Tarvágással védené az erdőket a kormány, pedig másként is lehet
Cserépfalun jártunk, hogy megnézzük, hogyan próbálnak a Bükki Nemzeti Park szakemberei évek óta folytatott, következetes munkával természetesebb élőhellyé alakítani egy volt tsz-erdőt. Óriási kontraszt, hogy közben éppen ma erőszakolta át a kormány a tarvágásoknak a védett erdőkben is kaput nyitó törvénymódosítást. Pedig a jogszabály elleni petíciót 47 ezren írták alá, és még az önálló arcot nagyon ritkán mutató Sulyok Tamás köztársasági elnök is visszaküldte az Országgyűlésnek. Mindhiába.
Cserépfalu határában, a Túr-bucka nevű, jellegzetes formájú, alacsony hegy mögötti területen járunk. A tavaszi erdő pont olyan, amilyennek a természetjárók szeretik: az egészséges, magas csertölgyek alatt gyér az aljnövényzet, de a naposabb részeken vadvirágok nyílnak. Egy-egy bíboros kosbor láttán többen előkapják a telefonjukat, hogy megnyissák a növényhatározó appot, egy napos, sziklás tetőn pedig olyan sűrűn nő az enyves szurokszegfű, hogy szinte szőnyeget alkot bókoló rózsaszín virágaival a ritkás cserfák alatt.
„A vadvédelmi kerítést már a projekt keretében építettük”, jegyzi meg a Bükki Nemzeti Park egyik erdészeti szakembere, aki a csoportunkat vezeti. Korábban jóval kevesebb virág nőtt a területen a vadak taposása miatt, de a kerítés felhúzása óta a szurokszegfű és a többi, kevésbé látványos lágyszárú is látványosan terjedni kezdett. Ahogy az országban mindenhol, a természetvédők és az erdészek kórusban panaszkodnak a „túltartott” – vagyis túl népes, vadászati célból magas egyedszámban tartott – vadállomány miatt. Pedig egyébként e két szakma képviselői nem sok mindenben értenek egyet, abban azonban igen, hogy az erdő egészséges működését, megújulását akadályozza a túl sok vad.
Itt azonban az erdészek és a természetvédők ugyanazok: ez a Bükki Nemzeti Park saját kezelésű erdeje, amit 2018 óta az Európai Unió és az agrártárca által finanszírozott Life4Oak Forests program keretében próbálnak természetesebb állapotúvá alakítani. A programban partnerként a WWF Magyarország is részt vesz, és a Cserépfaluhoz hasonló mintaterületek megmutatásával próbálják felhívni a figyelmet a most már a terepen is látható eredményekre. Az erdők nem türelmetlen embereknek valók: az eredmények valóban csak lassan jelentkeznek, és hét év egy erdő életében nem számít túl sokat.
Miközben megérteni próbáljuk, mit jelent a természetesebbé alakítás folyamata, a beszélgetés rendszeresen az újabb konfliktusra terelődik, amely a természetvédő civil szervezetek és a kormány között az elmúlt hetekben kirobbant. A tarvágási törvényről van szó, amely éles kontrasztot teremt az ebben az erdőben olyan szépen nyomon követhető pontszerű, természetvédelmi célú beavatkozások és a védett erdők kezelésének általános hazai gyakorlata között.
Még márciusban nagy cikkben számoltunk be a hazai erdők természetvédelmi szempontból elkeserítő helyzetéről. Bemutattuk, hogy a védett területeken, sőt a nemzeti parkokban is bevett gyakorlat a fakitermelés. Pedig a háborítatlan vagy legalább kíméletes módon kezelt erdőnek fontos szerepe lenne a kiszáradás és az éghajlatváltozás elleni harcban, és az ökológiai sokféleség megőrzésében. Azt mondtuk, a fordulatot nagyon könnyen el lehetne érni, mert az értékes, védett erdők szinte mind állami kezelésben vannak. Ehhez radikális szemléletváltásra lenne szükség, mert az elmúlt negyedszázad apró lépései alig hoztak javulást.
Sehol nem olyan látványos ez a probléma, mint pont a Bükkben, az első olyan magyar nemzeti parkban, amit kifejezetten egy erdős hegyvidék védelmére hoztak létre, de ahol fél évszázaddal később is óriási területeken folyik nagyüzemi, vágásos erdőgazdálkodás.
Nos, időközben a fordulat valóban megtörtént, de pont az ellenkező irányba:
a kormány a védett területek őshonos erdeiben is feloldotta a tarvágás tilalmát.
Az eddigi korlátozás messze nem jelent ugyan kellő védelmet, de a semminél azért több volt.
A módosítást elrejtették az április végén beadott salátaörvénybe, amely az ukrajnai fegyveres konfliktus miatti veszélyhelyzeti rendeletek törvényi szintre emeléséről szól. Ez már önmagában is hajmeresztő joggyakorlat: amennyiben a szomszédunkban kitört háború szükségessé tett bizonyos átmeneti veszélyhelyzeti intézkedéseket, azokat a rendes jogrendbe beépíteni azt jelenti, hogy a kormány szerint ezek az intézkedések többé már nem átmenetiek, nem a rendkívüli helyzet kezelését szolgálják, hanem tartósan velünk maradnak.
Konkrétan az erdőkre lefordítva: 2022 augusztusában hozta meg a kormány a nagy felháborodást keltő tűzifarendeletet, amely fellazította a védett erdők kitermelésének szabályait, arra hivatkozva, hogy a háború miatt energiaválság állt elő, és a korábbinál jóval több tűzifára lesz szükség a tél átvészeléséhez. Ez az érvelés már akkor is hamis volt, mivel – ahogy azt korábban megírtuk – bőven rendelkezésre állt elég tűzifa Magyarországon a védett erdők letermelése nélkül is. A rendeletet szerencsére a gyakorlatban végül nem alkalmazták: az agrárminiszter még akkor utasításban korlátozta az állami erdészeteknél ezt az opciót, később pedig az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezésre kimondta, hogy a rendelet egyik pontja sérti az Alaptörvényt, ezért visszamenőleges hatállyal megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság azért tett így, mert megállapította, hogy a rendelkezés valójában nem szolgálja a rendkívüli tűzifaigény kielégítését, időbeli következményei jóval túlmutatnak az ukrán háború miatti energiaválságon, és ellentétes a jövő nemzedékeinek érdekeivel. A testület megerősítette azt a korábban többször kimondott jogelvet, hogy az elért védettségi szintet csökkenteni nem lehet (ez a visszalépés tilalma). Márpedig a rendelet pont ezt tette volna. A tavalyi döntés idején az AB elnöke Sulyok Tamás jelenlegi köztársasági elnök volt.
Ehhez képest a kormány úgy döntött: véglegesen becikkelyezi, a jogrend részévé teszi a korábbam átmeneti célúnak nevezett tűzifarendelet egy részét, bár tartalmilag nem is pontosan ugyanazt, amiről korábban rendelkezett. Világos, hogy ez az eljárás számtalan sebből vérzik: (1) ami nem volt jó veszélyhelyzeti rendelkezésnek, még kevésbé jó végleges jogszabálynak; (2) ismét sértené az AB által már korábban kimondott alapelveket és a visszalépési tilalmat; (3) időközben kiderült, hogy semmiféle tűzifahiány nem lépett fel az országban; (4) a salátatörvénybe csomagolás az erdőtörvény és a természetvédelmi törvény lényegi módosításának elfedését szolgálja.
Nehéz ezt másként értelmezni, mint hogy
az ukrajnai háború csak ürügy a kormány számára, hogy újból nekifusson a védett erdők kitermelésének.
A WWF Magyarország részletes szakmai indoklásban magyarázta el, hogy a módosítás miért kártékony. Anélkül, hogy ebben nagyon belemennénk, a lényeg az, hogy a védett területek őshonos erdeiben is kaput nyitnak a tarvágásoknak, amennyiben azt sarjeredetű felújítás követi. Noha a jogszabályban látszólag maradtak korlátozások, ezek könnyen megkerülhetők. Ahogy azt korábban hangsúlyoztuk, szó sincs róla, hogy a jogilag védett erdők Magyarországon ténylegesen védettek lennének, valójában többségük a faanyagtermelést szolgálja – ez a módosítás ezt az egyébként is rossz helyzetet rontja tovább.
Ugyanezt gondolja a lépésről a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Tudományok Osztálya, amely június 10-én adott ki állásfoglalást az ügyben. A tarvágás mint gazdálkodási mód káros ökológiai hatásainak hangsúlyozása mellett különösen a természetközeli alföldi erdők esetében látják a helyzetet aggasztónak az akadémikusok: „A tarvágás lehetőségének kiterjesztése különösen a síkvidékeken még megtalálható utolsó, védett erdőssztyepp foltjaink esetében jelent fokozott veszélyt. Ezekben az erdőkben nem a tarvágás lehetőségének a bővítése, hanem a gazdasági célú hasznosítás megszüntetése lenne indokolt természetvédelmi erdőkezelés keretében.”
A salátatörvényt Sulyok Tamás államfő nem írta alá, megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Erről szóló levelében külön kiemelte, hogy kimondottan a tarvágási cikkellyel van probléma, mivel az sérti a korábbi alkotmánybírósági rendelkezéseket, ellentétes a visszalépés tilalmával, sőt az elnök azt is megfogalmazta, hogy önmagában az indoklás újraírása nem teszi a törvényszöveget alkotmányossá. Sulyok ezzel arra utalt, hogy az indoklás különösképpen képlékeny: egyrészt a tűzifaigények biztosítása látszik a rendelkezés céljának (hiszen mégis csak ezért van a háborús veszélyhelyzeti salátában), másrészt az előterjesztői indoklás már arról beszél, hogy a valódi cél a sarjaztatásos módszer alkalmazásának kiszélesítése. Groteszk mozzanat:
a tarvágás engedélyezését a kormány kimondottan természetvédelmi célú rendelkezésnek tünteti fel, ami az éghajlatváltozáshoz való adaptációt szolgálja.
Nincs is jobb módszer a klímaváltozás elleni küzdelemhez, mint az erdők kitermelése!
Ez valami egészen végtelen cinizmusnak tűnhet, de nem egészen az, inkább az erdész szakma egy részének egészen sajátos logikájából fakad: a klímaváltozás miatt az őshonos állományokat bizonyos területen valóban egyre nehezebb magról felújítani vágás után (például az alföldi tölgyeseket), ezért mennének a tarvágás-sarjaztatás irányába, ami eleve könnyebb útnak látszik. Természetvédelmi szempontból viszont az eljárás tragikus, ráadásul a WWF Magyarország szerint nem is érthető, hogy a két dolgot miért kellene ennyire szorosan összekapcsolni, hiszen sarjeredetű felújítás tarvágás nélkül is lehetséges.
A tervezet közfelháborodást váltott ki: három természetvédő civil szervezet közös petícióját, amelyben a visszavonását követelik, mindeddig 47 ezren írták alá. Ez a szám azt mutatja, hogy az erdők megóvása tényleg rengeteg ember számára fontos ügy. Ezt mutatja egyébként a Fényi erdőben végrehajtott fakitermelés botránya is, noha egyébként minden szabályszerűen, a szokásos gazdálkodási rend szerint, a nemzeti park beleegyezésével történt. A Nyírerdő Zrt. pont egy akkora háromhektáros területen termelt le egy szép alföldi tölgyest – egy évtizedek óta kijelölésre váró erdőrezervátum szomszédságában –, mint amekkora tarvágásokat alapesetben engedélyez az új jogszabály. Mondhatjuk, hogy ez maga a modell minden hazai védett erdő számára.
Mindenesetre az egyébként bármiféle kormányzati lépéssel szemben különvéleményt, ellenállást ritkán tanúsító Sulyok lépése ezúttal is hatástalan maradt, legfeljebb arra volt jó, hogy saját becsületét megmentse. Az Országgyűlés június 11-én
elfogadta a visszaküldött jogszabályt, mégpedig erdőügyben teljesen változatlan szöveggel.
Ha az elnök alkotmányossági normakontrollra küldte volna a törvényt, azzal meggátolhatta volna az elfogadását, így viszont lépése puszta gesztus maradt.
Amit a cserépfalui erdőben látunk, mintha egy másik Magyarországon lenne: egy olyan országban, ahol a védett területeket maguk a nemzeti parkok birtokolják és kezelik, és minden beavatkozás egyetlen célt szolgál – a jobb ökológiai állapot elérését, a természeti értékek védelmét. Cserépfalun egy olyan védett erdőt látunk, ahol a kérdés – kivételesen – nem az, hogy mikor lesz kivágva.
A hazai nemzeti parkok gyengeségének az egyik fő oka, hogy alig rendelkeznek ilyen saját kezelésű erdőterületekkel. A Bükk hatalmas rengetegeit, az ökológiai szempontból különösen értékes magashegyi erdőket is szinte mind az állami erdészetek kezelik, az állami bevételi elvárások szorításában. Azokhoz képest ez a cserépfalui erdő nem is különösebben értékes: a Bükk alsó, hegylábi részén nőtt cseres-tölgyes, amelynek nagy része korábban a helyi termelőszövetkezet tulajdona volt. A gazdasági célokra ültetett 60-80 éves erdő egy része kárpótlás során került nemzeti parki vagyonkezelésbe, más részeit pedig a nemzetipark-igazgatóság vásárolta meg az állam nevében. Vagyis szinte véletlenül került olyan helyzetbe, hogy most kényszerű kompromisszumok nélkül érvényesülhetnek a kezelésében a természetvédelmi szempontok.
Ami a laikus természetjárónak szép, barátságos erdőnek tűnik, arról a szakemberekek ökológiai szempontból egészen mást mondanak: egységes, homogén, ültetett állományt látnak, amely élőhelyként meglehetősen szegényes, nem mutatja a természetes erdődinamika jegyeit. Azt, hogy milyen egy teljesen érintetlen hazai hegylábi cseres-tölgyes, gyakorlatilag nem is tudjuk pontosan:
az ilyen erdőkben annyira régóta gazdálkodunk, és olyan kevés maradt meg közülük természetközeli állapotban, hogy hiányzik a valódi összehasonlítási alap.
A szakemberek legközelebbi példaként bulgáriai és görögországi tölgyeseket emlegetnek, de nyilvánvaló, hogy az éghajlati különbségek miatt ezek nem feleltethetők meg egy az egyben a hazai viszonyoknak.
A nemzeti park itteni tevékenysége tudományos kísérletként is izgalmas: arra kíváncsiak, hogyan mozdul el ez az emberalkotta, mesterséges erdő a valódi, természetes élőhely irányába.
A Life4Oak Forests program ugyan már hét éve tart, de ahhoz ez az időtartam nagyon kevés, hogy az átalakulás megtörténjen. Éppen csak elindítani, rásegíteni lehet, bár mindaz, amit a szakemberek szeretnének, idővel valószínűleg magától is megtörténne. Mondjuk egy évszázad alatt.
Az elvégzett beavatkozások pontszerűek. Itt nem arról van szó, hogy teljesen lecserélnék az erdőt alkotó fafajokat, bár van a területnek olyan része, ahol erre van szükség: mint annyi más helyen, itt is akácost ültettek pár évtizede, a Túr-bucka tetején pedig feketefenyők meredeznek az égnek. Egyik fafaj sem őshonos errefelé, de másként küzdenek ellenük: a fenyőket nem termelik le, idővel maguktól is kiszorulnak innen, mert az állomány nem tud megújulni, helyét fokozatosan átveszik az őshonos fafajok. Az akáccal viszont küzdeni kell, mert magától valószínűleg soha nem fog kikopni.
Ilyesmi azonban sok helyen van, ami igazán érdekes, az a terület nagy részét alkotó, homogén cseres-tölgyes erdőben folytatott kísérletezés. Ez az erdőtársulás őshonos és megfelel az élőhelyi adottságoknak, viszont természetes állapotúnak akkor mondhatnánk, ha korösszetétel szerint is változatos lenne, és jelen lennének benne nagyobb számban a társulásra jellemző elegyfajok. A feltételezés szerint egy ilyen erdőben a mostanihoz képest gazdagabb lenne madár- és a rovarvilág, költenének benne az olyan ritkább fajok, mint a fekete harkály, lenne egy csomó sajátos életfeltételeket kínáló mikroélőhely (pl. tündérkutak, kéregzsebek), gazdagabb lenne a talajélet.
Ennek az átalakulásnak az elindításához tulajdonképpen
a homogenitást kell megbontani. Elsőre talán meghökkentő módon a program keretében kisebb-nagyobb lékeket vágtak az erdőbe,
és ezeket a lékeket különböző módokon kezelték: volt, amit magára hagytak, volt, amit vadvédelmi kerítéssel vettek körül, és olyan is volt, ahova a cseres-tölgyesekre jellemző elegyfajok csemetéit ültették el. Láthattunk olyan helyszínt is, ahol a lék természetes módon korábban jött létre, például villámcsapás miatt, hiszen az erdődinamikai folyamatoknak része az ilyen lékek keletkezése.
A természetvédelmi kezelés nem azt jelenti, hogy a szakemberek „védik” az egyes fákat. Éppen ellenkezőleg: egy-egy kisebb foltban kivágták a csertölgyeket, vagy éppen lassú elhalásra ítéltek néhány fát a kérgük bevágásával. Az ilyen fáknak az a szerepe, hogy állva halljanak meg: a valódi erdőkben ugyanis mindig nagy mennyiségű holtfa található, de nemcsak kidőlt, földön fekvő törzsek vagy lehullott gallyak, hanem olyan fák is, amelyek kiszáradtak, és hosszú éveken át állva maradnak, vagy éppen derékba törtek. Ahogy mindegyik léket monitorozzák, a megfigyelésekből már látszik, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen holtfáról van szó, mert másfajta élőlényeket vonzanak az álló, mint a fekvő törzsek. Látni olyan helyet is, ahol mindössze egy fát alakítottak holttá.
Az viszont egyértelmű, hogy a lékek egyfajta ökológiai hot spotként működnek: jóval több madár- és emlősfaj számára biztosítanak búvóhelyet, fészket és vadászati lehetőségeket, mint a kitisztított, rendezett, laikus szemmel „szebb” látványt nyújtó erdőrészek.
Az első látásra is látszik, hogy a lékekben burjánzásnak indul a növényzet: első lépésben a bolygatott területekre jellemző, zavarástűrő pionír növények (pl. csalán, bodza) jelennek meg, de megindul a facsemeték versenye is. A nagy számban jelenlévő cserfácskák mellett maguktól felbukkannak az olyan jellemző elegyfajok, mint a mezei juhar és a vénic szil, de annál a léknél, ahol a nemzeti park csemetéket is ültetett, a szakemberek megmutatják az ebben az életkorban laikus szemmel még nehezen felismerhető vadalmát, vadcseresznyét, barkócaberkenyét, tatárjuhart. Ki tudja, maguktól mikor jelentek volna meg ezek a gazdasági erdőből már rég eltűnt, ritkább fafajok a területen a beavatkozások nélkül?
Cserépfalu határában olyasmit látunk tehát, aminek normális körülmények között minden hazai védett erdőterületen történnie kellene: természetvédelmi célú erdőkezelést, amelynek célja a természetes regenerálódási folyamatok felgyorsítása, a mesterséges „rendezettség” lebontása. Ilyesmivel foglalkozna alapesetben egy nemzeti park, nem azzal, hogy vonakodva lepapírozza százhúsz éves tölgyesek és bükkösök darabokban történő leirtását.
Mindez azonban ma még ritka kivétel és az országban mindössze néhány apró kísérleti területen megfigyelhető különlegesség, ami az uniós természetvédelmi program nélkül talán el sem indulhatott volna. Az elfogadott jogszabályi változás alapján a magyar nemzeti parkokban egy egészen másfajta, de valóban nagyarányú tudományos kísérlet folytatódik: mennyi rombolást bír el a természet a teljes összeomlás előidézése nélkül?
Nyitókép: természetvédelmi kezelés a Life4Oak Forests program keretében a Bükki Nemzeti Park cserépfalui erdejében (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
×××
Ökológiai témákról, fajok veszélyeztetettségéről, eltűnéséről vagy épp inváziójáról új nyomtatott kiadványunkban, a Válasz Offline negyedik számában is szólunk. Hogyan változik a Kárpát-medence klímája, növény- és állatvilága? Milyen állapotban van fő folyónk, a Duna? Tényleg megél már az olajfa is Magyarországon? Hogyan segítenek a természetes vízrendszerek helyreállításában a hódok? Többek között ezekre a kérdésekre is keressük a választ.
Rendelje meg a Válasz Offline negyedik, klímaváltozással és alkalmazkodással foglalkozó számát közvetlenül tőlünk!
Ezt az írást nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, az új, biztonságos, magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
