Varázslat Marlboro-füstben – elment M. Kiss Sándor
Kedden, nyolcvankét éves korában elhunyt M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész, professor emeritus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (RETÖRKI) főigazgató-helyettese, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Történeti Intézetének intézetvezetője és oktatója, aki a rendszerváltás utáni Magyarország újjáépítéséből a Miniszterelnöki Tanácsadó Testület kormányfőtanácsosaként vette ki a részét, miközben a Történeti Tényfeltáró Bizottság tagjaként a kommunista rendszerben elkövetett bűnök dokumentálásán is dolgozott. Sashegyi Zsófia személyes hangvételű emlékezése.
Egyelőre próbálom feldolgozni, hogy véget ért az időszak, amikor csak tárcsáznom kellett és a vonal másik végén máris megszólal a jól ismert, Marlboro-ízű hang. M. Kiss Sándor meghalt.
Nehéz befogni gondolatban azt a több mint két évtizedet, amit úgy éltem le, hogy ismertem. Felnőtt életem egyik vonatkoztatási pontja volt. Intézmény, aki körül rajzottak a fiatalok. Én is úgy keveredtem be egy szemináriumára, más szakról, hogy egy csoporttársam elhívott, nézzük meg. Ott ragadtunk. Rászoktunk, mint egy addiktív sorozatra. Akkor kutatta Tóth Ilona perét. A kirakatperben elítélt és kivégzett szigorló orvostanhallgató története szinte megszállottan foglalkoztatta. Azt beszélték, biztos a lánya miatt lett a küldetése, aki akkoriban hasonló korban volt. A szemináriumok olyan lüktető, élettel teli módon adták vissza a kor hangulatát, az egymás ellen ható erőket, a forradalom napjainak húsbavágó tétjét, az örökké új szempontokat generáló emberi faktort, hogy amikor évekkel később valaki megkérdezte a csoporttársamtól és tőlem, hogyan lettünk barátok, szinte egyszerre vágtuk rá: „együtt éltük át ötvenhatot”.
Minden, ami ehhez a korhoz köt, miatta kezdett el érdekelni. Ám amit tőle tanultunk, nem állt meg ‘56-nál. Imádta messziről kezdeni és mi mindig kivártuk, mert mellette hamar beláttuk, hogy a dolgokat sosem lehet önmagukban értékelni. Csak összefüggések sűrű szövevényében.
Aki M. Kissnél szocializálódott, az teret adott a gondolkodásnak, ahogy ő is teret adott a gondolatmeneteit olykor megakasztó, kötekedő bekérdezéseinknek.
Nem bánta, ha késő este volt már és mi még mindig ott ültünk körülötte a Teleki téri otthonában tartott szobaszemináriumon, miközben Németh László harmadik útját elemezte. Vagy az imádott „Esztergombájában”, a telken, ahová mindig vágyódott a munkából, s amelytől nagyon nehezen tudott elszakadni.
Emlékszem, 2006-ban együtt álltunk a Millenárison, az eredményvárón, ahol letaglózva vettük tudomásul, hogy ismét Gyurcsány-kormány következik. Egyetemistaként még forradalmi lelkesedéssel hittünk abban, hogy a dolgok csak úgy történhetnek, ahogy mi tartjuk jónak. Meggyőződésünket átitatta a jórészt M. Kiss által megértetett kommunista múlttal való szembefordulás és a remény, hogy tud valami egészen más következni, valami átlátható, tiszta és józan értékeken alapuló világ, amelyről vele együtt álmodoztunk. És ő nem törte le naiv lelkesedésünket, nem bagatellizálta az elkeseredésünket. Csak annyit mondott vigasztalásul: „Nem baj, addig is: van papír és ceruza, dolgozni tudunk!”
És dolgoztunk. Én a Magyar Nemzetnél, ő a Pázmányon meg a Tóth Ilona-könyvön, ami a rákövetkező évben jelent meg. Az első kötetről még nem írtam, de a második után leültünk egy beszélgetésre. Néhány hónappal lehettünk a G-nap után az interjú készítésekor. Amikor megérkeztem hozzá a RETÖRKI-be, nekem esett: „Mit csinálnak maguk? Megőrültek?!” Nevettem. Még a lehetőségét sem akartam beengedni a tudatomba annak, hogy esetleg komolyan beszél. Pedig komolyan gondolta.
Sosem vesztünk össze a politikán, csak egyre szomorúbban figyeltem, ahogyan távolodik az álláspontunk. Én hű maradtam a gondolkodáshoz, amire ő tanított, ő pedig a hithez, hogy az ország jó kezekben van.
Próbáltuk megérteni egymást, valahányszor összesodort minket az élet, szeretettel vitatkoztunk, de álláspontjaink csak távolabb és távolabb sodródtak egymástól. Maradt a papír alapú újságoknál, megátalkodottan gyűlölte a digitális világot. Sokszor a fejemhez vágta a rá jellemző, fanyar humorral: nyomtassam ki neki az internetet, ha azt akarom, hogy részesévé váljon azoknak az információknak, amelyek így elkerülték.
Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy valahányszor hozzá fordultam, mindig örömmel fordult felém. Mindig számíthattam rá. Mindannyian számíthattunk rá. Az a fajta nagy formátumú pedagógus volt, aki egész generációk gondolkodását határozta meg életre szólóan. Azok a füstös szemináriumok, amelyeken egyik piros Marlborót szívta a másik után, hanyagul belehamuzva a doboz letépett tetejébe, miközben odavarázsolt minket a sötétzárkába, a vallatásokra, a Péterfy Sándor utcai kórházba vagy éppen a stencilező gép mellé, végérvényesen átformáltak minket. Vele együtt ültük körbe Németh Lászlót Szárszón, ott voltunk mellette, amikor Antall József odafordult hozzá a parlament folyosóján, vagy amikor a rendszerváltás hajnalán beült a Történelmi Tényfeltáró Bizottságba. És közben megtanultuk azt is: a jó tanár mindig érzi, mikor kell pihenni hagyni a hallgatóságot egy anekdota erejéig. Előttünk lesz mindig, ahogy bejön a piliscsabai campus zsúfolásig telt termébe, szélesre tárja az ablakot, gondterhelten sóhajt, ujján az elmaradhatatlan zöld pecsétgyűrűvel megdörzsöli táskás szemeit, aztán cinikus félmosollyal valami fanyar megjegyzést tesz ránk, majd rágyújt és végre beszélni kezd.
A kutatásai persze szintén velünk maradnak. Amit a Magyar Közösség peréről tudunk, tőle tudjuk. A gyerekként átélt forradalom a Győr főutcáján eldördülő fegyverekkel egyértelművé tette számára, hogy a sortüzekkel is foglalkoznia kell, méghozzá a rengetegszer emlegetett legjobb baráttal, „Fricivel”. Kahler Frigyessel, akivel emblematikussá vált Kinek a forradalma? című kötetüket is együtt jegyzik. És persze ott a nagy mű, a Tóth Ilona-kutatás, amelyet a lányával, Földváryné Kiss Rékával közösen tettek le az asztalra. Végül a Nagy Imre-könyv, amely legnagyobb bánatára nem kapott neki kijáró figyelmet. Nagy és szép munka volt mindez, és jó, hogy a papírhoz mindig fordulhatunk. Most sokunkban mégis aknatölcsérnyi űr tátong és nem tudni, behordja-e valaha az idő.
Nyitókép: Széchenyi-díja alkalmából készült portré M. Kiss Sándorról a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum épületében 2022. június 17-én (fotó: MTI/Cseke Csilla)
