatóan hozza a klasszikus krimihez illő, fülledt, kicsit noire miliőt, de nem bánjuk, mert mindez illik a félig meseszerű történethez.
A regény a szórakoztató stílusban gördülő narratívával párhuzamosan végig arra a kérdésre (is) keresi a választ, mitől lesz jó egy krimi. Ily’ módon egyfajta ujjgyakorlatnak is felfoghatnánk: az elsőkönyves szerző útkeresésének, aki az általa megrajzolt írói karakter morfondírozásán keresztül élő egyenesben puhatolja ki története útját. Ez ad némi játékosságot az olvasás élményéhez, hiszen megengedi, hogy néha kibillenjünk a vérfagyasztó történet komolyságából és kontextuson kívül helyezve magunkat, mint irodalmi tevékenységet szemléljük a regény építkezését. A főhős látszólagos bizonytalansága mögött azonban nagyon is határozott szerzői rutin áll, amiről meggyőződhetünk, ha beleolvasunk főhősünk alkotásaiba. Ha ugyanis nem lenne elég ennyi rétegződés, a középszerű krimiíró is megnyit egy újabb teret, amelyben maga teremtette hőse (a második páncélréteg), Devon Balagan játssza a főszerepet. Ez a klasszikus ponyvaregény-figura, aki zenetörténész létére kötetről kötetre egymaga kényszerül elhárítani a világot fenyegető katasztrófákat, igazi kasszasiker. A képzőművész kiváló megfigyelőkészségével megáldott P. Szathmáry István pedig rutinnal hozza a hősének írói munkásságából „idézett” oldalakon mindazt, amitől egy ponyva-krimi letehetetlenné válik.
Míg a feszültség jó krimihez méltón egyre nő a bűntényt felgöngyölítő oldalakkal, a forma határozottan oldja a bizonytalanságot az olvasóban azáltal, hogy a filmsnittekként sorjázó fejezetek, mint megannyi hasonló méretű puzzle darab, megbízhatóan szállítják a válaszokat. Méghozzá anélkül, hogy ezzel bármit is elvennének a mű feszességéből.
A történet úgy bomlik ki előttünk, ahogy egy nyomozó előtt sorakoznak a feltárt bizonyítékok.
A középszerű író tudatának határai néhol elmosódni látszanak, megengedve, hogy kétségeink támadjanak afelől, nem hasadt személyiséggel állunk-e szemben. De a szerző igyekszik kerülni a klasszikus krimikre jellemző megfejtéseket. Miközben kibontja a narratívát, hőse, „a minőségi fantasztikumból olcsó fájdalomcsillapítóvá tett krimi” műfajának buktatóin lamentáló kirimiíró, morfondírozásaival rendre elemel a pőre elbeszéléstől. Időközben rájövünk: főszereplőnk nem is középszerű, csak magányos és kishitű. Van hát miért bánatosnak lennie.
A regényt élvezet olvasni, mert érezhetően különös élvezettel íródott. Bár a Bánatos férfiak kézikönyve épp annyira nem kiszámítható, mint amennyire nem kézikönyv, vonalvezetésében mégis hordozza az evidens illúzióját. Ahogy a papírra tett tollhegy első és utolsó mozdulata közt megszülető vonalak tökéletes képet alkotnak – jóllehet, a kéz tulajdonosán kívül egyikünk sem tudja, merre fognak kanyarogni a következő pillanatban –, éppen úgy e krimi szálai is egyetlen, magabiztos kézben futnak össze végül. A jövő nélküli, bánatos férfival, aki a halálra ítéltetésének pillanatában kezd élni, új dimenziót nyit a szerző, nem csak a történetben, de ha tetszik, a saját életében is. A feloldás nem is a végkifejlet, sokkal inkább a lélektani határ eltörlése a főhős és barátja között, akinek az árnyéka mindvégig fölé magasodik: aki ki meri mondani, amit ő nem, aki meg meri írni, amit ő nem, aki mer úgy rejtőzködni, hogy közben kitárulkozik. Olyan ez a könyv, mint egy búcsú a rejtőzködéstől. Mint kibontott mellkassal, ingujjban kilépni a fényre, és letenni a páncélokat.
Nyitókép: a Bánatos férfiak kézikönyve borítója (forrás: Cser Kiadó)
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
