„Köszönjük! Ilyenkor érezzük, hogy nem vagyunk egyedül” – az ukrán gyerekkórház átvette a Válasz Online adományát
Míg a magyar kormány minden korábbinál durvábban hergeli a közvéleményt a megtámadott Ukrajna ellen, olvasóinkkal összefogva mi úgy döntöttünk: ahogy tudunk, segítünk. A dél-ukrajnai Mikolajiv gyerekkórházában Vörös Szabolcs kollégánk átadta lapunk és olvasóink adományát, a szükséges izomstimulátort. Ismerjék meg a gyerekkórházat, a hősiesen helytálló főorvost, valamint a kis Vladot, akinek a lábát orosz repeszek tették tönkre. Riport a Déli-Bug partjáról.
Nagyjából az első pillanatban tudtuk, hogy jó helyre jöttünk, amikor két nap autózás után végre felemelték a sorompót a Mikolajiv Megyei Gyerekkórház mentőbejáratánál, a Kárpátaljai Sárkányellátó Alapítvány Mercedes kisbusza pedig leparkolt a rehabilitációs osztály épülete előtt.
⁕
Először a támogatóinknak rendezett március 24-i Válasz Klubon adtuk elő a másnap nyilvánosságra hozott felhívásunkat: „Ha a webshopunkból rendel a Válasz Offline harmadik, Ukrajnáról szóló kiadásából, a vételárból 1000 forintot a Sárkányellátónak utalunk át, mert, ahogy mindig, éppen gyűjtenek: a mikolajivi gyerekkórháznak gyengeáramú izomstimulátorra.” A 6-700 ezer forintos berendezés a mozgásszervi problémás gyerekek rehabilitációjában ér aranyat. Olyan beteg gyerekekében is, akik nem csak úgy kerülnek az osztályra, hanem orosz támadásokban sérülnek meg. A nagyléptékű ukrajnai háború első hónapjait súlyosan megszenvedett Mikolajiv körül ugyan a 2022. őszi herszoni visszavonuláskor felszámolták az orosz ostromgyűrűt, de a város – és pláne a megye – kitettsége ezzel nem szűnt meg. Háborús sérültek azóta is vannak. Szóval a berendezésre gyűjteni tökéletes célnak tűnt, amit
olvasóink – legmerészebb várakozásainkat is felülmúlva – nem egész három nap alatt teljesítettek is. Mi pedig boldogan utaltuk át a vételárat az alapítványnak.
⁕
Patikai tisztaság, frissen festett falak, rendezett vizesblokkok. Idegenként először ide vetődve is lerí mindenről: az itt dolgozóknak gondja van rá. A bedobozolt adomány átadása előtt Natalija Ponomarenko, a rehabilitációs osztály főorvosa fogad minket. A doktornő tősgyökeres mikolajivi, négy éve gyógyít itt – a városban még két gyerekkórház működik, de azok csak a helyieket látják el, nem az egész megyét –, és büszkén meséli szakmai újításait: minden páciensével egy komplett csapat dolgozik, hiszen a rehabilitáció nem önmagában álló dolog. Ugyanúgy része a pszichológus vagy a logopédus, mint a fizioterapeuta meg a neurológus.
Ponomarenko szakorvos kollégái együttműködésében alkotott nagyot. Hogyan stabilizálják egy gyerek mozgáskoordinációját, ha nem derül ki, hogy a betegségnek esetleg lelki eredete van?
Irina, a pszichológus ugyanis azt meséli: 2022 óta érezhetően megnőtt a szorongó és poszttraumás stresszben (PTSD) szenvedő gyerekek száma. Mikolajivban a légiriadó a mai napig az élet része; hiába múlt el a közvetlen veszély, a lappangó orosz fenyegetés keveseknek tesz jót. „Előfordul, hogy az kell ajánlani a szülőknek: a legjobb az lenne, ha elhagynák a várost, vagy akár az országot, ha a lehetőségeik engedik” – mondja a pszichológus, aki júniusban izraeli kollégákkal kezd továbbképzésbe. Arrafelé mégiscsak vagy 70 évnyi tapasztalatot halmoztak fel a PTSD-ről.
A pincébe megyünk. Óvóhelyként működik, 2022. február 24. után a városban maradt beteg gyerekek és orvosaik gyakorlatilag itt éltek. „Nem sok gyerek volt akkor a városban, de akik itt maradtak, azokkal sokat voltunk itt. Azóta sokan visszajöttek, a 480 fős kapacitásunk kihasználtsága visszaállt a háború előtti szintre. Az óvóhelyet is fejlesztettük: az elején puszta folyosó volt, ma pedig, ha riadó van, itt lehet folytatni a kezeléseket. Minden szülő aláírja a házirendet; az ő felelősségük, lehozzák-e ide a gyereket. Nekünk az a dolgunk, hogy elmondjuk: riadó van. A legtöbben fent maradnak, legfeljebb távolabb mennek az ablakoktól. Hozzászoktak már a dologhoz” – mondja Natalija Ponomarenko.
Miért maradt a városban? – kérdezzük tőle. Végül is: gyerekkórházi főorvos, kizárt, hogy ilyen szakmai előélettel ne kapkodtak volna utána akárhol. „Állampolgári felelősségünk volt. 2022. február 24-én is bejöttünk reggel dolgozni – ez a munkánk, rajtunk áll, hogy a gyerekek megkapják a szükséges ellátást. Az első nap szörnyű volt, mindenki ki volt akadva. A fiam, aki orvos Lvivben, felhívott, hogy menjek oda. Azt válaszoltam neki:
»Itt születettem, egész életemben itt éltem. Nem megyek el, valakinek segítenie kell a gyerekeknek. Ki fog, ha nem én?«
Néhány kollégám konkrétan a kórházban élt, végig a gyerekekkel maradt, úgy, hogy két hónapig nem volt víz, és legtöbbször áram sem. 2022 áprilisában kazettás bomba esett a kórházunkra, de szerencsére csak az ablakok törtek ki. Helyrehoztunk mindent” – válaszolja.
A háborús körülményekhez nem csak az óvóhely bővítésével alkalmazkodtak. A kórház személyzetének speciális pszichológiai kurzusokat tartanak kiégés ellen. Ponomarenko doktornő megvallja: többször ő is közel volt ehhez, hiszen folyamatosan sérült gyerekeket hoznak hozzá, neki pedig az a dolga, hogy a körülményektől függetlenül támogassa őket. Nemcsak a gyerekeket: a szüleiket is. Egyik betegének története jó példa arra, milyen helyzetekben kell helytállniuk.
Inna és Vlad (11)
„Otthon maradtunk, mert a háború legelején csendes volt minden. 2022. március 19-én viszont súlyos támadás érte Limanit, a falut, ahol lakunk, ezért elhatároztuk, hogy elindulunk. Limani közel van Mikolajivhoz, de a herszoni megyehatáron fekszik – megszállták az oroszok. Először Moldovába mentünk másfél hónapra, aztán visszajöttünk Ukrajnába; nyolc hónapig Ternopilban laktunk. Nehéz volt, de nyugodt. 2022 novemberében, amikor Herszon – és a falunk is – felszabadult, úgy döntöttünk, visszajövünk.
2023. március 10-én történt.
A gyerek az udvaron rollerezett. Robbanás hallatszott. Mi nem voltunk otthon, a sokkot kapott nagyapja vette észre, hogy Vlad a földön fekszik. Csupa vér volt minden. Nem tudjuk, mi találta el. Rengeteg repesz volt mindenfelé, talán drónról dobhatták oda. Kijött a rendőrség, de nem volt nyomozás.
A katonaság segített bejutni a kórházba. (»Nem emlékszem semmire. A mentőben tértem magamhoz. Azt mondták, minden rendben lesz.«) Jó esély volt rá, hogy amputálni kell a lábát, mert elszakadtak benne az idegek. De
hála az orvosok munkájának – meg Natalija segítségének –, a fiam megmenekült.
Egy egész hónapot töltöttünk bent, három műtétet végeztek el. Bőrátültetésre is szükség volt a sérülés miatt.
Meg kellett tanulnia újra járni; nyolc hónap volt összesen, mire úgy tudott menni, mint régen. (»Ez volt nekem az egészben a legnehezebb! Amikor az ágyhoz voltam kötve. Hogy mit éreztem, amikor újra lábra álltam? Megkönnyebbülést.«) Mindenki nagyon boldog volt, mikor végre sikerült neki.
Négyhavonta jövünk rehabilitációra. Szeptemberben lesz még egy rekonstrukciós műtét, aztán egy új rehabilitáció. Reméljük, minden rendben lesz. (»Még mindig nehezen járok. Nem úgy működnek a lábaim, ahogy kellene nekik.«)
Vlad apukája önként csatlakozott a hadsereghez. Idén március 15-én halt meg. Autóbaleset volt. Kiképzésről jött vissza.
Hogy mit szeretnénk most? Békét. És a falunkban maradni.”
⁕
Natalija Ponomarenko azt reméli: Vlad egy napon megint úgy járhat majd, mint az udvaruk lebombázása előtt. Ortopédus kollégái minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy tényleg így legyen.
Nincs más hátra, átadjuk az izomstimulátort, de a fiú története után a szokásosnál is protokollszerűbb a mosolyunk. Nem úgy a doktornőé, akinek jókedve néhány perc alatt újratöltődik, és úgy enged utunkra: „Köszönjük! Ilyenkor érezzük, hogy nem vagyunk egyedül.”
⁕
Fotók: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Mikolajivi akciónkat a Kárpátaljai Sárkányellátó Alapítvánnyal együttműködve tudtunk megvalósítani. A helyszíni koordinációban köszönjük Anna Arszenyeva segítségét!
⁕
A Válasz Offline harmadik, Ukrajnáról szóló kiadásának „útja” ezzel véget ért. A kiadvány továbbra is megrendelhető webshopunkban – hasonlóan a magazin hétfőn megjelenő új számához!
