Szenzációs vaklárma – nagyon nem valószínű, hogy Szent Lászlóról mintázták Lancelot alakját
Jóval több és meggyőzőbb érv szól amellett, hogy ez a hipotézis csupán egy szívünknek kedves zsonglőrködés a rendelkezésre álló kevés információval – írja Vaskó Péter annak kapcsán, hogy a sajtóban ismét nagyot futott Stephen Pow elmélete: Szent László magyar királyról mintázták Lancelot alakját. A műfordító középkorkutató maga is örülne neki, ha ez így volna, de sajnos semmi nem mutat erre. A Válasz Online-nak küldött cikkében Vaskó darabjaira szedi Pow állításait, hogy bizonyítsa ezt. Minket meggyőzött.
A sajtóban újra felbukkant Stephen Pow hipotézise, amely Artúr király kerekasztalának leghíresebb lovagját, Lancelotot közvetlenül összeköti I. Szent László (1046-1095) uralkodónk történelmi figurájával. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy Lancelot figurájának közvetlen előképe, sőt, névadója is a magyar király volt.
Röviden összefoglalva: Pow szerint Lancelot karakterének hirtelen megjelenése az 1180–1190 közötti időszakban Chrétien de Troyes és Ulrich von Zatzikhoven műveiben időben egybeesik Szent László kanonizációjával és szentté avatásával, amely III. Béla király uralmának egyházi legitimációját szolgálta. Ennek részeként a francia-magyar dinasztikus kapcsolatok erősödése, különösen III. Béla és Capet Margit házassága révén, politikai hátteret biztosíthatott I. László karakterének a francia lovagi irodalomba való beemeléséhez. Az elmélet szerint a házasságot közvetítő magyar követek történetei alapján Capet Margit féltestvére, Champagne-i Mária utasította pártfogoltját, a költő Chrétien de Troyes-t, hogy udvari regényben örökítse meg a legendás magyar király híres lányszabadítási kalandját, melyben a kerlési csatában László megmenti a leányt az őt elrabló kun vitéztől. Pow szerint Chrétien a László név fonetikus torzításával ezt a kalandot a Lancelot, a kordé lovagja című művében örökítette meg. Az elmélet szerint tehát Lancelot figurája közvetlenül Szent László király legendájából nőhetett ki, maga az elnevezés is a magyar király nevéből ered, az irodalmi mű pedig politikai indíttatásból, a francia-magyar kapcsolatnak köszönhetően, afféle házassági ajándékként született meg.
A feltételezés alátámasztására Pow a két név hasonlóságát hozza fel, valamint azt, hogy a magyar házassági követek a mű vélelmezett megírásának idején járhattak a francia udvarban, és ott igyekezhettek jó fényt vetni a lánykérő III. Bélára az egykori legendás rokonról szóló történetekkel. Emellett megemlíti László lányszabadítási kalandjának és a Lancelot cselekményének hasonlóságát, ahol a címszereplő lovag az elrabolt Guinevrát szabadítja meg.
Emellett még felsorol egybeeséseket László, illetve Béla életeseményei és az irodalmi anyag között. Mindezekből pedig levonja a következtetést, hogy Lancelot ihletője és névadója minden kétséget kizáróan I. László kellett hogy legyen, bár megengedő abban, hogy elmélete egyelőre még hipotézis.
Ez a felvetés engem azért is érdekelt különösen már a 2017-es első megjelenésekor, mert a középkori irodalom kutatójaként és műfordítójaként magam is ezzzel a területtel foglalkozom. Mi több, 1999-ben Sashegyi Gábor nyelvész kollégámmal négy év munkájával először mi fordítottuk le Chrétien de Troyes Lancelot-ját magyar nyelvre, amelyből azóta megjelent a 2. kiadás is. Három évvel ezelőtt Chrétien egy másik híres regényét, a Perceval avagy a Grál meséjét ültetttem át magyar nyelvre, és jelenleg dolgozom ugyanezen szerzőnek a tárgyalt cikkben is említett Cligés című művén. Ennek köszönhetően bensőséges kapcsolatot ápolok a szerző lovagregényeivel, magával a műfajjal és az irodalomtörténeti kontextussal, melyben ezek a művek megszülettek. Ráadásul az ELTE BTK Medievisztika doktori iskolai tanulmányaim alatt Chrétein lovagregényei mellett éppen a Szent László-legenda volt az egyik téma, amivel foglalkoztam.
Minden magyar emberrel együtt természetesen én is nagyon örülnék, ha történelmünk ezen fontos alakja inspirálta volna a világirodalom egyik leghíresebb művét, és adta volna a mintát Lancelot alakjához. Bár így történt volna!
Ha azonban a szubjektív vágyon túl a tudomány szigorúbb mércéjét alkalmazzuk, úgy ez az elmélet, bár rendkívül ötletes, és csábítóan hangzik, jelen állapotában sajnos sok sebből vérzik. Azaz, bár a kevés rendelkezésre álló adat miatt nem lehet biztosat állítani, Chrétien de Troyes nagy valószínűséggel nem Szent Lászlóról mintázta Lancelot-t. Ahogy majd látni fogjuk, a legfőbb probléma az időszakra jellemző információhiány, ami miatt a hiátusokat könnyű fantázisadús feltételezésekkel kitölteni. Mindez érdekes módon nagyon emlékeztet magának az artúri irodalomnak a születésére és működésére, amely éppen a krónikák réseit kihasználva szökkent szárba, és hozta létre fantasztikus meseországát.
Az L-betűs hős színre lép
2017-es első megjelenése óta Pow további elemekkel bővítette kezdeti Lancelot-László elméletét, de a hipotézisben nem történt érdemi változás, és Pow nem tárt fel újabb érdemi bizonyítékokat.
Nem kívánok kitérni a Telex-cikkben található minden elnagyolt, félrevezető vagy egyenesen téves állítás cáfolatára. Egyrészt túl sok van belőlük. Másrészt ezekre részben reagált Perényi Károly Négyszögletű kerekasztal? Reagálás a László–Lancelot összefüggés felvetésére című cikkében. Harmadrészt érdemes a problémát magát megvizsgálni, hiszen az, hogy Pow több helyen téves állításokat tesz, inkább szakmai hitelességét és gondosságát kérdőjelezi meg, azonban maga az elmélet ettől még lehetne helyes.
Ezért a továbbiakban igyekszem megmaradni Chrétien de Troyes műveinek hatókörén belül, a fő állításra koncentrálni, miszerint a szerző művében Szent Lászlóról mintázta-e Lancelot a kordé lovagja című regényének alakját. Azt vizsgálom, hogy az emellett felhozott érvek mennyire következetesek és teherbíróak.
Pow teóriájának alaptétele, hogy maga a név előzmény nélküli, és azt Chrétien a László névalakból és kifejezetten I. László legendájából inspirálódva alkotta volna meg. Ami azt sugallja, hogy ez a regény lenne az első előfordulása Lancelot figurájának és magának a névnek. Csakhogy ez nem így van.
A jelenlegi filológiai közmegegyezés szerint az öt ránk maradt Chrétien de Troyes regény sorrendje a következő:
1) Erec és Enide
2) Cligés (ez bizonyosan későbbi mint az Erec)
3) Lancelot, a kordé lovagja
4) Yvain, az oroszlános lovag
5) Perceval avagy a Grál meséje (befejezetlen)
Mivel a művek pontos megírási dátuma nem ismert (csak hozzávetőlegesen lehet őket elhelyezni az 1170-1190 között időszakban), ezért a kutatók nyelvészeti, stilisztikai, strukturális jellemzők alapján feltételezik ezt a sorrendet, ahogy a szerző stílusa és történetvezetése egyre kiforrottabbá válik a művekben. Emellett segít az is, hogy a kezdeti műveknél Chrétien még nem jelöl meg patrónust, majd következik a Marie de Champagne-nak ajánlott Lancelot, míg az utolsónak feltételezett művet, a befejezetlen Perceval avagy a Grál meséjét Flandriai Fülöpnek ajánlja, aki 1191-ben, a harmadik keresztes hadjárat során halt meg, és ezután Chrétienről sem hallunk többet.
Amennyiben ez a sorrend helytálló, úgy Pow elmélete máris megroggyan, lévén, hogy a Lancelot előtti első két regényben, az Erecben és a Cligésben egyaránt szerepel Lancelot, akit a szerző a kerekasztal egyik lovagjaként azonosít. Az Erecben: „…Et li terz Lanceloz dou Lac…” (1690. sor), ráadásul rögtön a tó lovagjaként megjelölve. A Cligésben a címszereplő lovag Artúr udvarában pedig bajvívásban egyenesen legyőzi Lancelot-t (itt Lanceloz del Lac alakban bukkan fel), ami szinte példa nélküli tett (Cligés 4700-4739).
Azt magától Chrétientől tudjuk, hogy az Erecet a Cligés előtt írta. A szerző ugyanis a Cligés elején büszkén felsorolja az általa addig írt műveket, így az Erecet (innen tudjuk, hogy az Erec korábbi), valamint egy elveszett művét Márk királyról és a szőke Izoldáról, valamint Ovidius-fordításait a Szerelem művészetéből és az Átváltozásokból, valamint egy másik elveszett művet (Harapás a vállon). És kész. Ennyi. Márpedig ha az egyszerűbb és még pártfogó nélkül készült Erecet megemlíti, akkor az életmű csúcsművét és legsikeresebb darabját, a nagyhatalmú Marie de Champagne számára írt Lancelot-t egész biztosan nem hagyta volna ki. De arról nem szól, tehát még nem írta meg. Ami viszont azt jelenti, hogy már akkor írt Lancelot-ról az Erecben és a Cligésben, mielőtt I. László (a lánykérő III. Béla üknagybátyja) reklámozásának igénye képbe került volna. Az első két művet a szerző valószínűleg már 1170-76 között megírta, jóval az 1184-es lánykérés előtt.
Pow maga sem vitatja a művek sorrendjét, a témáról szóló cikkében maga is harmadikként említi a Lancelot-t. Arról azonban nem szól, hogy Lancelot neve és figurája már a Kordé lovagja előtt, a két első Chrétien-műben is megtalálható, így nem is kell magyaráznia, hogy került oda. Arra nem is merek gondolni, hogy erről az információról Pow nem tud. Ha tud róla, akkor kénytelen hihetetlenül rövid időre összepaszírozni a teljes chrétieni életmű megszületésének időszakát, az összes művet áttolva III. Béla követeinek megjelenése utáni időszakra. Ezt támaszthatja alá, hogy Pow Claude Luttrel elméletét veszi kölcsön, aki az addig feltételezettnél jóval szűkebbre veszi az időkeretet, és az első mű, az Erec és Enide megírásának időpontját 1183 utánra teszi, mivel szerinte az utalásokat tartalmaz Alain de Lille De planctu Naturae című azévben íródott művére. Mivel ezek az utalások nem jelentenek többet, mint hogy mindkét műben megtalálhatóak hasonló funkciójú általános irodalmi toposzok, ezt az elméletet élénken vitatják.
Pow-nak szüksége van erre a vitatott elméletre, mivel így a követjárás időszakára esne a Lancelot név legelső megjelenését az elsőnek tartott Chrétien műben, az Erec és Enide-ben. A magyar követek III. Béla házassági ajánlatával ugyanis 1184-ben érkeztek meg a francia udvarba, magát a házasságot pedig 1186-ra sikerült véglegesíteni.
Arra Pow nem ad magyarázatot, hogy ha így került a név a francia udvarba, akkor Lancelot eleinte miért csak segédszínész, illetve, hogy Chrétien miért dönt úgy, hogy a Cligés-ben való rövid felbukkanásakor Lancelot orrát rögtön beledörgölik a porond porába. Azért nem lenne szép, ha a lánykérőket a jövendőbeli sógornő udvari költője rögvest a szent király földbe döngölésével cukkolná, igaz-e?
Luttrell elmélete azt a problémát is felveti, hogy ennek alapján Chrétiennek elépesztő rohamtempóban, a korábban feltételezett 20 év helyett mindössze 5 év alatt, 1185-1190 között kellett volna megírnia a teljes életművét. Mind az öt lovagregényt (vagy még többet, ha az elveszetteket is figyelembe vesszük), amelyek együttesen több mint 33,000 verssort tesznek ki, az elveszettekkel együtt pedig ez a mennyiség meghaladhatja a 40 ezer verssort. Ráadául a középkori irodalomban új stílust és műfajt teremtve, gondosan megszerkesztve, a legmagasabb művészi színvonalon kidolgozva, minden műben szintet ugorva a költői megformáltságban és mélységben. És mindezt 500 évvel a kávé Franciaországba érkezése előtt.
Chrétiennek ráadásul már előre be kellett volna ültetnie a furcsa nevű magyar királyt az első két regényben a többi lovag közé, hogy aztán a harmadikban egy teljes regényt szenteljen neki. Nem világos, miért tett volna ilyet egy addig számára ismeretlen nevű, Artúrhoz nem köthető hőssel, ahogyan semmilyen más történelmi alakot sem szuszakol be Artúr udvarába. Főként, hogy a korai műveknél még nincs pártfogó sem megjelölve, így kényszerítő kötelezettség, úrnői felkérés sem sejlik fel motivációként.
Jóval valószínűbb, hogy a név és a figura körvonala már megvolt, amely feltehetően, Jean Bodel elnevezésével, a „matière de Bretagne” anyagból származott. Marie de Champagne ugyanis nem másnak, mint Aquitaniai Eleonórának, IX. Vilmos, az első trubadúr unokájának volt a lánya. Aquitaniai Eleonóra a gazdag kultúrájú Dél-Franciaországban nevelkedett, és a korszak legműveltebb úrnője volt, akinek udvara a trubadúrköltészet egyik központja, egyben az artúri lovagi irodalom bölcsője is volt. Mindez feltehetően a Bretagne-ból érkező kelta, breton énekmondók történeteinek, valamint az Artúr-legendát fantáziával alaposan kibővítő krónikáknak volt köszönhető (elsősorban Geoffrey of Monmouth, valamint Wace munkáinak). Chrétien is ebben a környezetben szocializálódott és érett költővé, leghíresebb munkáját, a Lancelot-t pedig Eleonóra lányának, a szintén gazdag kultúrájú udvart fenntartó Marie de Champagne-nak ajánlotta.
hirdetés
Innen tekintve sokkal valószínűbb, hogy Chrétien, akit egyben a regény műfajának megalkotójaként is ismerünk, elsősorban ebből a bretagne-i anyagból inspirálódott, amit jól tükröz műveinek motívumszerkezete és szereplői. A Lancelot-történet is egy variációja az ember- és tündérvilág közti oda-vissza átjárásnak, amely gyakori eleme a kelta történeteknek.
Ráadásul az első említésekben, mint később is, Chrétien Lancelot du Lac-nak, azaz a Tó lovagjának nevezi hősét, ami jól illeszkedik a kelta mondavilág tavakhoz, forrásokhoz kapcsolódó tündéreihez. Ahogy a későbbi művek is ennek mentén viszik tovább és értelmezik Lancelot alakját, akit anyjától Viviane varázslónő rabol el, és nevel egy tó mélyén. A tavat jelentő „Lac” névelemet Pow varázstalanítva Lengyelországinak (Lechia) próbálja magyarázni, ahol I. László fiatalkorában nevelkedett. Ami már csak amiatt is igen erőltetett kísérlet, mivel Lancelot a Kordé lovagjában maga mondja, hogy ő Logres királyságában született, ami nyilvánvaló önellentmondás lenne a nevével, ha az Lengyelországot jelentene:
„mais sans lui demander son nom.
Il répond tout de suite:
»Del réaume de Logres sui,
Einz mes an cest païs ne fui.«”
„Szól a lovag választ adva:
»Uram, Logres volt szülőhelyem,
és e különös, idegen
tájon most először járok.«”
(Lancelot a kordé lovagja 2082-2085. sor. A cikkben végig a saját fordításaimat használom).
Logres királyságát Chrétien az óriások földjével, azaz Artúr birodalmával azonosítja, és az emberevő óriások (Ogre) földjének nevezi, akik Artúr előtt éltek ott (maga a névalak valójában a wales-i „Lloegyr” szóból ered, ami Britannia dékeleti részét jelöli):
„La lance dont la pointe lerme
Dou sanc tot cler que ele plore,
Et s’est escrit qu’il iert une ore
Que toz li realmes de Logres,
Qui jadis fu la terre as ogres,
Sera destruiz por cele lance.”
„…de megfogadja:
megkeresi, felkutatja
az örökké vérző lándzsát.
Írva van: Logres királyságát,
mely rég óriások földje volt,
ez pusztítja el…”
(Perceval avagy a Grál meséje, 6092-6097 sorok)
Hasonló a helyzet Lancelot apja, Ban király szívének megszakadásával Ulrich von Zatzikhoven Lanzeletjében, amit Pow igyekszik összekötni László apjának, Bélának a halálával, akit egy összedőlő állványzat temetett maga alá. Miközben a bánattól megszakadó szív szintén irodalmi toposz, Chrétien utolsó művében, A Grál meséjében Perceval anyja szintén így hal meg, amikor látja fiát eltávozni az anyai házból.
Amiként szinte értelmezhetetlen érve Pow-nak az is, hogy Lancelot-t Chrétien a regényben csak sokára nevezi meg. Ezt írja: „Ha csak egy kalapból véletlenszerűen kihúzott névről van szó, akkor a szerző miért gerjeszti ezt a feszültséget, hogy nem tudod, ki a főszereplő, amíg meg nem menti a lányt? Talán azért, mert a névnek van valami jelentősége a befogadó számára” – aki Pow szerint ugye nem más, mint III. Béla magyar király.
Nem világos, miért lepődött volna meg III. Béla, aki az elmélet szerint maga kívánta elérni, hogy írjanak lovagregényt László kalandjából. A késői névmegadás valójában egy megszokott, feszültségfokozó írói fogás, a hősnek ugyanis el kell „nyernie” a nevét. Ez olyannyira így van, hogy míg a Lancelot-ban a 3662. sorban ismerjük meg a főszereplő nevét, addig a Grál meséjében Perceval neve először szinte pontosan ugyanolyan sokára, a 3516. sorban bukkan fel először, és a főhős akkor nevezi meg magát, mikor már átesett a végzetes Grál-kalandon, és így elnyerte nevét. A feszültségfokozás és meglepetés tehát nem egy embernek, hanem a teljes közönségnek szól, és Lancelot nem különleges ebből a szempontból.
Hősök és emberek
Ahogy szó volt róla, Pow kiindulópontja, hogy Chrétien lovagregénye valójában III. Bélától származó politikai megrendelésre készült karakterfényező reklám és házassági PR-anyag.
Az efféle szándék nem valóságtól elrugaszkodott elképzelés, számos irodalmi példát lehet említeni rá, elég ha Vergilius Aeneis című művére gondolunk, amely voltaképpen Augustus császár legitimációs kiáltványa. A kordé lovagját azonban csak nagyon megerőszakolva lehetne ebbe a kategóriába sorolni, és ilyen célra meglehetősen elhibázott darabnak számítana. Ami meglepő lenne, mivel Chrétien, csakúgy mint egykor Vergilius, korának legzseniálisabb és legnagyobb hatású költője volt.
Fontos szempont, hogy Chrétien gondosan elválasztja a politikus potentátokat a mesétől. Zseniális tehetséggel képes hízelegni és reklámozni az aktuális megrendelőt, a Lancelot esetében Marie de Champagne-t, míg a Percevalnál Flandriai Fülöpöt, a Cligés elején pedig jobb híján saját magát és műveit. Márpedig ha a Lancelot politikai reklámnak készült, akkor kiváló alkalom lett volna, hogy az ebből a szempontból nem szégyellős Chrétien a megrendelő úrhölgy dicsérete mellett felmagasztalja a célszemélyt is. De az úrnő mellett itt csupán annyi szerepel, hogy a témát (bárhonnan is száramazzon az) Marie de Champagne bocsátotta a szerző rendelkezésére.
Chrétien azonban az elmesélni kívánt történettől mindig élesen elválasztja a szponzori disclaimert.
Miután megadta a hús-vér mecénásnak, ami neki jár, az artúri mesékben már nyoma sincs politikai manővereknek, kortárs utalásoknak. Hiszen ezen művek lényege éppen felhőtlen szórakoztatás egy régvolt költői varázsvilágban, ahol bár ropognak a csontok és pajzsok, a fő fókusz a hősök lelki konfliktusain, a személyiség és egyéni sors kialakulásának kínján és kihívásán van. Ez adja a Chrétien által életre hívott új műfaj, a roman, azaz népnyelvű regény jellegzetességét. (Chrétien műveiben még megtartja a párosrímű 8 szótagos versformát és a kicsiszolt költői eszköztárat, a prózában írt regény csak néhány évtizeddel később jelenik meg).
A Chrétien által megalkotott műfaj tehát éppen nem azt a célt szolgálja, amelyet Pow neki tulajdonítana. Nem politikai reklám, hanem meghasonlott hősök eligazodási kísérlete az ellentmondásokkal teli életben. Ez az oka annak, hogy Chrétien hősei nem politikai aktorok, mint a krónikák szereplői, illetve nem héroszok vagy szentek mint a legendák mintaképei, hanem egytől-egyig egy régvolt birodalom kóborló, csetlő-botló figurái, akik nem szentté, hanem igazabb emberré szeretnének válni a kiszámíthatatlan világban, miközben éppúgy összetörik, mint építik magukat.
Ezzel szemben László nem egy eső-kelő regényhős, hanem egy tökéletes, kétely nélküli mintakép, erre az időre már megtisztított szentjelölt. Az ő esetében nincs ilyen belső konfliktus, Lancelot-nál viszont ez a konfliktus határozza meg magát az embert.
Természetesen felfoghatjuk úgy is, hogy I. László története esetleg csupán inspirációs bázis volt a regényhez, Chrétien pedig megajándékozza őt a művészet keserédes ajándékával, a vívódással és mélységgel, és ez lenne az hommage az éppen szentté avatandó egykori lovagkirály emberi mivoltának.
Ez persze ellentmondana a Pow által felvázolt propagandisztikus célnak, amely az egyház új szentjének képét próbálta volna nagy hajrával megerősíteni a célegyenesben. Ez a mű ugyanis erre a célra teljesen alkamatlan eszköz lett volna.
Szerelem és szex Camelotban
Pow egyik legfontosabb érve a László-Lancelot azonosításhoz, miszerint Chrétien Lancelot-ja voltaképpen nem más, mint Szent László kerlési lányszabadítási kalandjának irodalmi, lovagregénybe öntött megfogalmazása. Ahogy ő fogalmaz: „Mária úgy gondolhatta, imponálna Bélának, ha a lovagkirályt valahogy behúzná az artúri mondakörbe. Ezért írta át romantikusabbra De Troyes László kunos, emberrablásos sztoriját.”
És elsőre valóban nagy is a hasonlóság: mindkét hős egy elrabolt nő után ered, majd azt megszabadítja a fogságból. Csakhogy Pow állításával ellentétben ez az alapképlet nagyon is gyakori, elég ha arra gondolunk, hogy az európai irodalom Helena el- és visszarablásával indul, ahogyan a nőért való vetélkedés, a próbatételek és a műben hangsúlyos, világok közti átjárás mind a kelta monda- és mesevilág alapmotívumai közé tartoznak.
Mindez olyannyira így van, hogy a műnek nem is ez a toposz a központi magja. A regény címe ugyanis nem Lancelot (ezt az utókor akasztotta a műre) vagy mondjuk Lányszabadítás, hanem csupán „A kordé lovagja” (Le Chevalier de la Charrete). Ahogy Chrétien írja az előszóban:
„Ám azt mondom, hogy többet ért
e műben úrnőm tanácsa,
mint műgondom fáradsága.
A KORDÉ LOVAGJA könyvét
kezdi Chretien, a grófnét
követi a téma s szellem,
ami az én részem ebben:
figyelem s csín, mellyel költök.”
(Lancelot, a kordé lovagja 22-29. sor)
Pow azt mondja, hogy a cím a halotti szekérre utal, amely a legenda szerint magától, igásállatok nélkül elindult László holttestével Várad felé.
Ó, dehogy, ennek éppen ellenkezőjéről van szó!
A címadó, a lovagot szimbolizáló eszköz éppenséggel egy szégyenkordé. Olyan, amin az elítélteket vitték körbe kivégzésük előtt az őket gyalázó és trágyával megdobáló tömeg dühének kitéve. Lancelot kihívása ugyanis nem vitézségi vagy sportkihívás, hogy utoléri-e a menekülőt, vagy képes-e legyőzni viadalban, hanem lelki kihívás, hogy képes-e legyőzni önmagát, saját lovagi büszkeségét. Lancelot-nak ugyanis ahhoz, hogy hírt kapjon Guinevra hollétéről, fel kell szállnia egy törpe által hajtott szégyenkordéra, és el kell viselnie, hogy városszerte bűnözőként szidják és gyalázzák. (Trónok harca-kedvelők emlékezhetnek Cersei „walk of shame” jelenetére.) És éppen ez, a szerelemnek való teljes alávetés és az önfeladás a mű központi témája. Ennek kihangsúlyozására Chrétien attól sem riad vissza, hogy Lancelot-t olykor megalázó vagy komikus színben tüntesse fel. Mint ahogy a történetben Guinevra sem azt hányja Lancelot szemére, hogy miért szállt fel a kordéra, hanem azt, hogy miért habozott két szívdobbanásnyit, hogy felszálljon-e rá, azaz hogy akár csak egy pillantra is a szerelem fölé helyezte büszkeségét.
Mindennek nyoma sincs a László-legendában. László nem szerelmes, a lánymentés pedig egyszerű vitézségi próba. Egyedül a komikus elemet hozhatnánk párhuzamaként, ugyanis László, amikor a kun üldözésére indul, tévedésből azt hiszi, hogy a püspök lányát rabolták el.
Azért is lenne furcsa éppen ezzel a történettel házassági célból reklámozni egy keresztény szentjelöltet, mert Lancelot és Guinevra (ráadásul beteljesült) szerelme házasságtörő viszony, mégpedig olyan, amely miatt Artúr teljes birodalma összedől. Gondoljuk végig, mennyire életszerű egy dinasztikus házassághoz épp egy ilyen történettel kedvet csinálni.
Pow is érzi, hogy ez problematikus elem, és megpróbálja legalább kapufára menteni a szituációt, bár itt újból összeakadnak érvelésének szálai. Először azt hozza fel, hogy a korban népszerű Trisztán és Izolda-történet miatt a házasságtörő szerelem „sikk” volt, és ezt a viszonyrendszert fűszerként használta fel Chrétien. Ahogy Pow fogalmaz: „Mária egyrészt kedveskedni akart Bélának azzal, hogy I. László egyik kalandjából írat verset, de közben egy kis Trisztánt is bele akart vinni a sztoriba.”
Ami azt jelentené, hogy az úrnő úgy csinálna kedvet Lászlóhoz, hogy Artúr egyik lovagjává transzformálja, aki a király háta mögött lefekszik annak feleségével. Ha valaki ebből nem ismerne rá Szent Lászlóra, akkor semmiből.
Mondhatnánk úgy is: hiába ügyeskedik a macska, nem foghat egyszerre kint és bent egeret. Nem lehet egyszerre szexi házasságtörőnek beállítani a hőst, ugyanakkor azt is állítani, hogy a történettel László szentté avatását próbálták propagálni (Lászlót végül 1192-ben avatta szentté III. Celesztin pápa). Különösen, hogy az egyház szemében éppen az istentelennek tartott Lancelot-történet volt az egyik legnagyobb szálka, és számos alkalommal kikelt ellene, mint erkölcstelenségre bujtó, ördögi mű ellen. Az egyház már a 12. században is határozottan elítélte a házasságtörést mint halálos bűnt, különösen, ha az a királyi hatalom szentségét sérti. A Lancelot-történet központi motívuma pedig éppen Lancelot és Guinevra titkos testi kapcsolata, amely Artúr király házastársi jogait semmibe veszi. A mű így hősként ábrázolt egy súlyos bűnben élő lovagot, ráadásul a mű végén Lancelot és Guinevra bűne nem kap nyílt megrovást.
III. Bélának tehát éppen az lett volna az érdeke, ha László szentté avatását kívánta segíteni, hogy még véletlenül se kössék össze a két személyt, egy ilyen karakterábrázolás ugyanis biztosan nem segítette volna az ügyet.
A történethez azonban Chrétien mintája nem a makulátlan szent élete volt, hanem valóban a Trisztán-történet, amelynek problematikájához egész életművében visszatért. Mi több, ő maga is írt egy történetet Márk királyról és Szőke Izoldáról, ahogy a Cligés előszavában említi, amely sajnos nem maradt ránk. Magának a Trisztán-történetnek a háttere azonban nem a lovagi vitézség. Éppen ellenkezőleg, Trisztán és Izolda szerelme tragikus történet, amelyben a szerelem, mint egyfajta megszállottság, felemészti a szerelmeseket. A problematika tehát jóval a Lancelot előtt és sokkal mélyebben foglalkoztatta Chrétient, és jóval túlmutatott egy gonosz lányrabló legyőzésénél.
A házasság és szerelem, a dinasztikus kötelesség és érzelmi elragadtatás kettőssége és ellentmondása nagyon is eleven téma volt a korban, különösen Marie de Champagne és anyja, Aquitaniai Eleonóra környezetében. Mindkettejük kulturális hátterének a dél-franciaországi trubadúrok „fin amor” (kifinomult szerelem) költészete és szerelemfelfogása számított, melynek központi eleme volt a házasság és szerelem szétválasztása, valamint a férjezett nőnek való udvarlás. Eleonóra és Marie ezt a kultúrát viszi az északi-francia udvarokba, ahol többek között éppen Chrétien munkássága révén létrejön a fin amor északi változata, az „amor courtois”, azaz az udvari szerelem.
Ha egy térbe helyezzük a trubadúr-kultúrát, Aquitániai Eleonórát, Marie de Champagne-t, a kelta meséket és az őrületig szerelmes Trisztán történetét feldolgozó Chrétien de Troyes-t, magától értetődően és hiánytalanul megkapjuk a Lancelot-problematikát. Ha viszont a kerlési csatában kunt üldöző királyt betesszük a hűbérurát megcsaló és önmagát végtelenségig megalázó és alávető lovag szerepébe, nos, abban valószínűleg anyja, a lengyel Piast házi Rycheza sem ismert volna Lászlóra.
Pow is érezhette, hogy ez így nem kerek, így egy bekezdéssel később már azt próbálná bizonygatni, hogy nem is a reklámozással megbízott Chrétien írta bele a házasságtörést és a megcsalós szexet a műbe (a trubadúrok többségével szemben ugyanis Lancelot nem csupán epekedik a királynő után). Ezt írja Pow: „úgy néz ki, Chrétien de Troyes nem értett egyet azzal, hogy a szex majd feldobja a művet. Azzal pedig főleg nem, hogy Guinevra megcsalná Lancelottal Artúrt. A költő művelt ember volt, és akkoriban az ilyen emberek általában egyházi intézményekben tanultak, vallásosak voltak, de legalábbis kötődtek az egyházhoz. A műből ugyanis ki is derül, hogy azt nem De Troyes, hanem Godefroi de Leigni fejezte be.”
Ezen a ponton valóban felmerül, hogy Pow alaposan elolvasta-e az általa hivatkozott művet. A Lancelotból ugyanis éppen az derül ki egyértelműen, hogy az ágyjelenetet Chrétien írta meg, és csupán az utolsó, lovagi tornát taglaló részt adta át Leigni apátnak, amelyben semmilyen huncutság nincs. Így fejeződik be a mű:
„Urak, ha többet mondanék,
megtoldanám azt, mi kerek,
zárom hát e történetet:
itt kell a pontot kitenni.
Tudós Godefroi de Leigni
volt, ki befejezte végképp
a Kordés Lovag regényét;
s ne szidjátok, mért tett ilyent,
hogy ő folytatta Chrétient,
ez Chrétien kérése volt.
Ott vette át, hol Lancelot-t
befalazták a toronyba,
és a végéig folytatta.
Nem tett mást vagy többet bele,
hogy szép maradjon a mese.
ITT ÉR VÉGET A KORDÉS
LANCELOT REGÉNYE.”
Azaz a 7122 soros mű 6132. soránál veszi át az írást Leigni az utolsó ezer sorra, jóval Lancelot és Guinevra beteljesült szerelme után. Mindez nem azt jelenti, hogy Chrétien egyetértett volna az úrnő által megrendelt erkölcsiséggel. Sőt, a teljes életmű alapján inkább az ellenkezője igaz, ahogyan finoman erre utalhat az a gesztus is, hogy a Kordé lovagja elején hangsúlyozza, hogy a téma nem tőle, hanem úrnőjétől származik. Az az állítás azonban egyszerűen téves, hogy ne ő írta volna Lancelot és Guinevra szexjelenetét.
Mindenesetre érdekes, hogy amikor Chrétien átadja a mű befejezését, akkor Guinevra még ki sem szabadult Meleagant fogságából, tehát a megcsalás után a feltételezett László-féle megszabadítási történetet még csak le sem zárta Marie de Champagne udvari sztárköltője. III. Béla helyében én reklamáltam volna az ügyfélszolgálaton.
Mindez azonban nem véletlen, mivel Chrétient nem az ürügyként szolgáló, vékony sztoriszál érdekelte (ez elrabolta, az visszahozta), ahogyan az Iliász sem Helena hazazsuppolásáról szól.
Chrétient a szerelem hatására módosult tudatállapotba került, önmagából kifordult ember foglalkoztatja, aki kétségbeesett kísérletet tesz arra, hogy hol jól, hol rosszul kezelje ezt a zavarba ejtő, egyszerre felfokozott és önveszélyes állapotot. Ehhez egészen biztosan nem László legendája volt a mintaadó, ráadásul a szenteknek kizárólag a házastársi illetve spirituális szerelem volt engedélyezve, ideális esetben pedig deréktől lefelé megszűntek érezni.
Jó. De sikerült?
Tegyük fel, hogy III. Béla legitimációja és külkapcsolatainak előmozdítása, valamint László szentté avatásának elősegítése érdekében eljáró magyar követek próbálták beoltani a nyugat európai irodalomba László alakját. Végül meglett ennek az eredménye?
Egyrészről III. Béla sikerrel feleségül vette Capet Margitot 1186-ban, Lászlót pedig szentté avatták 1192-ben. Eddig tehát megvolnánk. De volt-e ebben szerepe a feltételezett irodalmi PR-nak, és sikerült-e elterjeszteni a László-mémet?
Nos, úgy tűnik, még ha minden a Pow által leírtak szerint is történt, ez a szándék nem vált be. A Chrétien által kreált Lancelotot ugyanis, bár az egyik legsikeresebb karakterré vált az artúri irodalomban, és több tucat regény készül a szereplésével, a kortársak és későbbi szerzők, olvasók közül senki sem feleltette meg I. Lászlónak. Elkészül a családfája, hallunk később szüleiről, gyerekkoráról, de ezek mind illeszkednek az artúri breton szcenikába, és senki egy szóval sem említi, hogy Lancelot valójában egy magyar szent lenne.
Márpedig milyen politikai reklám az, ahol senki nem ismeri fel a reklámozottat?
Ráadásul a házasság után Bélának még több lehetősége lett volna kiaknázni a karakter által gerjesztett divathullámot. Mégsincs a leghalványabb jele sem ilyen szándéknak. Ahogy a házasság előtt sem történik sehol ilyesmire utalás. A reklám tehát vagy besült, vagy sosem létezett, és Lancelot ugyanúgy a breton anyagból vétetett, mint Chrétien többi hőse.
Chrétien és az őt követő artúri regények szerzői a kerekasztal lovagjainak kalandjait a krónikák által artúri békeévekként jellemzett „üres” időszakok réseibe írták bele, amikor történelmi kataklizmák szusszanásnyi szüneteiben lehetett egyéni kalandok utáni kóborolni, legyen az királynők megszabadítása, varázslókkal kvaterkálás, zöld színű démonokkal való lefejezős játék vagy épp a Grál keresése.
Stephen Pow hipotézisét ugyanígy egy információhiányos térbe rajzolta bele, ahol a feltételezéseknek csak a fantázia szab határt. Mindehhez nagy kedvvel, ugyanakkor önkényesen válogatva úgy rendel érveket, hogy azok az előre kialakított színes képhez igazodjanak, és a teóriát erősítsék. Bizonyítékai a legjobb esetben is csak közvetettek, gyenge érvekkel megtámasztott spekuláción alapulnak, állításai pedig nem egyszer igazolhatóan tévesek.
Már-már zavarba ejtő, ahogy Pow, elmélete védelmében, szóalakokat csavargatva, távoli asszociációkat előrántva húz elő stílusidegen, önellentmondásokkal teli magyarázatokat. Bizonyítás helyett ez azonban inkább egy jellegzetes érvelési hibára emlékeztet, amelynek neve „belief bias” (hitalapú torzítás). Azaz amikor valaki egy érvet vagy spekulációt annak alapján fogad vagy utasít el, hogy a következtetés egyezik-e a saját előzetes meggyőződésével. Mondhatjuk úgy is, hogy gombhoz varrja a kabátot, a kész végeredményhez válogatja az azt megerősítő információmorzsákat és logikai szerkezeteket, figyelmen kívül hagyva azokat, amelyek ellentmondanak. Pow maga mondja, hogy amint bevillant neki a hipotézis, onnantól kezdve mindenben ennek megerősítését látta.
Az ilyen információs vákuumban felvázolt állítások legnagyobb problémája, hogy éppúgy nem bizonyíthatóak, mint ahogy nem is cáfolhatóak teljes biztonsággal. Nevezhetnénk akár kvantumállapotú teóriának is. Van rá statisztikai esély, hogy a körülmények extrém együttállása esetén igazságot tartalmazzon, mindez azonban mérföldekre esik a bizonyítottságtól. Sőt, jóval több és meggyőzőbb érv szól amellett, hogy ez a hipotézis csupán egy szívünknek kedves zsonglőrködés a rendelkezésre álló kevés információval. Márpedig legalább annyira fontos, hogy mindig nyitottak legyünk az új ötletekre, mint az, hogy saját ötleteinket képesek legyünk szigorú kiritkával kezelni.
Stephen Pow úgy zárja gondolatait: „Elképesztő lenne, ha Lancelotot nem Szent Lászlóra alapozták volna.” Jómagam épp fordítva gondolom. Pow mállékony érvei és a fentebb felsorolt szempontok alapján véleményem szerint az lenne sokkal elképesztőbb, ha mégis ő lett volna Chrétien mintája.
Akárhogyan is történt, biztos pontként itt van velünk Chrétien Lancelotja, amely ma is friss, eleven, lenyűgöző és elgondolkodtató alkotás a szerelem örömben és szenvedésben megforgató hatalmáról.
Nyitókép: A kordén utazó Lancelot egy korabeli ábárzolása. Fotó: Francia Nemzeti Könyvtár.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
