Halottak a csokoládészállítóban – nem csak Nagy Imre feküdt jeltelen sírban
Nagy Imre, Magyarország miniszterelnöke három évtizedig feküdt jeltelen sírban, arccal lefelé temetve, összedrótozott testtel. Susa Éva igazságügyi antropológus részt vett abban a munkában, amely azonosította az 1958. június 16-án kivégzett politikus földi maradványait, így vált lehetővé a rendszerváltás szimbolikus eseménye, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése éppen 36 évvel ezelőtt. Amikor Susa Éva megkapta a felkérést, nem tudta, hogy azzal az ő élete is fordulatot vesz. Ő lett az a szakember, aki azóta a jeltelenül elföldeltek nyomát kutatja. Miért ilyen kegyetlen a magyarság saját magával? Hogyan kerültek akasztott emberek csokoládészállító autókba? Milyen nyomokat hagytak a halottakat rejtegetők? Miért vált az egyház az utóbbi időben az egyik legfontosabb megbízóvá? Susa Évával Nagy Imre újratemetésének emléknapján beszélgetünk.
– A mártír miniszterelnök volt az első?
– Igen, első alkalommal vontak be ilyen feladatba igazságügyi szakértőként.
– És hány jeltelen sírt azonosított be azóta?
– Több száz exhumálást végeztünk, és 109 esetben tudtuk a jeltelen sírba eltemetett emberek személyazonosságát megállapítani, ezzel a hozzátartozóiknak megteremteni a lehetőséget arra, hogy megadják nekik a végtisztességet. Jeltelen sírba elhelyezetteket keresni persze nem egyszemélyes vállalkozás, egy ilyen kutatásban mindig több ember vesz részt. És mindig tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez nemcsak egy család ügye. Nagy Imre és sorstársainak feltárása is a „sírszéli politika” része volt.
– Sírszéli politika?
– A politikai aktualitás emelte fel a rendszerváltás szimbolikus eseményévé. Ám az újratemetéshez csontmaradványokat kellett találni, hiszen úgy nem lehet újratemetni, ha nincs mit. Nagy Imre holttestét elrejtették, a Kisfogház udvarán temették el Gimes Miklóssal és Maléter Pállal egy időben.
A kivégzés nagy publicitást kapott, de maga a temetés már titokban történt, ahogy az is, hogy néhány év múlva ennek a három embernek a földi maradványait átvitték a börtön udvaráról a 301-es parcellába.
– Mi értelme volt ennek?
– Félhettek, hogy ha felújítás, építkezés történik egy ilyen „nyitott helyen”, akkor előkerülhetnek a testek. A 301-es parcella és a mellette levő 298-as rejtettebb helyen van, mindkettőt az elrejtésre szánt temetésekre használták a börtönben kivégzettek számára. Jeltelen sírba temették őket, előfordult, hogy be sem írták a nevüket a temető főkönyvébe.
– Politikai gyilkosságokat követtek el, de egy büntetőper díszletei előtt. A politikai kivégzettek testének elrejtése kommunista találmány?
– Feltehetően az. Előfordult, hogy nem is a temetőbe vitték az áldozatokat, köztük a saját maguk közül kivégzetteket. Például Sólyom Lászlót, a hadsereg főparancsnokát és a tábornokok perében elítélt vádlott-társainak, vagy Rajk László egykori kül- és belügyminiszternek a holttestét a Vácról Gödöllő felé vezető út menti árokba és a váci református temető árkába temették, onnan exhumálták őket később.
– A temetőárokba, mint régen a társadalom kivetettjeit? Ez is a büntetés része volt?
– Feltehetően igen. Rajkot ugyanazok rejtették el, akik később megtalálták, vagyis azokkal exhumáltatták, akik részt vettek az eltemetésében is. Kivégezték, elrejtették, majd jött a dísztemetés.
– Ezt értette sírszéli politikán?
– Igen, ez a folyamat az aktuális politika részévé válik. A 298-as és a 301-es parcellákba 1945 után temettek jeltelenül, több esetben álnéven. A legvéresebb Rákosi-korszak idején létrehoztak egy úgynevezett fokozottan konspirált temetőt is. 1950 őszétől kezdenek temetni a Vác-Csatadűlő temetőbe. Ide teszik például a Szűcs-testvéreket, Szűcs Ernőt, az ÁVH vezető helyettesét és a fivérét, akiket – amikor már nem volt szükségük rájuk – az egymás közötti leszámolás során agyonvertek. Azután csendben elrekkentették őket. Összesen eltemettek oda tizenöt embert, mire rájöttek, hogy mégsem elég rejtett hely ez, és többé nem használták. 1964-ben nagyon sok sírt felbontottak, főleg szociáldemokrata politikusok keresése kapcsán. Exhumálták őket, és az azonosíthatókat más temetőkbe vitték. Akiknek a maradványairól nem tudták, kihez tartoznak, N.N. címkét kaptak a 301-es parcellában.
– Név nélkül. Hallgatni sem könnyű ezt a sok borzalmat.
– Igen, rettenetes dolgok történtek.
– Térjünk vissza Nagy Imre sírjához. 1989-ben vagyunk. Ön mivel foglalkozott addig?
– Igazságügyi antropológusként főként származás-megállapítási vizsgálatokat végeztem.
– Magyarán az apaságot állapította meg még a DNS-vizsgálatok elterjedése előtt?
– Igen, a vércsoport-vizsgálatok kiegészítéseként az anya, a gyerek és a vélt apa alaktani, morfológiai jegyeit kellett összehasonlítanunk. Vagy bűncselekményeknél talált talpnyomatokat, ujjlenyomatokat vizsgáltunk. Ha ástak egy kutat, és csontmaradványok kerültek elő, nekünk kellett megállapítani, emberi maradványok-e, mennyi idős lehetett az elhunyt, milyen sérülések vannak rajta, férfi vagy nő volt.
– A kommunizmus üldözöttjeiből alakult Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) 1988-ban kérte a Nagy Imre-per kivégzettjeinek rehabilitálását. Az állampárt egy ideig még kapálózott, ekkor nem semmisítette meg a halálos ítéleteiket, de az áldozatok kegyeleti jogának visszaállítására hajlandóságot mutatott. Ez a helyzet az ön életét is megváltoztatta?
– Maximálisan. Kijelöltek egy bizottságot, amelybe igazságügyi orvosok mellett Nagy Erzsébet, a miniszterelnök lányának kérésére egy idősebb antropológus kollégát is bevontak. Nemeskéri János azonban megbetegedett, és Szabó Árpád, az intézetvezetőm, aki ennek az első szakértői bizottságnak a vezetője volt, engem kért fel a helyére.
Amikor 1989 tavaszán kilenc nap alatt megtörtént a feltárás kint a temetőben, már én vizsgáltam a maradványokat.
– Véletlen?
– Éppen én voltam kéznél, az azonban talán nem volt véletlen, miért éppen Szabó Árpád volt a szakértői bizottság elnöke. Akkor még nem tudtam, de ma már sejtem. Szabó Árpád főorvos, az akkori Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetője rendőrorvosként részt vett a korábbi, 1964-es feltárásokban a 301-es parcellában. Később, az 1964-ben keletkezett iratokat tanulmányozva óriási felismerés volt ez a számomra. Ő jártásabb volt a 301-es parcellában, ahol Nagy Imréék csontvázmaradványait kihantolták, mint akkor gondoltuk.
– Egy egész generáció számára meghatározó közös élmény volt, hogy sikerül-e megtalálni a testeket. A napokig tartó kutatás az egész országot izgalomban tartotta.
– Igen, a közvélemény felé azt jelezték, hogy nem tudják, hol van a sír, keresni kell. Megbízták a felkutatásával az Országos Rendőr-főkapitányságot, a TIB is úgy interpretálta a történteket, hogy ugyan Nagy Imrének a párizsi Père Lachaise temetőben van egy jelképes sírja, de az igazit keresni kell.
– És közben tudták, hol van.
– Most már könnyen mondom, hogy igen, tudták, csak elő kellett venni a Belügyminisztériumban az úgynevezett Darázsfészek-dossziét. Ám akkor erről fogalmunk sem volt. Nem véletlenül írtam a könyvemben, hogy darázsfészekbe nyúltak az igazságügyi szakemberek. Pajcsics József ezredes, a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának helyettes vezetője keresgélt, rámutatott egy pontra és eltalálta a sírok pontos helyét. Mert ő már 1988 óta, egy évvel a megtalálásuk előtt, méterre, centiméterre tudta, hol vannak.
– Vagyis a nagy izgalom, hogy meglesznek-e…
– … egy konspiráció része volt, még 1989 tavaszán is. A TIB nem tudott erről, de a BM igen. Megkezdődtek a feltárások és az áldozatok pontosan ott voltak, ahol keresték őket, és éppen azok, akiket kerestek.
– Ön is ott volt a temetőben?
– Nem, én az intézetben vártam a csontmaradványokat, ott találkoztam velük először. Mosás, szétválogatás után megállapítottuk, hány éves személytől, férfitől vagy nőtől származnak-e, milyen volt a fogazatuk, van-e rajtuk sérülés.
hirdetés
– Nagy Imre álnéven, nőként volt bejegyezve a temetői könyvbe. Aki csak látta a feltárásról készült dokumentumfilmet, elborzadt a kegyetlenségen: a koponyáját arccal lefelé találták meg. Önt is megrendítette ez a látvány?
– A szakembert is megrázza, elgondolkodtatja, ha a csontmaradványt nem a normál helyzetben látja.
– Akkor egy orvosszakértői intézetben dolgozott, most egy történelmi kutatóintézetben, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) szobájában ülünk. Ön történelmi konferencián ad elő, történeti köteteket publikál. Történt ott valami a zsákba tekert, összedrótozott testű, bakancsos halott és ön között, ami átalakította az életét?
– Történt. Kinyitott egy kaput. Korábban nem olvastam annyit Nagy Imréről és a korszakról. Találkoztam a felkérőkkel, a kivégzett lányával, Nagy Erzsébettel. Később a szintén felakasztott katonatisztek feleségeivel, akik mind elmondták a történetüket, hogy harminc-negyven éve halott az apjuk vagy a férjük, a gyerekük, de nem ismerik a temetési helyét. A csontok biológiai információkat adnak, ezek a beszélgetések viszont megrendítő pillanatai a munkámnak. Amikor megtörtént a „Nagy” temetés, akkor szembesültünk vele, hogy újabb és újabb jeltelen sírokban újabb hozzátartozók újabb halottakat keresnek.
– És ezek felkutatásához már nem volt Darázsfészek dosszié?
– Nem, óriási volt a kihívás, hogy eleget tudunk-e a megtalálásukhoz.
– Vagyis amikor százezrek álltak a Hősök terén Nagy Imre koporsója előtt, a nemzeti gyászszertartás lezárt egy korszakot, de megnyitott egy másikat?
– Így van.
– Ha a legjobban rejtegetett személyt, a forradalom miniszterelnökét meg lehetett találni, az reményt adott arra, hogy az ő hozzátartozójukat is fellelhetik?
– Hiába tudták, vagy sejtették sokan, hogy a 301-es parcellában van a halottjuk, de az nem volt látogatható, nem mehettek oda a kivégzett férjükhöz vagy a fiukhoz. Elzavarták az embereket, egyébként sem tudtak tájékozódni az elvadult bozótos részben a temető legvégén. A Kozma utcai temetőben 301 parcella van, és ez a 301., a legvégén, majdnem három kilométerre a temetőkaputól. A történet szempontjából lényeges, hogy Nagy Imre maradványainak azonosításával párhuzamosan, 1989 júniusában megjelent egy lista a Magyar Nemzetben Kurcz Béla tollából, Ki hol nyugszik jeltelen sírban? A 301-es parcella címmel. Fontos dokumentum, és tartalmazott egy felhívást, hogy aki szeretné kihantoltatni és máshová, a családi sírba temettetni a halottját, az a TIB-en keresztül megteheti. A „Nagy” temetés után ennek a folyamatnak a segítésére létrejött egy második szakértői bizottság, amelynek én lettem a vezetője. A TIB a temetőhöz, a temető pedig hozzánk fordult ezekkel a kérésekkel. A bizottságban még Éry Kinga antropológus és Kovács László, valamint Szőke Mátyás régész is dolgozott, nagyon kellett a segítségük.
– A feltárás nem úgy történik, mint egy avarkori temetőben, ahol leveszik a felső talajréteget, kirajzolódnak a sírhelyek és sírról sírra haladnak a feltárással?
– Nem, mert az avarkori temetőknél senki sem szól vissza, itt viszont a családtagok élhetnek a kegyeleti jogukkal. A munkánk során nem sérthetjük meg ezt. Hiszen ezek kegyeleti-régészeti feltárások, éppen az a céljuk, hogy visszaadjuk azoknak a méltóságát, akiket jeltelenül, gyászszertartás nélkül földteltek el.
– Nagy Imre fellelésénél a lánya is ott állt, amikor kiszedték az édesapja csontjait.
– A család legtöbbször azóta is jelen van a feltárásnál. Ám ennek feltétele, hogy legyen egy nagy biztonsággal meghatározható hely.
– Minden egyes feltárást komoly nyomozás előz meg, és ennek során meg kell fejteni a gyilkosok torz logikáját. Ők el akarják rejteni, ön meg akarja találni a maradványt. Hogyan?
– Temetői főkönyvek minden időszakban léteznek, legtöbbször bejegyzik az embereket a főkönyvbe, vagy/és egy börtönnyilvántartó-könyvbe.
– El akarják rejteni, eldugni a világvégi parcellába, de beírják a nagykönyvbe?
– Pórias lesz a válasz: igen, el akarják rejteni, de a sírásót és a sírhelyet ki kellett fizetni. Ha kivégeztek valakit, a testét ki kellett vinni a börtönből, el kellett temetni. Az egyik legfontosabb adat a börtönnyilvántartó-könyvben, hogy mennyit fizettek a kivégzett ember eltemetéséért.
– Igaz, hogy csokoládészállító autóval szállították ki a kivégzetteket?
– Így volt. A ma a levéltárakban található börtönőrnaplókba feljegyezték, hogy a csokoládészállító autó bement ekkor, kijött ekkor és például M. Z. holttestét vitte. A rabokkal is el kellett számolniuk. Ezt a logikát kellett felfejtenünk, hogy lássuk, hova vezetett az adott személy útja.
– Mert a gyilkosok nyomokat hagytak.
– Mindig. Például félcédulákat, papírfecniket arról, hogy kifizették öt kivégzett ember temetését. Ahogy ma egy temetés intézésénél, akkor is egész paksaméta irat keletkezett, a megrendelőlapokon időpontok, nevek jelennek meg. Mi persze tudjuk, hogy ezek gyakran álnevek, fiktív nevek, de az időpontok esetleg stimmelnek, és peranyagokból kikutatható, hogy ezek kivégzett személyek. Még akkor is, ha azt írják oda, hogy betegségben hunytak el.
– Sokszor a halott mellé tesznek egy fémlapocskát, rajta egy számmal. Azért, mert soha nem tudhatják, mikor kap a „külföldi ügynök” egy dísztemetést?
– Miért teszik oda az alumínium korongokat, amin számok vannak? Nem tudjuk. De azt igen, hogy csak 1953-tól léteznek ezek a korongok. Az 1958-ban kivégzett Brusznyai Árpádot hason fekve találtuk meg a 301-es parcellában levő sírjában, és mellette volt a korong. Ám még nem tártunk fel minden kivégzettet, ezért nem tudhatjuk, hogy mindenkinél ott van-e. A forradalmárok eddig feltárt sírjainál igen.
– Hogyan jött rá, hogy az iktatókönyv száma van a fémlapon?
– Lassú folyamat volt, mert van, amikor elcserélik a korongot, összekeverik a holtakat. Szerencsére az elkövetők, ezek a szörnyűséges figurák elmondták, hogyan csinálták, például monogramokat írtak csak be, és úgy ügyeskedtek, hogy felcserélték a keresztnevek és a vezetéknevek kezdőbetűjét. A dokumentumok fennmaradtak az állambiztonsági iratok levéltárában. Ám még ez sincs mindig így, előfordul, amikor csak úgy elrekkentik őket egy tömegsírban.
– Másodszor használja ezt a szót, ők nevezték elrekkentésnek az elföldelést?
– Nem, ez az én kifejezésem. Hiszen ez nem temetés. Például az 1953-ban felakasztott, majd 2006-ban boldoggá avatott Sándor István szalézi szerzetes esetében hat embert temettek egy sírba. Fejtől, lábtól begyömöszölték őket, mert olyan mély sírt nem lehet ásni, amibe hat ember méltósággal belefér. Valahogy egymásra hajigálták a testeket, ráadásul 1964-ben egyszer már kiemelték a maradványokat. Amikor 2019-ben feltártuk a sírt, szörnyű látvány tárult elénk, a lábcsontokat, koponyákat össze-visszakeveredve találtuk. Vagy 1951-ben két embert tettek egy koporsóba, összepréselték őket, benyomorgatták. Ez még a sokat látott szakembert is megdöbbenti. Hogyan lehet így emberekkel eljárni?
– Tudjuk, milyen kegyetlenül bántak velük életükben, megkínozták, kivégezték őket, de még haláluk után is? Egy miniszterelnököt, egy tudós tanárt arccal lefelé temetnek el? Tényleg felfoghatatlan.
– Nagy Imrét bakancsban, összedrótozva. Még ha 1961-ben, az első exhumáláskor és a 301-es parcellába való átszállításkor drótozták is össze, akkor is kegyetlenség.
– Hogy bírja ezt rengeteg borzalmat?
– A hozzátartozók keresnek meg, az elhunytak gyerekei, feleségei, régebben a szülei. Meghallgatom a történetüket, és ez nagyon sokat ad nekem.
Nem a borzalmakra tekintek, hanem arra, hogy segíteni tudunk a szeretteiknek.
– Mert a legtöbb kivégzettet nagyon szerették?
– Igen, és évtizedeket vártak arra, hogy megadják nekik a végtisztességet. Ám ettől még felfoghatatlan, ami történt. A hasonfekvés például több esetben is előfordul az 1956-os síroknál, mintha ez egy külön büntetési tétel lenne. Külföldi példát nem is tudok erre. A 298-as parcellába az 1945 és 1951 közötti halottakat temették, 1952 januárjában nyitják meg a 301-es parcellát. 1951-ig máshogy temetnek, és 1956-ban megint másként. A kegyeleti jog megsértése is egyre durvább lett.
– Egy olvasónk hívta fel rá a figyelmet, hogy a 301-es parcellába köztörvényeseket is temettek. Ott földelték el Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című regényében feldolgozott sorozatgyilkosság elkövetőjét is, akit a mártír miniszterelnökkel egy sorba tettek.
– Szöllősi György 22 éves vasipari segédmunkást valóban ide temették 1963 január elején. Őt köztörvényes bűncselekmény miatt, emberölés vádjával ítélték el, és végezték ki 1962 december végén.
– Mit üzentek azzal, hogy a több nő életét kioltó kéjgyilkost egy miniszterelnökkel egy sorba vesznek? Ezek szerint a szó legszorosabb értelmében.
– Igen, ez a néhai miniszterelnök eltemetésének sírsora, és van ebben a sorban háborús bűncselekmény, valamint köztörvényes bűncselekmények miatt kivégzett személy is.
– A nagy temetés idején még életben voltak a politikai okokból kivégzettek hozzátartozói, de az ötvenes évek kezdete óta már 75 év telt el. Lassan csak az áldozatok unokái élnek. Mégis kérik újabb sírok feltárását?
– Egyre kevesebben kérik a hozzátartozóik felkutatását. Az utóbbi időben viszont több egyházi felkérést kaptunk, így tártuk fel a már említett, boldoggá avatott Sándor István és mártírtársainak sírját is.
– A szerzetessel egy sírba olyan embereket temetettek, akik Ausztriába menekítettek üldözötteket.
– Igen, a nevükhöz azt írták, foglalkozása tsz-tag, lakhelye: Bécs. Felfoghatatlan.
– Sándor István tehát öt másik emberrel volt egy sírba dobálva. Hogyan jutott eszükbe, hogy egy borítékra felnyalt bélyeg segítségével azonosítsák a hat koponya közül a szerzetesét, mint azt az Ő az! című dokumentumfilmben bemutatták?
– Nemzetközileg is óriási kriminológiai jelentőségű eredménynek számít, hogy egy 70 éves nyálminta alapján tudtuk kiválasztani a most már ereklyének számító csontmaradványokat. Egy szerzetesnek nincsenek leszármazottjai, más megoldást kellett találnunk. Így jött a képbe a fivére, akivel leveleztek, és akkoriban a bélyeget úgy kellett felnyálazni a borítékra. Ez adta a bizonyítékot. Persze már az is nehéz feladat volt, hogy semmilyen forrással nem rendelkezünk, mégis
centiméterre meg tudtuk határozni, hol van a sírja, egy olyan temetőrészen, ahol minden látszik, csak éppen a sírhelyek nem. Nagyon büszke vagyok erre, óriási adalék az életemben.
– Miért olyan fontos a sírok fellelése az egyháznak?
– A boldoggá avatottak ereklyéit keresik. Mi pedig tesszük a dolgunkat. Ferenc pápa halála miatt későbbre halasztották a szovjet csapatok által agyonlőtt Bódi Mária Magdolna boldoggá avatását. Az ő sírját is mi nyitottuk fel. Most pedig egy ferences szerzetes és egy pap végső nyughelyét keressük, akiket szintén szovjet katonák lőttek agyon 80 éve, és ők is boldoggá avatás előtt állnak.
– Vagyis folytatódik a sírvadászat?
– Vadászatnak nem nevezném. Ez egy óriási puzzle. Jön egy adat, egy név, az elindítja a gondolkodást, a végén meg azt lehet mondani, hogy itt kell leásni, nem odébb, és nem idébb, hanem pontosan itt. És meg is tudjuk találni.
– Nemrégiben egy konferencián érdekes volt hallani, a társai milyen biztosak benne: ahova ön rámutat, ott lesz is valami.
– Lehet, hogy ez a helyszínen rámutatásnak tűnik, de óriási előmunka van benne, rengeteg gondolkodás. Temetőben csontmaradványt találni nem nagy dolog, de éppen azt, akit keresünk, az már igen.
– Rövidesen 75 éves lesz. Van tanítványa, aki segít, aki továbbviszi a munkát, akinek átadta a tudását? Hiszen még a 301-es parcellában is vannak azonosítatlan sírok.
– Iskola, egyetemi kurzus nincs, de Dudás-Boda Eszter antropológus folytatja a munkát, együtt keressük éppen most Hajnal Zénót és Martincsevics Pált, a szovjet katonák által agyonlőttek sírját. Az utódaimnak segítségére lehet, hogy a két parcella kétezer sírjáról szóló adatsort megírtam. Ebben a kiadványban benne lesz minden, amit e sírokról tudunk.
– Kétezer jeltelen sír?
– Kétezer.
– És 36 év alatt száz személyt azonosítottak?
– Közben azért az azonosításhoz szükséges tudás nagy részét is megszereztük.
– Miért volt a saját népünk a 20. században ilyen kegyetlen a saját népünkkel?
– Valóban sok jelét láttam ennek a kegyetlenségnek. Nem tudom a magyarázatot, de azt láttam, hogy egymástól is félnek, meg akarnak felelni, egymást is megfigyelték. Rettegtek.
– A kegyetlenséget a rettegéssel kapcsolja össze?
– Igen. Fontos tudnia, hogy itt
a végrehajtó sohasem a gyilkos maga volt. Mindig találtak embereket arra, hogy jeltelenül temessék el a másikat, és azok nem mondtak ellent, hanem megfeleltek az elvárásnak.
– Mit gondol, ez a rengeteg munka, a megismert sorsok segítettek a történelmi trauma feldolgozásában?
– Mostanában azt tapasztaljuk, ha valakit értesítünk róla, hogy a hozzátartozójuk a 301-es parcellában nyugszik, nem is akar tudomást venni róla. Szégyenfolt ez a történelmünkön, amit az emberek nem akarnak kibeszélni.
– Úgy érti, hogy a rendszerváltás után 36 évvel nem érez büszkeséget egy család, ha megtalálják a hozzátartozóját a nemzeti gyászhellyé vált 301-es parcellában?
– Ebben szerepe van annak is, hogy a mai napig nem tudjuk egy-egy emberről, miért került oda. Miért éppen ő lett egy koncepciós per áldozata? Brusznyai Árpádról, az 1958-ban kivégzett kiváló emberről már beszéltünk, a felesége kérte a kihantolását, és végül ugyanoda visszatemettette, a társai közé, akiknek ugyanaz lett a sorsuk. Kahler Frigyes jogtörténész mondta róla: Brusznyai a nyugalmat kereső forradalmár volt, és milyen igaza van. Számomra is nagy élmény volt ezt megélni, megérteni, hogy neki ezért kellett meghalnia. A legtöbb áldozatnál azonban elmarad a kibeszélés, pedig ki kell mondani, meg kell érteni, mi miért történt, mert egyedül a szembenézés, a megértés segít. Nemcsak a család története, de a nemzet történelme szempontjából is.
Nyitókép: Susa Éva a Nemzeti Emlékezet Bizottsága budapesti épületében 2025. június 12-én (fotó: Válasz Online/Andrónyi Tamás)
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
